Bevezetés
E sorok írója nem klimatológus, csak – mint fizikus – az utóbbi
években igyekezett követni a címben szereplő jelenséggel kapcsolatos
fejleményeket: a tudományos eredményeket és a társadalmi
reagálásokat, s az ezzel kapcsolatban kialakult véleményét igyekszik
összefoglalni ebben a cikkben. Megközelítésem tehát nem szigorúan
szaktudományos, de fizikusként a természettudományos szemlélettel és
magatartással közelítem meg a kérdést.
Sajnos a globális felmelegedés problematikájához ma
nehéz és „veszélyes” a természettudományban kötelező objektivitással
közelíteni. Egy-két évtized alatt ez olyan „dogmává” vált, amelyért
vér folyik az utcán, s a vele kapcsolatos tüntetések során
rohamrendőrök is bevetésre kerülnek. Bjørn Lomborg, a Dán
Környezetvédelmi Értékelő Intézet igazgatója szerint: „Aki ma nem
támogatja a globális felmelegedésre kínált radikális megoldásokat,
azt a társadalom kiveti magából, felelőtlenek és az olajlobbi
kiszolgálójának tekinti.” (Lomborg, 2008.) Bár mintha újabban több
kritikus hang hallatszana a szóban forgó kérdéssel kapcsolatban –
legalábbis tudományos körökben.
Természetesen nem lehet tagadni, hogy a kérdés
hátterében nem kis gazdasági érdekek is meghúzódnak, és
tagadhatatlan, hogy egyes természettudósok és ezek bizonyos
csoportjai is annyira elkötelezték magukat ebben az irányban, hogy
látásmódjuk egyoldalúvá, szelektívvé vált, és – úgy látszik –
bizonyos adathamisítástól vagy legalábbis bizonyos
pontatlanságoktól, az adatok célzatos csoportosításától,
értelmezésétől sem riadnak vissza, legalább is az újsághírek
szerint. Nem példanélküli ez sajnos a tudományban. Gondoljunk csak
például a piltdowni lelettel kapcsolatos hamisításra, vagy
utalhatunk a közelmúltban lezajlott dél-koreai őssejtbotrányra. Az
is előfordul, hogy „nem a trendnek megfelelő” eredmények közlését
visszautasítják egyes folyóiratok – konkrét esetben épp a
klímaváltozás tárgykörében is (Major, 2007).
Mindezek ellenére, sőt éppen ezért, érdemes a
kérdést elfogulatlanul, sine ira et studio megvizsgálni, és ha nem
is végső következtetésre jutni, de megpróbálni a „dogmát” a
természettudományban megkövetelt módon megkérdőjelezni. Távolról sem
azt akarom mondani, hogy az ebben az irányban eddig végzett
kutatások haszontalanok lennének, vagy ezeket abba kellene hagyni.
Egyáltalán nem, sőt… A kérdéssel kapcsolatos kritikai megközelítést
azonban nem szabad feladni.
Mindenképpen elgondolásra kell hogy késztessen
mindenkit, hogy nemrég harmincegyezer tudós írt alá egy petíciót,
„amely kétségbe vonja, hogy a globális felmelegedés emberi tényezők
következménye”. Az együttesen közel kétszázezer tagot tömörítő
Európai és az Amerikai Fizikai Társaság pedig 2009. november 30-án
nyilatkozatot tett közzé: „…a klímával kapcsolatos kérdés
komplexitása […] nehézzé teszi a pontos előrejelzéseket…” (News and
Informations…, 2009) Továbbá a Föld évének legfontosabb üzenete: „A
Föld környezeti gondjai nem egyszerűsíthetők le egyetlen problémára,
a globális felmelegedésre…” (MTA Hírlevél, 2010. január 28.)
Az Amerikai Geofizikai Unió 2009. évi tizenhatezer
résztvevős konferenciáján az emberi tevékenységektől eredő
CO2-okozta globális felmelegedéssel kapcsolatban nemcsak erősen
kétkedő álláspontok jutottak kifejezésre, de volt, aki az ügy
erőltetését egyenesen a liszenkoizmushoz hasonlította (Szarka,
2010).
Van-e klímaváltozás?
Mindenekelőtt a fenti címben jelzett kérdésre kell felelnünk. Ehhez
először is tekintsünk vissza a Föld történetére.
Ma már több módszer is van, amelyek segítségével a
kor- és hőmérséklet- meghatározás kombinálásával többé-kevésbé,
meglehetős biztonsággal megállapíthatóak mintegy hárommilliárd évre
visszamenőleg a különböző földtörténeti korokban a hőmérsékleti
viszonyok1 (sőt más éghajlati elemek
viselkedése is nyomon követhető). Itt nem térünk ki ezekre a
módszerekre, csak megemlítjük a jégfuratokban, továbbá az üledékes
kőzetekben, illetve az ősmaradványokban az oxigén-izotóparány
méréseket és gázzárványok vizsgálatát, valamint a tengerfenéken,
tavakban és folyókban az üledékek rétegzésének
vizsgálatát, különösen bizonyos hőmérsékletérzékeny fajok időbeli
eloszlását (lásd például Kutschera, 2010). Természetesen az egyes
módszerek hibája különböző, és ismereteink bizonytalansága is
változik a hőmérsékletre vonatkozólag az egyes földtörténeti
korokban, illetve ezen korszakok bizonyos szakaszaiban is változó.
