20 év után
20 év után címmel indított társadalomtudományi esszésorozatot a
Napvilág Kiadó. Földes György, a sorozatszerkesztő gondolatébresztő
szavaiban jelzi, hogy a könyvsorozatban megjelenő írások szerzői
„kritikailag értelmezik a közelmúltat, a jelent, de nem ítélkeznek”.
Laki László azonban végső soron ítéletet mond a magyar
rendszerváltozásról, súlyosat, de megalapozottat. Leírt szavai azonban
nem egy magánszemély szubjektív reflexiói az elmúlt húsz évről, nem
pusztán értékítélet, hanem tudományos alapossággal alátámasztott,
precíz, racionális gondolatmenet, amelynek érdekessége, hogy – a
recenzió készítője szerint – az egész magyar társadalom véleményét
adja vissza. E gondolatmenet lényege, hogy utat tévesztettünk a
rendszerváltás folyamatában, pontosabban azok, akiknek döntési
jogkörük volt az utak kijelölésében, megalapozatlan és felelőtlen
döntések sokaságát hozták. Az államszocializmus bukása után
létrehozott rendszer ugyanis nem volt képes teljesítményével
legitimálni önmagát, így a rendszerváltás után a társadalom azzal nem
azonosult, nem jött létre új nemzeti identitás.
Laki László elsősorban a politikai osztályt teszi
felelőssé azért, hogy „Magyarországon az elmúlt húsz évben egy
dezintegrált, fragmentált és polarizált társadalom alakult…”. A
történelemben és az időben eltévedt rendszerváltó pártok és csoportok
olyan utat jelöltek ki a magyar társadalom számára a szocializmus
összeomlását követően, amelynek a félperifériás fejlettségi állapot,
azaz a premodernitás, a fragmentáció, a szegregáció stb. nem
véletlenszerű következménye, hanem az maga az új rendszer, az
„újkapitalizmus”.
Laki László szociológiai és történeti
megfontolásokat és szempontokat szem előtt tartó könyvében az elmúlt
mintegy 150 év rendszerváltozásait elemzi különös tekintettel a II.
világháború utáni, valamint az 1989-et követő rendszerváltozásokra. A
rendszerváltásokkor a mindenkori politikai elitek a
társadalmi-gazdasági reprodukciós rendszer rapid, totális, ideologikus
és „osztályharcos” megváltoztatására törekedtek. Laki a
rendszerváltozásokat modernizációs kísérletként fogja fel, és arra
keresi a választ, hogy e modernizációs kísérletek mennyire voltak
sikeresek. A kérdésekre, s a „honnan hová jutottunk?” alapkérdésre a
szociológiai írások klasszikus metodológiája alapján keres választ.
Abból a gondolatmenetből indul ki, hogy a 20.
század szerte a világban, így Magyarországon is, a rendszerváltások
kora, amelyek világgazdasági korszakváltásokra, válságokra és
hatalmi-katonai átrendeződésekre adott válaszok. A hazai
rendszerváltások ily módon nem értelmezhetőek kizárólag magyar
sajátosságként, állítása szerint „a magyar társadalom nem maga
termelte és hordozta ki a rendszerváltásokban megjelenő fejlődési
alternatívákat, gazdasági és társadalmi berendezkedéseket.” Minden más
rendszerváltással szemben azonban az 1989-es sajátossága, hogy a
rendszerváltó – és jórészt azóta is hatalmon lévő – politikai
eliteknek jóval nagyobb döntési szabadságuk volt a folyamat
levezénylését elősegítő eszköztárak kiválasztásában és a lefolyás
menetének befolyásolásában. Laki azonban úgy véli, hogy sem az
eszköztárat, sem a lefolyást nem tudta vagy nem akarta a politikai
osztály történelmi helyzet adekvátan kiválasztani – esetleg nem is
értette azokat.
A 20. század végi rendszerváltás a szerző
felfogásában nem értelmezhető az előző modernizációs törekvések
eredményeinek elemzése nélkül. A szerző úgy véli, hogy Magyarországon
több modernizációs kísérlet is zajlott az elmúlt évszázadokban –
köztük voltak sikeresebbek és kevésbé sikeresek – de az alapproblémát,
az ország le- és elmaradottságát egyik sem volt képes (különböző
okokból) meghaladni, így folyton „követő-függő” modernizációs
kényszerek követik egymást. Ezek az egymást követő kísérletek ráadásul
a XIX. századtól ciklusokban húsz–negyven évenként követték egymást,
így a problémák történelmi léptékben felhalmozódtak, és egymásra
torlódtak, mert a folyamatos rendszerváltozások során nem tudta a
társadalom „megemészteni” a kísérletek eredményeit. Sem idő, sem tér
nem állt rendelkezésre a társadalmi szintű feszültségek és
konfliktusok „kibeszélésére”. Maradtak az indulatok, a megemésztetlen
múlt. Ez pedig azt eredményezte, hogy a világgazdasági
korszakváltásokra az aktuális hatalomnak kettős választ kellett adnia:
egyrészt a maga megkésettségével, félperifériás viszonyaival
alkalmazkodni a világgazdaság kihívásaihoz, másrészt kezelni a belső
feszültségeket, a megemésztetlen múltból eredő következményeket. Laki
úgy véli, hogy az aktuális vagy mindenkori politikai elit az elmúlt
másfél évszázadban képtelen volt a kettős kihívásnak eleget tenni.
