Bevezetés

A második világháborút követő negyed század során Európa történetének legnagyobb prosperitását élte át. A gazdaság növekedése mind Nyugaton, mind Keleten évi 4% körül mozgott, a gazdaság szerkezete pedig rohamléptekkel alakult át. Nyugaton a mezőgazdasági foglalkoztatás a munkaerő 23%-áról 8%-ára esett, a szolgáltatási szektoré pedig 35%-ról 45–50%-ra nőtt. Nyugat-Európa a nagy válság és a háború nélkülözései után fogyasztói társadalommá vált. A nyugatnémet zsurnalisztika a Fresswelle-ről, a Kleindungwelle-ről majd a Reisewelle-ről az egymást követő zabálási, öltözködési, és utazási hullámról beszélt. A lakosság egyharmada új lakásba költözött. Gyors léptékkel haladt előre a jóléti állam kiépítése 30%-ról 50%-ra emelve az állam jóléti költségvetési kiadásait. A szovjetizált Kelet-Európa nagy áldozatok árán rohamosan iparosodott. A közgazdasági teória arról beszélt, hogy a gazdasági válságok és a ciklikus hullámzás már csak történelem.

Az első (kettős) válság 1968–1985

A konjunktúra csúcspontján az 1970-es évek elején azonban a valóság rácáfolt a teóriákra. 1972-ről 1973-ra a gazdaság túlfűtöttségére utaló hatalmas beruházások nyomán Nyugat-Európa évi 10%-os ipari növekedést ért el. A hatalmas energia- és nyersanyagigény e cikkek árait pár év alatt átlagosan 63%-kal növelte meg. A teljes foglalkoztatás a munkásokat és szakszervezeteiket erős pozícióba hozta, és sikeres bérharcokkal értek el látványos béremeléseket. A vállalkozók azonban a szokásos módon, áremeléssel kompenzálták magukat, s így az ún. bér–ár spirál felfelé hajtotta az árakat. A legjobban virágzó Nyugat-Németországban ekkor már évi 7%-os infláció bontakozott ki.

Ilyen előzmények után az úgynevezett jom kippuri háború és az arab olajtermelő országok ezt követő Nyugat elleni bojkottja olajválságot robbantott ki 1973-ban. Néhány évvel később egy újabb politikai esemény, az iráni vallási-fundamentalista forradalom 1980-ra újabb olajválságra vezetett. E két válság nyomán az olajárak tízszeresükre ugrottak, s jelentős, egyes esetekben kétszámjegyű inflációt vontak maguk után.

Mindez átmeneti, politikai események által gerjesztett jelenség lehetett volna. A látványos olajválság mögött azonban fokozatosan bontakozott ki egy újabb technikai forradalom. Ennek kezdetét már a II. világháború végén megjelent nagyszámítógép és nukleáris technika, jetrepülési és rakétatechnika fémjelezte. A kommunikációs forradalom az 1970-es évekre jutott fordulópontjához, amit szimbolikusan a személyi számítógép 1974. évi megjelenéséhez kapcsolhatunk.

A korszakos technikai átalakulás a schumpeteri értelemben vett strukturális válságot váltott ki, ami a régi technikára alapozott vezető és export szektorok hanyatlását és az új technikára épülő új ágazatok felemelkedését jelentette. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az angol, belga és francia széntermelés együttesen 40%-ra csökkent, a belga, olasz, német, francia és holland textiliparok termelése együttesen felére esett vissza. A nyugat-európai vas- és acélipar alkalmazotti létszáma 59%-kal, a textiliparé 61%-kal, a hajóiparé 37%-kal zuhant, s a teljes foglalkoztatást átlagosan 12%-os munkanélküliség váltotta fel.