Minél messzebb megyünk visszafelé az időben, ezek az adatok
általában annál pontatlanabbak.
Példaként nézzük az 1.
ábrát, amely az elmúlt hárommillió évre vonatkozólag
mutatja be a földi átlaghőmérséklet változását. Az első dolog, amit
az ábra alapján megállapíthatunk, hogy a hőmérséklet, és ennek
megfelelően a klíma állandóan változik. A kissé pontosabb vizsgálat
azt is mutatja, hogy a változások egy része periodikus vagy
legalábbis kvázi-periodikus. Másrészt megállapíthatunk hosszabb távú
aperiodikus változásokat is: egészen a legutóbbi
600–800 ezer évig tendenciaszerűen a hőmérséklet csökkenését
láthatjuk (amelynek oka különben ismeretlen), majd ettől kezdve a
hőmérséklet – megintcsak tendenciaszerűen – nem csökkent, de a
szuperponálódott változások amplitúdója növekedett
az előző szakaszhoz képest. A fentiekből látjuk tehát, hogy
klímaváltozások2 állandóan, folyamatosan
jelen voltak a Föld története során.
Hogy a periodikus változások honnan erednek, és
egyáltalán, a meglehetősen szeszélyesnek tűnő változásnak – többek
között – mi az oka, azt – legalább részben – jól szemlélteti a
2. ábra. Bizonyos szeszélyesnek látszó,
de periodikus változásokat a Föld pálya- és tengelyirány-módosulásai
okozzák. Látható, hogyha van is emberi hozzájárulás a
klímaváltozáshoz (erre vonatkozólag lásd a későbbieket), a
változások alapvetően embertől független, kozmikus erők hatására
történnek. Ezek egy részét ismerjük (lásd a 2. ábrát), de
számos továbbit valószínűleg nem ismerünk. Hogy csak egy ilyen
lényeges kérdést említsünk, nem ismerjük például a földtörténet
során jelentkező 10–100 millió éves jégkorszakok („hűtőház”) okát
(ismereteink szerint legalább négy ilyen fordult elő a Föld
történetében). Olyan megállapítások tehát, mint például az a
kijelentés, hogy „…az időjárás nagyléptékű alakítói a múlt század
ötvenes évei óta mi magunk vagyunk” (Végh et al., 2009), a második
világháború utáni „nagy természetátalakító tervekre” emlékeztet,
amikor a folyók folyási irányát is meg akarták változtatni, és azt
gondolták, hogy bármit megtehetnek a természetben és a természettel.
A fenti kijelentés tehát erre a magatartásra
emlékeztet – csak negatív változatban. (Még ha legalább azt
írnák, hogy mi emberek is hatással vagyunk az időjárás
alakulására!!!)
Visszatérve az első és hasonló ábrákra, bármilyen
meglepő, de tagadhatatlan, hogy akár hőmérsékletemelkedést, akár
-csökkenést meg lehet állapítani – különösen rövid időtartamokra –
tetszés szerint (lásd például a 3. ábrát),
attól függően, hogy milyen időtartamot választunk.
Az ilyen megállapításoknak tehát, hogy például 1981–2000 között a
globális hőmérséklet 0,7 °C-szal nőtt,
szinte semmitmondóak (Mika, 2007), mert könnyű – akár a közelmúltban
is – hasonló periódusokat találni, amelyek során a hőmérséklet a
mostaninál még gyorsabban emelkedett. Másrészt viszont 1945-től
1975-ig egy olyan hideg átlaghőmérsékletű periódus következett be
(lásd a 4. ábrát), hogy
széltében-hosszában „jégkorszak” beköszöntéséről beszéltek,
cikkeztek világszerte. Hasonló a helyzet, amikor ilyeneket
olvashatunk, hogy például a hőmérséklet napjainkban „…messze
magasabb, mint az utóbbi 650 ezer évben bármikor.” (Mika, 2007) A
650 ezer év egyébként kevesebb, mint a földtörténet mintegy két
század százaléka. Tegyük hozzá, hogy hasonlóan magas értékek a
középkorban is előfordultak az első ezredforduló környékén.
Másrészt, ha csak az 1. ábrára tekintünk, láthatjuk, hogy
ha a 650 ezer éven túl megyünk visszafelé, bizony találhatunk
magasabb vagy ugyanilyen magas értékeket is, mint a maiak. Nem
beszélve arról, hogy a „…kréta időszak idején a globális
átlaghőmérséklet 10 °C-kal haladta meg a
jelenlegit” (Császár et al., 2008). Az okát ennek sem ismerjük, mint
ahogy az ún. „hólabda-elmélet” szerint a Föld története során
megvalósult globális eljegesedés okát sem, amely utóbbi esetleg
többször is bekövetkezhetett, amikor is a Föld felülete egészén
eljegesedett. Ennek létrejöttét bizonyítja, hogy Afrikában is
találtak erre utaló nyomokat. Egyébként annak okát sem ismerjük,
hogy végül is hogy és miért ért véget ez a periódus.
Amit tehát egyértelműen újra le kell szögeznünk: a Föld klímája
állandó változásban van, hol gyorsabban, hol lassabban váltakozik.
