Bevezetés
A tudomány bonyolult és kiterjedt eszközöket és intézményeket működtet
annak érdekében, hogy ki tudja szűrni a hibás nézeteket. Ez többnyire
sikerülni is szokott. Az említett eszközök egyike a nyílt vita,
amelynek lényege, hogy a szembenálló nézetek körülbelül egyenlő
feltételek mellett csapnak össze. Ezzel együtt elismert tény, hogy a
radikálisan új nézetek többnyire úgy győznek, hogy a régi nézetek
képviselői kihalnak. A nyílt vita helyet kap a tudományos fokozatok
megszerzésében, az eredmények tudományos közleményekben történő
megjelentetésében. Ezt az eszközt a hétköznapi életben már általánosan
használják, például a pályázatok kiírása és elbírálása során a
benyújtott pályázatot egy zsűri elbírálja, ebben általában a
pályázókat is meghallgatják, és a jelenlévők kifejthetik véleményüket.
Bármilyen legyen is a zsűri, ez a konstrukció lehetőséget ad a nézetek
ütköztetésére. Másik példa a minőségbiztosítás rendszere, itt
intézményes formában egy jó mérési jegyzőkönyv pontosságát írják elő a
tervezés fázisától a megvalósításon át az üzemeltetésig a munka minden
fázisában.
A tudomány eredményei nemcsak a kutatók számára
fontosak, ezért működik egy tájékoztató rendszer, amelynek célja az új
tudományos eredmények minél szélesebb körű megismertetése, ezt röviden
ismeretterjesztésnek szokás nevezni. Az ismeretterjesztés legfontosabb
színtere az iskola, az óvodától a doktori iskolákig, ahol a diákok
számukra új, noha a társadalom számára régóta ismert eredményeket,
eljárásokat, eszközöket ismernek meg. Ide tartozik a könyvkiadás egy
része is: a tankönyvek, a monográfiák, a lexikonok, szótárak, és
végül, de nem utolsósorban, a tudományos ismeretterjesztést szolgáló
munkák. Az ismeretterjesztés szerepe azért is fontos, mert a
hihetetlennek tűnő új eredmények könnyen azt a képzetet keltik, hogy
minden lehetséges. Ezt pedig ügyesen ki is használják az áltudományos
eszközökből meggazdagodni vágyók. Az ismeretterjesztés segítheti a
tájékozódást.
Tagadhatatlan, hogy a tudomány
intézményrendszereinek működésében zavarok figyelhetőek meg. Jelen
írásban három témakört vizsgálunk, ahol komoly problémák jelentek meg.
A tudományos publikáció
A tudományos eredmények szakcikkekben jelennek meg először. A
szerkesztőségben a beküldött kézirat átmegy egy peer review eljáráson.
Összefoglaló munkák, egy-egy szakterület árfogó feldolgozása egy
monográfiában jelenik meg, itt egy lektor nézi át a kéziratot, a
hibák, ellentmondások kiszűrése céljából. A tankönyveket több
lépcsőben ellenőrzik, lektorálják.
2010. június 29. és július 2. között a floridai
Orlandóban rendezték a Második Nemzetközi Peer Review Szimpóziumot,
amelynek témája a tudományos közlemények minőségbiztosítási
technikája, a lektori vélemény, a peer review. A peer review elnevezés
egy elvet takar, amelynek értelmében a kutatási eredményeket az adott
szakterületet jól ismerő, a (kutatói)társadalom által elismert
szakemberekkel bíráltatják el, a kölcsönös bizalom és megbecsülés
alapján.
A lektorálás a minségbiztosítás legfontosabb
eszköze. Feladata a publikálásra szánt munka független ellenőrzése, az
ellentmondások, hibák kiszűrése. A lektor személyét csak a kiadó
ismeri, a szerző és a lektor vitája a szerkesztőség közvetítésével
történik. A lektori véleménnyel kapcsolatban az alábbi követelményeket
lehet megfogalmazni: a vélemény legyen objektív, legyen racionális és
tartalmazzon indoklást. Jobb szerkesztőségek egy kézirathoz két-három
független véleményt is kérnek. Ennek oka a különböző iskolák közötti
esetleges ellentmondások kiszűrése. A lektorálást a kutatók döntő
többsége kiemelten fontosnak tartja. David Goodstein (2000) elismeri,
hogy „a lektorálás a tudományos művek kiadásának egyik szent
tartópillére”.
