Ha valaki megkérdezi, mi az a terület, amellyel
foglalkozom, némileg zavarban vagyok. Kisdoktori értekezésemet
Virginia Woolf műveiről, kandidátusi munkámat a tizennyolcadik századi
angol költészetről, akadémiai doktori értekezésemet Kemény Zsigmond
tevékenységéről készítettem. Márai Sándorról és Ottlik Gézáról írt
kismonográfiám e két szerző életművének első áttekintését adta.
Magyarul és angolul is írtam könyvet az irodalmi kánonokról, 2007-ben
a festészet, a zene és az irodalom összehasonlító vizsgálatáról adtam
ki könyvet, a közelmúltban pedig Kosztolányi Dezső életművéről
készített monográfiám került az olvasók elé. Az ő öröksége óhatatlanul
is arra kényszerített, hogy nemzetközi összefüggésben próbáljak
mérlegelni magyar alkotásokat, hiszen több nyelven olvasott, németből,
angolból, franciából, spanyolból és latinból ültetett át jelentős
alkotásokat a nyelvünkre, és értekezőként rendszeresen viszonyított
egymáshoz magyar és nem magyar írásműveket.
A kettős elkötelezettségű irodalmár olykor két tűz
közé szorulhat. Az önelvű nemzeti irodalomtörténet hívei
nemzetietlennek, az egyetemes haladás iránt elkötelezett szerzők
viszont nemzetieskedőnek tekinthetik. „Azok, akiknek számára a nemzet
egyszerűen nem is létezik, túlságosan megkönnyítik a maguk dolgát. […]
De akik nem ismerik a nemzetek felettiség eszményét, ők is túlságosan
egyszerű megoldást választanak.” Robert Musil írta ezt 1921-ben
(Musil, 2000, 99., 101.). Mielőtt valaki esetleg arra gondolna, hogy
ennek az osztrák szerzőnek a véleményét némi fönntartással lehet
fogadni, hiszen nem igazán szerette a magyarokat, hadd idézzem Arany
János 1856. június 23-án Csengery Antalhoz intézett levelét: „Minél
jobban tágult látköröm, minél több műremekkel ismerkedtem meg a
világirodalomban: annál jobban meggyőződtem, mi hiányzik
költészetünkben” (Arany, 1982, 341.). „A magyar irodalomban […] igen
nagy az olyan művek száma, melyek bármily mélyek tartalomban s magasak
formában, mégis csupán nekünk tudnak szólni, s világirodalmi szerepre
igényt sem tarthatnak. […] a valóban világirodalmi értékű magyar művek
száma a rendelkezésre álló és elhasznált erőkhöz képest aránylag
csekély” (Babits, 1978, 1/ 408–409., 420.). Ezek Babits Mihály szavai
egy olyan tanulmányból, melyet hihetőleg 1913-ban írt. Öt évvel később
Kosztolányi a következőképpen érvelt: „Földünk, égaljunk,
vérmérsékletünk arra rendelt bennünket, magyarokat, hogy elsősorban a
lírában alkossunk nagyot, a többi műfajban eddig még nem termett semmi
igazán maradandó, mely a külfölddel is állja a versenyt” (Kosztolányi,
1978, 2/448–449.). Noha személy szerint ezt az utóbbi véleményt nem
tudom elfogadni – Kemény Zsigmondról írt könyvem, Madáchról az
Egyesült Államokban megjelent tanulmányom ennek ellentmond –, legyen
szabad arra emlékeztetni: a Babitscsal vitatkozó Németh László nemcsak
a sznobokat marasztalta el, hanem azokat is, akiket parasztoknak
nevezett. Ez utóbbi minősítéssel az önmagunkba bezárkózásnak olyan
kemény bírálatát adta, amely némileg hasonlít az amerikai költő, Ezra
Pound 1917-ben kifejtett gondolatmenetéhez, mely szerint a parlagiság
(provincialism) „az ember saját faluján, egyházközségén vagy nemzetén
kívül élő emberek viselkedésmódjának, szokásainak és természetének nem
ismeretét” jelenti és „a vágyat arra, hogy másokra egyformaságot
kényszerítsünk” (Pound, 1973, 159.). Ismeretes, hogy Pound látóköre
roppant tág volt: japán nó drámákat és Konfuciusnak tulajdonított
szövegeket éppúgy fordított, mint Szophoklészt, Guido Cavalcantit és
magyar népdalt, értekezőként pedig méltatta Brâncuşi szobrászatát,
John Jenkins (1592–1678) vagy Bartók zenéjét, sőt maga is foglalkozott
zeneszerzéssel (Szegedy-Maszák, 2007, 302–318).
