A terjedelmes – és még napjainkban is egyre
gyarapodó – Széchenyi-irodalomban viszonylag kevés munka foglalkozik a
„legnagyobb magyar” betegségével. Sőt, ha belelapozunk a kötetekbe,
legelső benyomásunk az lesz, hogy a szerzők jelentős része már eleve,
a dolgok legelemibb jelenségszintjén is erősen vitatja, mi több,
tagadja, hogy a gróf beteg volt-e egyáltalán. Miképp lehetséges ez?
Azt gondolhatnánk, hogy a pszichiátria tudományának az elmúlt másfél
évszázadban lezajló fejlődése nyomán mindaz, amit a lelki és
elmebetegségekről a szélesebb közvélemény tudhat, azért annak
minimális megállapításához már elég, hogy valakiről legalább annyit
egy laikus is megmondhasson: szellemileg ép-e vagy sem? E
feltételezést láthatóan alátámasztja az a tény, hogy számos
Széchenyi-biográfus cselekszik annak szellemében, mintha ez a
pszichiátriai „köztudás” valóban létezne. Zömük minden kétely nélkül
véli úgy, hogy kellő morális és szakmai kompetenciával rendelkezik
arra vonatkozóan, hogy a gróf elmeállapotáról nyilatkozzék, miközben
nem érzi problémának azt, hogy semmilyen elme- és ideggyógyászati
szakképesítéssel nem rendelkezik. De igaz ez valóban? Tényleg
bármelyikünk meg tudja állapítani bármelyikünkről, hogy
lelkileg-szellemileg egészséges-e, vagy sem?
Az a kérdés, hogy az elmekórtan eredményei, belső
fejlődése, az általa követett elméleti megfontolások, módszerek stb.
mennyire közismertek – vagy épp fordítva: mennyire ismeretlenek – a
szélesebb közvéleményben, önálló terület, és vizsgálata elvezet a
Széchenyi-kutatás problematikájától. De ide tartozik, hogy
figyelmeztessünk arra a közismert szociológiai tényre, hogy a
mindenkori társadalmi nyilvánosságban a laikus „tudás” és a valódi
szakismeretek között sajátos, hullámzó viszony feszül. Attól függően,
hogy a mindennapi élet szükségletei mit állítanak előtérbe,
növekedhet, illetve csökkenhet egy adott szakterület ismeretanyagának
közismertsége. Nem kérdéses, hogy például az elektromos hálózat vagy a
vízvezetékrendszer urbanisztikai kiépülése következtében a lakosság
általános fizikai tudása emelkedett stb. Nyilván így van az
egészségügyi ismeretekkel is, alighanem valamiképp az emberi kultúra
hajnala óta. E jelenségen szellemes áltörténelmi mesében tréfálkozik
Móra Ferenc. Eszerint Parázsó, az udvari bolond felköti kendővel az
állát, mintha a foga fájna, és ezernyi jó tanácsot begyűjtve
bizonyítja be Bethlen Gábor fejedelemnek, hogy igenis az orvosi
mesterség az, amelyhez a legtöbben értenek széles e világon!
A mese az egészségügyi ismeretek valóban imponáló
elterjedtségére figyelmeztet, ám e tényből az is következik, hogy a
közvélemény a legtöbbször nincs annak tudatában, hogy ezek az
ismeretek sokszor mennyire felszínesek, és mennyire elmaradnak a
szaktudomány aktuális fejlődésétől. A laikust lenyűgözi id. Peter
Brueghel mester fantasztikus erejű önarcképe – de csak a szakorvos
veszi észre, hogy az ecsetet tartó kezet pontosan milyen ízületi
betegség torzítja sajátos görcsbe. A közvélemény különösen azokon a
területeken nem érzékeli az orvosi szaktudás szükségességét, amelyek
közvetlenül érintkeznek a mindennapi élettel. Ez nem normális! –
jelentjük ki százszor embertársainkról, arra utalva, hogy az illető
valamiképp megszegte a szerintünk és környezetünk szerint éppen
érvényes magatartási normákat. E fölkiáltás tartalma sokszor orvosi
vonatkozású: az illető azért sérti meg a normát, mert „bolond”, mert
annak követésére úgymond elmebetegsége miatt képtelen. A közvélemény a
szélsőséges esetekben persze már ma is belátja saját
illetéktelenségét: természetesnek tekinti mindenki, hogy például
különösen durva bűncselekmények elkövetésekor a bíróság elmeorvosi
vizsgálatot rendel el. De kevéssé kiélezett eseteknél nincs ilyen
egyetértés – és annál inkább nincs, mert ma már az is szociológiai
ténynek számít, hogy a „normalitás” határai koronként, közösségenként,
kultúránként stb. változhatnak. A „normalitás” aktuális tartalmát
meghatározni mindig csak a mindenkori környezet vizsgálatával szoros
kölcsönhatásban lehet. Ezt a „relativizálódást” azonban a közösség nem
szívesen látja be, hiszen ezáltal csökken a normák meghatározásának
„objektív” érvényessége, azok „nyilvánvalósága”, és így a magatartást
szabályozó hatása.