Tehát amikor globális klímaváltozásról beszélnek manapság, ebben
lényegében nincs semmi különösebb újdonság, hacsak az nem, hogy most
jöttünk rá, vagy legalábbis most került előtérbe a földi klíma
állandó változásának a ténye. Másrészről viszont napjainkban nemcsak
globális klímaváltozásról, de (elsősorban!?) globális
felmelegedésről van szó. Erre a kérdésre a továbbiakban
visszatérünk.
Különben fontos itt megemlíteni, hogy egészen kb. a
19. század végéig valóban változatlannak tekintették az éghajlatot.
Ez pedig azzal függ össze, hogy a legutóbbi mintegy tízezer évben a
földtörténet előző korszakaihoz képest közelítőleg – meglepően –
konstans volt a Föld klímája (lásd 5. ábra).
Bizonyára nem véletlen, hogy a Föld – részben még ma is „virulens” –
nagy kultúrái éppen ebben az időszakban tudtak kifejlődni. Végül azt
is meg kell jegyeznünk, hogy erre a viszonylagos stabilitásra sem
ismeretes a magyarázat, mint a földtörténet folyamán bekövetkezett –
és az előbbiekben már említett – számos más globális
éghajlatváltozásra sem. Érdekes megemlíteni különben, hogy a
világmindenséget is egészen a 20. század elejéig statikusnak
tekintették, valójában csak a század második felében „nyert
polgárjogot” a tudományban az ősrobbanás-elmélet.
Mi a klímaváltozás oka?
Az előbbiekben már láttuk, hogy a földi klíma állandó változásban
van. Láttuk azt is, hogy ennek okait csak részben és hiányosan
ismerjük, esetleg csak többé-kevésbé megbízható feltevésekre vagyunk
utalva.
Ám kétségtelen: a földtörténet során a hőmérséklet változása és a
légkör CO2- (és más ún. üvegházi gázok, mindenekelőtt a
vízgőz és a CH4, N2O stb.) tartalma
többé-kevésbé együttmozogni látszik. Hangsúlyozzuk, hogy
többé-kevésbé. Mert például „…a nem kiugróan meleg kambrium elején a
szén-dioxid-tartalom a mai érték tizennyolcszorosa volt, míg a jóval
melegebb kréta időszakban csupán hatszorosa.” (Császár et al., 2008)
Jelenünkhöz közeledve: „Ugyancsak problémás
egyértelműen magyarázni a 15–18. század folyamán, az ipari
forradalom előtti globális és Kelet-Európában tapasztalt lehűlést,
amely kb. 1,5 °C tartományban mozgott.”
(Reményi, 2010) Vagy: a közelmúltban 1940 és 1970 között nőtt a
légkör CO2-tartalma, a Föld átlagos felszíni
középhőmérséklete viszont csökkent (6. ábra).
Az alapvető kérdés, hogy mi az oka a szén-dioxid
időnkénti felszaporodásának a földtörténet során. (Szarka, 2010)
Tudniillik, ez éppen úgy lehet ok, mint okozat. Szemben azzal a
véleménnyel, hogy „…az üvegházhatású gázok koncentrációjának
változása okozta a hőmérséklet változását, ez fordítva is lehetett,
ugyanis a szerves anyagok bomlásának üteme hőmérsékletfüggő, tehát a
hőmérséklet változása is lehet oka a metán és szén-dioxid légköri
koncentrációja változásának.” (Major, 2010) Valószínű, hogy egy
pozitív visszacsatolás jellegű folyamatról van szó. De hogyan
kezdődik az egész, és főleg, hogy lesz vége? Mindenesetre az is
megállapítható továbbá, hogy a CO2-koncentráció maximumai
egybeesnek a vulkáni tevékenység maximumaival a földtörténet során.
(Császár et al., 2008)
És most elérkeztünk a kulcskérdéshez. Az egész mai
globális klímaváltozásról szóló „narratíva” azon alapszik, hogy
napjainkban az emberi tevékenység következtében nő a légkörben a CO2
koncent-rációja, és ez globális hőmérsékletemelkedéshez vezet.
Valójában senki nem tudja biztosan megmondani, hogy végeredményben
az utóbbi mintegy százötven évben, illetve az utóbbi harminc évben
észlelt koncentrációnövekmény mitől származik, illetve legfeljebb
csak becsülni lehet, hogy hányadrésze tulajdonítható az emberi
tevékenységnek. Jól ismeretes, hogy a CO2-nek számos
forrása van: „…a földi vulkáni tevékenység, a biomassza levegőn való
bomlása, a kőzetek mállása és az emberiség hozzájárulása a
növekedéshez…” (Reményi, 2010, 48.) A vulkánkitöréseknél vízgőz és
szén-dioxid, továbbá kén-dioxid, hidrogénklorid és hidrogénfluorid
is kerül a levegőbe.
Még az egyébként a CO2 okozta globális
felmelegedést elfogadó Czelnai Rudolf is ezt írja erre vonatkozóan:
„Az antropogén hatás tudományos bizonyítása azonban nehéz feladat.”