A régi ágazatok ilyen zuhanását az új technikára alapozott iparok és szolgáltatások fejlődése csak fokozatosan egyenlíthette ki, s ezért a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján mintegy másfél évtizedet egy új gazdasági jelenség, a stagnáció és infláció együttlétét kifejező stagfláció jellemezte. Európa a negyedik hosszú Kondratyev-ciklus leszálló ágába érkezett.¹

A gazdasági válság 1970–80-as évei sajátosan egybeestek egy zajos társadalmi-politikai válsággal. A háborút követő prosperitás idejét jellemző társadalmi béke, az úgynevezett Sozialpartnerschaft korporatív együttműködési korszakát a szélsőséges társadalmi konfrontáció időszaka váltotta fel. Valóságos miniforradalmak játszódtak le 1968 májusában. A francia diáklázadást általános sztrájk kísérte. Németországban és Olaszországban a Vörös Brigádok bombamerényletei és gyilkosságai teremtettek politikai válsághelyzetet. 1968 és 1977 között valóságos generációs lázadás játszódott le, amikor is a háború utáni fiatal generációk fordultak szüleik generációja ellen, a beatzene, a szexuális szabadosság és a kommunák közösségi életét állítva szembe szüleik nyárspolgári fogyasztási mániája, újgazdag stílusa, de egyben elhallgatott, sőt elhazudott náci-fasiszta, illetve kollaboráns múltjával. Szimbolikus merényleteik egyértelműen tükrözték a múlt és a korporációs jelen, valamint a politikai intézmények elutasítását. Hanns-Martin Schleyer meggyilkolása 1977-ben egyszerre demonstrálta ezt, hiszen Schleyer a Német Gyáriparosok Szövetségének elnöke volt, aki a háború alatt SS-tisztként szolgált Prágában. Az olasz Vörös Brigádok a FIAT gyár huszonhét menedzsere ellen követtek el merényletet; elrabolták és megölték Aldo Moro miniszterelnököt.

A 70–80-as évek fordulójának kettős válsága lezárt egy korszakot és megnyitott egy újat. Európa átalakulása nagy lendületet vett.

A „három Európa” vége

A kettős válságig aligha beszélhettünk egységes Európáról. Gazdaságilag – mint már századok óta – a nyugat-európai gazdag, fejlett világ, a világgazdaság központja demokratikus politikai berendezkedésével élesen elkülönült a mediterrán, valamint a közép- és kelet-európai perifériáktól, melyeknek egy főre jutó jövedelmi szintje csak a felét érte el a nyugat-európainak. Ezen a helyzeten a szovjet blokk erőltetett iparosítási menete sem tudott változtatni.

Politikailag Európa három külön világot formált, a fejlett demokratikus társadalmak Nyugatjával szemben a Dél mintha a II. világháború előtti rendszerek kövület-maradványa lett volna. Hitler és Mussolini szövetségese, a véreskezű Francisco Franco diktátor autokratikus uralma ugyan valamelyest oldódott az 1950-es évek közepétől, de a diktátor haláláig, 1975-ig Spanyolország lényegében izolálódott, és elkülönült a kontinens nyugati felétől. Ez hasonlóképpen volt António de Oliveira Salazar Portugáliájával is, ahol 1974-ben végül is baloldali katonai puccs számolta fel a rendszert. A két polgárháborút átélt és kíméletlen katonai junta uralma alatt álló Görögországban pedig, ugyancsak a 70-es évek közepén, a ciprusi katonai kaland bukása egyben a diktatúra bukását is maga után vonta.

E sorozatos véletlenek nyomán a mediterrán világ a demokratizálás útjára lépett, az új rezsimek nem számítottak többé politikai páriának, és azonnal az Európai Unió tagságáért folyamodtak, amit 1981, illetve 1986 során mindhárom el is nyert, s ezzel el is indulhattak a Nyugathoz való felzárkózás útján.

Kelet-Európa válságok sorozatát élte át, s a korábban említett „kettős válság” korában gazdasági erőfeszítései véglegesen zátonyra futottak. A stagfláció és a strukturális válság következményei itt fatálisnak bizonyultak. A régió elszenvedte a régi technika hanyatlásának minden következményét, de nem tudott alkalmazkodni a kommunikációs forradalom követelményeihez. A nyugati technika és know how importjának lehetőségét szigorú nyugati export tilalom zárta el a hagyományosan technikai importra utalt régió elől. A növekedési dinamizmus 1975 körül megtört, és a régió hosszan elhúzódó és egyre mélyülő válságba süppedt. Míg az 1973 előtti negyedszázadban évente közel 4% gazdasági növekedést értek el az államszocialista országok, addig az 1973 utáni negyedszázadban évi átlagban közel 1%-os csökkenés, hosszú stagnáció vált uralkodóvá. A hiányok áthidalására a régió országai kölcsönökhöz folyamodtak, és súlyosan eladósodtak. Adósságállományuk hatmillió USD-ről százmillióra nőtt. Jugoszláviában és Lengyelországban hiperinfláció szabadult el, az elit elveszítette az ígért kiút megtalálásába vetett hitét, és végül ellenállás nélkül vagy minimális és rövid ideig tartó, erőtlen ellenállás után adta fel hatalmát. Másfél évtizeddel az olajválság után a szovjet blokk 1989-ben összeomlott, és ezen az úton két éven belül a Szovjetunió is követte.

