Fények és árnyak – a Szabadelvű Párt

A dualizmus kori pártok történetéről írni nem könnyű feladat, mert nem maradt saját iratanyaguk, nem vezettek tagnyilvántartást, üléseikről nem készítettek jegyzőkönyvet, emlékeztetőt, és egyáltalán nem voltak tekintettel az utókor történészeire. Ez így volt még a Szabadelvű Párt esetében is, pedig harminc évig kormányozta az országot, és nyolc képviselőválasztást nyert meg egymás után.

Pölöskei Ferenc professzor nem a párt történetének megírását tekintette feladatának, hanem könyvében arra kereste a választ, hogy milyen tényezők tették lehetővé a párt hosszan tartó sikerességét, kik voltak a párt vezetői, és hogyan gondolkodtak a hatalmi struktúráról és azon belül a kormányzatról. És milyen társadalmi erők voltak a legfőbb támaszai. A Szabadelvű Párt sikerének ugyanis egyik legfontosabb eleme az volt, hogy mögötte igen kiterjedt társadalmi bázis állt. Sok érdek esett egybe, és tartotta a pártot ilyen hosszan a hatalomban.

A szerző szakít néhány, a történetírásban már régen megcsontosodott nézettel. Érdekes eszmefuttatása az, hogy a Szabadelvű Pártot nem tekinthetjük csak liberális pártnak, mert „kizárólagosan egyetlen ideológiai eszmeirányzat hatókörébe sem vonható, hiszen valameny-nyi meghatározó jegyeiből magába forraszt néhányat”. Ez a megállapítás arra ösztönözheti a kutatókat, hogy elmélyedjenek abban, mit is jelentett a liberalizmus Magyarországon a XIX. században, vagyis ismert fogalmakat használunk-e.

A könyv nem szokványos módon egy fejezetben szól a polgári, munkás-, agrár- és nemzetiségi pártokról, amelyek pedig rendszerint külön „skatulyákban” ülnek a tudatunkban. Beszél az európai pártstruktúrákról is, mindenekelőtt arra keresi a választ, hogy a magyarországi pártstruktúra miért nem követte a nyugat-európai mintát, miért nem alakult ki a parlamenti váltógazdaság, miért nem volt koalíciós kormányzás, hogyan alakult ilyen sajátos, egypárti kormányzattá a kiegyezés utáni magyar hatalmi struktúra. Fontos kérdés továbbá, hogy a civil szervezetek, a középrétegek és a szegényebb társadalmi csoportok számára miért nem nyílt számottevő tér az önálló politizálásra.

Kutatásaival megerősíti, hogy az ellenzéki pártoknak nem volt a Szabadelvű Pártétól lényegesen eltérő, átfogó politikai elképzelésük, sem a gazdasági, sem a társadalmi, sem a külpolitikai, sem a szociális kérdések terén. Fejtegeti, hogy a kiegyezésnek milyen meghatározó szerepe volt a magyarországi pártviszonyok alakulására, milyen döntő momentum volt a közjogi kérdésekhez való viszony, miközben a nyugat-európai nemzeti államokban ilyen viták az eltérő viszonyok folytán természetszerűleg nem is léteztek. Vagyis elég értetlenül álltak a sajátos magyar problémák előtt.

A könyvben a párt belső életéről is tudunk meg korábban nem ismert tényeket. Megismerhetjük például a Szabadelvű Párt elnökének a hatáskörét, és azt, hogy kik is irányították a pártot. Ennek kapcsán beszél az ellenzéki pártok pártelnökeinek szerepéről is, és a különbségekről. Részletesen leírja a függetlenségi ellenzék milyenségét is, a Függetlenségi párt(ok) állandó változását. Láttatja, hogy az ellenzék magatartásával, azzal, hogy az örök elégedetlenek tábora volt, és egymással sem voltak képesek soha megegyezni, segítette a Szabadelvű Pártot a hatalom megtartásában.

Sok portré van a könyvben, jórészt ez teszi életszerűvé a pártok történetét is. Megjelenik előttünk Tisza Kálmán, Tisza István, Széll Kálmán, Gorove István, Podmaniczky Frigyes, Szapáry Gyula, Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, Bánffy Dezső, Darányi Ignác, Károlyi Sándor, Kossuth Ferenc, Prohászka Ottokár.