Konkrét témánk vonatkozásában mindez elsősorban
abban jelenik meg, hogy a közvélemény által a pszichiátriai
jelenségekre használt kifejezések nem azonosak a szakma saját
nyelvhasználatával. A mindennapi beszédben például különbséget teszünk
a „lelki betegség” és az „elmebetegség” fogalmai között, az előbbit
valami enyhébb dolognak képzelve, és csupán az utóbbihoz társítva a
„bolondság” klasszikus jellemzőit. Ennek a megkülönböztetésnek azonban
orvosilag nincs értelme: az emberi szervezetben ugyanaz a
„mechanizmus” felel mind az idegrendszer, mind az agyi tevékenység
működéséért, így ezek zavarait is csak együtt lehet értelmezni,
vizsgálni. Közismert laikus elnevezés a lelki problémák traumatikus
jelentkezésének megjelölésére az „idegösszeomlás” kifejezés. Ám az
orvosi szaknyelvben ez sem létezik: a szakember inkább krízisekről,
válsághelyzetekről beszél. Például a két kijelentés között, hogy
valakinek „idegösszeomlása van”, vagy „kitört rajta az elmebetegség”,
orvosi értelemben nincs semmi különbség. A mindennapi nyelv azonban
nagyon is éles határvonalat húz közöttük: idegi problémája ugyebár
bárkinek lehet (főleg a mai világban!), ám elmebeli problémája csak
keveseknek van, mert az köznyelvünkben – és így közgondolkodásunkban,
mint fentebb utaltunk rá – a „megbolondulás”, vagyis a téveszmék,
alaptalan kényszerképzetek, a zavart és logikátlan viselkedés
szinonimája. Vagyis röviden: elmebetegnek csak a szkizofrén vagy más
pszichotikus, realitásérzékében súlyosan leromlott, hallucináló,
téveszméket hangoztató beteget tekintik, míg a mánia, depresszió,
hisztéria, melankólia kórképeit a lelki betegség kategóriájába
sorolják, és így kivonják a klasszikus „bolond” minősítése, bélyege
alól.
A példák bizonyára szaporíthatók még, de már
ennyiből is világos, hogyan függ mindez össze a Széchenyi-irodalom
problémáival. Az a fölismerés, hogy a grófnak bonyolult érzelmi élete
volt, hogy szélsőséges indulatok hullámoztak agyában-szívében, hogy
sajátos „kettős” lelki alkata volt, amelyben mániás és depressziós
jelenségek, öngyilkossági késztetések, igaztalan önvádak stb. egyaránt
jelentkeztek, közhelynek számít a róla megjelenő legelső írások óta.
Ám arról, hogy ez csupán egy „különcnek” a korabeli normalitáson még
belül maradó viselkedése volt-e, vagy már orvosi eset, megoszlanak a
vélemények. Kevesen vitatják, hogy 1848 nyarának végére nagyon komoly
baja alakult ki, és ezért indokolt volt szanatóriumba szállíttatása.
Ám amikor állapota az 1850-es évek közepére „föltisztult”, mi több, az
évtized végére magas színvonalú értelmiségi tevékenységre lett képes,
az erről író biográfusok véleménye újra megoszlik: beteg volt-e, vagy
maradt-e Széchenyi ebben a korszakában is, vagy nem, gyógyítási
színhely vagy csupán politikai búvóhely volt-e számára Döbling stb. A
dilemma többek között azért maradhatott eldöntetlen, mert ekkoriban
még hiányzott az a sok évtizedes megfigyelés és tapasztalat, hogy
milyen hosszú ideig tarthat a mániás-depressziós elmebetegeknek a
mélypontok közötti normális, föltisztulási időszaka.
