Református felsőoktatás Erdélyben

Ha az erdélyi magyar felsőoktatásra gondolunk, rendszerint a kolozsvári egyetem képe jelenik meg előttünk, amelynek alapítása a kiegyezés koráig nyúlik vissza. Az intézmény 1872-ben nyílt meg, négy karán (jog- és államtudományi; orvostudományi; bölcsészet-, nyelv- és történettudományi; matematikai és természettudományi) negyven tanszékkel. Az uralkodó 1881-ben engedélyezte a Ferencz József Tudományegyetem név felvételét. Pálfi József Református felsőoktatás Erdélyben című, most ismertetett kötete azokat a tényezőket-törekvéseket veszi sorra, amelyek eredőjeként a 19. század második felében sor kerülhetett az akkori Magyarország második egyetemének létrehozására.

A szerző erdélyi születésű református lelkész, közel húsz éve szolgál és oktat Nagyváradon. E művét doktori értekezésként védte meg 2009-ben, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Témavezetője Gaál Botond, bírálói Hörcsik Richárd és Kozma Tamás voltak. A könyv hátlapján olvasható ajánló szavaikban mindketten nagyra értékelik a szerzői szándékot, amely az intézménytörténeti áttekintés mellett azonos hangsúllyal jeleníti meg a református művelődés ügyének problematikáját, a kálvinista küldetés megvalósulását, az egyes személyek és szervezetek szerepét. Nemcsak szimpla történeti elemzésről van tehát szó. Mindez együtt a mai romániai magyar kisebbségi felsőoktatás gyökereit is jelenti, így nyugodtan állítható, hogy Pálfi monográfiája úttörő jelentőségű.

A neveléstörténetben járatosak számára közismert, hogy a kontinens legrégebbi egyetemét 1088-ban, Bolognában alapították. A párizsi intézmény 1231-ben nyert pápai jóváhagyást. A nyugat-európai alapítási hullám fokozatosan terjedt Közép- és Kelet-Európa felé, így 1348-ban Prágában, 1364-ben Krakkóban, egy évre rá Bécsben nyílt universitas. Magyarországon a Nagy Lajos-kori pécsi (1367), valamint Zsigmond-kori óbudai (1395) intézményalapításokat jegyezték fel a krónikák. Összességében a 14. század végére már közel félszáz tudományközpont várta a hallgatókat Európában. Ilyen általános áttekintéssel kezdődik Pálfi munkája, amely a kialakulás kronológiája és tipológiája mellett az universitasok differenciálódását is bemutatja. A 16. századtól erőteljesen érvényesült a reformáció hatása: a legjelentősebb képviselőik (Luther, Trotzendorf, Melanchton, Sturm, Kálvin) mind megfogalmazták a protestáns iskolarendszerre vonatkozó elképzeléseiket. Ez az európai modell alapozta meg az erdélyi fejlődést, ám az első egyetemalapítási kísérlethez a vallásszabadság és a tudományos gondolatszabadság nélkülözhetetlen jelenléte mellett szükség volt egy nagy formátumú uralkodóra is. János Zsigmond 1570 táján a korát meghaladó tudóst, Petrus Ramust kívánta megnyerni a létrehozandó gyulafehérvári universitashoz, de a neves párizsi professzor végül nem fogadta el a meghívást. Az első egyetem megvalósítása így Báthori Istvánhoz kötődik, a két kolozsvári fakultást, 1581–1603 között a jezsuita rend működtette. Az alig több mint két évtizedet megélt intézmény azonban nem tartozik Pálfi könyvének tárgyához, erről csak a történeti teljesség kedvéért szól.

