„Magyar gondolat szabad gondolat”

A Magyar gondolat szabad gondolat című kötet a Századelő, a Horthy-rendszer és a sztálinizmus kronológiai sorrendjébe illesztve foglalja össze Litván György legfontosabb történelmi tanulmányait. Az első rész, mely egyben a könyv legterjedelmesebb egysége, öt írást foglal magában. Ezekben a szerző egytől egyig a század első negyedének eszmei, politikai törekvéseit elemzi. Írásai a nemzet-haladás vitájának és a szociológia magyar műhelyének bemutatásától kezdve Károlyi Mihály és Jászi Oszkár levelezésén és a polgári radikálisok nemzetfelfogásán keresztül egészen az 1918-as őszirózsás forradalomig, mind a történelmi Magyarország feldarabolásához vezető politikai, diplomáciai folyamatokat járják körbe. Az első tanulmányban, a Magyar gondolat szabad gondolat-ban, mely egyben a kötet címadó tanulmánya is, a szerző a „nemzet vagy haladás” „komolytalannak” és „meddőnek” tartott vitáját, konfliktusát veszi górcső alá, pontosabban annak egyetlen rövid szemelvényét mutatja be, társadalmi összefüggéseivel, tanulságaival. Leírja, hogyan kapcsolódtak be ezen vitába rendre a magyar szellemi elit képviselői. Kezdi azzal, miként jelentek meg a Huszadik Század, a Nyugat és a Szocializmus folyóiratok hasábjain az új eszmék, új szellemi áramlatok, az új irodalom, a szociológia, a közgazdaságtan, s lépett fel a marxizmus, a történelmi materializmus azzal az igénnyel, hogy gyökeresen új megvilágításba helyezze a magyar múlt és jelen alapvető kérdéseit. A könyv első részét végig ez a gondolatiság és ennek gyakorlati eredményei kísérik. Felsorakoztatja azokat az ellentéteket, „kíméletlen harcokat”, amelyek a progresszió ellenzői és az előbbi elismertetésért küzdők között zajlottak. Jászi, Ady, Babits, Somló, Szabó Ervin, Diner-Dénes, Tisza, Justh, Andrássy, csak egy két név azok közül, akiket Litván e tanulmányában elhelyez az írás témájául szolgáló vita egy-egy oldalára. Talán túl sok is egyszerre az az információhalmaz, amelyet ilyen rövid írásban sorakoztat fel. Külön méltatja Jászi Oszkárt, a polgári radikális párt vezetőjét, a haladás egyik legelkötelezettebb hívét, a „Keleti Svájc”, a nemzetiségi politika atyját. Talán senki sem ismerte jobban Jászi Oszkár szellemiségét Litván Györgynél, „mélyen és messzire látott” mindkét táborba, ingerültséget és bizalmatlanságot váltott ki a szerző személye és a másik fél iránt, írja róla. Az összes tanulmány lényeges eleme az a kijelentés, miszerint nemzet és haladás szükségszerű, hogy találkozzanak egymással, egyidejűleg valósuljanak meg. Litván kihangsúlyozza, a magyar társadalomfejlődés torzultsága okozta, hogy a haladás eszméje nem esett egybe a modern nemzet kialakulásával, hanem a kettő ellentétes volt egymással. Apáthy szavait idézi. „Csak Magyarországon, csak a mi szomorú politikai és társadalmi viszonyaink között lehetséges a szabadgondolatot és a nemzeti gondolatot egymással így szembeállítani”.

Következő tanulmányában, A szociológia első magyar műhelye cím alatt Litván „egy fiatal, nagyra hivatott tudományág és egy ugyancsak fiatal és nagyra hivatott értelmiségi csoportosulás boldog és termékeny egymásra találását” írja le. A szociológia első szabad műhelyeként ismert Huszadik Század-ot és a Társadalomtudományi Társaságot mutatja be, azok helyét és szerepét, jellemzőit vázolja fel. Az új tudományt annak kialakulásától, vagyis a budapesti tudományegyetem falai közül kibontakozó kezdeményezésektől egészen a szociológia első magyar műhelyének 1918-as „szétrobbanásáig” vázolja fel. A kezdeti eklekticizmustól a balra tolódásig és a radikális-szocialista irányultságig, a virágzásától az erejét vesztettségéig. A két évtized eseményeit, a szociológia méltán neves képviselőit, Somlót, Jászit, Lukácsot, Csécsyt, Piklert stb. méltatja, a teljesség igénye nélkül, felsorolja a „magyar szociológia fejlődésének határköveit és néhány szembeszökően általános vonását” és hatását, „szembe kell néznünk művük tartalmával, mondanivalójával is. Naiv evolucionizmusukat ironikusan, vagy nosztalgikusan bátran megmosolyoghatjuk. Abban viszont őket igazolta az idő, hogy a magyar sorskérdésekre […] nemzetközi összefüggésekben és általános társadalmi törvényszerűségek alapján keresték a választ.”