(Czelnai, 2009, 237.) Ismeretes, hogy a földtörténet során a
vulkánkitörések jelentősen befolyásolták a Föld klimatikus
viszonyait. (Császár et al., 2008; Vörös – Pálfy, 2008) Nemrégiben
például, a Pinatubo-vulkán kitörésekor 3–4 W/m2 volt a
besugárzáscsökkenés a Föld felületén (összehasonlítva az ún.
napállandó értéke 1370 W/m2 [Császár et al., 2008]) Ezzel
kapcsolatban jegyzik meg az utóbbi szerzők idézett cikkükben, hogy
„…ugyanilyen nagyságrendű melegedéshez az ipari forradalom előtti
légköri szén-dioxid-tartalom megkétszereződésére lenne szükség, azaz
egyetlen vulkánkitörés jelentősebb változásokat képes előidézni,
mégpedig nagyon rövid távon”. (Császár et al.,
681.)
Igaz, hogy ma a CO2-tartalom ma
magasabb, mint a legutóbbi 650 ezer évben bármikor (379 ppm), és
ugyanez igaz a metánra is, de mintegy 10–15 ezer évvel ezelőtt
többfokos (mintegy 8 °C)
hőmérsékletemelkedés következett be, hasonlóan intenzív CO2-tartalom
növekedéssel (lásd az 5. és a 7.
ábrát), amikor még emberi hozzájárulásról egyáltalán nem
beszélhetünk. Tegyük hozzá, hogy – mint tudjuk, és az ábrák ezt
szemléltetik (lásd mindkét ábrán a napjainkhoz közel eső tartományt)
– a szén-dioxid-tartalom ezután is tovább emelkedik, míg a
hőmérséklet lényegében alig változik, illetve kisebb változásokat
mutat, és ebbe nagyon jól beleilleszkedik az ipari forradalom óta
számított 0,8 °C-os nem egyenletes emelkedés, illetve 1975-től a
mintegy 0,6 °C-os növekedés, amely valóban csak kis változásnak
számít akár például a középkorban tapasztalt 1,5 °C változáshoz
képest.
Föltétlenül megemlítendők itt Reményi Károly
megfontolásai (Reményi, 2010), melyek azon alapszanak, hogy a
szén-dioxid emissziós és abszorpciós tényezője a koncentrációval
telítettségi görbét mutat. Eszerint a légköri koncentráció
növekedésével a CO2 egyre kevesebbet abszorbeál a
sugárzásból, és így az ettől származó felmelegedés jelentősége
fokozatosan csökken.
Láttuk az eddigiek folyamán, hogy a földi klíma
változásának mennyi ismert, kevésbé ismert és − jogosan
feltételezhetően − ismeretlen oka van (jogosan, hiszen – mint
rámutattunk, vannak olyan jelentős megfigyelt változások a klímában,
amelyeknek az oka(i) ismeretlen(ek). Ráadásul ezek sokszor
ellentétes irányú hatások eredményeként alakulnak ki, az éppen
aktuális klimatikus viszonyok, sőt végeredményben az egész folyamat
adott esetben kaotikussá is válhat (Major, 2007).
A fentiek ismeretében felmerül a kérdés, hogy miért
a CO2 (és az üvegházhatású gázok) koncentrációja került
előtérbe, és lépett elő mindenféle klimatikus változás szinte
egyetlen elismert tényezőjévé. Ennek természetesen többféle oka is
lehet, de talán a szén-dioxid-koncentráció viszonylag könnyű
számításában/mérésében keresendő az egyik ok. A másik, amit sokan a
fő oknak tekintenek, a hőmérsékletváltozás és a CO2
légköri koncentrációjának közelítő „együttmozgása”. Láttuk az
előbbiekben, hogy ez az „együttmozgás” nagyon is csak közelítő
jellegű, és egyáltalán nem tisztázott, hogy melyik az ok és melyik
az okozat. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy csak becslés szinten
ismeretes, miszerint a jelenlegi CO2-koncentrációból
mennyi a természetes és mennyi az antropogén eredetű, illetve, hogy
mekkora az antropogén eredetű hányad jelentősége a klímaváltozás
szempontjából.
Érdemes összefoglalásként Walter Kutscherát idézni:
„Jelenleg, lehetetlennek látszik a klimatikus változásokat az első
elvekből levezetni, mivel egyszerűen nem értjük eléggé a klimatikus
rendszert mint egészet.” (Kutschera, 2010, 699.)
Mik a klímaváltozás hatásai?
Akik a CO2 okozta felmelegedés (klímaváltozás!)
álláspontján vannak, nem szűkölködnek az apokaliptikus képekben a
folyamat hatását illetően. Így tengerszint-emelkedés, viharok,
árvizek, szárazságok, állatfajok kipusztulása, a Golf-áram
megszűnése, gleccserek olvadása, a jégsapka
eltűnése a sarkokon, ivóvízhiány és mindezek negatív társadalmi
következményei (például IPPC Report, 2007; Végh et al., 2009).
Mindezen jelenségek előjeleit már nap mint nap látni is vélik.
|
|
Mind az előjelekkel, mind a hatásokkal azonban
ajánlatos óvatosan bánni. Ezekkel rendre problémák jelentkeznek.