Az önmagunkba bezárkózás egyik hátránya onnan származik, hogy
hajlamosak lehetünk azt hinni, némely kérdések csakis nálunk vetődnek
föl. Példaként Joyce Ulysses című művéből idéznék. Túlzás nélkül
állítható, hogy ahogyan Pound fő műve, a The Cantos, úgy ez a regény a
magyarságról is szól. Az amerikai költő mintegy százhúsz részes
költeményében Kossuth Ferenc és Bartók Béla is szerepel, Leopold Bloom
nagyapja pedig Szombathelyen született. Joyce regényében olvasható a
következő párbeszéd:
„– Egy nemzet? – mondja Bloom. – Egy nemzet
ugyanazok az emberek, akik ugyanazon a helyen laknak.
– Szentlélek el ne hagyj – mondja röhögve Ned. – Ha
ez így van, én is nemzet vagyok, mivel ugyanazon a helyen lakom öt
esztendeje. […]
– Vagy ha mondjuk különböző helyeken élnek, akkor is.
– Ez volna az én esetem – mondja Joe.
– Mi az ön nemzete, ha szabad érdeklődnöm? – kérdi
a polgártárs.
– Írország – monda rá Bloom. – Itt születtem,
Írország. […]
– Fajhoz is tartozom – mondja Bloom –, és ezt a
fajt gyűlölik és üldözik” (Joyce 1974, 412, 414.).
A vita némileg rokonítható azzal a szembenállással,
amely a két világháború magyar szellemi életében döntő szerepet
játszott, sőt jelenkori megosztottsággal is.
Ismeretes, hogy a világirodalom fogalmát Goethe
vezette be a közgondolkozásba. Eckermann 1827. január 31-én kelt
följegyzése szerint a következő kijelentést tette: „szeretek
körülnézni idegen nemzetek háza táján, és mindenkinek azt tanácslom,
hogy cselekedjék ugyanígy. A nemzeti irodalom manapság nem sokat
számít, a világirodalom korszaka van most soron, és mindenkire az a
feladat vár, hogy siettesse ezt a korszakot” (Eckermann, 1973, 230.).
A magyar irodalmár kettős elkötelezettségét az a folyamat indokolja,
melyet a Faust szerzője megjósolt. Egységesülés, „mondialisation”,
„globalization” névvel illethető. Nemcsak a tőkés berendezkedés, de a
nagyméretű elvándorlás is okozza.
Miféle választ ad szellemi életünk erre a
kihívásra? Az úgynevezett modern filológia és a magyar
irodalomtörténet-írás békésen megfér egymás mellett anélkül, hogy
számottevő hatással volnának egymásra. Nem hiszem, hogy hosszabb távon
ajánlatos volna fönntartani ezt a helyzetet. „Sok irodalomtörténész
elfogadja, hogy a humán tudományoknak nemzeti nyelvek s irodalmak
szerinti hagyományos szerveződése fölött eljárt az idő” (Apter, 2008,
581.). Ezekkel a szavakkal kezdődik egy amerikai egyetemi tanár
2008-as tanulmánya. Meggyőződésem, hogy széles körben elterjedt e
szemlélet. Példaként megemlíthető, hogy „Svédországban nincs tanszéke
a svéd irodalomnak” (Petersson, 2008, 464.). Annyiban kényelmes a 19.
században létrehozott felosztás, hogy nemzeti irodalmunk szakértőjének
nem kell okvetlenül tudomást vennie a nemzetközi tudományosságról,
amelyben egyébként nehéz eligazodni. A kulturális termékek nemzetközi
elterjedése a világháló korában mintegy zárójelbe teszi az
országhatárokat. Ellenvetésként legföljebb azt lehet fölhozni, hogy az
olyan tudós, aki mégis próbálkozik azzal, hogy külföldi szakmunkák
szempontjait is érvényesítse a magyar irodalom tanulmányozásában,
óhatatlanul egyoldalúságra van kárhoztatva. Könnyen süketek
párbeszédéhez válik hasonlóvá, ha egy németes tájékozottságú
irodalmárunkat az angolszász tudomány követelményeivel szembesítik.
Félreértés ne essék, nem magyar fogyatékosságról van szó. Az amerikai
gondolkodó Richard Rorty élete utolsó szakaszában eltávolodott az ún.
analitikus filozófiától. Amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetemen egy
előadásában az analitikus bölcseletet támadta, e felfogás néhány
képviselője elhagyta a termet. Rorty ekkoriban az Összehasonlító
Irodalomtudományi Tanszéken tanított, mert azon az egyetemen a
bölcseleti tanszékről kiiktatták az ún. kontinentális filozófiát.
A világirodalom „vetélkedések története” (Casanova,
2008, 31.), mely elválaszthatatlan az egységesüléstől. Goethe a
világtörténelem és a világpiac kialakulásával hozta összefüggésbe. A
két világháború között Paul Valéry a német költő nyomán jutott arra a
következtetésre, hogy „a szellemi és az anyagi közgazdaság az
értékelések összeütközésében összegezhető” (Valéry, 1960, 2/1081.).
