Európa és a mediterrán világ

A globálissá váló világ egyik számunkra kevéssé ismert és kutatott térsége a Mediterráneum, ezen belül is Spanyolország és Portugália kapcsolata Latin-Amerikával.

Szilágyi István legutóbbi könyvében többek között arra vállalkozik, hogy közelebb hozza és a magyar olvasó számára is világosabbá tegye az Európai Unió, Spanyolország és Portugália Mediterráneum- és Latin-Amerika-politikáját. A kötet hét tanulmányt tartalmaz, amelyek 2007 és 2008 között jelentek meg, és amelyek geopolitikai és földrajzi íve Európától Latin-Amerikáig, az Európai Uniótól a szélesebb értelemben vett mediterrán világ horizontjáig terjed. A tanulmányokat jellemző kulcsszavak a demokrácia, a diktatúra, a tekintélyuralmúság, az autoritárius személyiség, a geopolitikai gondolkodás, a multikulturalitás, az új regionalizmus, az EU és Latin-Amerika stratégiai szövetségének kérdései. A tanulmányok „a globálissá vált nemzetközi társadalom és a kölcsönös függőségek hálózatának korában elősegítik az európai történések és a kontinensünktől oly távolinak tűnő régiók, országok, népek, nemzetek, identitások, események, társadalmi kísérletek, történelmi fordulópontok megismerését, és bizonyítják azok szerves és elválaszthatatlan összekapcsolását és egységét” – olvasható a bevezetésben.

A szerző Az Európai Unió és Latin-Amerika biregionális szövetsége című tanulmányban az Európai Unió és Latin-Amerika stratégiai partnerségének alapjait elemzi. Az Európai Unió és Latin-Amerika közti kapcsolat főbb elemeit 2005-ben az alábbiakban vázolta fel az Európai Unió: tényleges politikai párbeszédre van szükség a két régió között (megteremtve a kapcsolattartás politikai intézményrendszerét), ösztönözni kell a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat. Stabil és tervezhető európai befektetésekkel az EU hozzájárulhat a kontinens gazdasági és politikai stabilitásához. Az EU-nak elő kell segítenie Latin-Amerikában a demokratikus kormányzásokat, a kölcsönös megértést a két régió között az oktatás és a kultúra területén (és révén).

Az Európai Unió számára Latin-Amerika gazdaságilag is fontosság vált. 2006-ban az EU importja Latin-Amerika viszonylatában elérte a hetvenmilliárd eurót. Exportja hatvanhat milliárdot tett ki. Latin-Amerika számára az egyenleg tehát négymilliárd pozitívumot jelentett. A XXI. század elejére az EU a legnagyobb latin-amerikai befektetővé vált. Ebben a gazdasági expanzióban Spanyolország játszotta a döntő szerepet. Spanyolország latin-amerikai tőkebefektetése elérte az 52%-ot, megelőzve az USA-t, amely számára Latin-Amerika sokáig hagyományos befektetési piac volt.

Spanyolország és Portugália számára különösen fontos a latin-amerikai kapcsolat megerősítése és bővítése. Nagy szerepe volt Spanyolországnak az Iberoamerikai Nemzetek Közössége (Comunidad Iberoamericana de Naciones – CIN) megszervezésében. A CIN a mexikói Guadalajara városában jött létre 1991-ben tizenkilenc latin-amerikai állam, valamint Spanyolország és Portugália részvételével.

A Spanyol Királyság gyökeresen szakított a francóista múlttal. Sikeresen hajtotta végre a diktatúra/demokrácia-váltást. Ez a váltás Spanyolország Latin-Amerika-politikájában is nyomon követhető. Spanyolországnak le kellett küzdenie a latin-amerikai népek gyanakvását, ami háromszáz éves gyarmati múltra tekintett vissza. A CIN-ben Spanyolország a kooperáció középpontjába a kölcsönös előnyöket, a nyelvi, kulturális közösséget állította. A spanyol–latin-amerikai kapcsolatokat nagymértékben elősegítette a latin-amerikai katonai diktatúrák bukása. Latin-Amerikában is lezajlott a diktatúra/demokrácia-váltás. A partnerség egyik alapját éppen a demokrácia védelme alkotja.

