Bevezetés
A magyar származású Ibrahim Müteferrika (1670/71–1747) neve főleg az
első oszmán nyomda alapítójaként és oszmán nyelven publikáló
közíróként, valamint fordítóként maradt fenn a tudományos
köztudatban. Számos tanulmány és tudományos munka foglalkozik
kolozsvári származásával, valószínűsíthető unitárius vallásával,
valamint nyomdászattörténeti és művelődéstörténeti jelentőségével.
Noha Mikes Kelemen levelezéséből már régen tudhatjuk, hogy a neves
oszmán tipográfus II. Rákóczi Ferenc fejedelem rodostói száműzetése
alatt a fejedelem szolgálatába rendelt tolmács és közvetítő volt, a
magyar emigráció titkos diplomáciai terveivel való kapcsolatait
eddig elhanyagolta a magyar történettudomány. A nemrég feltárt
franciaországi levéltári források nyomán számos olyan információ
került napvilágra, amelyek új megvilágításba helyezhetik Ibrahim
Müteferrikának az 1730-as évek második felében folytatott
politikai-diplomáciai tevékenységét. Itt elsősorban a Nantes-i
Diplomáciai Levéltárban található konstantinápolyi francia követségi
levéltár anyagára (Centre des Archives Diplomatiques de Nantes,
série A Constantinople) és a párizsi Bibliothèque Nationale de
France Villeneuve márki francia nagykövet iratait tartalmazó
forrásanyagra (BNF, Ms. Fr. 7177–7198.) gondolunk. E források
nemcsak II. Rákóczi Ferenc életének utolsó éveire vonatkozóan
nyújtanak fontos adatokat, hanem a halála utáni években zajló török
háborúban tevékenykedő magyar diplomaták, köztük Ibrahim Müteferrika
tevékenységéről is tudósítanak.
Ibrahim Müteferrika és a török reformok
A 18. század első felében az Oszmán Birodalomban lassú
reformfolyamat vette kezdetét a korábban elszenvedett vesztes
háborúk után. Az 1699-es karlócai békeszerződés következtében a
birodalom elveszítette fejlettebb nyugati birtokait, az 1718-as
pozsaveráci béke következményeként pedig kénytelen volt feladni
Havasalföld, Bosznia és Szerbia egyes részeit és a Temesközt.
Keleten szintén kudarcok jellemezték az oszmán terjeszkedést, hiszen
a meg-megújuló perzsa háborúk területi veszteségekkel jártak. Az
elégedetlenség miatt 1703-ban katonai felkelés tört ki, amelynek
eredménye III. Ahmed szultán (1703–1730) trónralépése lett. III.
Ahmed uralkodása és Nevsehirli Dámád Ibrahim pasa (1718–1730)
nagyvezír kormányzása alatt a szultáni udvar egyre nyitottabbá vált
a fényűzés és a nyugati szokások iránt. A nagyvezír nagy
jelentőséget tulajdonított a nemzetközi kapcsolatok fejlesztésének,
és több követséget is küldött a jelentős nyugat-európai városokba:
Bécsbe (1719–1720), Párizsba (1720–1721), Moszkvába (1722–1723) és
Lengyelországba (1730). E követségek közül a leghíresebb Mehmed
efendi franciaországi nagykövetsége (1720) volt, melynek
köszönhetően a francia–török kapcsolatok egyre erősebbé váltak.
Ekkor vált divatossá a franciás kertművészet, különösen a tulipánok
újabb és újabb fajtáinak kitenyésztése. A tulipánok francia és
holland divatjának hódoló szultán uralkodásának korszakát ezért ma
„Tulipán-korszaknak” (törökül lâle devri) nevezik. A szultán
Konstantinápolyban új palotát építtetett, a Szaad-Abadot, vagyis a
Boldogság Helyét, amelyet francia mintára tervezett pavilonok,
parkok, szökőkutak és szobrok vettek körül, és ahol különböző
ünnepségeket rendeztek.
Az előkelők követték az uralkodó példáját, és
nyitottá váltak a külhoni országok sokfélesége és modernitása iránt.
Néhányan közülük elkezdték a nyugati nyelvek tanulását is. E
korszakban számos szótárt készítettek, és több európai történelmi,
földrajzi munkát is lefordítottak oszmán nyelvre. Ibrahim pasa
nagyvezír létrehozott egy huszonöt fős bizottságot, amely elrendelte
a legfontosabb arab és perzsa történelmi munkák lefordítását is.