Franz Kafka 1911-ben a német és a cseh irodalom példájából kiindulva,
„nagy tehetségekben gazdag” és „kis irodalmak” kettősségét fogalmazta
meg, azt állítván, hogy egy „kis nép” irodalma „politikai jelszavakhoz
kötődik” (Kafka, 1983, 152−154.). Mintegy két évtizeddel ezelőtt a
„polysystem” elmélet „nagyobb és központi” illetve „peremvidéki”, s
ezért „kisebb” (Even-Zohar, 1990, 48.), másként szólva „major”,
„nagyra becsült” és „minor”, „gyenge” (Toury, 1995, 278.) irodalmak,
illetve kultúrák, a közelmúltban a világirodalom mibenlétét boncoló
könyvek egyike „uralkodó” és „uralom alatt levő irodalmi terek”
(Casanova, 2008, 129.) között tett különbséget. Magyarként nehéz
elfogadni e szembeállítást, noha el kell ismerni, hogy léteznek olyan
kutatások, amelyek az irodalom megbecsültsége szempontjából döntő
különbséget mutatnak az egyes országok között. Egy amerikai kutató
1987-ben nyilvánosságra hozott eredményei azt mutatják, hogy az évente
megjelent és eladott könyvek, a kiadók, könyvesboltok, olvasással
töltött órák, az írókról elnevezett utcák, az emlékükre forgalomba
hozott bélyegek száma, a nekik nyújtott anyagi támogatás, valamint a
könyveknek a sajtóban és a képernyőn vlaó jelenléte alapján az
irodalmat Franciaországban becsülték meg legjobban a 20. század
második felében (Clark, 1987). Szinte bizonyosra vehető, hogy manapság
már a franciák is kevesebbet olvasnak, de nem tudok olyan kutatásról,
amely azt bizonyítaná, hogy elveszítették elsőbbségüket.
Annyi bizonyos, hogy a központi és peremvidéki
irodalmak megkülönböztetése összefügg a nyelvek elterjedésével, és
régebbi előzményekre vezethető vissza. Az Annales folyóirat
történészei Firenzét tartották a 16., Franciaországot a 18. század
kulturális középpontjának. „A tizenkilencedik század végén és a
huszadik elején […] vitathatatlanul Franciaország az irodalom és a
nyugati festészet központja” – írta egyikük (Braudel, 1979, 54.). Nem
szorul bizonyításra, hogy a kulturális peremvidék gondolata a magyar
reformkorban is megfogalmazódott, sőt a németeknél is a 18. század
végén, például II., azaz Nagy Frigyes A német irodalomról írt
munkájában.
Magyarországon az 1970-es években, pályakezdésem
idején, az összehasonlító irodalomtudomány jórészt az MTA
Irodalomtörténeti (ma Irodalomtudományi) Intézetére korlátozódott,
mely ekkoriban eszmei és politikai vonatkozásban szemben állt az
Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar irodalomtörténeti tanszékeivel.
Sőtér István kutatóintézeti igazgatósága idején készült az a terv,
amelyet munkatársai a „békés egymás mellett élés” szellemében, 1967
augusztusában terjesztettek a Nemzetközi Összehasonlító
Irodalomtudományi Társaság (AILC vagy ICLA) belgrádi kongresszusa elé.
A következő évtizedekben Az európai nyelvű irodalmak összehasonlító
története köteteinek sora készült el. A szervezésben Klaniczay Tibor,
az Indiana Egyetemen oktató Henry H. H. Remak, Vajda György Mihály és
a Sorbonne tanára, Jacques Voisine játszott döntő szerepet. Az
expresszionizmust tárgyaló, Ulrich Weisstein szerkesztette első kötet
1982-ben, a legutóbbi, a reneszánsz alsorozat harmadik részeként Eva
Kushner szerkesztette huszonhatodik 2010-ben jelent meg. Némely
kötetek közel állnak az egyazon irodalmi mozgalmat különböző
irányokból megközelítő tanulmánygyűjteményhez, mások – például az
avantgárd kétkötetes elemzése (Weisgerber, 1984) – kifejezetten
rendszerező igényű összefoglalások. Egy 1986-ban megjelent kötetben a
belga szerkesztő azt állította, hogy a sorozat célja eltávolodni „a
szűk nacionalizmus csapdájától, amely a tizenkilencedik században
megfertőzte az európai irodalomtudomány létrejövetelét és fejlődését”
(Gérard, 1986, 1/ 20–21.). Az a munka, melyből ez az idézet származik,
még az Akadémiai Kiadónál jelent meg. Az ún. „détente” azóta már a
múlté. Ennek természetesen csakis örülni lehet. A teljes igazsághoz
azonban hozzátartozik, hogy a romantikus iróniával foglalkozó,
Frederick Gaber szerkesztette nyolcadik kötet után a sorozat átkerült
az amsterdami Benjamins céghez. Az újabb köteteket hiába ajánlom az
egyetemi hallgatóknak, mert nincsenek meg könyvtárainkban.