A döntő lépések megtétele, a tartósan fennmaradó iskolák létrehozása református fejedelmek nevéhez kötődik; elsőként Bethlen Gáboréhoz, akinek tudományszervező és -támogató tevékenysége vezetett a Gyulafehérvári Collegium Academicum 1622. évi felállításához. Az intézmény gazdasági alapjait közvetlenül halála előtt négy oklevélbe foglalva, hosszú távon biztosította. Az uralkodó nagy figyelmet fordított a peregrinusokra, tudva, hogy az európai értékek és ismeretek meghonosítása létkérdés. Gondoskodott

nemzetközi rangú professzorok meghívásáról is: elsőként Martinus Opitzius, utóbb a „herborni triász”, Alsted, Bisterfeld és Piscator neve fémjelezte a fehérvári főiskolát. Pálfi nagy teret szentel a gyulafehérvári akadémia tudományos és hitvallásos didaxisának. Bethlen ugyanis hitvallásos egyetemet kívánt alapítani, így a szervezeti és a tudományos dimenziók harmonizációja humanista alapokon, protestáns szellemiséggel valósult meg. A Rákócziak iskolapolitikája más nyomvonalon járt, de külföldi professzort, Isaac Basire személyében, II. Rákóczi György is hívott, s a peregrinusok száma épp a Rákócziak alatt, a 17. század közepén tetőzött. Az iskolát Apafi Mihály 1662-ben áttelepítette Nagyenyedre.

A váradi Schola Illustris Pálfi szerint, szintén református felsőoktatási kezdeményezésnek tekinthető. 16. századi létrehozásának konkrét dátuma nincs, a szerző is csak az iskola legmagasabb szintű tudományművelési korszakára, a 17. századra összpontosít. Külön figyelmet fordít a puritanizmus és a presbiterianizmus örökségének megjelenésére, eszmei és személyi vonatkozásokban egyaránt.

A 18–19. századi Erdély a tudományosság számára már egészen más viszonyokat jelentett. A szerző sorra veszi ennek legjellemzőbb összetevőit, így a Habsburg-uralom nyomán kialakult új politikai rendszert, a római katolikus restaurációt megvalósító Főkonzisztóriumot, s az egyes nagy múltú városokban működő, de főiskolai rangra nem emelt református kollégiumokat (Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Szászváros, Zilah stb.). Végül a peregrinusokról szól, akik „a teljes erdélyi élet formálói voltak”, mert „koruk igényének és parancsának tettek eleget tudományos és gyakorlati értékek közvetítésével, az értelmiségi elit folytonosságának fenntartásával”. Az 1872-ben alapított Kolozsvári Tudományegyetemhez vezető út állomásaiként eszmetörténeti áttekintést is olvashatunk. Ebben a kollégiumok szellemisége, a tudományágak differenciálódása, a felvilágosult abszolutista uralkodókat jellemző oktatásszervezési reformok és a magyar tanítási nyelv ügye egyaránt jelen van.

Két jelentős, mai szóval kultúrpolitikusnak is nevezhető személy kapott önálló fejezetet a könyvben. Apáczai Csere János korát meghaladó, s emiatt kevéssé méltányolt tudományos és iskolaszervező munkássága, elsősorban az 1658-ban Barcsay Ákos fejedelemhez beterjesztett Akadémia-terve miatt; Bod Péter, a 18. század első felének enciklopédikus műveltségű polihisztora pedig 1756-os, egy Magyar Tudós Társaság létrehozására irányuló tervezete kapcsán.

A mű utolsó része a kálvinista művelődési program megvalósítására vonatkozó „isteni mandátumról” szól. Ezt a jelleget Pálfi elsősorban az önálló erdélyi egyetemhez vezető út biblikus és hitvallásos voltában, másodsorban az individuális és kollektivista jellegében, harmadsorban az iskolák szervezeti rendjében, végül a mindenkori konzisztoriális egyház domináns szerepében látja. Ezek együttes hatása mutatkozott meg a teljes közösségért érzett felelősségben, a tudomány és az oktatás fejlesztéséért tett erőfeszítésekben.

Nem hagyhatjuk dicsérő szavak nélkül a könyv 15 oldalas irodalomjegyzékét. A több mint 400 művet felsoroló összeállítás nemcsak a 900(!) lábjegyzet feloldásához ad segítséget, de a tárgyalt témához bibliográfiai szempontból is ritkaságszámba menő kitekintést nyújt. A kötet használhatóságát névmutató segíti. Pálfi József munkája tartalmi és módszertani szempontból is jelentős tudományos teljesítmény. (Pálfi József: Református felsőoktatás Erdélyben. Universitassors a reformációtól a Kolozsvári Tudományegyetemig. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 2009. 331 p.)

Bolvári-Takács Gábor

PhD, főiskolai tanár