Például miközben Grönland hőmérséklete az utóbbi időben 4 °C-kal
emelkedett, ugyanakkor az Antarktiszon hidegebb lett az időjárás
(Sciama, 2008). Az amerikai Hó- és Jégkutató Központ legújabb
jelentése szerint legújabban hízott az északi-sarki jégpáncél, a
francia Geofizikai és Oceanográfiai Kutatólaboratórium megállapítása
szerint pedig a gleccserek a vártnál lassabban olvadnak (Tudományos
Hírlevél, 2010, 2.). Egyébként is, az elmúlt hatszázezer évben több
eljegesedés és felmelegedés játszódott le, amely utóbbiak során a
sarki jégpáncél visszahúzódott (Major, 2010). (Természetesen ekkor
még semmiféle antropogén hatásról nem beszélhetünk! Éppen úgy nem,
mint a kb. tízezer éve bekövetkezett mintegy 8 °C
hőmérsékletemelkedésnél.) A mérések szerint 2002 és 2009 között a
Golf-áramlás 20%-kal erősödött, míg a pesszimista jóslatok a
gyengülését jelezték előre (Végh et al., 2009). Az állatfajok
kipusztulásával kapcsolatban egyik jellemző példa a jegesmedvék
története, amelyek pusztulásáról érzékletes képekben számoltak be. A
tény azonban az, hogy a jegesmedvék száma globálisan emelkedett az
utóbbi években, a jegesmedvék húsz populációja közül csak egynél
vagy kettőnél mutatkozott csökkenés, amelyek viszont ott élnek, ahol
az utóbbi ötven évben csökkent a hőmérséklet(!) (Lomborg, 2008).
Másrészt a legújabb adatok szerint a sarkvidéken általában is nőtt
mind az emlősök, mind a madarak, mind a halak száma az utóbbi
negyven évben.
A tenger szintjének emelkedésére vonatkozó
számításoknál figyelembe kell venni olyan sokszor elhanyagolt
tényezőket, hogy például a tengervíz szintjének emelkedését
elsősorban a víz hő okozta tágulása idézi elő (Abonyi, 2008),
szerepet játszanak továbbá ún. összetett magasságváltozással járó
folyamatok is, de nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy az olvadás
hőelvonással jár (olvadáshő!). Egyébként a globális
hőmérsékletemelkedés egyik sokat emlegetett veszedelmes hatása a
tengerszint emelkedése, és ennek következtében bizonyos szigetek és
part menti területek víz alá kerülése. És valóban, a földtörténet a
nem is olyan távoli múltban szolgáltatott erre példát. A százezer
éves nagyságrendű glaciálisok és köztük a mintegy 10–20 ezer éves
melegebb interglaciálisok idején – „per vias naturales” –
100 méternél nagyobb tengerszintváltozások következtek be (Császár
et al., 2008).
Általában a hőmérsékletemelkedésnek csak a káros
hatásait szokás hangsúlyozni, pedig minden bizonnyal több ember hal
és halt meg a kihűléstől, a megfagyástól, mint a hőgutától (Lomborg,
2008). Az is valószínű ma már, hogy bizonyos kultúrák kifejlődését
és virágzását a felmelegedés tette lehetővé. Nem is beszélve arról,
hogy bizonyos területeken bekövetkező termésveszteségeket ki- vagy
túlkompenzálhatnak más területeken learatható nagyobb termések (akár
évenkénti többszöri aratás).
A történelmi időkre visszatekintve ismeretes, hogy
az első ezredforduló körül és a második évezred első századaiban –
mint már említettük – egy melegebb periódus következett be, ekkor
Angliában közel 1 °C-kal, Közép-Európában 1–1,5 °C-kal volt
melegebb, mint a 20. században. Ennek következtében nőtt a földek
eltartóképessége, és gyarapodott a népesség. A következő
évszázadokban azonban hidegebbre fordult az időjárás („kis
jégkorszak”!), és ennek következtében éhínségek, sőt éhhalál
következett be Európában (Pósán, 2009).
Végül, ami „a legdédelgetettebb előjeleket” illeti,
a rendkívüli időjárási jelenségeket, viharokat, áradásokat stb.,
ezekben tényleg nincs hiány napjainkban világszerte. A probléma csak
az, hogy minősíthetjük-e ezeket egy nagymértékű éghajlatváltozásnak,
(illetve annak előjeleinek) vagy az időjárás „természetes”
kilengéseiről van szó. Az időjárás tartós megváltozása esetén
beszélhetünk éghajlat- (klíma-) változásról, de hogy mit
tekinthetünk e vonatkozásban tartósnak, az meglehetősen
problematikus (lásd korábbi lapalji megjegyzésünket!).
Mindenesetre óvatosnak kell lennünk ezzel
kapcsolatban. „…a laikus ember szokása az, hogy a megszokott
időjárástól már kissé eltérő kilengéseket is rendkívülinek gondolja
és jellemzésére túlságos bőséggel alkalmazza a felsőfokot, akkor
midőn arra a középfok is sok.” „A nemrég még kiszáradástól,
elsivatagosodástól féltett Alföldet vadvizek lepték el s az Alföld
képe 1940 tavaszán hasonlított a szabályozás előtti állapothoz. Az
1935-ben kiszáradt kutak megteltek vízzel, mert a talajvíz »eddig
emberemlékezet óta nem tapasztalt« magasságot ért el. De nem csak a
téli hideg, a hő, az eső volt rendkívüli, de alig találunk olyan
időjárási elemet, amelynek az utóbbi két évben feljegyzett értékei
ne jelentenének rendkívüliséget nem csak az emberi emlékezet, amely
tudvalevően különösen rendkívül rövid, de az időjárási
feljegyzésekben is.” – írta egy debreceni meteorológus professzor
1942-ben (Berényi, 1942).
