A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS

 

 KÖNYVSZEMLE

X

    Sipos Júlia gondozásában

 

20 év után


20 év után címmel indított társadalomtudományi esszésorozatot a Napvilág Kiadó. Földes György, a sorozatszerkesztő gondolatébresztő szavaiban jelzi, hogy a könyvsorozatban megjelenő írások szerzői „kritikailag értelmezik a közelmúltat, a jelent, de nem ítélkeznek”. Laki László azonban végső soron ítéletet mond a magyar rendszerváltozásról, súlyosat, de megalapozottat. Leírt szavai azonban nem egy magánszemély szubjektív reflexiói az elmúlt húsz évről, nem pusztán értékítélet, hanem tudományos alapossággal alátámasztott, precíz, racionális gondolatmenet, amelynek érdekessége, hogy – a recenzió készítője szerint – az egész magyar társadalom véleményét adja vissza. E gondolatmenet lényege, hogy utat tévesztettünk a rendszerváltás folyamatában, pontosabban azok, akiknek döntési jogkörük volt az utak kijelölésében, megalapozatlan és felelőtlen döntések sokaságát hozták. Az államszocializmus bukása után létrehozott rendszer ugyanis nem volt képes teljesítményével legitimálni önmagát, így a rendszerváltás után a társadalom azzal nem azonosult, nem jött létre új nemzeti identitás.

Laki László elsősorban a politikai osztályt teszi felelőssé azért, hogy „Magyarországon az elmúlt húsz évben egy dezintegrált, fragmentált és polarizált társadalom alakult…”. A történelemben és az időben eltévedt rendszerváltó pártok és csoportok olyan utat jelöltek ki a magyar társadalom számára a szocializmus összeomlását követően, amelynek a félperifériás fejlettségi állapot, azaz a premodernitás, a fragmentáció, a szegregáció stb. nem véletlenszerű következménye, hanem az maga az új rendszer, az „újkapitalizmus”.

Laki László szociológiai és történeti megfontolásokat és szempontokat szem előtt tartó könyvében az elmúlt mintegy 150 év rendszerváltozásait elemzi különös tekintettel a II. világháború utáni, valamint az 1989-et követő rendszerváltozásokra. A rendszerváltásokkor a mindenkori politikai elitek a társadalmi-gazdasági reprodukciós rendszer rapid, totális, ideologikus és „osztályharcos” megváltoztatására törekedtek. Laki a rendszerváltozásokat modernizációs kísérletként fogja fel, és arra keresi a választ, hogy e modernizációs kísérletek mennyire voltak sikeresek. A kérdésekre, s a „honnan hová jutottunk?” alapkérdésre a szociológiai írások klasszikus metodológiája alapján keres választ.

Abból a gondolatmenetből indul ki, hogy a 20. század szerte a világban, így Magyarországon is, a rendszerváltások kora, amelyek világgazdasági korszakváltásokra, válságokra és hatalmi-katonai átrendeződésekre adott válaszok. A hazai rendszerváltások ily módon nem értelmezhetőek kizárólag magyar sajátosságként, állítása szerint „a magyar társadalom nem maga termelte és hordozta ki a rendszerváltásokban megjelenő fejlődési alternatívákat, gazdasági és társadalmi berendezkedéseket.” Minden más rendszerváltással szemben azonban az 1989-es sajátossága, hogy a rendszerváltó – és jórészt azóta is hatalmon lévő – politikai eliteknek jóval nagyobb döntési szabadságuk volt a folyamat levezénylését elősegítő eszköztárak kiválasztásában és a lefolyás menetének befolyásolásában. Laki azonban úgy véli, hogy sem az eszköztárat, sem a lefolyást nem tudta vagy nem akarta a politikai osztály történelmi helyzet adekvátan kiválasztani – esetleg nem is értette azokat.

A 20. század végi rendszerváltás a szerző felfogásában nem értelmezhető az előző modernizációs törekvések eredményeinek elemzése nélkül. A szerző úgy véli, hogy Magyarországon több modernizációs kísérlet is zajlott az elmúlt évszázadokban – köztük voltak sikeresebbek és kevésbé sikeresek – de az alapproblémát, az ország le- és elmaradottságát egyik sem volt képes (különböző okokból) meghaladni, így folyton „követő-függő” modernizációs kényszerek követik egymást. Ezek az egymást követő kísérletek ráadásul a XIX. századtól ciklusokban húsz–negyven évenként követték egymást, így a problémák történelmi léptékben felhalmozódtak, és egymásra torlódtak, mert a folyamatos rendszerváltozások során nem tudta a társadalom „megemészteni” a kísérletek eredményeit. Sem idő, sem tér nem állt rendelkezésre a társadalmi szintű feszültségek és konfliktusok „kibeszélésére”. Maradtak az indulatok, a megemésztetlen múlt. Ez pedig azt eredményezte, hogy a világgazdasági korszakváltásokra az aktuális hatalomnak kettős választ kellett adnia: egyrészt a maga megkésettségével, félperifériás viszonyaival alkalmazkodni a világgazdaság kihívásaihoz, másrészt kezelni a belső feszültségeket, a megemésztetlen múltból eredő következményeket. Laki úgy véli, hogy az aktuális vagy mindenkori politikai elit az elmúlt másfél évszázadban képtelen volt a kettős kihívásnak eleget tenni. Képtelen volt valóban adekvát, történelmi léptékekben is helyes válaszokat adni.