Képtelen volt valóban adekvát, történelmi léptékekben is helyes
válaszokat adni.
Ilyen kettős kihívással kellett szembenézniük a
nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a rendszerváltó
politikai osztályoknak. Egyrészt megváltozott a világkapitalizmus,
gazdasági paradigmaváltozás következik be. Hálózati elven működő,
modern, nemzetállamok feletti uralmat megvalósító globálkapitalizmus
jött létre, amelynek centrumországa az Amerikai Egyesült Államok. A
tőke – látszólag – teljesen szabad áramlása behálózta az egész
világot, a termelés egyre keletebbre, a tőke egyre nyugatabbra
koncentrálódott. A nemzetállamok ugyanakkor nagyon is valóságos módon,
mondhatni közvetlenül befolyásolták, dotálták, támogatták a hazainak
tekintett vállalataikat. Még a globálkapitalizmus centrumországában is
kimutatható az állam beavatkozása, ha máshol nem, hát a hadiiparon
mint a technológiai fejlődést leginkább elősegítő ágazaton keresztül.
A politikai elit számára a másik, időben a fentivel
teljesen azonos időben zajló kihívást a Kádár-korszak
államszocializmusának gazdasági és modernizációs válságának kezelése
jelentette. Laki László úgy véli, hogy a Kádár-korszak a magyar
modernizációs kísérletek sorában fontosnak, jelentősnek számít, mert
„…néhány évtized alatt alapvetően átalakította a magyar társadalmat,
ám »felemás« módon, és ami – sokféle ok miatt – megrekedt, és képtelen
volt a gazdaságot, a társadalmat és a politikai viszonyokat új pályára
állítani.” Az államszocializmus magyar modelljének legfontosabb
problémája magából a modell |
|
működéséből, létrejöttéből, a Szovjetunióhoz való
egyoldalú függőségből, egy szűk, nem piaci alapokon működő befolyási
övezethez való tartozásból ered. Bár Laki modernizációs szempontból
felsorolja a Kádár-korszak előnyeit, így a középosztályosodást, az
alkalmazotti társadalom kialakulását, a kiszámítható életpályát, az
ún. koraszülött jóléti államot, de nyilvánvalóvá teszi, hogy az
államszocializmus eleve bukásra ítélt rendszer és modernizációs
kísérlet volt, mert a korábbi modernizációkhoz hasonlóan nem tudta
felgyorsítani a felhalmozást, ellensúlyozni a tőkehiányt, de a
centrumországok piacaitól való egyoldalú függést sem oldotta meg,
legfeljebb négy évtizedre „lefagyasztotta” a problémát. A tanulmány
szerzője – hasonlóan Bihari Mihályhoz – az államszocializmus sokféle
arcát, társadalmi és gazdaságszerveződési modelljét mutatja be.
Megállapítja, hogy a magyar gazdaságra vonatkozó modernizációs
kísérletek az államszocializmus időszakában kizárólag az első
gazdaságot: a szocialista nagyipart érintették, a második gazdaságot,
különösen annak a klasszikus, háztájira épült ágát messze nem
érintették a modernizációs lépések, sőt a szerző állítása szerint e
téren még a nyolcvanas években is a naturális gazdálkodás (!) formái
mutathatók ki. És bár a „gmk-zás” majd a „vgmk-zás” látszólag a
későbbi kapitalizmus első csíráit hozta a magyar gazdaságba, és az
egyéni felemelkedés, a viszonylagos gazdagság kialakításának
lehetőségét kínálták, valójában az első gazdaság outsourcing-járól,
annak is egy egyént kizsákmányoló, önfelemésztő formájáról
beszélhetünk.
A nyolcvanas évek második felére nyilvánvalóvá
vált, hogy a szocialista nagyipar finanszírozása lehetetlen, a második
gazdaság – részben fejletlensége, részben egyéni életutakra építő
szerkezete miatt – pedig nem tud az első helyébe lépni. A gazdasági
problémák következtében a politikai alrendszer szereplői fokozatosan
mondták fel a társadalommal kötött hallgatólagos szerződésüket, ami a
rendszer legitimitásának megbomlásához, végső soron a rendszer
bukásához vezetett. De, és ez Laki egyik fő állítása, külső kényszerek
nélkül, a Szovjetunió saját, belső problémái, valamint a világban
éppen zajló globalizációs átalakulás nélkül a gyors és vértelen
rendszerváltozás nem mehetett volna végbe. A hatalmat még birtokló
régi, majd az 1990-es választásokat követően hirtelen megszerző új
politikai osztály „…nem a valós körülményeknek megfelelően definiálta
a rendszerváltás történelmi léptékű kihívását, így annak a kezelésére
nem került sor távlatos »nemzeti« program kidolgozására.” Attól
ugyanis, hogy ideológiai, érzelmi okok miatt szétrombolták a düledező
szocializmust, annak minden – bár vélhetően viszonylag kevés – pozitív
oldalával, még nem kezdtek sikeres kapitalizmusépítésbe a döntéshozók.