A volt szovjet blokk országai, valamint a három volt szovjet balti köztársaság azonnal megindult a demokratikus és piaci átalakulás útján, és pár év után már kopogtatott az Európai Unió ajtaján. A „három Európa” összekapcsolódott, egységesülőben volt, amit világosan jelzett, hogy tíz korábbi kommunista ország is az Európai Unió tagjává vált a 21. század első évtizedében.

A globalizáció kihívása

Mindezen európai folyamatok az 1970-es évektől egybeestek a világgazdaság globalizációjának látványos átalakulásával. Egyharmad évszázad során az ezredforduló körül a világexport értéke sokszorosára, 1,7 milliárdról hatmilliárdra ugrott, de a külföldi tőkebefektetések összege ennél is négyszer gyorsabban nőtt, nem utolsósorban azért, mert a multinacionális vállalatok – 1973-ban hétezer, de 2010-re negyvennégyezer – leányvállalataikkal behálózták a világot, és a világ iparcikk-kereskedelmének 3/4-ét tartják kezükben.

A pénzügyi világ azonban mindennél sokszorta nagyobb sebességgel hódította meg a világot. A különböző pénzügyi tranzakciók, napok alatt be- és kiáramló milliárdok a 20. század utolsó két évtizedében napi 15 milliárd dollárról napi 13 trillióra ugrottak. A pénzügyi műveletek értéke ötvenszer gyorsabban növekedett, mint a világkereskedelem. A világgazdaság új követelményei és kihívásai messzemenő politikai és kulturális-ideológiai következményekkel jártak.

Európa új kulturális
és politikai térképének kialakulása

Az átalakulás sodrában a háború utáni évtizedek uralkodó nézetei megkérdőjeleződtek. A strukturális válság és globalizáció új ideológiákat tolt előtérbe. A kommunizmus válsága az egész európai baloldalra súlyos csapást mért. A szovjet rendszer már nem képviselt alternatívát, és a baloldaliság átmeneti bálványai – a maoizmus és a kubai forradalom – is hamar ledőltek. A keynesi állami beavatkozási és keresletteremtő gazdaságpolitika sok évtizedes uralma megdőlt, mert a stagfláció ellen nem kínált orvosságot.

A nyugati világ erőteljes jobbrazárást hajtott végre. Friedrich Hayek és Milton Friedman lépett John Maynard Keynes helyére az állam minél erőteljesebb leépítését, gazdasági beavatkozásának teljes felszámolását hirdetve. A neoliberalizmus közgazdasági iskolájának nézetei ideológiává bokrosodtak, s Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök személyében szekuláris főpapokat nyertek. A reguláció káros – hirdették –, és a magángazdaságot ki kell szabadítani az állami gyámkodás és korlátozás kényszerzubbonyából. A dereguláció hulláma számolta fel az 1930-as évek nagy válságának és a háború tanulságainak alapján született szabályozásokat. A tőke szabad áramlása és rendszabályozás nélküli vállalkozásai szabad utat nyertek. A háború végén Bretton Woodsban megkötött egyezményt, amely rendezett nemzetközi pénzügyi rendszert és fix átváltási árfolyamokat vezetett be, felszámolták.

Mi több, az új ideológia jegyében pár év alatt privatizálták a háborút követő prosperitás idején döntő szerepet játszó állami tulajdont képező gazdasági szektor zömét, ami korábban Nyugat-

Európa gazdaságának 20-tól 50%-ig terjedő részét reprezentálta. Éles támadás indult a költséges jóléti rendszer ellen, amit a szabadpiaci gazdasággal összeférhetetlennek ítéltek. Radikális adócsökkentést sürgettek és hajtottak végre, bár az egykulcsú, vagyis regresszív személyi és vállalati adózás csak néhány neofita újkapitalista gazdaságban nyert bevezetést. A neoliberalizmus, vagy ahogy hamarosan nevezték, piaci fundamentalizmus a társadalmi érdekeket a gazdasági érdekek alá rendelte mondván: a jól működő piaci gazdaságból végül is az egész társadalom profitálni fog.