Ilyen kettős kihívással kellett szembenézniük a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a rendszerváltó politikai osztályoknak. Egyrészt megváltozott a világkapitalizmus, gazdasági paradigmaváltozás következik be. Hálózati elven működő, modern, nemzetállamok feletti uralmat megvalósító globálkapitalizmus jött létre, amelynek centrumországa az Amerikai Egyesült Államok. A tőke – látszólag – teljesen szabad áramlása behálózta az egész világot, a termelés egyre keletebbre, a tőke egyre nyugatabbra koncentrálódott. A nemzetállamok ugyanakkor nagyon is valóságos módon, mondhatni közvetlenül befolyásolták, dotálták, támogatták a hazainak tekintett vállalataikat. Még a globálkapitalizmus centrumországában is kimutatható az állam beavatkozása, ha máshol nem, hát a hadiiparon mint a technológiai fejlődést leginkább elősegítő ágazaton keresztül.

A politikai elit számára a másik, időben a fentivel teljesen azonos időben zajló kihívást a Kádár-korszak államszocializmusának gazdasági és modernizációs válságának kezelése jelentette. Laki László úgy véli, hogy a Kádár-korszak a magyar modernizációs kísérletek sorában fontosnak, jelentősnek számít, mert „…néhány évtized alatt alapvetően átalakította a magyar társadalmat, ám »felemás« módon, és ami – sokféle ok miatt – megrekedt, és képtelen volt a gazdaságot, a társadalmat és a politikai viszonyokat új pályára állítani.” Az államszocializmus magyar modelljének legfontosabb problémája magából a modell

 

működéséből, létrejöttéből, a Szovjetunióhoz való egyoldalú függőségből, egy szűk, nem piaci alapokon működő befolyási övezethez való tartozásból ered. Bár Laki modernizációs szempontból felsorolja a Kádár-korszak előnyeit, így a középosztályosodást, az alkalmazotti társadalom kialakulását, a kiszámítható életpályát, az ún. koraszülött jóléti államot, de nyilvánvalóvá teszi, hogy az államszocializmus eleve bukásra ítélt rendszer és modernizációs kísérlet volt, mert a korábbi modernizációkhoz hasonlóan nem tudta felgyorsítani a felhalmozást, ellensúlyozni a tőkehiányt, de a centrumországok piacaitól való egyoldalú függést sem oldotta meg, legfeljebb négy évtizedre „lefagyasztotta” a problémát. A tanulmány szerzője – hasonlóan Bihari Mihályhoz – az államszocializmus sokféle arcát, társadalmi és gazdaságszerveződési modelljét mutatja be. Megállapítja, hogy a magyar gazdaságra vonatkozó modernizációs kísérletek az államszocializmus időszakában kizárólag az első gazdaságot: a szocialista nagyipart érintették, a második gazdaságot, különösen annak a klasszikus, háztájira épült ágát messze nem érintették a modernizációs lépések, sőt a szerző állítása szerint e téren még a nyolcvanas években is a naturális gazdálkodás (!) formái mutathatók ki. És bár a „gmk-zás” majd a „vgmk-zás” látszólag a későbbi kapitalizmus első csíráit hozta a magyar gazdaságba, és az egyéni felemelkedés, a viszonylagos gazdagság kialakításának lehetőségét kínálták, valójában az első gazdaság outsourcing-járól, annak is egy egyént kizsákmányoló, önfelemésztő formájáról beszélhetünk.