Napjainkban viszont Major György írta le ezzel kapcsolatban a
következőket: „…az átlagostól nem is nagyon eltérő időjárási
eseményekre sem vagyunk felkészültek és a felkészületlenség hamis
magyarázatként az éghajlatváltozásra hivatkozunk.” (Major, 2007)
Különben ismeretesen a földtörténet során – mint
már említettük – megkülönböztetünk tíz-, sőt több százmillió év
időtartamú éghajlati periódusokat. Ilyenek voltak a jégkorszakok
(„hűtőházi klímaszakaszok”). A Föld életében eddig négy ilyen
szakasz fedezhető fel. Ezen belül vannak aztán százezer év
nagyságrendű „glaciálisok”, amelyeket tízezer év körüli ún.
interglaciálisok választanak el (Császár et al., 2008). Rendkívüli
katasztrofális események (vulkánkitörések, kisbolygó-becsapódások,
lokális hatások is „belezavarhatnak” a képbe (Császár et al., 2008).
Az utolsó, a mostanit megelőző interglaciális
szakasz különben kb. 120 ezer éve ért véget. Ebben az időben például
Grönlandon a jégfuratok vizsgálata alapján közel 5 °C-kal magasabb
volt az átlaghőmérséklet a maihoz viszonyítva (ismét megjegyezzük:
antropogén okokról akkor természetesen nem lehetett szó!)
(Tudományos Hírlevél, 2009, 3.).
De hogy az egyes, viszonylag rövid időszakokon belül milyen
szélsőségek fordulhatnak elő, arra csak két példa. A középkor
kedvező éghajlatú, már említett szakaszában Reiner, a lüttichi Szent
Jakab kolostor szerzetese a következőket jegyezte fel 1195-ben:
„Szent Jakab napján (július 25.) óriási ítéletidő tombolt, ami
minden terményben hatalmas kárt okozott. Az öregek közül senki sem
emlékezett ilyen súlyos pusztító viharra.” (Pósán, 2009) A 18.
század általános tendenciáját tekintve egy meglehetősen hűvös – és
ennek megfelelően esős időszak része. Mégis a 18. század végén
szörnyű aszály sújtotta az Alföld egy jelentős részét, kiszáradtak a
mocsarak, a holtágak. Katasztrofális volt a terméskiesés. Hasonló
helyzet fordult elő a 19. század közepén is. Végül a mostani
állandóan emelkedő hőmérsékletű periódusban a 2007-es év a 21.
század eddigi leghidegebb éve volt (Szarka, 2009).
Mit tehetünk, mit tegyünk, és mit kell tennünk?
A fentieket átgondolva nem könnyű megmondani, mit is kellene
valójában tennünk.
Egy dolog azonban mint legfontosabb teendő – azt
hiszem – világos. Sokkal többet kell tudnunk a Föld klímájáról, a
klímaváltozások okairól, azaz további intenzív kutatásra, több és
fontosabb mérési adatokra van szükség ezen a területen.
Például jelenleg az átlagos globális hőmérsékletet
egy adott évre csak 0,3 °C bizonytalansággal tudjuk megadni. A
Napból érkező sugárzás intenzitására, és a visszavert napsugárzás
mennyiségére megbízható adataink csak 1978-tól, tehát viszonylag
rövid időtartamra vonatkozólag állnak rendelkezésre, de ezek az
adatsorok se folytonosak, és bizonytalanságuk meglehetősen nagy,
néhány W/m2. A számítások szerint a 19. század elejétől a
Föld felszínére jutó sugárzási energia 1,5 W/m2-rel
emelkedett, de ezt méréssel igazolni nem tudjuk (Major, 2010). A
hőmérsékletet meghatározó műholdak adatai között ugyanazon helyen és
időben több Celsius-fok eltérés is lehet.
Az előző fejezetekben láttuk, hogy a hőmérséklet
számos változására, változási trendjére nincs, vagy meglehetősen
bizonytalan a magyarázat. A legnagyobb probléma azonban az, hogy a
klímaváltozásra vonatkozó megállapításaink csak fenomenologikus
jellegűek (Kutschera, 2010). Hiányzik egy „első elvektől”
levezetett, mérésekkel igazolt átfogó elmélet a Föld klímájára és
ennek változásaira vonatkozólag, mint előzőleg már említettük.
Az eddigiek szerint az is világos, hogy klimatikus
jövőnk előrejelzését nem nagyon építhetjük a CO2 légköri
koncentrációjára, függetlenül attól, hogy „természetes” vagy
antropogén eredetű. Nem ismerjük ugyanis a számszerű összefüggést a
légkör CO2-tartalma és a hőmérsékletemelkedés mértéke
között (lásd például a 6. ábrát) (Leggett, 2008; Reményi, 2010).
Kutschera egyenesen odáig megy, hogy a szén-dioxid-koncentráció
növekedésének hatása a klímára nem világos (Kutschera, 2010).