Sokáig élt a hit, hogy a naplók közreadása el fogja
dönteni ezt az alapkérdést, mert azok lapjairól egyértelmű választ
kaphatunk a kérdésre: beteg volt-e tényleg Széchenyi lelke, elméje? Ám
e lenyűgöző dokumentumfolyam előbb részleges, majd teljes közreadása
sem oldotta meg a rejtélyt. A szakorvosok körében az ugyan nem kérdés
ma már, hogy a gróf beteg volt, de a diagnózist illetően mindmostanáig
nem alakult ki egyetértés. A szakma egyértelmű állásfoglalása híján
pedig az orvosi kérdésekben laikus történészek és más közírók gátlás
nélkül fogalmazhatják meg azokat a saját spekulációikat, amelyekről –
az említett nyelvi okokból – sokszor nem is sejtik, hogy szemben
állnak a neurológia és a pszichiátria legelemibb megállapításaival.
Az első komoly kutató, aki az elmekórtani
irodalomból merített ihletet a Széchenyi-kérdés megoldásához, Grünwald
Béla volt. (Grünwald, 1890) Kora népszerű elmeorvosa, Richard von
Krafft-Ebing elterjedt munkái alapján (Krafft-Ebing, 1886) a
pszichiátriában vélte megtalálni a Széchenyi-rejtély megoldásának
kulcsát. Úgy vélte: a gróf édesapjától, Széchényi Ferenctől örökölte
az ún. aktív melankólia (melancholia activatus) testi betegségét, és
szelleme egész életében ezzel a bajjal viaskodott. Mivel fölismerte,
hogy a gróf mániás és depressziós periódusai között nemigen lehet
ciklikus szabályosságot kimutatni, a bajról azt gondolta, végső soron
független volt a külvilágtól. Grünwald felfogását Salgó Jakab
pszichiáter vitatta, túlzásnak és erőltetettnek ítélve a
„melancholicus” beállítást a gróf egész alkatára, lelki történetére
nézve. Úgy vélte, a szerző inkább politikusként historizál, és
beállítása fordítva igaz: valójában az új Magyarország politikai
pszichiátriáját akarta megírni! (Salgó, 1890)
Az első valódi elmeorvos, aki érdemben elemezte
Széchenyi lelki jelenségeit, Schaffer Károly volt, 1925–34 között a
budapesti egyetem elme- és idegkórtani klinikájának igazgatója. 1923.
április 9-én tartott akadémiai előadásában (Schaffer, 1923), majd
számos további, bírálóinak válaszoló cikkében fejtette ki felfogását,
amelyet alapvetően Ernst Kretschmer német pszichiáter ún. alkattani
tipológiájára épített (Kretschmer, 1922). Eszerint a két nagy endogén
(belülről fakadó, nem külső körülménytől függő, hanem alkatilag
meghatározott) elmebetegség, a skizofrénia és a mániás-depressziós
elmezavar párhuzamba állítható két teljesen normális, kiegyensúlyozott
lelki alkattal: előbbi idegen nevét (schizothym) Schaffer zárkózott
jelleműnek javasolta lefordítani, míg az utóbbiét (cyklothym) nyílt
jelleműnek. Elgondolása szerint a zárkózott, tartózkodó, befelé
forduló, túlérzékeny, látszólag vagy tényleg álmodozó
„elméletemberek”, akik sokszor idegesek, ingerlékenyek stb., ha
elmebetegek lesznek, akkor náluk a skizofrénia jelenik meg. A nyílt,
közvetlen, kedélyes, gyakorlatias, jó szervező „tettembereknél”
viszont hasonló esetben a mániás-depressziós elmezavar léphet föl.
Mindkét alapesetnél fölismerhető továbbá olyan „köztes” pszichopátiás
típus létezése (schizoid és cykloid), amely még nem beteg ugyan, de
már látszik a hajlam arra, hogy az alkat a normális állapotból kórosba
forduljon át. Schaffer természetesen figyelmeztetett arra, hogy a nagy
alaptípusoknak számtalan variációja, keveredése, egymásba játszása
lehetséges – és ennek figyelembe vételével alkotta meg definícióját:
szerinte Széchenyi István keverék alkatúnak tekinthető, de igazi
cykloid túlsúllyal. Ez az alkat pedig már viszonylag fiatal korától
pszichopátiás vonásokkal keveredett, miáltal ún. hangulatzavar
ismerhető fel érzelmi életében, amelyet Schaffer öröklött eredetűnek
tartott. Diagnózisában elvetette Grünwald melankólia-javaslatát, és
elsősorban a hangulati-érzelmi élet kóros ingadozásában látta a baj
lényegét, bár a változást nem tekintette fázisos-ciklikus jellegűnek,
mint a „klasszikus” mániás-depressziós esetekben. Vagyis sajátos
hangulati tünetekkel jellemezhető személyiségzavarnak (cyclothym
pszichopátia, personopathia) tekintette Széchenyi állapotát.