A neoliberalizmus ugyanakkor természetes módon fonódott össze egy általános konzervatív forradalommal. A neokonzervativizmus a család és vallási erkölcs értékeihez való visszatérést hirdette. A középrétegek a jog és a rend követelményeit szegezték szembe a szabadossággal. Helmut Schmidt a német parlamentben „Ordnung Mania” kibontakozásáról beszélt.

Az új, illetve régi-új nézetek széles bázisra leltek a gyors ütemben haladó középosztályosodásban. Ezekben az évtizedekben ugyanis az úgynevezett „fehérgalléros” alkalmazotti réteg a foglalkoztatottak közel háromnegyedére nőtt. Ezek a rétegek, de a „kékgalléros” fizikai munkások tömegei is már nem a felettük, hanem az alattuk állókat, a vendégmunkásokat, az idegeneket, akik olcsó bérű országokba szívták a munkahelyeket és a bevándorlókból verbuválódott underclasst, a lumpen rétegeket tekintették ellenségüknek. A fizikai munkások jelentős csoportjai az idegengyűlölő jobb-, sőt szélsőjobboldal szavazóbázisává váltak. Az újonnan bontakozó Zeitgeist szerves részeként hódított a posztmodern kultúra és ideológia. Michel Foucault zseniális műve az őrültség történetéről az igazság megismerésének lehetőségét kétségbevonó nihilizmus bibliájává vált. A francia Jacques Derrida és Jean- François Lyotard a két évszázadon át uralkodó felvilágosodási gondolat tagadásával lépett fel. Nem tudhatjuk, mi az igazság, hiszen minden csak szubjektív percepció, elgondolás az igazságról. Ez a világnézet jól egyezett a neoliberalizmussal, hiszen ugyanazt hirdette: nem tudhatjuk mi az igazság, mi a helyes, tehát kívülről nem szabad beavatkozni a társadalmi-gazdasági folyamatokba.

S amikor a baloldali világnézet a szovjet blokk összeomlásával hitelét veszítette, s volt baloldali értelmiségiek tömegei is a neoliberalizmus, posztmodern és dekonstruktivista ideológiák hatása alá kerültek, született meg Francis Fukuyama a pillanatra oly jellemző tanulmánya 1989-ben a Történelem vége jellegzetes címmel. Fukuyama hegeli értelemben az emberiség ideológiai fejlődése végpontjának tekintette a 80-90-es éveket, az emberi társadalom kormányzatának utolsó formáját vélte felismerni a vetélytárs nélkül maradt nyugati szabadpiaci demokráciában. Voltaire Pangloss mesterének módjára ebben lelte fel minden világok legjobbikát.

A tért hódító új ideológiák jegyében Európa politikai térképe is átalakult. Ennek legjellegzetesebb jegyeként a társadalmi osztály- és ideológia-bázisú pártok letűnését kell regisztrálni. Nemcsak a kommunista és eurokommunista pártok tűntek el, de az olasz Kereszténydemokrata Párt is. A szociáldemokrata pártok középre tolódtak, és az össznemzeti képviselet igényével léptek fel. Az angol Munkáspárt kétmillió tagot veszített, és a nagy nyugati pártok tagságának fele-háromnegyede leolvadt.

Mi több, a korábban morális és állampolgári kötelezettségnek tekintett választási részvétel 75–80-ról esetenként 40%-ra zuhant.

Új pártformációk nyertek teret, közöttük nemegy a regionalitás zászlaja alatt. Az olasz Lega Nord Észak-Olaszország („Padania”) függetlenségének követelésével lépett színre. Hasonló színezetű regionális pártok törtek Belgium kettészakítására és a skót függetlenség megteremtésére. A baszk és katalán mozgalmak jelentős regionális autonómiát verekedtek ki, s a többnemzetiségű államok sorozatban robbantak szét. Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió széthullott, huszonhét független országot teremtve a korábban létező nyolc helyén.