III. Ahmed szultán palotájában, a trónterem mögött egy új könyvtárt
építtetett fehér márványból, hatalmas ablakokkal, mely szép példája
az oszmán építészetben megjelenő új, franciás ízlésnek is.
E kulturális nyitás befogadóbbá tette az oszmán
társadalmat számos technikai újításra, például a nyomdászat török
földön való meghonosítására. Ibrahim pasa nagyvezír segítette a
magyar származású Ibrahim Müteferrika nyomdaalapító tevékenységét. A
korábban tiltott tevékenységnek számító mesterség szakembereit és
eszközeit főleg Bécsből hozatták. A nyomtatás meghonosítását is
támogatta az újonnan kinevezett konstantinápolyi francia követ,
Villeneuve márki is. A francia követ levelezésében folyamatosan
tájékoztatta udvarát a legfrissebb kiadványokról, amelyekből egy-egy
példányt elküldött Versailles-ba is. A Jean Baptiste Holderman
jezsuita páter kéziratából készült francia nyelvű török
nyelvtankönyv (Grammaire Turque – ou methode courte et facile pour
apprendre la langue Turque) kiadását például jelentős számú példány
megrendelésével támogatta a francia kormány 1730-ban.
A külpolitikai kudarcok miatt szükségessé vált a
katonai reformok kidolgozása és végrehajtása. Ebben szintén nagy
szerepe volt Ibrahim Müteferrikának is, aki 1731-ben kiadta a
politikai és katonai reformokról írt művét (Usul el-Hikem fî Nizâm
el-Ümem – Bölcs gondolatok a népek rendszeréről). Nyomdája
kilencedik kiadványaként megjelent művében elemezte az oszmánok
Európában elszenvedett kudarcainak okait, és reformokat javasolt az
oszmán berendezkedés hibáinak megszüntetésére. Könyvében felvázolta
a kormányzás modern formáit, bemutatta az államformákat, a katonai
módszereket és szervezeteket. Felhívta a figyelmet arra, hogy ehhez
különösen fontos a modern tudományok új eredményeinek, különösen a
földrajzi ismereteknek a felhasználása. Oroszországot hozta fel
példaként, amely, mint tudjuk, Nagy Péter vezetésével a modernizáció
útjára lépett. A mű iránti európai érdeklődést jól mutatta, hogy
gróf Reviczky Károly Imre lefordította franciára, majd nyomtatásban
is megjelent (Traité de la tactique ou méthode artificielle pour
l’ordonnance des troupes, Bécs, 1769., http://books.google.hu/).
III. Ahmed uralkodásának végül szintén egy fővárosi felkelés vetett
véget, melynek előzménye a sok elszenvedett vereség volt, de
hozzájárult az állandó infláció és a kézműipar súlyos adóztatása is
az általános elégedetlenséghez. Az 1730-as felkelés vezetője Patrona
Halil volt, aki a szultán lemondatásával rövid időre magához vette a
hatalmat, de aztán hamar sikerült visszaállítani a régi rendszert,
és I. Mahmud lépett a trónra.
Ibrahim efendi az 1736–39-es török háborúban
A kolozsvári születésű renegát Ibrahimot 1715-től nevezik a források
müteferrikának, azaz diplomáciai feladatokat is ellátó állami
hivatalnoknak. Ekkoriban lett a II. Rákóczi Ferenc mozgalmát
támogató magyar tábornokok segítője, ebben az évben már Belgrádban
teljesített szolgálatot a magyarok mellett, napi 60 akcséért. Később
is többször bíztak rá komoly diplomáciai feladatokat, egészen
haláláig, 1747-ig. Nagy valószínűséggel Ibrahim efendi már 1717-től
teljesített szolgálatot Rákóczi mellett. Elsősorban kísérőként,
tolmácsi és titkári teendőket látott el. Mivel újabb dokumentumok
alapján megállapítható, hogy Müteferrika mellett 1721-től egy
Musztafa nevű másik tolmács is teljesített szolgálatot Rákóczi
udvarában Rodostóban, és mivel Mikes leveleiben csak ritkán szerepel
a neve, elképzelhető, hogy elsősorban Konstantinápolyban képviselte
a száműzött fejedelem érdekeit. Rákóczi haláláig, 1735-ig hűségesen
ellátta feladatát, sőt, mint látni fogjuk, azt követően is folytatta
a magyar ügyek képviseletét. A legaktívabb diplomáciai szerepet az
1736–39-es török háború során játszotta.