A lektorálás jelentősége körüli vita több, mint
egy, a tudományos közösségen belüli civakodás. Egy bíróság előtti
bizonyítási eljárásban szerepet kapnak az alkalmazott módszerek. Egyes
bíróságok előnyben részesítik a tudomány által elfogadott módszereket,
az ilyen eszközökkel kapott eredményeket (Goodstein, 2000). Ilyen
eszközök hiányában a bíróságok megjósolhatatlan ítéleteket hoznának.
Peter M. Rothwell és társai (2000) statisztikai eszközökkel elemezték
a lektorálás színvonalát. David F. Horrobin 2001-ben megjelent cikke
szerint a lektorok elfogadást vagy elutasítást javasló döntései
közötti korreláció nem haladja meg szignifikánsan a véletlen
találgatásból adódó értéket. Daryl L. Chubin és Esward J. Hackett
(1990) szerint a kutatók közöségének mindössze 8%-a tartja
elfogadhatónak a peer review jelenlegi színvonalát. A lektorálás
problémáit elsősorban az orvosi-biológiai területen tették szóvá a
Peer Review in Biomedical Publication címmel, 1990 óta
rendszeresen tartott nemzetközi konferenciákon.
A gyakorlatban a lektorálás nem az ismertetett
módon történik. A szakma elismert egyéniségei ugyanis elfoglaltak,
sokuk számára a lektori munka csak teher, ráadásul a szerkesztőségek a
lektorálást morális kötelességként kezelik. Eredményként a lektori
vélemények jelentős késéssel készülnek el (nem ritka az egy évet
meghaladó átfutási idő). Egyes munkák (például egy vaskos könyv)
lektorálása komoly munka. Gyakori, hogy a lektorálásra felkért személy
átadja másnak a vélemény elkészítését. Előfordul, hogy egy magát az
adott területen kompetensnek hirdető folyóirat nem tud alkalmas
lektort találni. Az is tény, hogy a kéziratok döntő többsége nem
forradalmian új ötletekkel áll elő (egyébként az új ötletek elfogadása
is problematikus), az apró korrekciók értékelése pedig részletes
vizsgálatot igényelne.
Ugyanakkor a lektorálás szerepe jelentősen megnőtt.
A feljett technika lehetővé teszi a cikkek nagyüzemi gyártását (lásd
Makai, 2004, 2.5 fejezet), a cikkekben a hibák száma jelentősen megnő,
a hibák is súlyosabbak. Egyes esetekben felmerül a hamisítás vagy a
csalás gyanúja is. Van lektor, aki csak olyan szerző kéziratát
hajlandó lektorálni, akit személyesen ismer, így kíván védekezni az
esetleges csalások ellen.
A következő kevésbé ismert történet (La Recherche,
1996) is a „rangos folyóiratok” peer reviewjának gyengeségére mutat
rá. Az eset csak azért maradhatott majdnem észrevétlen, mert a
Tamperei Egyetem megmentette a Journal of Physics D-t a
megszégyenüléstől. A Sunday Telegraph híre szerint egy finnországi
laboratórium munkatársai kéziratot készítettek egy, az antigravitáció
létét megerősítő kísérletről. A kéziratot a tekintélyes Journal of
Physics D: Applied Physics-nek küldték be. Ezt a folyóiratot a brit
fizikai intézet adja ki, a kéziratot elfogadták. A cikk szerzői a
Tamperei Egyetem munkatársai, az orosz Eugene Podkletnov és a finn
Petri Vuorinen. A cikk a folyóiratnál szokásos szigorú procedúrán ment
át, három független referens átnézte a kéziratot, egyikük sem talált
benne semmi kivetnivalót. Egy újságcikk (talán éppen a Sunday
Telegraph cikke) azonban arra ösztönözte a Tamperei Egyetemet, hogy
nézzen utána a kéziratnak, és hamarosan kiderült, hogy valamilyen
zavaros, ellenőrizhetetlen ügyről van szó. Podkletnov 1990-től
kezdődően tényleg a Tamperei Egyetemen dolgozott, de az egyetem
nyilatkozata szerint nem is tudtak a témáról. Vuorinen a saját
állítása szerint meglepődött, amikor megtudta, köze van a cikkhez.
Végül a kéziratot megjelenés előtt visszavonták, Podkletnovot
elküldték az egyetemről.
