Peter Vinkler: The Evaluation of Research
by Scientometric Indicators

A tudományos kutatás, különös tekintettel az alapkutatás hasznosságáról eléggé szélsőséges vélemények hangzottak már el hazai fórumokon. Egyes politikusok szerint a tudomány és intézményei felesleges luxusnak minősülnek, ha nem produkálnak mérhető anyagi hasznot. A legkeményebben egy korábban nagy befolyású, ma már azonban nevenincs politikus fogalmazott: „Az MTA azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak […] A magyar tudósokkal az a gond, hogy akik meghatározók, vagy alkottak valami maradandót, már nem élnek”.

Az Akadémia 2006. évi Közgyűlésén Nagy Károly akadémikus hívta fel a figyelmet arra, hogy „a tudósok természetes kíváncsisága, amely az anyagi világ törvényeinek, titkainak minél pontosabb megismerésére irányul, az alkalmazások iránt fogékony kollégák munkássága révén olyan eljárásokhoz és eszközökhöz vezet, amik nemcsak haszonnal járnak, de igen nagy mértékben megváltoztatják, megszépítik, könnyebbé teszik az emberek életét.” Nagy Károly professzor Eötvös Lorándra is emlékeztetett, aki nemcsak kiemelkedő tudós volt, hanem akadémiánk elnöke, sőt még miniszter is (!), mégis a következőket mondta: „A tudománynak éppen úgy életfeltétele a fényűzés, mint a művészetnek… Szükségletét nem szabad a takarékos államháztartás rendes mértéke szerint kiszabni.”

A tudományos kutatással kapcsolatos negatív véleményekben implicit jelen van az a feltételezés, hogy a tudományos kutatás eredményességét vagy nem lehet mérni, vagy pedig egyetlen értelmes mércéje a rövid távon hozott anyagi haszon lehet csak. E véleményekből azonban az is kitűnik: a politikusok jelentős része nincs tisztában azzal, hogy ma már egy külön tudományterület, a tudománymetria (scientometria) foglalkozik a tudományos kutatás különböző jellemzőinek kvantitatív elemzésével és értékelésével. Ez már csak azért is meglepő, mivel a tudománymetria művelésének hazánkban több évtizedes hagyományai vannak. A szakterület Scientometrics című nemzetközi folyóiratát nálunk adják ki, továbbá létrehozója és főszerkesztője, Braun Tibor professzor, kutatócsoportjával a MTA Kutatásszervezési Intézetében a témáról számos cikket publikált, valamint egy egész könyvsorozat kiadását gondozta. A tudományos teljesítmény értékelésének igénye is régen felmerült már, azonban az is világos volt, hogy ez a feladat korántsem egyszerű. A tényekhez tartozik még, hogy az egyéni teljesítmény értékelése alapelveivel 1996-ban egy elnöki bizottság foglalkozott, amely ajánlásokat tett az értékelés szempontjaira vonatkozóan. Az akadémiai kutatóintézetek 1992– 1995. évi felmérésével kapcsolatban az értékelés alapelveit pedig az AKT egy különbizottsága dolgozta ki, és szintén megfogalmazta ajánlásait, amelyeket az AKT 1996 decemberében egyhangúlag elfogadott.

A fenti kitérő után fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a tudománymetriával megismerkedni kívánóknak nagy segítséget nyújthat Vinkler Péter, a témakör egyik kiemelkedő hazai művelőjének The Evaluation of Research by Scientometric Indicators című könyve, amelyet az oxfordi Chandos Publishing adott ki.

Vinkler Péter a könyv bevezetőjében Robert K. Merton, a neves amerikai tudományszociológust idézi, és ezzel megadja a tárgyalás alaphangját: „… a tudomány haladásához nem elegendő termékeny ötleteket kigondolni, új kísérleteket végezni, új problémákat megfogalmazni vagy új módszereket bevezetni. Az újdonságokat hatékonyan közölni kell másokkal is. Végül is ez az, amit a tudományhoz való hozzájárulásnak nevezünk – valami új, amelyet a tudás közös tárházához hozzáadunk. A tudomány tehát a társadalom által megosztott és igazolt tudás összessége. A tudomány fejlődéséhez csak az a munka képes hozzájárulni, amelyet akkor és ott más tudósok is képesek felfogni és hatékonyan felhasználni.”