Schaffer eredményeit szélesebb alapon, modernebb
szemlélettel, a közben zajlott újabb kutatások eredményeit hasznosítva
dolgozta át Környei István, 1947–72 között a pécsi egyetem ideg- és
elmegyógyászati klinikájának igazgatója. (Környei, 1983) Úgy vélte,
korának rohamléptekkel zajló elméleti forradalma sem cáfolta meg
Kretschmer tipológiájának azt a legalapvetőbb elgondolását, miszerint
a normális lelki típusok párhuzamba állíthatók a két nagy endogén
(major) elmebetegséggel. Környei nem fogadta el Schaffer arra
vonatkozó értékelését, hogy a gróf 1848 kora őszén kialakuló
psychosisa (elmebetegségének izgalmi állapota) az amentia (a kóros
tüneteknek a gondolkodás összefüggéstelenségével jellemezhető
együttese – pillanatról pillanatra más tudattartalom áll a tudat
centrumában, ez kelti az összefüggéstelenség benyomását) kórképébe
tartozna. Szerinte ugyan hatottak a grófra a környezet politikai és
magánéleti eseményei, de a döntő elem idegrendszere alkati
labilitásának reaktív megnyilvánulása volt. Diagnózisként a
thymopathia (mai kifejezéssel: personopathia) elnevezést ajánlotta,
mert ő is az érzelmi és hangulati elemek kóros ingadozásában vélte
fölfedezni a grófnak azokat az alkati pszichopáthiás vonásait, amelyek
őt sokszor kiszámíthatatlan magatartásra hajlamosították.
Környei éles szemmel vette észre, hogy a
történészek és az ideggyógyászok „elbeszélnek” egymás mellett, és hogy
a történetírás hibája, ha nem igyekszik áthidalni a kétféle beszédmód
terminológiai-szemléleti ellentéteit. Bizonnyal a Széchenyire
vonatkozó pszichopatológiai irodalom egyik legfontosabb
megállapítására jutott, amikor hangsúlyozta: „kóros psychés
sajátosságai Széchenyi hatalmas értelmi képességét nem korlátozták.
Psychopathiás vonásai a psychének azon az oldalán voltak, amelyet a
psychológia elég határozatlanul a temperamentum fogalmába illeszt. De
ami a jellem mint érték szempontjából a legfontosabb, a psychopathiás
vonások által az ethikai érzelmek köre nem szenvedett. A kóros érzelmi
háttér nem gátolta – és helytelen irányba sem terelte – Széchenyi
aktivitását és törekvéseit a tökéletesbülésre.” (Környei, 1983, 41.)
Környei több ízben figyelmeztetett arra, hogy a
történészek „élmény-körülmény” alapú, sokszor egytényezős magyarázatai
olyan gondolatkonstrukciókon alapultak, amelyek nem a beteg, hanem az
értelmező nézeteit tükrözték. Ezt a felismerést bravúros tanulmányban
bontotta ki Lackó Mihály, amikor számba vette Széchenyi nevezetes,
1844. októberi elájulásának historiográfiai ábrázolásait,
magyarázatait (Lackó, 2001, 27–42.). Metsző logikával mutatta ki, hogy
ha az elájulást orvosi esetnek tekintjük, amely a páciens lelki
betegségével volt kapcsolatos, akkor a történeti rekonstrukció
legelemibb következtetési technikája mond csődöt a narratíva
megkonstruálásakor. Az emberi cselekedetek értelmezésénél ugyanis ki
nem mondott, természetes előfeltételnek tekintjük, hogy általában
mindenkit a külső körülmények, és az ezek kiváltotta élmények
befolyásolnak tetteikben. Minden történetmondás alapszerkezete tehát
az, hogy ha az ismert elemek számbavétele során ismeretlen mozzanathoz
érünk, akkor az ún. józan ész
|
|
segítségével következtetünk arra, hogy mi
történhetett. Ám amikor a történészek ennek megfelelően megpróbálnak
„belehelyezkedni” a gróf lelki világába és történetközpontú
elbeszélés révén igyekeznek rekonstruálni tetteit és ezek okát, az
individuumok esszenciális hasonlóságának feltételezéséből kiindulva,
akkor valójában valamiféle naiv pszichologizálást művelnek, aminek
vajmi kevés köze van a gróf valódi lelki életéhez. Egy elmebeteg
esetében ugyanis semmi értelme sincs a józan észre való hivatkozásnak,
mert sosem tudhatjuk, mikor milyen mértékben deformálja a betegség
belső, számunkra teljességgel ismeretlen motívumvilága a főhős
cselekedeteinek indítékait. „Magyarázhatjuk-e egy talán beteg
személyiség tetteit, műveit emberekre általában jellemző lélektani
valószínűségek alapján? – teszi fel a döntő kérdést Lackó Mihály.