A lektorálásra azonban nem csak a
szakfolyóiratokban van szükség, de például a könyvkiadásban is. A
könyvkiadás kereskedelmi tevékenység, itt a tulajdonos dönti el,
milyen szerepet kap egy-egy mű kiadásában annak belső értéke. Ha a
szerző tehetős, kiadhatja saját munkáját – ahogyan József Attila is
tette a maga szűkös lehetőségei között. Sajnos a kiadott mű színvonala
gyakran elmarad József Attila kötetének színvonalától, a költészet
szerepe is eltér a tudományos művekétől. Ha valaki nincs tisztában egy
könyv tényleges értékével, könnyen hibás eljárásokat tanulhat meg,
vagy alkalmazhat. Az olvasó nyilván megérti, hogy egy híd tervezése,
egy orvosi beavatkozás nem alapozható obskurus körülmények között
megjelentetett kiadványokra. Ugyanakkor a nagyközönség nem tudja
eldönteni, hogy egy kiadvány mennyire hiteles. Röviden emlékeztetem az
olvasót az Alan Sokal, Igor és Grichka Bogdanoff, Jan Hendrik Schön
stb. nevekkel fémjelzett botrányokra (Makai, 2004). Ezek eltérő
szándékkal vagy eszközökkel felhívták a figyelmet a lektorálás körüli
visszásságokra.
A lektorálással kapcsolatos fejtegetést azzal
zárom, hogy az olvasók többsége nem lehet biztos abban, hogy a kezében
tartott könyv vagy cikk megfelel-e a tudományosság követelményeinek,
de még abban sem, hogy annak felhasználása nem jár-e számára jelentős
hátránnyal.
A tudomány intézményei
A modern társadalom intézmények sorát működteti a racionalitás
érdekében. Az intézmények egy része a korábban felhalmozott tudás
átadását szolgálja, egy másik része a tudás gyarapítását. Az egyén
tudásának gyarapodását vizsgák, bizonyítványok, oklevelek tanúsítják.
A bizonyítványok, oklevelek elérése, az általuk biztosított
jogosítványok rendszere egy bonyolult minőségbiztosításon alapszik.
Mindenki tudja, mit jelent egy gépjárművezetői vizsga, egy érettségi
vagy egy új technika elsajátítására indított tanfolyam elvégzését
bizonyító oklevél. Megjegyezzük, hogy hasonló bizonyítványokat az élet
minden területén kiadnak. Az oktatás ma már nem fejeződik be egy
iskola elvégzésével. Aki munkába áll, arra számíthat, hogy új
technikákat kell elsajátítania. Aktív élete során akár több szakmát is
ki kell tanulnia, ha nem akar munkanélkülivé válni. Ezt nevezik
lifelong-learning-nek; egész életen át tartó tanulásnak.
A kutatásban dolgozók haladását az egyetem
elvégzése után tudományos fokozatok megszerzése mutatja. Az első, a
PhD-fokozatot többnyire egy doktori iskolában szerzik meg. Az
egyetemek többségén működnek doktori iskolák, az iskola működési
engedélyét a Magyar Akkreditációs Bizottság adja ki egy eljárás során.
Az eljárás során ellenőrzik a doktori iskola tagjainak kompetenciáját
(pl. adott mennyiségű személynek kell rendelkeznie megadott tudományos
fokozattal).
A PhD-fokozat megszerzése után az egyetem
lehetőséget adhat egy habilitációnak nevezett eljárás lefolytatására.
A habilitációra pályázni kell. Meghatározott feltételek esetén a
pályázó a folyamat végén habilitál. Az egyetem előírhatja bizonyos
állások betöltéséhez a habilitációt. Ettől eltérő lehetőség a Magyar
Tudományos Akadémián az MTA doktora fokozat megszerzése, ez a fokozat
szükséges ahhoz, hogy valaki később az MTA levelező vagy rendes tagja
lehessen. A fenti fokozatok megszerzése nem könnyű, jelenleg az MTA
doktora fokozattal rendelkezők száma Magyarországon kevesebb, mint
háromezer. Értelemszerűen, a rendszer feltételezi, hogy a következő
fokozat presztizse elegendő ahhoz, hogy kellő számú jelölt
próbálkozzon megszerzésével. Az MTA levelező, rendes és külső tagjait
jelölik, arra nem lehet pályázni. A jelöltek közül az MTA választja ki
a tényleges tagokat. Vizsgáljuk meg a tudományos minősítés
rendszerének két elemét: az MTA doktora fokozatot és az MTA
tagválasztást.