A szerző a tudománymetria fogalmát a következőképpen értelmezi: „A tudománymetria a tudománynak az a területe, amely a tudományban tevékenykedő emberek vagy embercsoportok, dolgok és jelenségek, valamint azok kapcsolatának kvantitatív aspektusaival foglalkozik, amelyek azonban elsődlegesen nem tartoznak a kérdéses tudományterület illetékességi körébe. A tudománymetria célja felfedni a tudománymetriai jelenségek és a tudományos kutatásban lezajló folyamatok jellegzetességeit a tudomány hatékonyabb irányítása céljából.”

A tizennégy fejezetre tagozódó könyv szigorú logikai sorrendet követve foglalkozik többek között a tudománymetria alapvető kategóriáival, a tudománymetriai indikátorok típusaival és azok jellemzőivel, a tudományos publikációs tevékenység növekedésével, a tudományos folyóiratok kiválóságának jellemzésével, a tudományos információ elavulásával, a publikációk értékelésénél használatos indikátorokkal, a kutatók hivatkozási stratégiájával, a kutatás tudománymetriai értékelésével kutatócsoporti, intézményi és nemzeti szinten, valamint a tudományos információs folyamatok intézményesítésével. A tárgyalásmód világos és teljességre törekvő. A hangsúly az alkalmazások miatt az ún. értékelő tudománymetria ismertetésén van. A terjedelmes irodalomjegyzékben minden fontos fejlemény megtalálható, ezért a mű akár kézikönyvként is használható.

Ehelyütt nincs mód részletekbe menően beszámolni a tárgyalt témákról, csak néhány érdekességet kell megemlíteni. Igen érdekesek és tanulságosak például azok a fejezetek, amelyek a publikációs tevékenység értékelésére javasolt indikátorok tulajdonságainak ismertetésével, a tudományos információ elavulásával, valamint a tudománymetriai módszerek tudománypolitikai célokból való alkalmazásával foglalkoznak.

A tudományos információ, mint minden társadalmi termék, fokozatosan elveszti újdonságértékét, más szóval elavul. Ez a „korosodási folyamat” nyomon követhető a tudománymetria módszereivel, például az egy új eredményre való hivatkozások száma az idő múlásával csökken, és egy idő után már nem történik említés róla. Ahogy az a könyv 6. fejezetében részletesen ismertetésre kerül, az elavulási folyamat sokban hasonlít a radioaktív bomláshoz, és bevezethető a „felezési idő” vagy „élettartam” fogalma a szakirodalomban is. Itt a felezési idő az az időtartam, amely alatt a legújabb publikációk fele közlésre került. Ez az időtartam függ a kiválasztott tudományterülettől, valamint a publikálás helyétől és módjától is. Az érdekesség kedvéért azonban érdemes egy egyszerű összehasonlítást tenni néhány tudományterület között. Az években mért felezési idő matematikában 10,5, fizikában 4,6, kémiában 8,1, geológiában 11,8, a növénytanban pedig 10,0. Talán nem meglepő, hogy a földtudományokban és a matematikában „időtállóbb” az információ, mint a fizikában, ahol az eredmények gyorsabban öregszenek.

Az általános vélekedés szerint a tudományos kutatás eredményei közvetlenül vagy közvetve hozzájárulnak az ipari fejlődéshez. Ennek megfelelően azt tapasztalták, hogy a nemzeti jövedelem és a tudományos publikációs tevékenység növekedése között korreláció van. Ahogy azonban azt a könyv 12. fejezete részletesen tárgyalja, a helyzet nem ilyen egyszerű, nem sikerült kimutatni, hogy a tudományos kutatás közvetlen kapcsolatban van a gazdaság fejlődésével. A nemzeti jövedelmet a tudománymetriai indikátorok függvényének tekintve közöttük lineáris vagy exponenciális függést feltételezni igen kockázatos dolog, mivel ez egyes politikusokban azt a hitet keltheti, hogy a kutatásba fektetett pénz igen hamar piacképes termékekben fog megtérülni. A világ tudományos ismereteinek gyarapításához erőn felüli mértékben való hozzájárulás dicséretes dolog, azonban a fejletlen és fejlődő társadalmaknak és gazdaságoknak nem áll érdekükben. Valójában a tudományos kutatásra fordított támogatás egy adott ország gazdasági helyzetétől és nem a szükségleteitől függ. A gazdag országok megengedhetik maguknak, hogy többet költsenek tudományos kutatásra.