Az 1980-as években az Akadémiai Kiadó állami
tulajdonban volt, és nem sokat törődött a piacképességgel. Egyes
fejezeteket magyar anyanyelvűek fordítottak franciára vagy angolra, és
a terjesztés nem volt nagyon hatékony. Néhány nyugati bírálat
kedvezőtlen volt – Étiemble hibásnak találta a szimbolizmust méltató
tanulmánygyűjteményt, François Jost (1984) pedig azt a kötetet, amely
a fölvilágosodás és a romantika közötti átmenet fokozatosságát
igyekezett bizonyítani a verses költészetben (Vajda 1982). Egyik
bíráló sem tudhatta, hogy a kifogásolt részletek a fordítás okozta
félreértésekből származtak. Amióta a Benjamins a sorozat kiadója,
nincsenek nyelvi fogyatékosságok, viszont a magyar irodalom
képviselete jórészt megoldatlan. A modernizmus 2007-ben kiadott
áttekintésében (Eysteinsson – Liska, 2007) önálló fejezetet kapott a
katalán, a holland és a görög irodalom, miközben összesen tíz lap
foglalkozik Közép-Kelet-Európával. A rövid fejezet címe Közép- és
kelet-európai szimbolista irodalom és vállalkozásai, vagyis a szöveg
nem ennek, hanem egy korábban megjelent kötetnek a tárgyáról szól.
Hogyan alakult a magyar irodalom sorsa a világban a
legutóbbi évtizedekben? Miközben lényegesen több a lehetőség a
külföldön folyó kutatásra, az intézmények alakulása nem minden
szempontból segíti a fejlődést. Nemcsak a hazai intézményekre
gondolok. Több évtizedes észak-amerikai tartózkodásom alatt azt
tapasztalhattam, hogy az Egyesült Államok egyetemein az összehasonlító
irodalomtudomány jórészt a nagy nyugati közösségek kultúrájára
korlátozódik – a kisszámú kelet-európai intézet az orosz kultúra
tanulmányozására kap anyagi támogatást –, az area studies pedig
általában olyan területek örökségének elemzésével foglalkozik, amelyek
politikai szempontból fontosak. A hidegháború idején még ilyennek
számítottak a szovjet csapatok által megszállt országok. Azóta a
hangsúly áttolódott Ázsiára.
Az összehasonlító irodalomtudomány a kultúrák
hasonlóságaival és különbözőségével hivatott foglalkozni. A magyar
részvételt az nehezíti, hogy nincs vagy még nincs nemzetközi
szaknyelv. A történeti fogalmakat néhány nagy kultúra alapján
határozták meg, és korántsem nyilvánvaló, hogy lehet őket magyar
jelenségekre alkalmazni. „A magyar Balsac” (sic!). Így jellemezte egy
magyar költő s értekező 1900-ban Kemény Zsigmondot (Endrődi, 1900,
166.). Nemrégen rendeztek egy kiállítást A magyar Vadak címmel.
Kérdés, e kölcsönzött minősítések mennyire világítják meg a magyar
irodalom, illetve művészet sajátszerűségét. Adyt általában
szimbolistaként próbáljuk mintegy eladni a nemzetközi tudományosság
piacán. Mallarmé, aki a nemzetközi közmegegyezés alapján a
szimbolizmus legjelentősebb költője volt, a művészetet emelte a halott
Isten helyére, és a politikától mentes költészet eszményét valósította
meg. Ady köztudottan politikailag elkötelezett költő volt, és istenes
verseket is írt.
Az egységes nemzetközi szaknyelv hiánya mellett a
magyar intézményes keretek is akadályozzák az összehasonlító
vizsgálódást. Romanistáink többsége ritkán vagy egyáltalán nem
vállalkozik magyar művek értelmezésére, és a magyar irodalom
történészei általában nem törekednek idegen nyelvű szövegek
mérlegelésére. Egykor Eckhardt Sándor egyszerre volt Balassi
költészetének és a francia fölvilágosodásnak a szakértője, Gyergyai
Albert nemcsak Proustról, de Bérczy Károlyról, Ambrus Zoltánról,
Kosztolányiról és Kassákról is értekezett, Halász Előd Nietzschének
Adyra tett hatásáról adott ki könyvet. Manapság ritka az ilyen
kétirányúság.
