Az önbecsülésként felfogott igazságosság

„A voluntarisztikus paradigma keretei között – ha kellően következetes – előbb vagy utóbb társadalomelmélet-történetet fog írni az ember. Természetesen más paradigmát követve és egyébként is sokféle okból kifolyólag lehet elmélettörténeti összefoglalót készíteni.” – írja Balogh István Richard Münch elmélettörténeti köteteiről. Tizenegy évvel ezután, bár a voluntarisztikus társadalomelmélettel már sokkal korábban is foglalkozott, maga is kiadta elmélettörténeti traktátusát. Ha pontosabbak akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy az Igazságosság és politika című kötet voltaképpen meta-elmélettörténeti tanulmányfüzér, mivel magában foglalja Balogh István másfél évtizedes tudományos munkásságának történetét is.

A könyv az igazságosság problémájával foglalkozó elméletek kritikai analízisét végzi, méghozzá oly módon, hogy az egyes elméletek talaján megfogalmazott állításokat ütközteti az azok ellen szolgáló érvekkel; illetve olyan kérdéseket tárgyal, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy az adott elméletről (annak érvényességéről, státusáról) is mondhassunk valamit, hogy kritikailag megítélhessük azt. A könyv végcélja, hogy az igazságosság problémájának legaktuálisabb aspektusait ismertesse, a körülötte kialakult kurrens vita állapotának rekonstrukcióját nyújtsa; majd ebből a kutatás egy lehetséges új irányát előrevetítse.

Némileg lesarkítva azt mondhatjuk, hogy Balogh könyvének tétkérdése és saját elméletének kifejtése az Otfried Höffe és John Rawls közötti szembenállásból indul ki. Az elsődleges nehézség az, hogy az igazságosság elveinek meghatározása a rawlsi elméletben előfeltételezi azokat az intézményeket (a liberális demokrácia intézményrendszerét) és azokat a „szerződő” aktorokat, amelyekre – az igazolási eljárás eredményeként – az elveket újból alkalmazzák. E „hermeneutikai cirkuluson” Höffe úgy lép tovább, hogy egyfajta gyakorlati metafizikához nyúl vissza. Itt a norma mint a cselekvés (és nem az elmélet) „viszonylagosan végső alapja” lesz értelmezve. E fundamentálfilozófia kereteit Höffe az „antropológia plusz etika” terminussal jelöli meg. Balogh szerint Höffe koncepciójának nagy erénye, hogy képes kezelni azokat a problémákat, amelyeket a rawlsi nem: első lépésben lehetővé teszi a történetileg és kulturálisan invariáns erkölcsi normák (és ezzel együtt az igazságosság elveinek) megalapozását, majd a reálviszonyokat figyelembe véve levezethetővé válik a történetileg és kulturálisan változó feltételek sora is.

Balogh megjegyzi, hogy bár az igazságosságnak mint a legitimáció elvének tisztázatlan a viszonya az antropológiai alapszerkezethez, Höffe elképzelését még sem kell elvetnünk, mivel tud valamit, amit elődei, vetélytársai nem. A höffei igazságosságelmélet megalapozási stratégiája ugyanis többlépcsős: előbb a megalapozással foglalkozik (antropológiai szint), és csak azután a felmerülő igazságossági elvek igazolásával, igazolhatóságával (társadalomelméleti szint). Ezen a ponton vezeti be Balogh saját, a kutatás új útjaira és stratégiájára vonatkozó hipotézisét.

Az antropológiai alapszerkezetet az ember természeti előfeltételeihez, a társas együttélésbeli és az önmagához való viszonyának relációstruktúrájaként értelmezi. Ez utóbbi egyfajta önmeghatározást takar, vagyis azt a reflexív viszonyt, ahogyan az ember a természettel és a közösséggel való kapcsolatát szemléli.