Ennél is nagyobb probléma, hogy a Föld klímájának
változását nem lehet egyetlen tényezőre visszavezetni. A klíma
számos ismert és ismeretlen tényező hatására alakul ki, illetve
változik meg. Így galaktikus és naprendszeri hatások, a
felhőképződés, a földhasználat-változás, a vulkáni tevékenység, a
biomassza bomlása és így tovább, valamint kétségtelenül bizonyos
mértékű antropogén hatások is (itt is hangsúlyozzuk, hogy mértéke és
hatása problematikus!). Ráadásul ezek következményei sok esetben
ellentétesek, esetleg egy jelenségen belül is. Például a felhők
abszorbeálnak és vissza is vernek sugárzást, amelynek részleteit,
függését a különböző tényezőktől ma sem ismerjük kielégítően.
Császár Géza, Haas János és Nádor Annamária ezt cikkükben így
fogalmazzák meg: „Az éghajlat a Földre ható rendkívül összetett,
gyakran ellentétes irányú külső és belső hatások eredőjeként alakul
ki.” (Császár et al., 2008)
Az következik-e mindebből, hogy mit se törődjünk a
továbbiakban a légkör CO2-koncentrációjával, illetve
annak antropogén összetevőjével? Távolról sem! Azt továbbra is
figyelni, lehetőség szerint csökkenteni kell (alternatív
energiaforrások kutatása, előtérbe helyezése!), de nem szabad
prioritást biztosítani neki, és az emberiség „fő ellenségének”
kikiáltani. Ma már a tudományos közvélemény előtt egyre világosabb,
hogy az emberiség égető problémái mások, így a Föld erőforrásainak
végessége és pazarlása, a túlnépesedés, a talajpusztulás, az
édesvízhiány, a betegségek, az energiatermelés és a
környezetszennyezés kérdései és ehhez hasonlók. Ezt hangsúlyozták az
Amerikai Geofizikai Unió legutóbbi (2009), tizenhatezer fős
konferenciáján és az Európai és az Amerikai Fizikai Társaság már
említett nyilatkozatában is (Szarka, 2010).
Mindezek fényében mi várható a közeljövőben, a
következő évtizedekben, évszázadokban a klíma, a klímaváltozás
vonatkozásában? Számos modellel számos előrejelzés készült, és ezek
mind melegedést jósolnak – a szén-dioxid-koncentrációk emelkedésére
építve – egy elég széles hőmérsékleti tartományban 2,1-től 4,9
°C-ig, de előfordul ennél szélesebb intervallum is (1,1 – 6,4 °C)
(IPCC Report, 2007; Végh et al., 2009). A geológusok azonban
óvatosságra intenek: „…számszerű értékeket tartalmazó
előrejelzésekhez szükséges lenne ismerni a kiváltó
okok hatásmechanizmusát, a változások mértékét és sebességét.”
(Császár et al., 2008) Az ún. Stern-jelentés szerint: „Senki nem
tudja előre jelezni teljes bizonyossággal, hogy milyen
következményei lesznek az éghajlatváltozásnak.” (Stern-jelentés)
A meteorológus Major György még tovább megy: „A
sokszor bemutatott, nagymértékű globális felmelegedés az egyik3
jövője Földünknek (ez az, amit ki tudunk számolni). De nem ez az
egyedüli lehetőség, a további lehetőségeket ma még nem tudjuk
modellezni. Jelenleg egyik lehetőségről sem tudjuk megbecsülni, hogy
mekkora valószínűséggel következik be.” (Major, 2010) Hasonló
megállapításokat bőven lehet idézni a legújabb szakirodalomból.
Ha viszont így áll a dolog, vagyis „…ha nem értjük
a jelenlegi folyamatokat, honnan vesszük a bátorságot a
beavatkozáshoz?” (Szarka, 2010) Ne csak a „kvóta-adásvételre”
gondoljunk itt, de olyan hajmeresztőnek tűnő javaslatokra is, mint
például kén injektálása a stratoszférába (Kutschera, 2010).
Mindezek után úgy látszik, hogy jó, ha a mai társadalom igyekszik
felkészülni (már amennyire lehet) mind a hőmérséklet emelkedésére,
mind esetleges csökkenésére(!). Gondoljunk csak
egy hirtelen vulkánkitörésre, vagy például arra, hogy a jelenlegi
interglaciális a vége felé jár, és akármikor bekövetkezhet egy
fokozatos, de akár hirtelen lehűlés is. Ne felejtsük továbbá, hogy a
múlt század ötvenes éveitől a hetvenes évekig tartó lehűlés
magyarázatát se ismerjük, senki se számított rá (egyesek
vulkánkitöréssel magyarázzák). Nézzünk például a
8. ábrára. Akár évtizednyi idő alatt is jelentős
klimatikus változás történhet még akkor is, ha például a tendencia a
hőmérsékletemelkedés. Közben akár 0,5 °C-nyi csökkenés is beállhat,
és be is áll átmenetileg (lásd a 8. ábrán). Ne feledjük, az
utolsó mintegy tízezer év viszonylag stabil hőmérsékleti
viszonyainak, amelyek között az emberiség kulturális fejlődésére
lehetőség nyílt, szintén nincs magyarázata.
Végül! Hadd hangsúlyozzam még egyszer a
legfontosabbat: a további kutatást, az egyre pontosabb, kiterjedtebb
méréseket a légkör jelenségeire vonatkozólag, ezek magyarázatára és
megértésére a megfelelő elméletek kidolgozását, amelyek minél
hosszabb időtartamra érvényesek, azaz összhangban vannak a
tapasztalati adatokkal.