„Konstruálhatunk-e történeteket a józan ész szerint olyasvalakiről,
akinek az esze talán nem is volt józan?” Kétségei szoros logikai
következményeként értékelte Lackó azt a körülményt is, hogy „az
egyedülállóan gazdag s nagyrészt tudományosan feldolgozott, sőt
nyomtatásban is megjelent forrásanyag ellenére sem született modern
Széchenyi-életrajz.” (Lackó, 2001, 42.)
Lackó Mihály mélyen elgondolkodtató írásai lélektan
és szövegtan összefüggéséről eredetileg a Széchenyi-historiográfia
kritikai áttekintését szolgálták. Ennek során szembesült Grünwald Béla
munkásságával, és oly érdekesnek találta azt, hogy látszólag
időlegesen lemondott eredeti tudományos tervéről, és éveket szánt e
másodrendű politikus és historikus pályájának, személyes tragédiájának
rekonstrukciójára. Ám ha elolvassuk a Halál Párizsban briliáns
fejtegetéseit (Lackó 2001, 93–206.), rájövünk, hogy szó sincs
kitérőről. Lackó „kicsiben” azt végezte el a Grünwald-elemzés kapcsán,
amire Széchenyi-monográfiájában készült: a lehető legtöbbet megérteni
egy olyan ember motívumvilágából, akinél a betegség szerves módon
épült be a személyiség minden tettébe, döntésébe, élet- és
halálmozzanatába. Végtelen kár, hogy korai halála miatt Lackó nem
tudta tudományos programját végigvinni. „Pszichotörténeti” tanulmányai
azonban így is mérföldkövek a Széchenyi betegségéről szóló
irodalomban, és az utóbbi évtized legfontosabb írásainak tekinthetők e
témakörben. Elméleti és módszertani megfontolásainak alkalmazása révén
ettől kezdve a grófról szóló szövegekben könnyen elválasztható a
spekuláció és a valódi lélektani elemzés. Írásainak hátterében pedig
fölsejlik a kutatási perspektíváknak egy meglehetősen komor víziója
is. Bár nem mondta ki sehol szó szerint, mégis sejthető, miért
gondolta azt Lackó, hogy sohasem születik meg – mert nem születhet meg
– az a bizonyos modern Széchenyi-életrajz. Nem születhet meg,
egyszerűen azért, mert sohasem lehetünk bizonyosak abban, hogy –
biztos diagnózis híján – helyesen fejtjük-e meg egy beteg ember
cselekedeteinek indítékvilágát.