Attól, hogy „igazi piaci viszonyokat”, azaz a magánosítást
favorizálták, még nem dolgoztak ki hosszú távú nemzeti stratégiát. És
végül attól, hogy politikai alapon tulajdonokat osztottak – lásd
kárpótlás – még nem tudtak olyan modellt kidolgozni, amely révén ezek
a kistulajdonosok képesek lettek volna a világgazdaság megújuló,
globalizálódó modelljéhez csatlakozni. A rendszerváltozás tágan
értelmezett folyamatában ugyanis nem valami ideáltipikus
kapitalizmushoz kellett volna alkalmazkodni, hanem annak jelenlegi
formájához, a hálózatszerű működésen alapuló, sajátos gazdasági és
társadalomszerveződési rendszerrel bíró globálkapitalizmushoz.
Alapvető probléma ugyanis – véli a szerző –, hogy a
korabeli – és azt már csak mi tesszük hozzá, hogy az azóta regnáló –
kormányok nem rendelkeztek adekvát, modern kapitalizmusképpel.
1990-ben, ahogy ezt alaposan és részletesen mutatja be Laki László, az
a globálkapitalizmus rohant át Magyarországon, amelynek csak arra volt
szüksége, hogy megszerezze a saját önfenntartásához szükséges
piacokat, és lerombolja az esetleges versenyképes konkurenciákat. A
magyar politikai osztály nem látta, vagy nem akarta látni, hogy a
tőkehiány önmagában nem oldódik meg azzal, hogy minden magántulajdonba
kerül. A nemzeti vagyon magánosítása magában nem kapitalizmus és pláne
nem piacgazdaság. A globális tőke beengedése tehát nem oldja meg az
ország problémáit.
Ezen a ponton azonban érdemes eltűnődni azon a
kérdésen, hogy ha nem a globális tőkét favorizálja a politikai
osztály, akkor ki vagy mi oldhatta volna fel a dilemmákat.
Nyilvánvaló, hogy a szerkezetileg, fejlettségben és technológiában
teljesen lerongyolódott, tönkrement és elavult szocialista nagyipart
fenntartani és helyreállítani nem lehetett – ezt egyébként Laki is
egyértelművé teszi. Egyetlen kérdés van tehát, hogy volt-e más út? Ki
vagy mi finanszírozta volna meg az átalakulás, átalakítás árát? Laki
válasza erre az állami szerepvállalás. Véleménye szerint az államnak
kellett volna – kvázi nemzeti tőkésként – megvédeni a külpiacokat,
különösen a volt szovjet övezet piacait és a nemzeti piacot, azaz az
államnak kellett volna néhány kiemelkedő technológiát birtokló
vállalatot, ágazatot dotálnia, az államnak kellett volna a
rendszerváltozás árát és következményeit mérsékelnie. A válasz evidens
és elfogadható, de még mindig nem ad kielégítő magyarázatot arra a
kérdésre, hogy miből. Honnan, milyen forrásból lett volna elég pénz a
protekcionista gazdasági modell felépítésére. Erre a kérdésre csak
áttételes válasza van a szerzőnek. Ez persze nem igazolja a politikai
osztály felelősségét, hiszen ismereteink és tapasztalataink szerint,
meg sem próbálták a szovjet piacokat megmenteni, meg sem próbálták a
korabeli szinten kifejezetten fejlettnek ítélt mezőgazdasági
technológiákat, felvásárlási-értékesítési hálózatokat tovább
működtetni, meg sem próbálták például az éledező biotechnológiát
dotálni vagy a magas fejlettségű gyógyszeripart nemzeti tulajdonban
tartani. Egyáltalán – elfogadva a szerző sommás vélekedését –, arra
sem voltak képesek, hogy reális kapitalizmusképet alakítsanak ki,
hanem az alapvetően ellenségként kezelt politikai ellenfelek
ötleteinek, elképzeléseinek és terveinek negligálásával, lejáratásával
voltak elfoglalva. Arról nem is beszélve, hogy milyen súlyos negatív
társadalmi következményei lettek a rossz döntéseknek. Kár érte.
(Laki László: A rendszerváltás, avagy a „nagy átalakulás” Budapest:
Napvilág Kiadó, 2009, 158 p.)
Szabó Andrea
PhD, tudományos munkatárs, MTA PTI |
|