A földtörténet ismeretében a globális klímaváltozás ténye – mint
láttuk – nem lehet kétséges, mert egy állandó, hol lassúbb, hol
gyorsabb, szünet nélküli folyamatról van szó. Hogy azonban korunkban
ez gyors-e vagy lassú, és, hogy milyen irányú, azt nem tudjuk
biztonsággal megmondani jelenlegi ismereteink birtokában. Ezért
szükséges az intenzív kutatás ezekre a jelenségekre vonatkozólag.
Amit tehetünk – a jelenség egyre jobb megismerése
alapján –, a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás legjobb
útjainak-módjainak kimunkálása és megvalósítása, és ennyiben minden
bizonnyal egybecseng következtetésünk a számos szakember
közreműködésével, körültekintő munkával elkészült magyar
VAHAVA-projekt (Láng et al., 2007) összefoglaló jelentésében
közöltekkel.
Kulcsszavak: klímaváltozás, globális
felmelegedés, széndioxid-hatás, kételyek az előrejelzésekkel szemben
IRODALOM
Abonyi Iván (2008): Jégtömbök
és jégsapkák olvadása. Természet Világa. 139, 9, 429.
Berényi Dénes, id. (1942): A
utóbbi évek rendkívüli időjárási viszonyai a Tiszántúli
Mezőgazdasági Kamara területén. Tiszántúli Öntözésügyi Közlemények.
11–12, 1–46.
Császár Géza – Haas J. – Nádor
A. (2008): A földtörténet klímaváltozásai és azok tanulságai. Magyar
Tudomány. 169, 663–687.
WEBCÍM >
Czelnai Rudolf (2009): Válasz
Reményi Károly észrevételeire. Magyar Tudomány. 170, 2, 237–239.
WEBCÍM >
IPCC Report –
Intergovernmental Panel on Climate Change. IPCC Fourth Assessment
Report (AR4) Climate Change 2007: Synthesis Report.
WEBCÍM >
Kutschera, Walter (2010): AMS
and Climate Change. Nuclear Instruments and Methods in Physics
Research. B268, 7–8, 693–700.
Láng István – Csete L. –
Jolánkai M. (2007): A globális klímaváltozás: hazai hatások és
válaszok. A VAHAVA-jelentés. Szaktudás, Budapest
Leggett, Jeremy (2008): A fele
elfogyott. Typotex, Budapest.
Lomborg, Bjørn (2008): Cool it
– Hidegvér. Typotex, Budapest
Major György (2007): A
környezeti előrejelzésről. In: Jávor András – Fürjéné Rádi Katalin
(szerk.): Természeti energiák használata és szolgáltatása a
társadalomnak, DE Agrártud. Centrum, Debrecen, 35–43.
Major György (2010): A Föld
éghajlatának vázlatos története. Debreceni Szemle. 18, 221–231.
Mika János (2007): A globális
és a regionális klímaváltozás újdonságai. Ezredforduló. 2, 19–24.
News and Informations to
Physics and Engineering Section of Academia Europea. Institute of
Physics and Technology of University of Bergen, 2009
Pósán László (2009): A
középkori Európa válsága. Klímaváltozás, természeti katasztrófák,
éhínségek, járványok, háborúk. Debreceni Disputa. 7, 2, 47–51.
Raymo, Mauren E. – Huybers,
Peter (2008): Unl°Cking the Misteries of the Ice Ages. Nature. 451,
284–285.
Reményi Károly (2010): A
konszenzus és evidencia nem tudományos érv. Magyar Tudomány. 171,
44–8.
WEBCÍM >
Sciama, Yves (2008): Ice Caps
Send Shivers through Climatologists. Research’ Eu. 57, July, 22–23.
WEBCÍM >
Stern-jelentés:
WEBCÍM >
Szarka László (2009):
’Globális felmelegedés’ és kritikai gondolkodás. Természet Világa.
140, 5, 214–215.
WEBCÍM >
Szarka László (2010): Mozaikok
az éghajlatkutatáshoz. Magyar Tudomány. 171, 609–611.
WEBCÍM >
Szász Gábor (2009):
magánközlés. DE Agrár- és Műszaki Tudományok Centruma, Debrecen
Tudományos Hírlevél.
Magyarországi Francia Nagykövetség. 2009. október, 2010. január
Végh László – Szám D. – Hetesi
Z. (2009): Utolsó kísérlet. Kairosz, Budapest
Vörös Attila – Pálfy József
(2008): Gyors változások evolúciós hatásai. Magyar Tudomány. 169, 6,
688– 697.
WEBCÍM >
LÁBJEGYZETEK
1 Ezt tekintik
általában a klimatikus viszonyok fő jellemzőjének.
<
2 Klíma
(éghajlat) és időjárás között természetesen különbséget lehet és
kell tenni. A klíma pontos definíciójával kapcsolatban mindenesetre
a kérdés szakértői között is viták vannak. „Munkadefinícióként”
valószínűleg elfogadható, hogy a klíma az időjárás tartósan
(viszonylag tartósan) megnyilvánuló jellegzetességeit jelenti. Van
olyan felfogás, amely szerint a klíma a harminc éven keresztül
uralkodó időjárás.
<
3 Kiemelés
tőlem. B. D.
<
|
|