|
|
Egyáltalán nem tölt el megelégedettséggel, hogy
egyre inkább úgy látszik, a világirodalom kialakulása
elválaszthatatlan az angol nyelvtől. Harold Bloom (1994) csak jó angol
fordítás alapján vett föl műveket a nyugati kánonról 1994-ben kiadott
könyvébe. Már latin-amerikai, sőt kínai szövegekben is kimutatták az
angol mondatszerkesztés nyomát. Világméretű kulturális piacról szokás
beszélni. Kevesen emelnek szót más nyelvek érdekében. 2008-ban
ausztráliai irodalmár hangoztatta, hogy a jelenkorra „szükségessé vált
második nyelv ismerete” (Veit, 2008, 430.). Ha angol nyelvű ország
tudósa sürgeti ezt, föltehető a kérdés, vajon nem még inkább
elengedhetetlen-e ilyen követelmény magyar kutatóknál. Megkockáztatom
a föltevést, hogy az irodalomértésnek minden szinten akadálya, hogy
oktatási és kutatási intézményeinkre a világirodalom – magyar irodalom
kettősség nyomja rá bélyegét.
Az összehasonlító irodalomtudomány már évtizedekkel
ezelőtt is magában foglalta irodalom és nem irodalom együttes
vizsgálatát. A cultural studies ezt még inkább hangsúlyozza. Részben
az Európa-központúság ellensúlyozására szolgál, részint az irodalom
öntörvényűségét teszi kérdésessé, s ennyiben ellenhatás a huszadik
század szöveg- és szerkezetelemző irányzataihoz képest. Az elmúlt
években több olyan nemzetközi kutatásban is volt alkalmam részt venni,
mely szó és zene, illetve szó és kép kölcsönhatására irányult. 2005
őszén a Pécsi Tudományegyetemen Az értelmezés történetisége címmel
tartottam előadásokat, melyekben festmények, írói és zenei alkotások
hatástörténetét próbáltam elemezni. 2007-ben Az európai nyelvű
irodalmak összehasonlító története című, már említett vállalkozásnak
egyik kötetében a társművészeti alkotások jelenlétét vizsgáltam a
romantikus elbeszélő prózában. 2009 szeptemberében az Eötvös Loránd
Tudományegyetem Művészettörténeti Intézete által Text and Image in the
19th–20th Century Art of Central Europe címmel rendezett nemzetközi
ülésszak bevezető előadásában kép és szöveg viszonyának lehetséges
módjait körvonalaztam. Mivel ezúttal nem kísérletezem zenei
szemléltetéssel, csakis e legutóbbi kérdéskörből emelnék ki két
példát. Petőfi Vándorélet című, 1844-ben írt költeménye „Barabás
rajzához” készült, pontosabban egy olyan metszethez, amely e festő Egy
utazó cigány család Erdélyben című, 1843-ban készült festménye alapján
készült. A vers tehát képleírás (ekphrasis), vagyis a szöveg a
megjelenítést értelmezi. Bukta Imre 1992-ben készült installációja, a
Mi tengerin hajózunk, egészen másféle kölcsönhatást szemléltet: a cím
szójátékot foglal magában s egyúttal egy szállóigére utal. Úgy is
fogalmazhatok: e mű némileg olyan értelmezést igényel, amelynek az a
művelet is része lehet, amelyet fordításnak szokás nevezni.
A fordítás a világirodalom létezési módjának
alapföltétele és az összehasonlító vizsgálódások egyik fontos
területe. A már említett „polysystem”-elmélet legismertebb
képviselője, Itamar Even-Zohar – aki magyar tudósokkal is érintkezésbe
került – azt sugallta, hogy főként a peremvidéki irodalmaknak van
szükségük más nyelvekből készült fordításokra. Nem szeretném
elhallgatni, hogy e felfogás emlékeztethet arra, hogy az
összehasonlítás veszéllyel is járhat, amennyiben az átfogó
(enciklopédikus) igény az összehasonlítás tárgyait egyneműnek tünteti
föl – Mallarmé is szimbolista és Ady is –, vagy némely kultúrákat
alacsonyabb rendűnek minősít. Széchenyi István gróf hatalmas,
önellentmondásoktól nem mentes, de lenyűgözően sokoldalú életművében
lehet olyan megállapításokat találni, amelyek a kultúrák sokféleségét
és egyenrangúságát sugallják. Hasonló szemléletet a huszadik században
Kosztolányi fejtett ki – Lenni vagy nem lenni című 1930-ban írt
okfejtésében, jellemző módon éppen nagy elődjének egyik
naplóföljegyzéséből kiindulva.
Nem vitás, hogy a Nyugat című folyóirat egyes szerzői, így Babits,
Kosztolányi, Tóth Árpád költői fordításaikkal részint a
világirodalomhoz fűződő kapcsolatot akarták erősíteni, részben pedig
pallérozni akarták a magyar nyelvet – akár korábban Kazinczy.