Spanyolország külügyminisztere (2001) kijelentette: „Spanyolország külpolitikájának két megváltozhatatlan tengelye van: a Latin-Amerikához és az Európához való közeledés. Goethe szavaival azt is mondhatnánk, hogy nekünk, spanyoloknak két lelkünk van. Spanyolország két lelke: Európa és Latin-Amerika. Mindkettőre szükségünk van. Spanyolország EU-hoz és az Ibéroamerikai Közösséghez való egyidejű tartozása ugyanis a történelem belső lényegéből eredő tény… Úgy tűnik, hogy formát öltött Spanyolország két kontinens között betöltött híd szerepe” (35–36.)

Latin-Amerikán belül is megalakultak a regionális csoportosulások (például: MERCOSUR, UNASUR stb.), ami arra utal, hogy a latin-amerikai országok is igyekeznek a regionalizmusból származó előnyöket kihasználni. A térség országai közeledésének a gazdasági előnyök kihasználásán túl olyan jellemzői is vannak, mint a brazil „nyelvtörvény”. Brazíliában (az egyetlen portugál nyelvű latin-amerikai országban) elrendelték a spanyol nyelv kötelező tanulását az iskolákban.

A kötet második tanulmánya az Identitások és identitás-formák találkozása az európai multikulturális térben: a mediterrán tapasztalatok címet viseli. Ebben a tanulmányban a szerző elemzi a spanyol identitástudat változásait és állandó vonásait. A diktatúra-/demokrácia-váltás azt is jelentette, hogy az új Spanyolország nem zárkózhatott el a történelmi régiók, népek identitástudatának elismerése elől. Ki kellett elégíteni a katalánok, a baszkok, a galíciaiak (gallegók) stb. autonómiaigényeit. A nemzeti identitás és az államépítés összhangja valósult meg. A XX. század végétől azonban új megoldandó probléma jelentkezett: a bevándorlás. Ismeretes, hogy az 1960-as években Spanyolország „kibocsátó” nemzet volt, azaz spanyolok tömegei vállaltak munkát külföldön, főleg az Európai Közösség országaiban. Az 1990-es évekre a trend

megváltozott. Spanyolország befogadó országgá vált. Ezt a gazdasági növekedés tette lehetővé és a lakosság elöregedése szükségessé. Spanyolország igen liberális bevándorlási politikát folytatott. Tömegével mentek bevándorlók Spanyolországba. 2007-ben a spanyol lakosság 6,2%-át már a bevándorlók tették ki. Sőt egyes nagyvárosokban (Barcelona, Madrid, Valencia) már a lakosság 10%-át bevándorlók alkotják. (51.) A bevándorlók egynegyede afrikai, 60%-uk marokkói származású. Spanyolország „hídországként” nemcsak Latin-Amerika felé kíván közeledni, de jó viszonyt szeretne kiépíteni a mediterrán térség afrikai országaival is. Nyilvánvalóan, a Mediterráneumban is vezető szerepre törekszik. (A recenzens teszi hozzá: ebben a törekvésében erős riválist jelent Franciaország, sőt Olaszország is). Spanyolország tárt karokkal várja a latin-amerikai bevándorlókat. A latin-amerikai bevándorlók 33,9%-a ecuadori, 20,9%-a kolumbiai, 11,2%-a perui, 8,4%-a argentin állampolgár. A nemzeti identitás újragondolása kapcsán figyelembe kell venni a letelepedett bevándorlók nagy számát, hiszen például a baszkok csak a lakosság 6, a gallegók 2,5, a valenciaiak 2%-át teszik ki.

Külön tanulmány foglalkozik az Európai Unió spanyol elnökségeinek tapasztalataival és a várható problémákkal. Spanyolország háromszor töltötte be a soros elnöki funkciót. (1989 első felében, 1995 második félévében és 2002 első félévében). Spanyolország külpolitikájának formálódásában e periódusokban is kimutatható az ország geopolitikai helyzete, kapcsolatrendszere, tradíciója. „Spanyolország három kultúra keresztútján, tengerek övezetében helyezkedik el. Az Ibériai félsziget geopolitikai értelemben hidat képez Európa és Afrika, a Mediterráneum és az Atlanti térség között.” (73.)

