Novemberben ünnepel a magyar tudományosság. Mekkora ez a közösség?

A magyar kutatói közösség száma körülbelül huszonötezerre tehető, de jóval többen ünnepelnek ilyenkor. Bízom abban, hogy a tudósokon kívül mindazokat sikerül megszólítanunk, akik érdeklődnek a tudomány – ezen belül a magyar tudomány – eredményei iránt. A négyszáznál is több előadás ugyanakkor nem kizárólag a magyar eredményeket mutatja be, hiszen a tudomány évszázadok óta olyan híd, amely akkor is összekötötte az országokat, amikor egy-egy állam politikusai éppen nem voltak jóban egymással. Az előadások jó áttekintést adnak arról, hogy melyek ma a kutatások élvonalába tartozó témák. Előadóink nem kerülik meg a viták kereszttüzében álló kérdéseket sem, amilyen például a génmódosított növények termesztése. Az a jó, ha ezekről a problémákról szakemberek vitáznak, nyugodt körülmények között, tudományos érvek mentén, és csak ezt követően tehető a döntéshozók feladatává a felelős döntés.

Határok nélküli tudomány – ez a címe az idei rendezvénysorozatnak. Ön mint az MTA elnöke mely határterületeken lát kimagasló magyar eredményeket?

- Büszkék lehetünk rá, hogy több ilyen terület is van. Ilyen például a matematika – nem véletlen, hogy a megnyitó ünnepség előadását Lovász László tartotta, hiszen a matematika nemcsak a természettudományok valamennyi területén, de az informatikában és a nyelvészetben is jelentős szerepet játszik. Ha megnézzük, hogy Magyarország mely területeken adott jelentős eredményeket a világ tudományosságához, akkor biztos, hogy ebben a sorban előkelő helyet foglal el a matematika. Sok olyan matematikusunk van, akit az egész világon ismernek. Egy másik nagy összekapcsolódás a fizikai és a kémiai tudományokban született meg. Ez a két terület valamikor a 16. században vált külön tudománnyá, és a 19. században már jelentősen különböztek egymástól. Mára a fizika és a kémia számos területen újra összekapcsolódott. Az egyik ezek közül az új anyagok előállításával is foglalkozó anyagtudomány. Hogy a nanoszerkezetű anyagok előállítását a fizika vagy a kémia területén elért eredményként értelmezzük, és hogy készítője épp mely tudományterület művelőjének vallja magát, az sokszor csak attól függ, hogy az illető fizikusként vagy vegyészként szerzett-e diplomát. Ezekben a kutatásokban a magyar szakemberek nemzetközileg is elismert, eredményes munkát végeznek; nem véletlen, hogy a Műegyetem két fiatal kutatója nemrégiben sikert ért el az Unió Kutatási Tanácsa, az ERC pályázatán. Az MTA Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézetének eredményeiről a világ vezető folyóirataiból is értesülhetünk – olykor még a címlapon is. A Koreai Tudományos Tanáccsal közösen felállított két laboratóriumunk egyike is ilyen kutatással foglalkozik majd.

Nagyon szoros a kapcsolat a fizika és a kémia között a nagy molekulák tervezésében is, ami ma már mérnöki feladatként is felfogható.

Egy másik határterület, ahol kiemelkedő eredményeket tudunk felmutatni, a hálózatok tudománya. A hálózatkutatásban biológusok, fizikusok és informatikusok munkája kapcsolódik össze olyan módon és olyan nagyságrendben, ahogyan korábban még sohasem, hiszen ilyen bonyolult rendszerekkel, ilyen pontossággal eddig nem dolgozott még sem a biológia, sem az idegtudomány, sem a fizika.

Határok persze nemcsak tudományterületek, hanem országok között is húzódnak. A magyar tudomány mennyire „határok nélküli”? Ön mennyire elégedett a hazai kutatók nemzetközi jelenlétével?

Ma már a magyar tudomány éppen olyan nemzetközi, mint az osztrák vagy a francia. Eltekintve néhány speciális, magyar tárgyú területtől, a kutatások nemzetközi együttműködésekben folynak. Bizonyára lehet még javítani a nemzetközi kapcsolatok intenzitásán, de ebben nem látok komoly hátrányt. A társadalomtudományok egyes területein tapasztalható némi bezárkózás – aminek nyelvi okai is lehetnek. Mindenesetre arra biztatom a társadalomtudományok hazai művelőit, hogy határozottabban törekedjenek a nemzetközi jelenlétre, és olyan témákat válasszanak, amelyek a magyar társadalomtudományok eredményeit külföldön is láthatóvá teszik.