Kérdés persze, mennyire gondolta valóban örökre
reménytelennek a „kétlelkű” személyiség titkainak föltárására
törekvést a pszichotörténet szakértője. Az bizonyára igaz, hogy
nemigen várható már olyan jelentősebb történeti forrásanyag
előkerülése, amely esetleg új adatokkal világítaná meg Széchenyi
döblingi állapotát, végső döntésének motívumait. Ám elvileg nyilván
nem zárhatjuk ki, hogy a pszichiátria lendületes fejlődése esetleg
olyan újabb szempontok fölvetésével járhat, amely a meglévő
szöveganyag radikálisan új elemzését teszi lehetővé. Így már
napjainkban is látható, hogy a személyiséglélektan területén az utóbbi
években forradalmi változást hozott Claude Robert Cloninger amerikai
pszichiáter és genetikus elmélete arról, hogy a szülők nem csupán
közvetlen, nevelő tevékenységük révén, hanem temperamentumukkal –
szervezetük genetikailag meghatározott, önkéntelen
válaszmozdulataival, rezdüléseivel, reakcióképességével, az érzelmek
átélési erejének intenzitásával stb. – is meghatározó hatást
gyakorolnak gyermekeik fejlődésére. A temperamentum az
érzelmi-indulati elemek genetikusan rögzített összetevőiből áll,
amelyek a kulturális szabályok ellenőrzése mellett, egyedileg eltérő
kombinációban nyilvánulnak meg. Az idegrendszer élettani kutatása
alapján alakult ki az a Hans Jürgen Eysenck német–brit pszichiáter
nevéhez köthető nézet, hogy a személyiség legfőbb három jegye („Big
Three”) a külső nyitottság (extraverzió), a neuroticitás és a
pszichoticizmus. A természetes nyelv – mint személy és társadalom
komplex alkotása és egyben „lelki” tükörképe – elemzése révén alkották
meg más kutatók a személyiség ötfaktoros („Big Five”) modelljét, amely
szerint a külső nyitottság (extraverzió), az érzelmi változékonyság
(labilitás), a barátságosság, a lelkiismeretesség, illetve a
tapasztalatokra (más kultúrákra) való nyitottság faktorai
összevetésével lehet megrajzolni egy adott egyén belső világának
egyedi szerkezetét. Cloninger és munkatársai e két irányzat
eredményeit összegező igénnyel dolgozták ki nevezetes kérdőívüket
(Temperament and Character Inventory – TCI), melynek révén a
személyiségdimenziók pszichobiológiai jellemzőire éppúgy, mint ezeknek
a klinikai kórformákkal és a személyiségzavarokkal kapcsolatos
összefüggéseire is immár egyre nagyobb statisztikai adatmennyiséget
feldolgozó, és így egyre biztosabb válaszokat adhattak (Rózsa et al.,
2005). Nem zárhatjuk ki tehát a lehetőséget, hogy valamelyik, a
történeti és a pszichiátriai kutatásban egyaránt jártas kollégánk
esetleg a Cloninger-féle modell segítségével fogja új módon
megközelíteni Széchenyi István személyiségének rejtélyeit.
Ám amíg erre nem kerül sor, a történészeknek bizony
nagyon óvatosan kell eljárniuk. Lackó csupán a 19. századi
histórikusoknál mutatta ki a történetközpontú naiv rekonstrukció
alkalmazását, de Környei lényegében ugyanerre figyelmeztet olyan jeles
kortárs történetírók esetében is, mint Spira György vagy Kosáry
Domokos. (Környei, 1983, 39.) Nem véletlen tehát, hogy a legújabb –
mondhatni: „Lackó utáni” – Széchenyi-irodalom mérvadó szerzői
óvakodnak attól, hogy a gróf betegségének kérdésében határozottabban
állást foglaljanak. Így Fónagy Zoltán, Oplatka András vagy Gergely
András (Fónagy, 2003; Oplatka, 2005; Gergely, 2006) nem hiszik azt,
hogy hivatottak lennének a pszichiátriai szakkérdésekben állást
foglalni, ám nincs módjuk átvenni valamilyen markánsabb szakorvosi
koncepciót, mert mint láttuk, Környei óta nem született ilyen, Környei
álláspontját pedig bizonyos mértékig elbizonytalanítják Lackó
megfontolásai. Így ma nem tehetünk mást, mint becsületesen bevalljuk:
nem tudjuk, mi volt Széchenyi betegsége, nem tudjuk, mikortól
szenvedett benne, mennyire formálta-deformálta személyiségét,
döntéseit, s milyen mértékben játszott szerepet mindannak
befolyásolásában, amit a gróf életének és munkásságának nevezünk.