Természetesen a hierachia csúcsán állók állnak
leginkább a figyelem középpontjában, sokak szemében ők jelentik a
követendő példát. László Ervin zongoraművész szívesen elmélkedik
tudományos problémákon. A fizikusok többsége szemében a kitűnő
zongoraművész egyszerűen áltudós. László Ervint mégis díszdoktorrá
avatta 2002-ben a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kara az
alábbi laudációval: „László Ervin professzor külföldi tartózkodása óta
tartós kapcsolatot alakított ki egyetemünkkel. Rendszeresen tartott
előadásokat a Közgazdaságtudományi Karon és a Természettudományi Karon
oktatók és hallgatók részére. Támogatója és szakmai segítője a
környezet-gazdaságtannal és a regionális gazdaságtannal foglalkozó
graduális és Ph.D. kurzusoknak, az ez irányú tudományos kutatásoknak.
László Ervin főbb művei angol német és magyar nyelven egyaránt
bizonyítják, hogy nagyformátumú, de rendszerben gondolkodó tudós,
akinek szemlélete példa lehet egyetemünk hallgatói és oktatói
számára.” Remélhetőleg nem László Ervin zavaros fizikai nézetei
alapján, amelyet – többek között – Bencze Gyula joggal tett szóvá
(Bencze, 1997). Illusztrációnak íme két idézet László Ervin egyik
könyvéből (László, 1996): „A vákuum maga nem anyagi: energiái negatív
állapotban vannak. Ez szerencsés dolog, mert ha nem így volna, akkor a
világegyetem nyomban olyan kicsire zsugorodna, mint az atom átmérője.”
(László, 1996, 183.) „A tárgyak »vákuumnyomását« és még inkább ezeknek
feltűnő maradandóságát kísérletileg igazolta egy másik orosz
kutatócsoport Vlagyimir Poponyin vezetésével az orosz Tudományos
Akadémia Biokémiai Fizikai (sic!) Intézetében…” (László, 1996, 188.)
Az áltudományos nézetek visszhangjának bemutatására
álljon itt néhány gondolat Csorba F. László recenziójából (Csorba,
2005). A recenzens megjegyzi, hogy László Ervin munkájához tárgyi
tudásra és bátorságra van szükség, László Ervin esetében pedig a
„mesterségbeli tudás” szárnyaló tehetséggel és művészi tehetséggel
párosul. László Ervin a kozmológia, a termodinamika és az evolúció
elmélete mellé felsorakoztatja munkájában a telepátiát, az aurát, és a
lélekvándorlást is: „E részben rejtélyes, részben már földerített
tényeket közös elmélet segítségével kapcsolja össze. Mint könyvének
eredeti címe (The Fifth Field) jelzi, a kapcsolatot egy ötödik
kölcsönhatástípus föltételezésével teremti meg (az elektromágneses, a
gravitációs, az erős és a gyenge erők mellett), mely kiterjedt
mezőként összefüggéseket teremt anyagi és szellemi, múltbeli és
jövőbeli események között. Az »öt mező« elmélete valójában több is,
más is, mint egy újabb tudományos elmélet. Talán világképformáló
paradigmának nevezhetjük. Lehetséges következményei filozófiailag, sőt
teológiailag is aggályosak.”
Egyelőre a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi
Karának díszdoktora az egyetlen, aki a természettudósok közül tud
valamit az ötödik kölcsönhatásról. A recenzióban később azt is
megtudjuk, László Ervin valójában a tudományos nézetek oldalán küzd:
„Az igazi szellemi bátorság ezért nem a szélhámosoké, akik gátlás
nélkül bármit leírnak, hanem azoké, akik kellő kritikai érzékkel és
szaktudással vizsgálódva vállalkoznak az ocsú és a tiszta búza (az
áltudomány és valódi tudomány) lehetőleg pontos elkülönítésére, ám
eközben végig megőrzik nyitottságukat, és vállalják az ütközést
mindazon területeken, melyeket ígéretesnek tartanak. Talán éppen ezt
nevezi a modern pedagógiai irodalom »scientific literacy«-nek, azaz a
természettudományos tudás (knowledge) alkalmazási képességének, abból
a célból, hogy döntéseinket megalapozó, segítő következtetésekre
juttassuk.”
A díszdoktort 2010-ben pedig az MTA külső tagjává
választották a Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya javaslatára, az
alábbi
|
|
előterjesztés alapján: „Budapesten született
1932-ben. 1970 óta Docteur des-Lettres & Sciences Humaines (Sorbonne).