Immár hagyomány, hogy november a tudomány ünnepe. Idén több vagy kevesebb okunk van ünnepelni, mint egy vagy két évvel ezelőtt?

A tudományünnep célja elsősorban az, hogy erőteljesebb közfigyelem kísérje a tudományos eredményeket, hogy a társadalom számára is nyilvánvalóvá tegyük a kutatásra, fejlesztésre, innovációra költött pénzek úgymond hasznosulását. Kutatási eredményeinket tekintve idén is nagyjából annyi okunk van az ünneplésre, mint 2009-ben. Ünneplésre méltó eredményeink mellett gondjaink is vannak. A magyar tudományos életben nagy problémának tartom, hogy a tudományos kutatások szervezése, irányítása, finanszírozása nem kap elég figyelmet a döntéshozók, a politika részéről.

Mekkora a magyar tudományosság
érdekérvényesítő ereje?

Közepes. A magyar tudomány eredményeit és a Magyar Tudományos Akadémiát minden ilyen irányú felmérés alapján kiemelkedő társadalmi közbizalom övezi. Magyarországon ugyanakkor nem alakult ki a tudományirányítás és tudományszervezés adminisztrációja, kiszámíthatóan működő rendje. Ezzel a problémával lényegében már 1990 óta kínlódunk. Az akkori átalakulás a magyar ipar jelentős részét megszüntette. Sok nagyvállalatot adtak magánkézbe, ezek egy része később tönkrement, vagy külföldi tulajdonba került. A megbízói oldal megrendülése nagyon meggyengítette azon kutatási területeket, amelyek szorosabban kapcsolódtak a termeléshez vagy a

szolgáltatásokhoz. A források egy része elapadt, a hiányzó ráfordításokat nem, vagy csak részben helyettesítette az állami támogatás. A vállalati szektor kutatási-fejlesztési hozzájárulását illusztráló statisztikai felmérések az utóbbi időben azt mutatják, hogy néhány területen, például a gyógyszeriparban, jelentős összegeket fordítanak kutatásra a vállalatok. A statisztika számai mögött olykor tetten érhető a „trükközés”. Például amikor egy áruházlánc megrendel egy felmérést arról, hogy pattogatott kukoricát vesznek-e szívesebben az emberek vagy tökmagot, akkor ez nyilvánvalóan nem kutatás, fejlesztés vagy innováció.

Ma a kutatási és fejlesztési ráfordításoknak mintegy 10%-a érkezik európai pályázati forrásokból, a maradék egyik felét az állam fedezi, és csak a másik fele származik hazai és külföldi nagyvállalatoktól. Néhány illúzióval le kell számolni Magyarországon az Európai Unió pályázataival kapcsolatban. Sokan a várhatónál jóval több pénzt remélnek az uniós forrásokból, holott Magyarország nem tud a saját kutatási hozzájárulásánál lényegesen nagyobb összegeket megszerezni az EU keretprogramjaiból. Az uniós forrásokért olyan vetélytársakkal kell versenyeznünk, akik tudományos nagyhatalmakként sokkal erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, mint Magyarország. Jól látható, hogy a nemzeti ráfordítás sokszorosan meghaladja azt az összeget, ami az Unió 7. keretprogramján keresztül jut el hozzánk. Hozzá kell tennem, hogy hazánkban sajnos a GDP-arányos állami és ipari hozzájárulás sokkal kisebb az uniós országok átlagánál.

Úgy tűnik, takarékos évek állnak előttünk. Van-e esélye a magyar tudományosságnak és az Akadémiának, hogy megússza a fűnyíróelvet; hogy a politika ne megtakarítható kiadásnak, de a jövőbe való értékes befektetésnek tekintse a tudomány finanszírozását?