Az utóbbi évtized Széchenyi-irodalmában sajátos
helyet foglal el Vekerdy Tamás fikciója: ez az ál-dokumentum
formájában hömpölygő szubjektív, hol narratív, hol lírai, hol
dokumentarista, hol vallásosan rajongó, óriási szabad vers, kötetlen
próza, Kiss Márton titkár művének álcázva, de igazából a döblingi
Széchenyi belső monológjának egyfajta művészi rekonstrukciója
(Vekerdy, 2002). A kötet jegyzeteiben Vekerdy azzal szórakoztatja
olvasóját, hogy rávilágít: számos történeti részkérdést valóban az
egykori forrásoknak megfelelően bujtatott el szövegfolyamában. A
játékot azonban művészi korlátlansággal folytatja, mert másfelől maga
is konstruál nem létező dokumentumokat, és bőven él a fikció
eszközével. Mindezzel együtt meglepő, hogy a szakmabeli pszichológus a
hétszáz oldalas mű sok száz jegyzetében sehol nem reflektál a betegség
problémakörére, pedig más, sokkal jelentéktelenebb témakörökről bőven
értekezik. Az okot csak találgathatjuk – de az valószínűtlen, hogy
Vekerdy a grófot lelkileg egészségesnek tartotta volna. Művészként
ugyanis olyan szöveget állított elő, amely maga is alkalmas arra, hogy
pszichopatológiai elemzés tárgya legyen.
Legutóbb Gazda István azt a szellemes gondolatot
vetette fel, hogy a „legnagyobb magyar” lelki baja esetleg az 1830-as
években megkapott, és gyógyszeresen kikezeletlen maláriás betegségének
lehetett kései következménye. A kérdés szakértői ugyanis idült
váltólázas eseteknél följegyeztek olyan, évtizedekkel későbbi
viselkedésre utaló adatokat, amelyek külső formái megfelelnek az
„őrültség” közismert jellemzőinek (Gazda, 2010). A javaslat egyfelől
módszertanilag fontos: arra figyelmeztet, hogy a forrásokból kiszűrni
próbált diagnózis-elemek esetleg nem egy, hanem több (!) betegség
összekeveredő szimptómái, és a zavart az okozza, hogy természetesen
nem létezik olyan betegség, amelyre mindezek a tünetek egyszerre
érvényesek lehetnének. És valóban: miért zárnánk ki azt a
feltételezést, hogy Széchenyinek egyszerre akár több betegsége is
lehetett? De a javaslat tartalmilag is érdekes: a naplók följegyzéseit
összevetve valóban arra a megállapításra juthatunk, hogy a grófnak
lehetett egy krónikus, kikezeletlen maláriája. Ennek komplikációi
között a szakirodalom ugyan nem ismeri a depressziót, de az nyilván
igaz, hogy minden súlyos vagy krónikus, elviselhetetlen panaszokat,
fájdalmakat okozó betegség esetén válaszul kialakulhat hangulati
elkeseredés, hosszabb-rövidebb ideig tartó ún. reaktív depresszió. Ez
esetben azonban a depressziós rohamokat mindig a rossz testi állapot
(például erős fejfájás) motiválja, vagyis ha gondolati-lelki tényezők
is megjelennek (például a haza sorsa), akkor ez a feltevés nem ad elég
magyarázatot. Az erős felhangoltsággal, exaltációval, tettvággyal,
alváshiánnyal stb. járó állapot sem magyarázható maláriával, csak
bipoláris személyiségzavarral vagy bipoláris elmezavarral. Nem
fogadható el tehát Gazdának az a feltételezése, hogy az
elmebetegségnek látszó tüneteket kizárólag az idült váltóláz
maradványai okozták, de az valószínűnek tekinthető, hogy Széchenyi
döblingi szellemi állapotát a kétféle kór párhuzamos jelenléte
befolyásolta. „Együttélésüket” az is elfedhette, hogy a maláriás
reaktív depressziónak is vannak hosszabb-rövidebb ideig tartó
tünetmentes vagy tünetszegény szakaszai, amelyek szintén a gyógyulás
látszatát kelthetik.
Nem tudjuk tehát, mi volt Széchenyi betegségének
pontos diagnózisa. Az eddigi pszichiátriai irodalom alapján azonban
azt kellő bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a gróf lelki baja – az
1848–1851/56 közötti szakaszt kivéve – nem érintette a logikáját és a
memóriáját. Ennek hangsúlyozása azért nagyon fontos, mert
megmagyarázza sokak jó szándékú hitét, miszerint a gróf 1857-re
úgymond tényleg meggyógyult. E tévedést olyan tekintély erősíti, mint
például Deák Ferenc, aki Marienbadba menet, 1857 júliusában járt
Döblingben, és úgy látta: a gróf „esze járása éppen olyan mint előbb
volt, előadása éppen olyan érdekes.” (Idézi Kosáry, 1981, 117.) Ezt
azonban csak azok hihették, akik nem vele éltek, hanem csupán
meglátogatták a szanatóriumban. Az orvosi följegyzések elfogulatlan
áttekintése nem hagy kétséget aziránt, hogy a gróf természetesen
továbbra is beteg maradt, csak éppen ennek sajátosságai nem zárták ki
a magas színvonalú politikai-értelmiségi munkát. Nem a politikai
gondolkodása volt „zavaros”, „bolond” – hanem a viselkedésében,
hangulati világában, indulatai hullámzásában maradtak meg továbbra is
bizonyos kóros elemek.