A Budapest Klub Alapítvány elnöke. Szűkebb szakterülete az általános
evolúció és rendszerelmélet és a tudományfilozófia. A modern
rendszerelmélet, a társadalomfejlődés történeti szintézise, a
káoszelméletekkel kapcsolatos fenntartható fejlődés és a jövőkutatás
átfogó területein fejtette ki társadalomtudományi munkásságát. A
magyar tudományos közélettel 1964 óta állandó kapcsolatban áll, első
magyar nyelvű írásai a Valóság című folyóiratban jelentek meg, később
könyveit is publikálták. 1983 és 1993 között az UN Egyetem
megbízásából a Művelődéskutató Intézettel közösen nemzetközi
tudományos kutatómunkát folytatott Magyarországon. Ekkor alapította
meg a Budapest Klubot, amelynek ő az elnöke. A klub a világ haladása
érdekében nemzetközi szellemi nagyságokat és művészeket fog össze.”
Az előterjesztésben a jelöltnek nem az előterjesztő
osztály területén kifejtett munkásságát említik. Mindezek alapján
világos, hogy az MTA egyes osztályai meglehetősen különböző módon
értelmezik a tudományos munkásságot. E nézetkülönbségek világosan
láthatóvá váltak az MTA osztályai által megfogalmazott, az MTA doktora
fokazattal szemben támasztott követelményekben (Doktori, 2010).
Az MTA doktora cím odítélése az MTA tudományos
osztályai által kidolgozott és az MTA Doktori Tanácsa által elfogadott
eljárás alapján történik. A cím megszerzéséhez a jelölt elkészít egy
dolgozatot tudományos eredményeinek összefoglalásával, azt beadja
ahhoz a tudományos osztályhoz, amelynek címét megszerezni kívánja. Az
osztály egy habitusvizsgálatnak nevezett eljárásban megvizsgálja a
jelölt tudományos közéletben, oktatásban játszott szerepét, valamint
tudományos munkásságát. Amennyiben a habitusvizsgálat eredménye
pozitív, a jelölt megvédheti dolgozatát az opponensekkel szemben egy
nyílt tudományos vitában. A követelményeket az egyes osztályok
önállóan fogalmazzák meg. A követelmények között jelentős külöbségek
állnak fenn. Jelenleg az eljárásban is van hiányosság: ha a jelölt
több területet érintő munkásságot kíván bemutatni, a szabályok
nincsenek kidolgozva, ekkor egy interdiszciplináris bizottság áll fel,
és vizsgálja meg a jelölt teljesítményét.
Természetesen a jelölt mérlegeli: melyik osztály
követelményeit tudja könnyebben teljesíteni. Előfordulhat, hogy az
interdiszciplináris dolgozat szerzője valójában csak kibúvót keres.
Interdiszciplináris kutatásra sok példa van. Ha valaki a radioaktív
sugárzás egészségre gyakorolt hatását kutatja, valószínűleg
matematikai, fizikai, biológiai és orvosi módszereket, eszközöket fog
használni. Lehet, hogy ezek egyike sem újdonság a fizika, matematika
stb. területén, de ha az eredmények nyomán megérthető egy betegség
kialakulása, a jelölt jogosan igényli tudományos eredményeinek
elismerését. Az esetleges visszásságokat egy közelmúltbeli példán
mutatom be.
A közelmúltban egy interdiszciplináris folyóirat
szerkesztője, aki korábban filozófiából szerzett PhD-fokozatot,
dolgozatot adott be az MTA doktora cím elnyeréséért. Téziseiben nem
kevesebbet állított, mint egy új tudomány, a szimmetrológia
létrehozását: a „…szimmetrológia interdiszciplináris témakörének egy
átfogó szintézise”. A téma magától értetődően interdiszciplináris,
hiszen a szimmetria fogalma matematikai eredetű, kitüntetett szerepet
játszik a fizikában (kristálytan, spektroszkópia, szilárdtestfizika,
relativitáselmélet stb.), a kémiában és a biológiában (izomer
állapotok, cisz-transz térbeli alakzatok stb.). Márpedig ha valami
ennyire univerzális, akkor felmerül a lehetőség, hogy valami
szaktudományok felett álló általános elvről van szó, ami a
filozófiához tartozik. A filoszok egy része, nevezetesen a Gazdaság és
Jogtudományi Osztály, kész volt egy zongoraművészt (a vele járó ötödik
kölcsönhatással együtt) az MTA külső tagjává választani, ám a
filozófusok most megmakacsolták magukat, kijelentették, nem
illetékesek a dolgozat elbírálásában. Marad az interdiszciplináris
elbírálás. Az MTA Doktori Tanácsának Titkársága az osztályok javaslata
alapján összeállított egy interdiszciplináris bizottságot a jelölt
habitusának vizsgálatára. A jelölt tekintélyes tudományszervezői
tevékenységet végzett, folyóiratot szerkeszt, egy sor konferenciát
rendezett, saját folyóiratában publikált, előadásokat tartott
konferenciákon, írt monográfiát, ám munkája nem talált visszhangra. A
jelölt habitusában is vannak hiányosságok: egy rövid ajánlólevelet
recenziónak vélt, az ajánlólevél íróját lektorként tüntette fel
monográfiájában. A fizikusok és a matematikusok nem találtak
értékelhető tudományos teljesítményt a jelölt munkásságában. Végül az
interdiszciplináris bizottság nem találta indokoltnak a doktori
eljárás lefolytatását.