Ír az olyan szellemi irányzatokról, amelyek később pártok lettek, de szó van azokról is, amelyek nem voltak képesek párttá alakulni. Sokat foglalkozik a földbirtokviszonyokkal, az agrárkérdésekkel, a telepítésről vallott különböző nézetekkel.

A könyv egyik legfontosabb része az agrárius-merkantilista ellentét kérdésköre. Pölöskei professzor kutatásai alapján évtizedek óta fennálló nézeteket, hiedelmeket cáfol meg. Arra a következtetésre jut, hogy a második világháború utáni történetírás nem vette magának a fáradságot, hogy ebben a kérdésben az eredeti forrásokat nézze meg. Gratz Gusztáv 1934-ben megjelent könyvét vették alapul, és annak nyomán mutatták be az agrárius mozgalmat. Ez a megítélés és annak tévedései is továbbéltek, és öröklődtek lassan három történész generációban. Károlyi Sándort például szinte valamennyi jelentősebb összefoglaló mű összekapcsolta a konzervativizmussal, a Katolikus Néppárttal és annak eszmeiségével is, holott a Szabadelvű Párthoz tartozott, s a XX. század elején függetlenné vált. Neve a szövetkezeti mozgalommal forrt össze.

Jelentős teret szentel a Szabadelvű Párt és a gyáriparosok kapcsolatának, ami új, eredeti elgondolás. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségéről szoktak szólni az összefoglaló munkák, de nem láttatják kellően a magyar és a külföldi tőke összeforrásának általánosan elterjedt hamis doktrínáját. A szerző megkérdőjelezi Tisza Kálmán és Tisza István, valamint Wekerle Sándor „merkantilista elkötelezettségéről” a közhiedelemben elterjedt állítást is.

A XIX–XX. század fordulójának nagyon fontos és igen hosszan vitatott kérdése volt a közös vagy önálló vámterület ügye, amelyet sokoldalúan körbejár. Beszél a kamarákról, arról, hogy az állam a polgári korban is akadályozhatta az iparosok és kereskedők országos szakmai és egyben politikai mozgalmának a felerősödését.

Nagy teret kap a könyvben a választójog kérdése, de tudatosan nem foglalkozik a választások lebonyolításának a vizsgálatával. Az eredeti törvényszövegeket veszi alapul a választójog vizsgálatánál.

Felidézi a Szabadelvű Párt fénykorát, majd a századforduló politikai problémáit. Bemutatja, hogy Tisza Kálmán bukása után a párt nem esett szét, és a társadalmi, szociális kérdések kerültek napirendre. A századforduló után pedig már nagyon megváltoztak a viszonyok, a szerző felteszi a kérdést, hogy a birodalom heterogenitásából adódó feszültségek legyőzhetőek-e a gazdaság és az infrastruktúra nagy fejlődése közepette. Érdekes megállapítása az is, hogy a közös és a közös érdekű ügyeket a jogtörténet és a történettudomány elválasztja, holott inkább összefonódásukat kísérhetjük nyomon.

A könyv a Szabadelvű Párt utolsó éveivel és az ellenzéki koalíció belső ellentéteivel fejeződik be. Majd egy függelék, egy egyáltalán nem szokványos dokumentumválogatás következik a Bihari pontoktól kezdve a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége megalakításáig. Mindebből kirajzolódik a párt és Tisza István korábbi sikerei után váratlan kudarca, 1905 választási veresége. Időbe telt, amíg újra visszakerült a hatalom sáncaiba.

Pölöskei Ferenc ezzel a könyvével egy rendkívül eredményes évtizedet zárt. 2001 óta három önálló és két társszerzős könyve és több mint ötven tanulmánya jelent meg. Biztos haragudni fog rám, mert nem szereti, ha ünneplik, de tisztelettel köszöntöm kerek születésnapja alkalmából és további alkotókedvet kívánok! (Pölöskei Ferenc: A Szabadelvű Párt fényei és árnyai [1875–1906]. Budapest: Éghajlat Könyvkiadó, 2010, 234 p.)

Kozári Monika

történész, MTA Doktori Tanács munkatársa