Legsikeresebbnek azonban az új populista pártformációk bizonyultak, mivel elvetették az ideológiákat, és rugalmasan változtatták „elveiket” a politika igényeinek megfelelően. A nehéz viszonyok közepette gyakran egy karizmatikus vezér mögé csoportosulva, az egész nemzet képviselőjeként léptek fel, kemény idegen-, kisebbségellenes és nemzeti retorikával. Gyakran Európa-ellenesek, és a fejlődő-átalakuló országokban az idegen tőke, az „oligarchák”, a brüsszeli diktatúra ellen lépnek fel. A populista pártok különösen sikeresek lettek az átalakulás nehézségeivel küzdő Közép- és Kelet-Európában. A sikeres populista pártokkal szemben csak kicsiny rétegek támogatására tarthattak igényt az „egy-célú” pártmozgalmak, a zöldek vagy a feministák, részben a korábbi baloldal maradvány pártjai.

Európa válasza a globalizáció kihívására

Nyugat-Európa vezető szerepet játszott a 19–20. század fordulója körül kibontakozott „első globalizációban”, de akkori monopolpozíciói rég elvesztek. Az 1960-as évekre a gyarmatrendszer is véglegesen összeomlott, ugyanakkor az amerikai és japán versenytársak egyre nagyobb szeleteket hasítottak le a világgazdaságból. Nyugat-Európának választ kellett adnia a kihívásra, s a volt világhatalmak nem is késlekedtek ezzel.

Válaszuk az európai integráció volt, s annak az 1970-es évektől bekövetkező elmélyítése. A korai vámunió után valóságos gazdasági uniót építettek ki a tőke és munkaerő szabad áramlását biztosítva.

Maastricht, az egyetlen piac, a schengeni megállapodás, és mindenekfelett a közös valuta és a központi bank szupranacionális intézményei szolgálták a kihívásra adott választ. Az új korszakban a fejlett nyugati nemzetgazdaságok egyre inkább összekapcsolódtak, munkamegosztásuk egyre inkább az iparon belüli kooperációkban valósult meg, és kereskedelmük, valamint tőkekihelyezéseik legnagyobb hányada is az egymás közötti kooperációt szolgálják.

Ha az integráció elmélyítése gyakorlatilag az 1970-es évektől nyert új, nagy lendületet, a globalizációra adott válasz másik döntő eleme, az Európai Unió kiterjesztése, ugyancsak ekkor vette kezdetét. A hat alapító ország 1973-ban vette fel első új tagjait, de ettől kezdve egyre több ország csatlakozását fogadták el. A Hatokból Kilencek, Tizenkettek, Tizenötök, Huszonnégyek, majd Huszonhetek lettek egyetlen harmad évszázad leforgása alatt. Az új tagországok jelentős része az európai perifériákról jött, Írország, a mediterrán országok és Közép-Kelet-Európa kevésbé fejlett országaiból épült ki Nyugat-Európa gazdaságának új „hátsó udvara”, az az olcsó bérű zóna, amivel végül is közel kétszázmilliós új piacokat, a nyugati munkabérek 7–15 %-áért új, viszonylag jól képzett, olcsó munkaerőt kapcsolt a fejlett gazdaságokhoz, ezzel érdemben csökkentve a termelés költségeit.

Európa nyugati fele ezzel gyorsan felzárkózott a nagy versenytárs Egyesült Államokhoz. Bár 1950-ben csak az amerikai termelékenységi szint felét, 1970-ben 70%-át érte el, az ezredfordulóra azonban már gyakorlatilag azonos szintre emelkedett. Az amerikai technika átvételére épülő extenzív fejlesztési modellt fokozatosan a jelentős innovációs tevékenységre alapozott intenzív fejlesztési politika váltotta fel. A szintkülönbség az erőteljes kiegyensúlyozás irányába tolódott el.

Az európai integrációból az újonnan csatlakozott, átalakuló országok is sokat nyertek, hiszen szerkezeti modernizáció, demokratikus átalakulás, az új technika beáramlása és jelentős tőkebeáramlás kísérte átalakulásukat. Bár az átalakulás első évei különlegesen fájdalmasak voltak, s a társadalom nem kis rétegei vesztesként kerültek ki belőle, a modern átalakulás és fokozatos felzárkózás megindult.