Az egyéni tudományos teljesítmény értékelése iránti igény díjak, tudományos fokozatok odaítélése, bizonyos állások betöltése okán merül fel, azonban fontos felismerni, hogy minden további értékelési tevékenység (téma-, csoport-, intézetértékelés) bizonyos értelemben az egyén kutatási eredményeinek értékelésén alapul.

A statisztikai megfontolásokon alapuló tudománymetriai mutatók használata az értékelési folyamatban természetszerűleg vitákat váltott ki a hazai szakmai közvéleményben is. A különféle értékelési módoknak voltak hívei, de sok esetben heves ellenzői is. Ezeknek a vitáknak is a Magyar Tudomány adott helyt. A viták folyományaként egyetértés alakult ki abban, hogy a tudományos teljesítmény mennyiségi mutatója a tudományos folyóiratokban megjelent publikációk száma, amely a kutató „termelékenységét” méri. Publikációk hiányában triviális módon a teljesítmény nem értékelhető, legyen az egyén mégoly zseniális is. Az egyes publikációk által kapott szakirodalmi idézetek száma a publikáció által kiváltott hatás mértéke, vagyis a minőség egyfajta mérőszáma. A részletes elemzésnek természetesen mind a mennyiségi, mind a minőségi mutatók vizsgálatára ki kell terjednie, vagyis általában egyetlen tudománymetriai mutatóval nem jellemezhető kielégítően a tudományos teljesítmény.

Ezt a viszonylag békés állapotot zavarta meg 2005. augusztus 10-én Jorge Hirsch, az University of California, San Diego kutatója, aki egyetlen numerikus mutató, az ún. h-index használatát javasolta az egyén tudományos teljesítményének mérésére egy közleményben, amelyet egy internetes publikációs adatbázisban tett közzé. A cikk azonnal nagy figyelmet keltett, és szinte napokon belül reagáltak rá a tudományos közvélemény egyes képviselői. A kérdést a könyv 7. fejezete tárgyalja részletesen, amelyben a Hirsch-index kritikája is megfogalmazásra kerül.

Összefoglalásképpen vegyük számba, milyen fontos tanulságokat szűrhetünk le a könyvből. Mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a tudománymetria statisztikus módszereket alkalmaz, és minél több adat áll rendelkezésre, annál pontosabb kijelentések tehetők. A tudománymetriai mutatók „jósága” (alkalmazhatósága) bizonyos a priori feltevések (például az információ hatása összefüggésben áll hivatkozásának gyakoriságával) és a szakértői bírálat (peer review) segítségével ellenőrizhető. Bármilyen értékelésnél célszerű azonban több mutatószámot használni, mert azok konvergenciája esetén nagyobb valószínűsége van annak, hogy a levont következtetések helyesek. Kivált az egyéni publikációs teljesítmények értékelése kíván fokozott gondosságot.

A legfontosabb azonban, amire Vinkler Péter is nyomatékosan felhívja a figyelmet: „a tudománymetriai mutatókkal az elégtelen tudománymetriai tudással rendelkezők súlyos visszaéléseket követhetnek el. Egyének, csoportok, országok tudományos teljesítményének megítélése felelősségteljes feladat. Csak olyan mutatószámokat (lenne) szabad használnunk, amelyek érvényességi körét, hibájának mértékét ismerjük. A tudománymetriai mutatószámok erősen függnek például az egyes szakterületek bibliometriai tulajdonságaitól, a vizsgált időintervallumoktól stb. […] A mutatók helytelen alkalmazása, illetve új mutatószámok szakszerűtlen bevezetése több kárt, mint hasznot okoz mind a tudománymetria tudományának, mind a tudományos közösségnek.”

A könyvet haszonnal forgathatják nemcsak a tudománymetria iránt érdeklődők, hanem olyan politikusok is, akik úgy gondolják, hogy értenek a tudománypolitikához. (Vinkler Péter: The Evaluation of Research by Scientometric Indicators. Oxford–Cambridge–New Delhi, Chandos Publishing, 2009)

Bencze Gyula

fizikus