Az univerzalitás mögé bújás ismételten felbukkan a
fokozatszerzések során. Gyakori, hogy felkapott elméleteket
alkalmaznak anélkül, hogy az alkalmazhatóság minimális feltételei
teljesülnének. Valószínűleg az axiomatikus rendszerekre kimondott
Gödel-féle nemteljességi tétel viszi el a pálmát, alkalmazzák
nyelvészek, filozófusok, szociológusok, noha sem a filozófia, sem a
szociológia, de a nyelvészet sem tekinthető axiomatikus tudománynak.
Erre a jelenségre Sokal (2008) hívta fel a figyelmet.
Többéves tapasztalatom szerint, aki világosan
megfogalmazható eredményt ért el több tudományterületen, az többnyire
arra az osztályra adja be dolgozatát, amelynek területére
eredményeinek többsége esik, és meg is szerzi az MTA doktora
fokozatot. Természetes, hogy a jelölt mérlegel, és ahhoz a tudományos
osztályhoz adja be dolgozatát, ahol több esélyt lát a sikerre. A
tudományterületek különbözősége miatt a követelmények között jelentős
eltérések találhatóak. Ezzel együtt, a több tudományterületet érintő
dolgozatok (nevezzük interdiszciplináris dolgozatnak) elbírálásának
elveit az MTA Doktori Tanácsának még meg kell fogalmaznia. Ennek
alapja csak az lehet, hogy az interdiszciplináris dolgozat és a hozzá
kapcsolódó munkásság az érintett tudományok követelményeit (a jelölt
által megadott és az osztály által elfogadott arányokban) ki kell,
hogy elégítse.
Az ismeretterjesztés, áltudomány
A tudományos nézeteket képviselő intézmények, ezek zászlóshajója az
MTA, egyik feladata az ismeretterjesztés és – a szerző véleménye
szerint – az áltudományos nézetek kritikája. A fokozattal rendelkezők
többsége rendszeresen tanít, publikál, szerepel a médiában. Egy
tudományág kiemelkedő képviselője csak saját szakterületén szakértő, a
többi területen többé-kevésbé laikus. Ez többek közt abban mutatkozik
meg, hogy nem szakcikkekből, konferenciákról szerzi ismereteit.
A tudomány és az áltudomány közötti határ eléggé
bizonytalan. Ennek okai között a hibák felbukkanását és az emberi
gyengeséget lehet első helyen említeni. Részben ennek tudható be, hogy
„áltudományos” nézetek felbukkannak rangos intézményekben is. Erre
mutatunk be egy kiemelt példát.