Az 1736-ban elkezdődött orosz–török háború a bécsi
udvar számára kényes helyzetet teremtett, hiszen az 1726-os
szövetségi szerződés alapján segélycsapatokkal kellett támogatnia az
orosz cárnő seregeit. Az osztrák seregek háborúba való
bekapcsolódásának lehetősége az európai nagyhatalmak számára sem
volt közömbös. A francia nagykövet azonnal felajánlotta a háborús
felek közötti tárgyalásokhoz való közvetítést, a mediációt. Egyrészt
a francia politika mindenképpen befolyásolni kívánta a békefolyamat
alakulását, másrészt a fekete-tengeri kereskedelemben elfoglalt
gazdasági helyzetét érezte veszélyeztetve az orosz hódítások
következményei miatt. Hasonló okokból az ún. tengeri hatalmak,
Anglia és Hollandia is felajánlották a mediációt, de az orosz fél
elzárkózott a javaslatuk elől. 1736 végén a császári rezidens,
Leopold Talman a nagyvezír táborába ment, hogy részt vegyen a
béketárgyalásokon. Nem annyira a béke elősegítése, mint inkább az
időnyerés volt a célja. A semleges mediáció helyett inkább a béke
helyreállítására való szolgálatnak nevezte küldetését. A császári
diplomácia igyekezett orosz szövetségesét előnyben részesíteni a
tárgyalások során, bár ezt az első időszakban sikerült elég jól
lepleznie. Végül a Porta elfogadta Talman régen felkínált közvetítő
szerepét, amely a bécsi udvart elég kényes helyzetbe hozta a
szövetséges Oroszországgal szemben. A tárgyalások további elhúzása
során a császári diplomácia igyekezett olyan ürügyet találni,
amellyel nyíltan is beléphet a háborúba.
Az előzetes tárgyalások 1737 januárjában kezdődtek
el a nagyvezír táborában. A francia diplomácia szolgálatában álló
egykori kuruc tiszt, Tóth András francia követhez írt jelentéseiből
elég pontos információink vannak Ibrahim Müteferrika szerepéről.
Tóth András a 18. századi franciaországi magyar emigráció egyik
legérdekesebb személyisége volt. Nyitrán született, 1698. március
26-án. A szabadságharc idején II. Rákóczi Ferenc fejedelem
apródjaként viszonylag fiatalon kivette részét a küzdelmekből.
1713-ban, a függetlenségi mozgalom bukása után követte a fejedelmet
Lengyelországba, majd később az Oszmán Birodalom területén
telepedett le. Néhány év alatt elsajátította a török és tatár
nyelveket, és igen jó személyes kapcsolatokat alakított ki az oszmán
elit számos tagjával. 1720-ban indult útnak Franciaországba, ahol a
nem sokkal korábban létrehozott Bercsényi-huszárezredben kapott
alkalmazást. Nyelvtudásának és kapcsolatainak jóvoltából gyakran
kapott diplomáciai vagy katonai megbízást török és tatár földön.
Tehetségének köszönhetően gyorsan emelkedett a diplomáciai
ranglétrán, és XV. Lajos bizalmának jeleként a „secret du roi” néven
ismert titkos királyi diplomáciába is beavatást nyert.
Tóth az előző év végén érkezett vissza hajón
Franciaországból, ahol a versailles-i kormány, tekintettel korábbi
sikeres szolgálataira, immár bizalmi emberként és első számú
ágensként tekintett rá. Az államminiszteri posztot betöltő Fleury
kardinális személyesen bízta meg újabb küldetésével, amelynek a
célja a francia érdekek képviselete volt a béketárgyalások során.
Franciaország elsődleges érdeke az Oszmán Birodalom életben maradása
és a két ország közötti különleges kereskedelmi kapcsolatok
fenntartása volt. A francia külpolitika az Oszmán Birodalomban látta
kelet-európai befolyásának egyik legfontosabb garanciáját, és így a
török háború szerencsétlen kimenetele megfosztotta volna egy
hagyományos Habsburg- és oroszellenes szövetségestől, valamint a
győztes nagyhatalmak megerősödésével az európai hatalmi egyensúly is
felborult volna. Ezért a Tóth András által hozott instrukciók
központi eleme a háború minél előbbi és kedvezőbb lezárására
vonatkozott. Egyelőre a francia nagykövet csak ügynökei révén tudta
az eseményeket befolyásolni, és ezért Villeneuve márki
haladéktalanul, még 1737 januárjában útnak indította Tóth Andrást is
a nagyvezír táborába. Itt találkozott a szintén magyar származású
Ibrahim Müteferrikával, akit jól ismert korábbi törökországi
útjairól, és aki éppen egy lengyel–oszmán egyezményt megújítandó
kijevi kiküldetéséből tért vissza. A későbbiekben az ő eredményes
közreműködése jelentősen hozzájárult a francia szolgálatban álló
magyar ügynökök sikereihez.
