S. VARGA PÁL (1955)

Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya • Szakterület: 19. századi magyar irodalomtörténet, eszmetörténet • Foglalkozás: egyetemi tanár, Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar

1. Már a tudományos kutatás fontosságát és hasznosságát sem célszerű azonosítani. A tudomány alakulásának sajátos autonómiája van (ennek legismertebb leírása Thomas S. Kuhntól származik); egy-egy tudományág a maga szempontjából azokat az eredményeket tekinti a legfontosabbaknak, amelyek az illető tudományos közösség számára aktuális kérdéseket megválaszolják, vagy megváltoztatják a feltehető kérdések irányát. Vannak tudományágak, amelyekben a kutatásnak e saját érdekeltségei hasznossági szempontokból is igazolhatóak, de nem tudom, számon kérhető-e például a fekete lyukak kutatóin, felfedezéseiknek milyen fokú a gazdasági-társadalmi hasznosíthatósága.

Amit a magam munkájában a tudományág saját viszonyai szempontjából a legfontosabbnak tartok, az az irodalom kutatásának előfeltevéseivel kapcsolatos. Abban az előfeltevés-rendszerben, amelyet a karteziánus bölcseleti tradíció határoz meg, az ember gondolkodó szubjektum, az irodalmi szövegek pedig objektumok, amelyeket természettudományos módszerekkel kell vizsgálni. Ilyen módon azonban az irodalomnak legföljebb a létfeltételeit lehetett megmagyarázni. Hatékonyabb kiindulást kínál az európai bölcseletnek az az alternatív hagyománya (elég talán Herdert vagy Wilhelm von Humboldtot említenem), amely az embert eredendően nem a gondolkodás szubjektumának, hanem egy nyelvi-kulturális hagyomány letéteményesének, az irodalmi szöveget pedig e hagyomány részének tekinti. Magam egy olyan irodalomszemlélet térnyerésében vagyok érdekelve – s eddigi munkáim nagyobb része is erre irányul –, amely ehhez az antropológiához kapcsolódik, s abból indul ki, hogy egy-egy társadalom a közös, nyilvános  nyelvhasználatban alakítja ki felfogását a valóságról, s hogy az irodalom e nyelvi gyakorlat egyik legfőbb formálója. E szemlélet elterjedésének komoly társadalmi haszna is volna: ha általánossá válna az a belátás, hogy életgyakorlatában az ember az „objektív valóságnak” csakis olyan képével találkozik, amelyet saját szimbólumai, mindenekelőtt a nyelv alakított ki, többre becsülné azt az – emberi élet fizikain-biológiain túli tartományaira vonatkozó – tudást, amelyet az irodalom, a művészet felhalmozott.

A tudományos munkában mindig a felfedezés a legizgalmasabb. Ha a fent említett területre gondolok, talán az volt a legérdekesebb, amikor rájöttem, hogy a népiességnek nevezett 19. századi irodalmi mozgalom csupán a „jéghegy csúcsa”; egy olyan, az irodalmat a nyelvi-kulturális hagyományból eredeztető felfogás látványos (de önmagában nehezen érthető) megnyilvánulása, amely Kármán József, Kölcsey Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál, Arany János és mások munkássága révén teoretikusan is egyre kidolgozottabb formát öltött. 

2. Közelebbi terveim szerint arra teszek kísérletet, hogy azt az irodalomszemléletet, amelyet fentebb említettem, 19. századi magyar szépirodalmi szövegek vizsgálatában is érvényesítsem. Az a benyomásom, hogy nem vezetett meggyőző eredményre, amikor Arany János Toldi-ját, Jókai 

Mór vagy Mikszáth Kálmán regényeit a kortárs nyugat-európai irodalomhoz, a fénykorát élő európai regényhez hasonlították. Abban a regényirodalomban ugyanis az egyén, az egyéni tudat egyre elmélyültebb, művészileg egyre rafináltabb bemutatása zajlik, míg a magyar irodalomban (talán éppen azért, mert itt az – egyébként szintén összeurópai áramlatnak tekinthető – népiesség jelentősebb szerepet játszott) megmaradt az írók érzékenysége a közösségi-kulturális hagyomány iránt, amelyben maguk alkottak, s amelyben történeteik szereplőit mozgatják. Van úgy, hogy egy egész eleven világ bontakozik ki a magyar nyelvben elrejtett sémákból (közmondások, frazeológiai szerkezetek, köznapi metaforák stb.), mint Arany Toldi-jában, van úgy, hogy az elbeszélő azt mutatja meg, ahogyan szereplői mindenféle történeteket alkotnak maguknak a rendelkezésükre álló nyelvi-kulturális sémákból (a legismertebb példa ezek közül alighanem a Szent Péter esernyője). Mikszáth elbeszéléseit például az teszi izgalmassá, hogy az ilyen, kisebb-nagyobb csoportok által konstruált történetek mindaddig a valóság komolyságával hatnak megalkotóikra, míg össze nem ütköznek egy alternatív történettel…