A 2011. évi költségvetés válság-költségvetésnek tekinthető. Válságadót vetettek ki nagyvállalatokra, és csak úgy teljesíthető a 3%-os, vagy az alatti költségvetési hiánycél, ha nagyon takarékoskodunk. 2011-ben ezért a kutatások állami támogatása lényegében nem nő. Intézményvezetőként ugyanakkor bizakodó vagyok, hogy ez a helyzet egyúttal mindenkit arra ösztönöz majd, hogy a meglévő forrásokkal okosabban gazdálkodjon, hogy minden költségvetési szervért felelős vezető szigorúbban vizsgálja a ráfordítások hatékonyságát az intézményi struktúra és a feladatok tükrében. Nyitott kérdés még, hogy az új Széchenyi-terv programjaiban milyen összegeket áldoz majd a kormány a kutatásra, a fejlesztésre és az innovációra. Nevében is fejlesztési terv lévén nagyon remélem, hogy jelentősebb támogatást kaphatnak azok a területek, amelyek valóban a fejlesztést szolgálják. Megértem, hogy egy városnak érdeke, hogy a közterei szépek legyenek. Úgy vélem azonban, hogy a fejlesztési forrásoknak elsősorban is a termelőkapacitások bővítését kell szolgálniuk. Ebben jelentős szerepe van oktatásunk, képzésünk színvonalának. A felsőoktatás minőségét tekintve meghatározó, hogy milyen kutatási bázisa van egy egyetemnek. A külföldi befektetők is csak olyan országban hoznak létre kutató-fejlesztő bázist, ahol versenyképes és képzett munkaerő áll rendelkezésre, és meghatározott feladatokra beszállítók szerződtethetők. Olyan felsőoktatási-kutatási környezetet kell tehát teremtenünk, amelyben egy nemzetközi nagyvállalat kutató-fejlesztői bázisa éppen úgy működhet, mint a világ bármely más országában.

185 éve már, hogy Széchenyi megálmodta

az Akadémiát. Azóta a szervezet már sokszor átalakult. Az Akadémia mai struktúrája megfelel-e a 21. század igényeinek?

Mint minden szervezetnek, az Akadémia intézményrendszerének – különösen a kutatóhálózatnak – is folyamatosan igazodnia kell az új kihívásokhoz. Egy kutatóintézet akkor működik jól, ha állandóan képes megújulni. Ha egy szervezet merevvé válik, akkor nem tud többé rugalmasan alkalmazkodni az új feladatokhoz és körülményekhez. A Lendület program elindításával a hazai intézethálózat szerves átalakítása kezdődött meg. A program keretében sikeres, a nemzetközi tudományos életben is kiemelkedő eredményeket elért, részben külföldről hazatérő kutatók alapíthatnak önálló kutatócsoportot új, ígéretes kutatási témákra akadémiai kutatóintézetekben. Ezek a kutatók a szó szoros értelmében lendületet vittek az intézethálózatba, ösztönzőleg hatottak a témaváltásokra. Fontos tisztában lenni azzal, hogy az igazán sikeres kutatóhelyek, például a németországi Max Planck intézetek, a kutatási témák változása következtében 10-15 évenként átalakulnak. Egy idő után egyes témák kifulladnak, más témák viszont izgalmassá válnak.

A változás hozzátartozik a tudomány lényegéhez, ezért ezt a tudomány intézményrendszereinek is követniük kell. Nehéz folyamat ez, de egyensúlyra kell törekedni. Olyan változásokra van szükség, amelyek elég lassúak ahhoz, hogy lehetővé tegyék a nyugodt, elmélyült munkát, de nem annyira lassúak, hogy elkényelmesítsék az ott dolgozókat. Az intézményrendszer szereplőinek támogatása nélkül nem lehetséges megújulás.

Egy ilyen ünnepen persze mindig
vissza is néz az ember. Ön mire
legbüszkébb az elmúlt időszakból?

A kutatási eredményekre vagyok a legbüszkébb. Az elmúlt két-három évben is születtek itthon olyan tudományos eredmények, amelyeket világszerte elismertek, és amelyek a legjobb folyóiratokban hirdették a magyar tudomány sikerét. Az intézményrendszer átalakulása is megkezdődött, az Akadémiai Törvény 2009-es módosítása nyomán hatékonyabb és átláthatóbb döntéshozatali rendben nyílik lehetőség az MTA intézményeinek és kutatócsoportjainak megújulására. Sok feladatunk van még az intézethálózatban, ha minden területen a legjobbakra, például az imént említett Max Planck intézetekre jellemző hatékonyság és rugalmasság jegyében szeretnénk dolgozni. A változás sebességével olykor csak mérsékelten vagyok elégedett, de azt hiszem, az irány rendben van.