1999-ben Victor Ninov és
munkatársai bejelentették (Ninov, 1999), hogy megfigyelték a legtöbb
protont tartalmazó 118-as rendszámú elemet. Ninovék kísérletét a jól
felszerelt Berkeley National Laboratoryban (Berkeley, California)
hajtották végre. A cikk leírja, hogy a 208Pb céltárgyat 449 MeV-es
86Kr ionokkal1 bombázták. A céltárgyban
olyan bomlási láncokat figyeltek meg, amelyben egy nehéz mag hat
egymást követő, térben és időben korrelált bomlása azonosítható. A
bomlásban megfigyelhető 10 MeV fölötti energiájú alfa részecskék arra
utalnak, hogy a 118-as rendszámú elem 283-as tömegszámú izotópjának
bomlásáról van szó. A mérések feldolgozása nagyon munkaigényes. A
résztvevő kutatók közül négyen Németországban születtek. Erre utalt
Bell Richardson, a Berkeley Laboratóriumot működtető Department of
Energy vezetője, amikor kijelentette: „Az élenjáró tudomány nem ismeri
az országhatárokat. Saját világszínvonalú kutatásainkat károsítjuk, ha
laboratóriumunkat elvágjuk a világ többi részétől.” A részecskefizikai
kísérletek drágák is, időigényesek is, de reprodukálhatóak. Ezt a
kísérletet megismételték Németországban a GSI-laboratóriumban és
Japánban a RIKEN-laboratóriumban. Mindkét kísérlet eredménytelen
maradt (URL–1, 2001). A következtetés világos: valami hiba történt,
ilyenkor a kísérletezők elkezdik közösen elemezni a mérési adatokat, a
feldolgozás módszereit, hiszen a Berkeley által bejelentett hír csak
annyit jelentett, hogy a több milliónyi kiértékelt nyom között
mindössze három olyat találtak, ami a 118-as elemre utalt. Nem tudjuk,
mi lett a közös kiértékelés eredménye, de Berkely visszavonta a
bejelentést. „A tudomány önkorrekciót hajt végre” – jelentette ki
Charles Chank, a Berkeley igazgatója. A tudomány minőségbiztosítási
mechanizmusa újra működött. Hiszen csak annyi történt, hogy egy
bonyolult kísérlet kiértékelésében valamilyen hiba történt,
feltehetően elsiették az eredmény bejelentését. A visszavonást
követően Berkeleyben belső vizsgálat indult (egy neves laboratórium
nem engedhet meg magának ilyen blamázst), a vizsgálat eredményeként
Victor Ninovot elbocsátották. A vizsgálat eredményei nem publikusak,
annyit lehet tudni, hogy a felfedezés bejelentése mögött manipulált
adatsorok álltak.
Az áltudomány és a tudomány között húzódó határ
kérdése a hétköznapokban egyre élesebben vetődik fel, hiszen a
közvélemény védtelenül áll a csodadoktorok, az egészséget visszaadó
csodagépek, készítmények előtt. Kevéssé ismert a KERMI tevékenysége,
hogy bárki kérhet vizsgálatot egy vitatható berendezéssel, termékkel
kapcsolatban, és a gyártónak kell igazolnia, hogy berendezése tényleg
alkalmas a termék leírásában megadott feladatokra. Különösen
szerencsétlenül alakult a szakértők szereplése az influenza elleni
védőoltás kapcsán. Emberéletekbe került az ÁNTSZ
felemásra sikeredett tájékoztatója, és egyes testületek, illetve
tagjaik felelőtlen nyilatkozata. Fájdalmas, ha ismeretterjesztő
kiadványokban jelennek meg ostoba, hibás nézetek, s különösen
sajnálatos, ha a könyvet neves kiadó adta ki, lektorálás után.
Az oktatás a szemünk előtt alakul át jelentősen.
Itt röviden csak a kimaradókkal kapcsolatban említek meg néhány
érdekes nézetet. Lawrence (Larry) Ellison, az Oracle cég vezetője a
Yale Egyetem végzősei előtt mondott beszédében (Makai, 2004)
kijelentette,2 hogy az egyetemet sikeresen
elvégzők mind vesztesek lesznek – a meggazdagodásért vívott
küzdelemben. A Yale Egyetem nem a meggazdagodásra tanítja hallgatóit,
hanem a nemzet előtt álló feladatok elvégzéséhez nyújt jó alapokat.
Larry Elison egyszerűen vesztesnek titulálja a végzősöket, ez persze
felzaklatja a hallgatókat. „Mégis, hogy jövök én, Larry Ellison, aki
kibukott az egyetemről ahhoz, hogy ilyen módon ítélkezzem a nemzet
egyik legnagyobb presztízsű egyetemének végzősei előtt? Megmondom.
Mert én, Lawrence Ellison, a bolygó második leggazdagabb embere,
kibuktam az egyetemről, és maguk nem. Mert Bill Gates, a bolygó
leggazdagabb embere kibukott az egyetemről, és maguk nem. Mert Paul
Allen, a harmadik leggazdagabb ember, ő is kibukott az egyetemről, és
maguk nem. És azért mert Michael Dell, aki jelenleg a kilencedik
helyen áll, ő is kibukott. És erősen tör felfelé. Most nagyon fel
vannak zaklatva. De hisz ez természetes.”