Tudtommal az Egyesült Királyságban az újonnan kiadott regényeknek
mintegy három százalékát teszik ki az idegen nyelvből fordított művek.
Magyarországon ez az arány nyilvánvalóan egészen más. A fordításnak
nálunk hatalmas öröksége van. Ezt az általános igazságot két
megjegyzéssel lehet kiegészíteni, sőt árnyalni. Az egyik e hagyaték
egyenetlensége. A hasonló méretű nyelvterületekkel való összevetés azt
sugallja: némely szerzőket másokhoz képest többet, másokat viszont
kevesebbet fordítottak nálunk. A ritkábban fordított szerzők egy
részének nemzetközi megbecsültsége jelentős. A londoni Continuum
Kiadónak brit és ír szerzők európai fogadtatását föltáró, 2002-ben
indított sorozatára hivatkozhatom. A Henry James tevékenységének
visszhangját föltáró, 2006-ban megjelent kötet (Duperray, 2006) adatai
azt bizonyítják, hogy e szerzőtől Romániában sokkal többet
fordítottak. Olyan elbeszélőről van szó, kinek regényei döntően
átalakították a műfajt, ezért nem képtelenség azt állítani: a
fordítások hiánya a magyar irodalom hiánya.
A másik lehetséges észrevétel általánosabb. Nincs
magyar fordítástörténet. Rába György A szép hűtlenek című, 1969-ben
kiadott úttörő könyve Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád
versfordításaival foglalkozott, s azóta talán csak Józan Ildikó Mű,
fordítás, történet címmel 2009-ben megjelent könyve járult döntően
hozzá a magyar műfordítások mérlegeléséhez, de prózai művekkel az ő
munkája sem foglalkozott, holott ezek alkotják a magyar fordítások
túlnyomó többségét. Nagyon kevés tanulmány vállalkozik arra, hogy
megvizsgálja fordításaink minőségét. Ritka kivételnek tekinthető a
Kappanyos András kezdeményezte, 2010. január 20-án a Magyar Tudományos
Akadémián az Ulysses című regénnyel foglalkozó ülésszak,
melynek előadói fölhívták a figyelmet e kiemelkedően jelentős mű
Gáspár Endre, illetve Szentkuthy Miklós készítette változatának
fogyatékosságaira. Egyetemeinken tanítjuk azt a vitát, amely Roman
Jakobson és Michael Riffaterre között az 1960-as években folyt
Baudelaire Les chats (A macskák) című szonettjéről, noha
elemzéseikhez nem használható Szabó Lőrinc fordítása, melyből teljesen
hiányzik a vers egyik legfontosabb összetevője: a „silence” (csönd) és
„science” (tudomány) szó közötti kapcsolat, melyet a magyar költő
föltehetően nem vett észre.
A tévedés elkerülése végett hangsúlyoznom kell, nem
egyszerűen arról van szó, hogy a magyar változatok között sok a
szabadnak nevezhető átköltés. Egy fordítás hűségéről azért nehéz
beszélni, mert a fordítónak óhatatlanul is választania kell, hogy egy
szöveg sok-sok összetevője közül mit próbál átmenteni. Nagyon durva
egyszerűsítéssel, a fordító vagy a jelentettet, vagy a jelentő hang-,
illetve betűalakot igyekszik megőrizni. Baudelaire említett költeménye
szonett, melyben döntő szerepet játszanak a hangalak ismétlődései,
illetve hasonlóságai. Ilyen a ’silence’ és a ’science’ kapcsolata,
amelynek természetesen jelentéstani súlya van: a tudomány csöndes
elmélkedést igényel, s ennek jelképei a macskák. Regényekben is
található hasonló jelenség. Az Édes Anna központi jelenete
’rémület’-ről, azaz a címszereplő által elkövetett gyilkosságról szól,
és a fejezetnek a ’mért’ a másik kulcsszava. Georges Szirtes költő
1991-ben megjelent angol fordításában ez a kapcsolat nem érzékelhető,
s így a regény lényege sikkad el, nem válik világossá, hogy nincs
válasz arra, mi volt a gyilkos tett oka.