A társadalomelméleti szint vizsgálatából − elég csak a sok különböző megközelítésmódra és stratégiára gondolni − kiviláglik, hogy a széttagolt egyén több más, egymástól gyökeresen különböző közösség tagja, egyszerre több összeegyeztethetetlen normarendszer részese – többek között ebben áll a modern ember válsága. Balogh megemlíti, hogy az újabb koncepciók (például Rawls) az egyén szabadságát egyre inkább mint a személyiség önmagára találásának lehetőségét határozzák meg. Külön ki is emeli e fogalom, vagyis a reflexív normativitás kulcsfontosságát. „[A] kérdés most már […] az – írja Balogh –, hogy vajon a modern ember az általa már csaknem elfelejtett, eredendő, ámde ma már távoli antropológiai lehetőségeire alapozva eljuthat-e önmagához való reflexív viszonyában ténylegesen ahhoz, hogy egyéniséggé integrálja rendszerszerű széttagoltságát.” Ebben a kontextusban tehát az igazságosság elveinek úgy kell orientálniuk az egyének cselekvését és az intézmények működését, hogy biztosítsák az egyéniség kiemelkedését a széttagoltságból.

Ezt a fejtegetést követi Balogh legfigyelemreméltóbb és egyben legproblematikusabb koncepciója. Az antropológiai szint viszonyai és az önmeghatározás új módjainak – vagyis a meghatározás széttagoltságának – feszültségét az önbecsülés normatív igazságossági elvei oldják fel. Az elvek a következők:

Első alapelv: minden ember joggal tart igényt képességei és adottságai kifejlesztését és gyakorlását szolgáló feltételekre. • Második alapelv: az egyén felelősséggel tartozik képességei kifejlesztéséért és gyakorlásáért. • Harmadik alapelv: az egyének közötti kapcsolatok és az intézmények úgy alakítandók, hogy a képességei kibontakoztatásában és gyakorlásában felelősségteljes egyén teljesítménye önbecsülésének alapjává válhasson.

Ezt az elgondolást azonban számos probléma kíséri. Balogh ugyanis nem jelöli meg, hogy az elvek

két kulcsfogalmát, az önbecsülést és a felelősséget honnan meríti. Valószínűsíthető, hogy az itt ki nem fejtett önbecsülés Rawlstól származik, aki azt Kant autonómia fogalmához kapcsolódva fogalmazza meg: „[a] szabadság egy olyan törvény szerinti cselekvés, amit magunk adunk magunknak. És ez nem a zord parancsok, hanem a kölcsönös tisztelet és az önérzet erkölcséhez vezet.” Az ebben a formában felfogott önbecsülés Rawls elméletében az („eredeti helyzetben”) az ember alapvető javai közül a legfontosabb. Az ember tisztában van saját értékeivel, és bízik abban, hogy képes szándékai (jóról alkotott felfogása, életcélja) megvalósítására. Ebben a kontextusban Kantot követve (ezzel Rawls is egyetértene), az iménti meghatározás a következőket rejti magában. Emberi mivoltunk tisztelete feltétlen erkölcsi kötelességünk, tehát emberi mivoltunkat soha nem tekinthetjük puszta eszköznek. Ha tehát feltesszük, hogy Balogh ebből a hagyományból emelte át kulcsfogalmát, érthetetlen lesz az önbecsülés Balogh által megjelölt azon funkciója, hogy ugyanis az a képességek kifejlesztését szavatolja. Miért ne mondhatnánk, hogy valaki önérzetén nem esett csorba csak azért, mert nem fejlesztette ki (bizonyos) képességeit? Az önbecsülés ezen funkciója nem is világos, és nem is olyan fontos, mint a saját mivoltunkat érintő kanti imperatívusz.