Beszéde folytatásában a bolygó második leggazdagabb
embere azt ecseteli, milyen sanyarú sors vár a „vesztesekre”: „Hadd
bátorítsam önöket azzal, hogy nem hiába szerezték meg keserves
munkával a diplomájukat. Nem hiába töltöttek el öt évet itt azzal,
hogy jó munkamorált tanuljanak, kapcsolatokat alakítsanak ki, és egy
életre megismerkedjenek a terápia szóval. Mindez nagyon jó. Kell is
majd a jó munkabírás. Kellenek is majd maguknak a kapcsolatok, és
bizony, kell majd a terápia is. Mert maguk nem buktak ki, és sosem
lesznek a világ tíz leggazdagabb embere között. És bele kell törődniük
egy nyomorúságos, évi 200 ezer dolláros állásba, ahol is a fizetési
csekkjüket egy volt évfolyamtársuk írja majd alá, aki két éve
kibukott”.
Egy viszonylag új világjelenség (Salam, 2010): a
kieső diákok magas száma és sikeres szakmai karrierje. Az amerikai
középosztály gyermekeit kiskoruktól fogva arra nevelik, hogy
dolgozzanak keményen, fejezzenek be valamilyen iskolát. Mégis az
amerikai diákok 30%-a kimaradt a középiskolából (2006-os adat). Salam
szerint kimaradási forradalom előtt állunk, amely egy új korszakot
hoz, az új korszakot a tanulás új módszerei, és új életmód jellemzik.
Az információs forradalom következményeként a munka fogalma átalakul,
és ma még ismeretlen formákat fog ölteni. Mielőtt bárki is bátorítást
merítene a fentiekből, megemlítem: kimaradó diákok csak néhány
területen számíthatnak sikerre.
Kulcsszavak: tudományos közlemény, minőségbiztosítás, referálás,
tudományos fokozatok, ismeretterjesztés
IRODALOM
Bencze Gyula (1997): Kiszera méra bávatag
– posztmodern módra. Népszabadság. 1997. február 15.
WEBCÍM >
Chubin, Daryl R. – Hackett, Edward J.
(1990): Peerless Science, Peer Review and U.S. Science Policy. State
University of New York Press, New York
WEBCÍM >
Csorba F. László (2005): László Ervin:
Kozmikus kapcsolatok – A harmadik évezred világképe, Új Pedagógiai
Szemle. 3,
WEBCÍM >
Doktori (2010): Magyar Tudomány. 2010.
januári szám melléklete
Goodstein, David (2000): How Science
Works. In: Reference Manual on Scientific Evidence. 2nd edn. Federal
Judicial Center, Washington, DC., 67–82.
WEBCÍM >
Horrobin, David F. (2001): Something
Rotten at the Core of Science? Trends in Pharmaceutical Sciences. 22,
2,
WEBCÍM
>
La Recherche (1996): Canular et
mystification, 292, nov. 5.
László Ervin (1996): Kozmikus kapcsolatok.
A harmadik évezred világképe. Magyar Könyvklub, Budapest
Makai Mihály (2004): Merre vagy szellem
napvilága? A megismerés rögös útjai. Typotex, Budapest, 2.2 fejezet,
7.2 fejezet
WEBCÍM
>
Ninov, Victor et al. (1999): Observation
of Superheavy Nuclei Produced in the Reaction of 86Kr with 208Pb.
Physical Review Letters. 83, 1104–1107.
Rothwell, Peter M. et al. (2000):
Reproducibility of Peer Review in Clinical Neuro Science. Is Agreement
between Reviewers Any Greater Than Would Be Expected by Chance? Brain,
123, 1964–1969.
WEBCÍM >
Salam, Reihan (2010): The Dropout Economy.
Time. 22 March 2010. 40–41.
WEBCÍM
>
Alan Sokal – Jean Bricmont (2008):
Intellektuális imposztorok. Typotex, Budapest
URL–1 (2001): Element 118 Disappears Two
Years After It Was Discovered. Phsysics World. 02. September. 2001.
WEBCÍM
>
LÁBJEGYZETEK
1 A kripton nemesgáz, az
ionok létrehozásához is kell egy kis fifika.
<
2 Nos, valójában Larry
Ellison ezt a beszédet sohasem mondta el, noha lassan tíz éve kering
az interneten. Ezzel kapcsolatban ld.
WEBCÍM >
és
WEBCÍM
>
<
|
|