A forrásszöveg vagy a célszöveg felől közelítendő
meg a fordítás? A hűség a cél vagy a honosítás? Ismét nagyon durva
egyszerűsítéssel fogalmazva, Babits az előbbire, Kosztolányi az
utóbbira törekedett. Az eredmény természetesen nem okvetlenül felel
meg a szándéknak. Meg lehet kérdezni, vajon nem játszik-e szerepet a
fordításban a nyelvtudás. A fordító hűnek vélheti a munkáját, de az
okvetlenül nem az. Más kérdés, ha valaki a célszöveget tartja
elsődlegesnek. „Alkotásnak látom a műfordítást, nem másolásnak. […]
Műfordításaim nem úgy viszonylanak az eredetihez, mint a festmény a
festmény másolatához, inkább úgy, mint a festmény ahhoz a tárgyhoz,
melyet ábrázol” – hangoztatta Kosztolányi a Modern költők 1913-ban
megjelent első kiadásához írt előszavában (Kosztolányi, 1988, 2/531.).
Nemzetközi viszonylatban is eredetiségre vall, hogy prózai szövegeknél
is ez az eszmény vezette. Amidőn Charles Lutwidge Dodgson Lewis Caroll
álnéven közölt Alice in Wonderland című könyvét fordította,
kiiktatta a brit kultúrára vonatkozó utalásokat, például a következő
mondatban: „Egyszer – emlékezett – pofon is ütötte önmagát, mert
csalt, amikor önmagával huszonegyest játszott” (Carroll, 1936, 12.).
Szobotka Tibor utóbb átigazította ezt a mondatot, vagyis a „krokett”
című játék nevéhez folyamodott, és lábjegyzetben közölte, hogy e szó
„angol labdajáték”-ot jelöl (Carroll, 1974, 12.). Kosztolányi nyilván
nem gondolt arra, hogy gyerekeknek szánt könyvben lapalji jegyzetre
van szükség. A célszöveghez általában valamilyen szerep és vélhető
közönség társítható. Ha Kosztolányi színművet fordított, fontosnak
tartotta, hogy beszélhető szöveget adjon a színészek kezébe, és
gyerekkönyv esetében is alkalmazkodott a föltételezett olvasóhoz. Az
átírt változatban több mozzanat is található, mely elidegenítheti az
angolul nem tudó gyereket. Az ötödik fejezetben Hernyó arra kéri a
címszereplőt, szavalja el a You are old, Father William kezdetű
verset. Ez az Old Man’s Comforts, and How He Gained Them című,
Robert Southey (1774–1843) által írt költemény Magyarországon sosem
volt szélesebb körben ismert. Egy kiferdítést csakis akkor érzékelhet
mulatságosnak az olvasó, ha ismeri a gúnyolódás tárgyát. Ez a
meggyőződés vezette Kosztolányit, amikor a Családi kör című
költemény torzképét iktatta a saját fordításába:
Este van, este van, ki-ki nyugalomba,
Rettenve sikolt fel az eperfa lombja.
A legkisebb fiú nekimegy a falnak,
Homlokát letörli, azután elhallgat.
Ballag a cica is, leteszi a könyvet,
Meg-megáll, körülnéz, elébb, elébb görnyed.
Egy-egy szárnyat-combot nyújt a kicsinyeknek,
Természete ez már a magyar embernek.
A kultúrák között nem könnyű közvetíteni. A
fordítás súlyos kockázattal jár. Mégis szükség van rá. A magyar
irodalom viszonylagos ismeretlenségéért a fordítások minőségén kívül a
magyar irodalomtörténet-írás a felelős, mert nem eléggé vesz tudomást
arról, miként fogadják a magyar alkotásokat külföldön. Nemcsak olyan
általánosan megbecsült alkotásokra lehet gondolni, mint a Pacsirta,
melyet a The New York Review of Books 2010. április 8-án „megrázó,
tökéletes” alkotásként ünnepelt. „Remekmű bármely nyelven.”
2007-ben közölt ilyen címmel méltatást Michael Henderson londoni
szerző. „Idő köszönteni Erdély Tolsztoját”. A The Daily Telegraph
2010. január 11-én megjelent számában olvasható Charles Moore
méltatása ilyen címmel. Amikor 1993-ban tanulmányt közöltem Bánffy
Miklós műveiről az Irodalomtörténet-ben, némelyek furcsállották, hogy
olyan alkotásokkal foglalkoztam, amelyekre alig irányult figyelem az
elmúlt évtizedekben. Akkor is egyenetlennek véltem az Erdélyi történet
című trilógiát, és ma is látok giccses elemeket benne, de erényeket is
vélek fölfedezni Bánffy könyveiben. Károlyi Mihályról vagy a
román–magyar viszonyról szinte senki nem adott olyan éleslátó
elemzést, mint ő. Angliai és franciaországi sikere a fordítás
minőségével is magyarázható.
Némelyekkel nem azért nem tudok egy gyékényen
árulni, mert magyarkodnak, hanem, mert sok magyar értékről nem vesznek
tudomást. 1989-ben Kemény Zsigmondról írt könyvemben szóvá tettem,
hogy e szerző műveinek nincs hiteles szövegű 20. századi kiadása.