Soron következő munkámban tehát azt szeretném kimutatni, hogy a magyar irodalomnak van egy specifikus szövegcsoportja, amely nem az egyén, hanem a – kisebb-nagyobb, alkalmi vagy állandó – közösségek tudatának hagyományozott nyelvi-kulturális sémákon alapuló működését modellálja.

Vannak persze olyan terveim, amelyekről, lévén távoliak és bizonytalanok, nem szívesen beszélek; azt sem tudhatom, mennyi fér még bele az életembe – meg hát az is előfordul, hogy nem a kutató választ témát, hanem a téma találja meg kutatóját. 

3. Kopernikuszt – és bár nem tudós volt – Kolumbuszt. Kopernikuszt azért, mert arra tanítja a tudóst: ha nem ér el meggyőző eredményt a tudományában bevett előfeltevések alapján, szakítson velük. A paradigmaváltásoknak nevezett tudományos forradalmak lényegében ilyen kopernikuszi fordulatokhoz kötődnek (már csak az én szemléletem szempontjából különösen fontos ráadás, hogy Immanuel Kant maga nevezte kopernikuszi fordulatnak, mikor arra a következtetésre jutott, hogy a megismerésben nem ismereteink igazodnak a tárgyakhoz, hanem a tárgyak az ismereteinkhez). Szó nincs arról, hogy minden kutatás fő törekvésének tudományos forradalom előidézésére kellene irányulnia, de minden tudósnak készen kell állnia arra, hogy szükség esetén felülbírálja – akár legkedvesebb – előfeltevéseit. Kolumbuszt inkább irigylem: minden tudósnak (így magamnak is) csak azt kívánhatom, ami vele történt; hogy tudniillik a világ legtermészetesebb dolgának hasson, amit fölfedezett; olyasvalaminek, ami nélkül már nem is lehet elképzelni a világot – holott azelőtt az embereknek fogalmuk sem volt róla. 

4. Más diszciplínákkal kapcsolatos kívánalmaimat természetesen csak laikusként – tehát csak az illető tudományszakokhoz fűződő külső hasznosság elve alapján fogalmazhatom meg; boldog lennék, ha a természettudományok hozzásegítenék az embert egy veszélytelenebb, tisztább, kevesebb szenvedéssel terhes világhoz –, miközben a maguk tudományának útjait járják.

Az már talán szakmaibb kívánalom, hogy általánosan elfogadottá váljon a humán tudományoknak a természettudományokétól eltérő tudományfelfogása, módszertana; fentebb jeleztem, hogy az irodalomtudomány mint humán tudomány terrénuma ott kezdődik, ahol a természettudományé véget ér. Talán ez a respektus is hozzájárulhatna ahhoz, hogy egy jobb világban éljünk. Horribile dictu, a humán tudományok előfeltevései el is gondolkodtathatják a természettudósokat; ugyan ki szavatol azért, hogy a nagy elméletekbe – például: ősrobbanás – nem játszanak bele azok a reflektálatlan sémák, amelyeket nyelvünkkel együtt elsajátítottunk? Például megszoktuk, hogy a történeteknek kezdetük van…

Ami pedig a saját szakmámat illeti: abban bízom, hogy a magyar irodalom részterületeire irányuló, az utóbbi két évtizedben óriási lendületet vett kutatás egyre több integratív leírást fog eredményezni – még ha korunk okkal szkeptikus is a „nagy elbeszélésekkel” szemben. Már csak azért is fontos lenne ez, mert az irodalmárszakmának felelőssége van abban, hogyan befolyásolja a magyar irodalom a nyilvánosság nyelvét, amelyben a magyar társadalom valósága alakul.