A következő gond akkor adódik, ha önmagunk tiszteletének embertársainkhoz való viszonyunkból megérthető feltételeit vesszük szemügyre. Ahogy Rawls írja: „Önmagunk megbecsülése ellentétben áll az önmagunkra hagyatkozással.” Egymás tisztelete saját magunk tiszteletén alapul. Ezt tekintetbe véve viszont feltehetjük a kérdést, hogy ha mások jogainak, érdekeinek figyelembe vétele legalább olyan fontos, mint a magunk tisztelete, akkor alapja lehet-e a megbecsülés a személyiség integritásának? Nem lesz-e ugyanolyan tagolt a társas kapcsolatok rendszerébe ágyazva? Ehhez kapcsolódva, ide kívánkozik még egy további tétkérdés is az antropológiai és társadalomelméleti szinteket illetően. Az önbecsülés igazságossága elbírja-e azt a terhet, hogy a jelenbéli önmeghatározás és az antropológia között közvetítsen? Mi a biztosíték afelől, hogy az önbecsülés igazságossága invariáns minden kultúrközegre nézve? Ha mint fundamentumra tekintünk rá, nehezen látható be, hogy miként képes áthidalni a széttagoltság problémáit. Félő, hogy az önbecsülés fogalma nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

Visszatérve a Balogh által vázolt hármas stratégiára, megfigyelhető, hogy a többlépcsős kutatási módszer ismertetése során „önreflexiót”, „önreflexív normativitást” emleget. Ezek az adott kontextusban deskriptív fogalmak. Nem világos, hogy miként kapcsolódik ide az önbecsülés felelősségeket implikáló fogalma. A hipotézis, kidolgozottságának ebben a fázisában, homályban hagyja tehát, hogy abban az elméleti irányban, stratégiában, amelyet megjelöl, miért és hogyan megy végbe a „van”-ról a „kell”-re történő átmenet. Pusztán azért, mert fennáll az önmeghatározás lehetségessége, még nem indokolt egy ezzel (laza) összefüggésbe hozható fogalom felvétele a konstrukcióba. Ezt a bizonytalanságot még inkább fokozza, hogy Balogh felelősségeket illető szóhasználatában csúsztatást fedezhetünk fel. Az önbecsülés normatív igazságossági elveiben egyfelől arról beszél, hogy „az egyén felelősséggel tartozik képességei kifejlesztéséért” (második elv); másfelől, a „képességei kibontakoztatásában és gyakorlásában felelősségteljes egyén” (harmadik elv) intézményekkel szembeni igényéről [kiem.: K. F. Á.]. Itt egyértelműen a jogi-intézményi és az erkölcsileg felfogott felelősségfogalom egybemosásával állunk szemben. Itt sem világos az egyikről a másikra történő átmenet. Az önbecsüléssel szorosan összefonódó felelősség fogalma már önmagában is olyannyira diffúz, hogy nem igazán tudni, hogy Balogh elméletében milyen szerepet játszik. Ráadásul a szerepét ettől függetlenül sem látja el, ugyanis az intézmények kialakításának magyarázata a jogok és kötelességek fogalma mentén is sok nehézségbe ütközik; nehéz elképzelni, hogy a társadalmi igazságosság képes lenne szem előtt tartani az egyén önmagára vonatkozó felelősségeit.

A fenti problémák fényében ki kell jelentenünk: az sem kifejezetten érzékletes Balogh szövegében, hogy miért pont az önbecsülés fogalma mellett kell döntenünk (és más fogalom miért ne lenne helytálló), hogy a fentebbi problémákat kiküszöbölje. Mivel nincs kellőképpen kifejtve, bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az önbecsülés és a felelősség emergenciájával állunk szemben, ugyanis az eljövendő kutatás stratégiáiból nem következik értelemszerűen ezen fogalmak szükségessége. Olyan formában jelenik meg, mint egy posztulátum, de nincs megindokolva, hogy miért is kellene elfogadnunk.

E grandiózus elmélettörténeti kompiláció tehát új utak és kutatási lehetőségek körvonalazására fut ki – igen kár, hogy az innovatív irányadás taglalását Balogh e nagyívű összefoglaló munkájának utolsó néhány oldalára hagyta. Ez az út mégis, a konfúzió ellenére is – minthogy a hosszadalmas analízis eredményeképpen rávilágít a modern politikafilozófiák legnagyobb problémájára – egy ugyancsak hosszadalmas elaborációt követően még több reménnyel kecsegtet. (Balogh István: Igazságosság és politika. Budapest: L’Harmattan, 2006, 444 p.)

Kele Fodor Ákos

szerkesztő, filozófiatanár