Azóta sem változott a helyzet. Létezik folyóirat, amely Széchenyi
István egyik művének a címét kölcsönözte, de e szerző munkáinak
kritikai kiadása a második világháború óta nem folytatódott. Ezek a
példák arról tanúskodnak, hogy nemzeti múltunk ápolása terén is vannak
föladatok, tehát a magyar irodalom külföldi elismertetése korántsem
lehet kizárólagos cél. Az egységesülés azonban arra figyelmeztet: a
magyar tudósnak mindkét irányban kezdeményeznie kell.
Kulcsszavak: központ és peremvidék, a kultúra világméretű
egységesülése, világháló, nemzeti és összehasonlító irodalomtudomány,
a művészetek összehasonlító vizsgálata, fordítás
IRODALOM
Apter, E. (2008): Untranslatables: A World
System. New Literary History. 39, 581–598.
Arany János (1982): Leveleskönyve. Vál.,
szerk., a bevezetőt és a mutatókat készítette Sáfrán Györgyi.
Gondolat, Budapest
Babits Mihály (1978): Esszék, tanulmányok.
Összegyűjtötte, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta
Belia György. Szépirodalmi, Budapest
Bloom, H. (1994): The Western Canon: The
Books and School of the Ages. Harcourt, Brace & Co., New York–San
Diego–London
Braudel, F. (1979): Civilisation
matérielle, économie et capi-talisme, t. 3, Le Temps du Monde. Armand
Colin, Paris
Carroll, L. [1936]: Évike Csodaországban.
Ford. Kosztolányi Dezső. Ill.: Fáy Dezső. Gergely R., Bp.
Carroll, L. (1974): Alice Csodaországban.
Ford. Kosztolányi Dezső. A fordítást az eredetivel egybevetve
átdolgozta Szobotka Tibor. Szecskó Tamás rajzaival. 3. kiadás. Móra,
Budapest
Casanova, P. (2008): La République
mondiale des Lettres. Préface inédite, édition revue et corrigée.
Seuil, Paris.
Clark, P. P. (1987): Literary France: The
Making of a Culture. University of California Press, Berkeley–Los
Angeles.
Duperray, A. (ed.) (2006): The Reception
of Henry James in Europe. Continuum, London
Eckermann, J. P. (1973): Beszélgetések
Goethével. Ford. Györffy Miklós. Magyar Helikon, Budapest
Endrődi S. (1900): Századunk irodalma
képekben. Athenaeum, Budapest
Even-Zohar, I. (1990): Polysystem Studies.
Poetics Today. 11, 1.
Eysteinsson, A. – Liska, V. (eds.) (2007):
Modernism. John Benjamins, Amsterdam.
Gérard, A. S. (ed.) (1986):
European-Language Writing in Sub-Saharan Africa. Akadémiai, Budapest
Jost, F. (1984): Qui a tué Catulle?
Réflexions sur un livre. Comparative Literature Studies, 21, 1, 52–75.
Joyce, J. (1974): Ulysses. Ford.
Szentkuthy Miklós. Európa, Budapest
Kafka, F. (1983): Tagebücher 1910–1923.
Herausgegeben von Max Brod. Fischer Taschenbuch, Frankfurt am Main
Kosztolányi Dezső (1978): Színházi esték.
A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket
írta Réz Pál. Szépirodalmi, Budapest
Kosztolányi Dezső (1988): Modern költők.
Összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Réz Pál.
Szépirodalmi, Budapest
Musil, R. (2000): Esszék. Kalligram,
Pozsony
Petersson, A. (2008): Transcultural
Literary History: Beyond Constricting Notions of World Literature. New
Literary History. 39, 463–479.
Pound, E. (1973): Selected Prose
1909–1965. Ed., with an Introduction by William Cookson. Faber and
Faber, London
Szegedy-Maszák Mihály (2007): Szó, kép,
zene – A művészetek összehasonlító vizsgálata. Kalligram. Pozsony
Toury, G. (1995): Descriptive Translation
Studies and Beyond. John Benjamins, Amsterdam
Vajda György Mihály (dir.) (1982): Le
tournant du siècle des lumières 1760–1820: Les genres en vers des
lumières au romantisme. Akadémiai, Budapest
Valéry, P. (1960): Œuvres. Édition établie
et annotée par Jean Hytier, Paris, Gallimard
Veit, W. F. (2008): Globalization and
Literary History, or Rethinking Comparative Literary History –
Globally. New Literary History. 39, 415–435.
Weisgerber, J. (dir.) (1984): Les
avant-gardes littéraires au XXe siècle. Akadémiai, Budapest
LÁBJEGYZETEK
* Az MTA Ismerjük meg
egymást – és egymás tudományát! sorozatban, 2010. április 6-án
fölolvasott előadás szerkesztett változata.
<
|
|