Az eddigiekben végig azt a gondolatmenetet
illusztráltuk, hogy sokan azért nem tekintik Széchenyit elmebetegnek,
mert a szűkebb szakmán kívüli világ nagyon keveset tud az ideg- és
elmebetegségek valódi természetéről. Végezetül utalnunk kell arra is,
hogy honfitársaink egy jelentős csoportja nem ezért, hanem ideologikus
előfeltevések miatt képtelen elfogadni a pszichiáterek állítását.
Mivel az „elmebetegség” köznapi fogalmához a „zavaros bolondság”
állapotát társítják, a „legnagyobb magyar” iránti tiszteletük és
erkölcsi elköteleződésük zárja ki az orvosi vélemények érdemi
mérlegelését. Sőt, ez a morális elköteleződés sokaknál kifejezetten
hitszerű, vallásos szerkezetű viszonnyá alakul, vagyis Széchenyit
valamiképp a nemzetvallás modern szentjének tekintik – márpedig a
„szent” a maga klasszikus fogalma szerint nem lehet egyben „bolond”
is. Ráadásul a szentek sosem lesznek öngyilkosok. Ez a szemléletmód a
Széchenyi-kultusz egyik érdekes kísérőjelensége, amely
valláspszichológiai megközelítést kíván – de természetesen nem tárgya
jelen áttekintésünknek.
A beteg Széchenyire vonatkozó nézeteket kísértük
végig. De egy olyan beteg emberét, aki mégis a legnagyobb emberi
tettre volt képes: bebizonyította, hogy nincs olyan emberi nyomorúság,
amelyből ne lehetne valami értékeset tenni azért a közösségért,
amelyhez tartozunk.
Kulcsszavak: Széchenyi István gróf, történeti pszichiátria
(pszichotörténet, psychohistory), historiográfia, Széchenyi-kultusz
IRODALOM
Fónagy Zoltán (2003): Széchenyi István.
In: Fónagy Zoltán – Dobszay Tamás: Széchenyi és Kossuth. Kossuth,
Budapest
Gazda István (2010): Széchenyi betegségei
naplója tükrében – Ein Blick. In: Három orvostörténész köszöntése.
Tanulmánykötet Birtalan Ákos, Karasszon Dénes és Szállási Árpád
köszöntésére. Johan Béla Alapítvány–Magyar Orvostörténelmi Társaság,
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár–Magyar
Tudománytörténeti Intézet, Budapest
Gergely András (2006): Széchenyi István
(1791–1860). Kalligram, Pozsony
Grünwald Béla (1890): Az új Magyarország.
Gróf Széchenyi István. Franklin Társulat, Budapest
Kosáry Domokos (1981): Széchenyi
Döblingben. Magvető, Budapest
Környei István (1983): Széchenyi István
lelki alkata és elme-betegsége. Orvostörténeti Közlemények. 102–104,
9–43.
Krafft-Ebing, Richard (1886): Psychopathia
sexualis. Eine klinisch-forensische Studie. Verlag von Ferdinand Enke,
Stuttgart
Kretschmer, Ernst (1922): Medizinische
Psychologie. Ein Leitfaden für Studium und Praxis. Georg Thieme
Verlag, Leipzig
Lackó Mihály (2001): Széchenyi elájul.
Pszichotörténeti tanulmányok. L’Harmattan, Budapest
Oplatka András (2005): Széchenyi István.
Osiris, Budapest
Rózsa Sándor – Kállai J. – Osváth A. –
Bánki M. Cs. (2005): Temperamentum és karakter: Cloninger
pszichobiológiai modellje. A Cloninger-féle temperamentum és karakter
kérdőív felhasználói kézikönyve. Medicina, Budapest
Salgó Jakab (1890): Politikai
pszichiátria. Budapesti Szemle. 62, 160, 152–160.
Schaffer Károly (1923): Gróf Széchenyi
István idegrendszere szakorvosi megvilágításban. MTA, Budapest
Vekerdy Tamás (2002): Széchenyi. Holnap,
Budapest
|
|