1919 és 1949 között írt, több száz levél, levelezőlap és távirat maradt fenn Károlyi Mihály és Jászi Oszkár levelezéséből, ezekből az ő szemüvegükön keresztül ismerhetjük meg koruk történelmét, politikáját. Litván György az Egy barátság dokumentumai című tanulmányában a két prominens személy politikai barátságának kibontakozását, megszakadását és utóéletét követi

nyomon, levéltöredékekkel alátámasztva. Leírja, hogyan indult útnak 1917-től kezdve Károlyi és Jászi politikai barátsága, emigrációjuk alatt hogyan szervezték az októbrista-demokratikus emigrációt, és hogyan folytattak világméretű propagandatevékenységet a berendezkedő Horthy-rendszer arculatának leleplezésére. Ebben az időben levelezésükben központi szerepet a szemléleti különbségek és ellentétek kaptak. Károlyi kevesellte, Jászi sokallta a szociáldemokraták marxizmusát. A véleménykülönbségük ezt követően elő-előkerült az elkövetkező évek során, amíg végül a politikai szétválás személyes barátságukat is kikezdte. A kérdésre pedig, amelyet mi olvasók a fenti tanulmányok elolvasása után magunknak is feltehetünk, miszerint hazaárulás-e a hazára „árulkodni”, „szabad-e a nemzet belső vitáit, a hazai viszonyok bírálatát „kivinni”, a külföld előtt szellőztetni, vagy ezek megítélésére éppenséggel valamely nemzetközi fórumot felszólítani?” Litván György a polgári radikális csoport nemzetfelfogásának bemutatásán keresztül adja meg a lehetséges választ. Jászi és a radikálisok igazi „hazaárulása” akkor kezdődött, amikor a nemzetiségi kérdést a széles publikum elé tárták. Az egyik oldalon a Tisza-féle kormánypárt és publicisztikai gárdája állt, amely az országot az angol típusú parlamentarizmus mintaországának nevezte „idegenek” előtt, másik oldalon pedig a szocialisták és a radikálisok elítélő véleménye a hazai viszonyokról. Egy tabu volt: a nemzetiségi probléma; a legneuralgikusabb kérdés, amit Károlyiék sem akartak külföldön szellőztetni.

1918–1919-es demokrácia két tűz között – e rövid tanulmányban Litván arról a téves mítoszról rántja le a leplet, miszerint a Károlyi-rezsim a Tanácsköztársaság előszobája volt. Az 1918–1919-es rezsim belső nehézségeivel foglalkozik, korai bukásának fő okait sorakoztatja fel. Ez pedig Litván szerint nem más, mint a demokratikus kohézió gyengesége.

A Horthy-korszakkal a mű két rövidebb része foglalkozik, a kötet ezen egysége Litván György két, rövidebb írását foglalja magában. Az elsőben, Irányzatok és viták a bécsi magyar emigrációban cím alatt a szociáldemokrata emigrációnak a Horty-rendszer ellen vívott csatáját mutatja be, konkrét példákon keresztül. Felvázolja a Bécsi magyar újság-nak, a Károlyi–Jászi-csoport lapjának tevékenységét, amely mint politikai mozgalom létezett egészen 1923-ig. Leírja, hogy a „nemzeti” és a „kommunizmus” vita megosztotta emigráció legjelentősebb gondolati és gyakorlati ténykedéseit. A „hazatérés” motívuma, jelentésének változása az emigrációban levők disputájában folymatosan központi szerepet kapott, hogy végül a kudarc és a széthullás ellenére legendává emelje Károlyi Mihályt és az emigráció „hazaárulóit”.

A magyar szociográfia: tudomány vagy politika alatt a szociográfia jelentőségét, történelmi politikai következményét vizsgálja a szerző, főleg Némedi Dénes munkásságát interpretálva, felsorolva a témában jeleskedő szociográfusokat.

A harmadik, legkisebb szelete a könyvnek a Sztálinizmus. Az első tanulmány az átmeneti évek politikai gondolkodásával foglalkozik, kísérletet tesz annak összefoglalására, „hogyan látták az ország politikai helyzetét és közvetlen jövőjét az egypárti diktatúra kialakulásának kezdetén akikről… a viszonylag legnagyobb tisztánlátás feltételezhető…”. És, hogy kik voltak ők? Csécsy Imre, Bőhm Vilmos, Bibó István. Az ő munkásságukról kapunk rövid leírást e tanulmányban. Ezt a „Mi kommunisták különös emberek vagyunk” A sztálinizmus lélektana követi, ez egy, a Bibó István Szakkollégiumban tartott előadása volt, ahol a sztálinizmus ideológiájára és annak pszichológiájára helyezte a hangsúlyt. Ez, ahogy a Kollektív elfojtás – totális rendszerek is (szintén egy előadásának írásba foglalása), inkább csak kísérlet, mint tudományos elemzés, a szerző ismerkedése a pszichoanalízissel, azonban mindenképpen említésre méltó. A Nagy Imre csoport, Az 1956-os magyar forradalom eszméi és irányzatai és a Mítoszok és legendák 1956-ról rövid terjedelmű írásaival fejeződik be e kötet. Ezekből kiderül, Litván György mint történész és mint „’56-os” hogyan viszonyul az 1956 forradalmi eseményeihez.

A kötet méltó emléket állít Litván Györgynek, aki tisztánlátásával, történelmi kutatásainak nagyszerű eredményeivel operálva egyike volt azoknak, akik korhűen értekeztek a 20. század első felének magyar politikai eseményeiről, prominens alakjairól. (Litván György): Magyar gondolat – Szabad gondolat. Budapest: Osiris Kiadó, 2008)

Takács Izolda

PhD-aspiráns, egyetemi oktató
PTE Politikai Tanulmányok Tanszéke