A nyolcvanas évek második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista nagyipar finanszírozása lehetetlen, a második gazdaság – részben fejletlensége, részben egyéni életutakra építő szerkezete miatt – pedig nem tud az első helyébe lépni. A gazdasági problémák következtében a politikai alrendszer szereplői fokozatosan mondták fel a társadalommal kötött hallgatólagos szerződésüket, ami a rendszer legitimitásának megbomlásához, végső soron a rendszer bukásához vezetett. De, és ez Laki egyik fő állítása, külső kényszerek nélkül, a Szovjetunió saját, belső problémái, valamint a világban éppen zajló globalizációs átalakulás nélkül a gyors és vértelen rendszerváltozás nem mehetett volna végbe. A hatalmat még birtokló régi, majd az 1990-es választásokat követően hirtelen megszerző új politikai osztály „…nem a valós körülményeknek megfelelően definiálta a rendszerváltás történelmi léptékű kihívását, így annak a kezelésére nem került sor távlatos »nemzeti« program kidolgozására.” Attól ugyanis, hogy ideológiai, érzelmi okok miatt szétrombolták a düledező szocializmust, annak minden – bár vélhetően viszonylag kevés – pozitív oldalával, még nem kezdtek sikeres kapitalizmusépítésbe a döntéshozók. Attól, hogy „igazi piaci viszonyokat”, azaz a magánosítást favorizálták, még nem dolgoztak ki hosszú távú nemzeti stratégiát. És végül attól, hogy politikai alapon tulajdonokat osztottak – lásd kárpótlás – még nem tudtak olyan modellt kidolgozni, amely révén ezek a kistulajdonosok képesek lettek volna a világgazdaság megújuló, globalizálódó modelljéhez csatlakozni. A rendszerváltozás tágan értelmezett folyamatában ugyanis nem valami ideáltipikus kapitalizmushoz kellett volna alkalmazkodni, hanem annak jelenlegi formájához, a hálózatszerű működésen alapuló, sajátos gazdasági és társadalomszerveződési rendszerrel bíró globálkapitalizmushoz.

Alapvető probléma ugyanis – véli a szerző –, hogy a korabeli – és azt már csak mi tesszük hozzá, hogy az azóta regnáló – kormányok nem rendelkeztek adekvát, modern kapitalizmusképpel. 1990-ben, ahogy ezt alaposan és részletesen mutatja be Laki László, az a globálkapitalizmus rohant át Magyarországon, amelynek csak arra volt szüksége, hogy megszerezze a saját önfenntartásához szükséges piacokat, és lerombolja az esetleges versenyképes konkurenciákat. A magyar politikai osztály nem látta, vagy nem akarta látni, hogy a tőkehiány önmagában nem oldódik meg azzal, hogy minden magántulajdonba kerül. A nemzeti vagyon magánosítása magában nem kapitalizmus és pláne nem piacgazdaság. A globális tőke beengedése tehát nem oldja meg az ország problémáit.

Ezen a ponton azonban érdemes eltűnődni azon a kérdésen, hogy ha nem a globális tőkét favorizálja a politikai osztály, akkor ki vagy mi oldhatta volna fel a dilemmákat. Nyilvánvaló, hogy a szerkezetileg, fejlettségben és technológiában teljesen lerongyolódott, tönkrement és elavult szocialista nagyipart fenntartani és helyreállítani nem lehetett – ezt egyébként Laki is egyértelművé teszi. Egyetlen kérdés van tehát, hogy volt-e más út? Ki vagy mi finanszírozta volna meg az átalakulás, átalakítás árát? Laki válasza erre az állami szerepvállalás. Véleménye szerint az államnak kellett volna – kvázi nemzeti tőkésként – megvédeni a külpiacokat, különösen a volt szovjet övezet piacait és a nemzeti piacot, azaz az államnak kellett volna néhány kiemelkedő technológiát birtokló vállalatot, ágazatot dotálnia, az államnak kellett volna a rendszerváltozás árát és következményeit mérsékelnie. A válasz evidens és elfogadható, de még mindig nem ad kielégítő magyarázatot arra a kérdésre, hogy miből. Honnan, milyen forrásból lett volna elég pénz a protekcionista gazdasági modell felépítésére. Erre a kérdésre csak áttételes válasza van a szerzőnek. Ez persze nem igazolja a politikai osztály felelősségét, hiszen ismereteink és tapasztalataink szerint, meg sem próbálták a szovjet piacokat megmenteni, meg sem próbálták a korabeli szinten kifejezetten fejlettnek ítélt mezőgazdasági technológiákat, felvásárlási-értékesítési hálózatokat tovább működtetni, meg sem próbálták például az éledező biotechnológiát dotálni vagy a magas fejlettségű gyógyszeripart nemzeti tulajdonban tartani. Egyáltalán – elfogadva a szerző sommás vélekedését –, arra sem voltak képesek, hogy reális kapitalizmusképet alakítsanak ki, hanem az alapvetően ellenségként kezelt politikai ellenfelek ötleteinek, elképzeléseinek és terveinek negligálásával, lejáratásával voltak elfoglalva. Arról nem is beszélve, hogy milyen súlyos negatív társadalmi következményei lettek a rossz döntéseknek. Kár érte. (Laki László: A rendszerváltás, avagy a „nagy átalakulás” Budapest: Napvilág Kiadó, 2009, 158 p.)

Szabó Andrea

PhD, tudományos munkatárs, MTA PTI