A spanyol elnökségek prioritásaiként a szerző a következőket nevezi meg: 1. a latin-amerikai kapcsolat, amelyet, mint már bemutattuk, a spanyol külpolitika kiemelt fontosságú kapcsolatnak tart. 2. A barcelonai folyamat. A Mediterráneum fontosságát az Európai Unió számára a déli szárny bővítése (Spanyolország és Portugália felvétele) csak növelte. Figyelembe kell venni, hogy a Mediterráneum jelentőségét történelmi kapcsolatok, tradíciók miatt Franciaország, Görögország és Olaszország is hangsúlyozza. Az 1995-ben, Barcelonában megrendezett Mediterráneum Tanácskozáson tizennégy uniós, tizenegy afrikai és mediterrán állam (Algéria, Izrael, Ciprus, Egyiptom, Jordánia, Libanon, Málta, Marokkó, Szíria, Tunézia, Törökország) vett részt. A találkozó eredménye az Euro-mediterrán Nyilatkozat, amely a 2010-ig tartó időszakra adott munkaprogramot. A térség államai a felzárkóztató program keretében 1996–2000 közötti időszakra 4,7 milliárd euró támogatást kaptak. 3. A keleti bővítés. A spanyol külpolitika a keleti bővítést nem tekintette alternatívának a mediterrán törekvésekkel szemben. A keleti bővítés bizonyos spanyol gazdasági ágazatok számára ugyan fenyegetést jelentett, de a legnagyobb gondot okozó mezőgazdaság esetében a spanyol politika úgy gondolkodott, hogy a keleti mezőgazdaság inkább komplementer a spanyol mezőgazdaság számára, hiszen a spanyolok főleg mediterrán termékeket exportáltak, így a keleti bővítés inkább új piacokat jelenthetett. A fő gondot a spanyolok számára az okozta, hogy a „szegény” országok megjelenésével az EU-ban Spanyolország „gazdag” országgá válik, következésképpen tekintélyes támogatástól esik el. (84.) Spanyolország 2007-ig ugyanis az EU Strukturális alapok „első számú haszonélvezője volt”. (92.)

A könyv második nagy egysége a Demokrácia és diktatúra-elmélet és gyakorlat címet viseli. Ezen belül egy-egy tanulmány foglalkozik António Oliveira de Salazar Estado Novo (Új Állam) államalakulatával, a portugál Fegyveres Erők Mozgalmával és a brazil geopolitikai iskolával. Alapos és újszerű elemzést olvashatunk a salazari Estado Novóról, amelyben a könyv írója kitér a salazari államalakulat főbb elemeire, a nacionalizmusra, a szakmai korporációkra, a tekintélyelvűségre, az egyházzal kialakított kapcsolatra, a luzitán birodalmi illúziókra.

A szerző bemutatja, hogyan készítették elő az 1974-es portugál „szegfűs” forradalmat, milyen katonapolitikai, társadalmi okokra vezethető vissza a változás. Ismerteti a portugál gyarmatbirodalom széthullását és Portugália Mediterráneumban betöltött szerepét, az EU-csatlakozás folyamatát. Spanyolországhoz hasonlóan Portugália is hídszerepet kíván betölteni a Mediterráneumban. Spanyolországtól eltérően Portugália nemcsak Latin-Amerika és a mediterrán országok felé közeledik, hanem a korábbi gyarmatait összefogó szervezet, a Portugál Nyelvű Népek Közössége (Comunidade dos Povos de Língua Portuguesa Comunidade dos Países de Língua Portuguesa – CPLP) keretében szándékozik szorosabb gazdasági, kulturális kapcsolatokat kiépíteni.

A befejező tanulmány a brazil geopolitikai iskola létrejöttét, hatását és céljait elemzi, főként Golbery do Couto e Silva munkássága alapján. A brazil geopolitikai elmélet két világrendszer alatt a nyugati szövetség erősítését, manapság pedig a brazil szubregionális törekvéseket és a kontinentális integráció folyamatának megalapozását szolgálja. (165.)

A könyvből kiderül, hogy érdemes a globalizáció, az Európai Unió és a Mediterráneum kapcsán újfent elgondolkodnunk Spanyolország, Portugália és a Mediterráneum szerepének fontosságán. E történelmileg általánosítható tapasztalatokat és tanulságokat bemutató, sok szempontból nóvumot jelentő könyvet jó szívvel ajánlhatom a társadalomtudományok iránt érdeklődő olvasóknak. (Szilágyi István: Európa és a mediterrán világ. Budapest: Áron Kiadó, 2009, 215 p.)

Horváth Gyula

egyetemi docens