Az újabb válság 2008–2010

Ebben a helyzetben robbant ki 2008-ban az újabb pénzügyi válság, ami hamarosan magával rántotta az egész kontinenst.

Az új válság az 1973-at követő átalakulás következményének tekinthető. A neoliberális dereguláció rövid távú hasznának árát fizeti Európa, hiszen a „szabad a gazda”-éra, ahogy ezt Soros György fogalmazta, a pénzügyi tőkét ültette a vezető ülésbe. A szolid tőkés vállalkozásból és biztonságos bankhitelezésből hazárdjáték lett hatalmas hasznokkal és még nagyobb kockázatokkal.

A kihelyezett hitelek adás-vétele, a valutaárfolyam, kötvény- és részvény-áralakulásra kötött ún. derivatív üzletek, a bankok kihelyezéseinek megfelelő, kötelező tartaléktőkével való fedezetének megszüntetése, a kereskedelmi és beruházási banki tevékenység teljes összeolvadása és az ún. hedge fund-ok szabad nemzetközi hazárd üzletelése olyan méreteket öltött, ami szabályozás nélkül kivédhetetlen kockázatokat teremtett. Az ilyen hazárdjátékos üzleti tőketranzakciók értéke már 1997-ben a világ aggregát GDP-jének két és félszeresét érte el, de az ezt követő további tíz év alatt ezek az összegek tizenötszörösükre ugrottak. A hitelezés és a hitelfelvétel egyaránt fedezetlenné vált, amit jól jellemez, hogy például Ausztria akkora hiteleket folyósított Közép- és Kelet-Európának, amely GDP-jének 80%-át érte el. Görögország hitelekből építette ki költséges jóléti intézményeit, és eladósodottsága végül hamarosan eléri GDP-jének másfélszeresét. Az olcsó és felelőtlen hitelekkel az ingatlanpiac különleges konjunktúrája vitte az égbe az árakat. Lettország és Bulgária GDP-je 20%-át is elérő hiteleket vett fel évente.

A buborék 2008-ban kipukkant. A házakat többé nem akarták és nem tudták új vevők megfizetni, a hitelek visszafizetése lehetetlenné vált. A gazdaság növekedése hirtelen megállt, a munkanélküliség krónikus méreteket öltött, és a világ kötvénypiaca ötvenmilliárd dollárról ötmilliárd dollárra esett vissza. A világgazdaság hosszú, ötven-hatvanéves ciklusának felszálló konjunktúraága az 1980-as évektől kiindulva 2000–2007 közötti elérte csúcsát, és az ötödik hosszú, ún. Kondratyev-ciklus lefelé tartó ága köszöntött be, a hosszabb, esetleg 2015–20-ig is eltartó stagnáció, lassú növekedés szakaszát nyitva meg.

1973 és 2008 két válságával a kör bezárult. Úgy tűnik, ezzel a neoliberális ideológia és gyakorlat is válságba került, Európa visszatér a szolidabb, szabályozott piaci rendszer világába, ami a társadalom érdekei alá rendeli a gazdaságot. Európa válaszra kényszerül, ami előrelendítheti az integráció folyamatait. Ezzel a válsággal ismét csak lezárulhat egy harmadszázados korszak, és megnyitva új, számtalan találgatás és sokkoló előrejelzés, egymástól homlokegyenest eltérő víziók sorozata előtt az utat.
 

Kulcsszavak: strukturális válság, globalizáció, konzervatív forradalom, neoliberalizmus, neokonzervativizmus, a három Európa vége, tömegpártok letűnése, új pártformációk, dereguláció, spekulatív üzlet
 

LÁBJEGYZETEK

* Ez az esszé a Europe Since 1980 (Cambridge University Press, 2010) című könyvemre épül. <

1 Nyikolaj Kondratyev 1922-ben tette közzé felismerését, ami szerint a világgazdaság fejlődése ötven–hatvanéves ciklusokban pulzál, húsz–huszonöt éves felívelő s ugyanilyen hosszú leszálló ágakkal. Hipotézise szerint ezt a technikai fejlődés váltja ki. A gondolatot azután Joseph Schumpeter dolgozta ki részletes ciklusteóriává. A Kondratyev-ciklus elméletet sokan nem tartják bizonyítottnak. <