Ibrahim Müteferrika segítségével 1737 februárjában
Tóth több miniszterrel is kapcsolatba lépett. Az oszmán miniszterek
ragaszkodtak Azov visszaszolgáltatásához, és egyaránt számítottak a
francia és császári közvetítésre az oroszokkal való megállapodás
létrehozásában. A tárgyalások főszereplője a császári követ Leopold
Talman volt, aki az eredeti titkos utasításaival szemben valóban
komolyan vette békítő szerepkörét, és már Azov
visszaszolgáltatásával kecsegtette a török tárgyalókat. Időközben a
francia ágensekhez csatlakozott a francia követségi tolmács, Delaria
(egyes forrásokban: De Laria) is, aki Tóth mellett a titkos
tárgyalások fő irányítója lett. A francia követ március 10-i
levelében Tóthra hivatkozva jelentette, hogy az oszmán vezetés
eltökélt a háború mellett, és folytatja az európai és ázsiai
csapatok mozgósítását. Ugyanakkor a béketárgyalásokat sem adták fel
a háborús felek, a legfontosabb vitás kérdés e tekintetben a
tárgyalások helyének kijelölése volt. Az oroszok Kijev városát
javasolták, amit a törökök elutasítottak, és a lengyel határon fekvő
Soroka városát részesítették előnyben. A török tárgyalók között
találhatjuk a korábbi neves franciaországi oszmán követ, Mehmed
efendi fiát, Zaid efendit, aki Ibrahim Müteferrikával együtt a
korabeli reformfolyamatok egyik meghatározó személyisége volt.
A béketárgyalások folytatásához a küldöttségek
elindultak 1737 márciusában Soroka felé, de a kongresszus végül a
semleges lengyel területen lévő Nemirov városában ült össze a cárnő
kérésére, aki a követeit nem kívánta a diplomáciai személyek
immunitását nem igazán tisztelő törökökök haragjának kitenni. A
nemirovi tanácskozás idejére a Porta tolmácsát Ibrahim Müteferrika
helyettesítette a nagyvezír táborában. Tóth András nagy örömmel
fogadta e hírt, hiszen a neves magyar származású török nyomdász régi
barátja volt, és bizalmas információkat remélt e kapcsolattól. A
baráti kapcsolat valóban gyümölcsözővé vált, hiszen a francia követ
következő jelentése (1737. május 5.) alapján Tóth András és Ibrahim
efendi szoros együttműködésben dolgoztak, amelyben a nagyvezír
tolmácsa egyes levelek fordítását is Tóthra bízta, aki folyamatosan
igyekezett meggyőzni a törököket a fekete-tengeri orosz kereskedelem
engedélyezésének veszélyeiről. A két diplomata barátságának szilárd
alapot biztosított a magyar függetlenségi mozgalmakban játszott
szerepük, és az a közös hazaszeretet, amelyet Delaria tolmács
érzékletes módon írt le Villeneuve márkihoz intézett 1737. június
22-i levelében: „Ibrahim efendi nagy segítségünkre van. A közös
hazájuk iránt érzett szeretetre való tekintettel Totte (sic!) Urat
teljes bizalmával tünteti ki. Az egyik nap tréfásan, de szívből jövő
szavakkal illette: Magából francia lett a haza szabadságáért,
belőlem meg török.”
Tóth András rendszeres levelei folyamatos
híráramlást biztosítottak a nagyvezír tábora és a francia
nagykövetség között, ezt az információs előnyt Villeneuve márki
ügyesen használta fel nemcsak a hírszerzés, hanem a befolyásolás
terén is. Tóth mellett a francia követség tolmácsa, Delaria is
nagyon jó kapcsolatban volt Ibrahim Mütteferrikával, aki tanítója
(nyelvmestere) volt régebben, és nagyon szívélyes volt mindkét ágens
irányában. Rajta keresztül könnyen elérhették a legbefolyásosabb
oszmán minisztereket, például Delaria részletes jelentést küldött a
francia nagykövetnek a kiaja bejjel és a nagyvezírrel folytatott
május 16-i megbeszélésükről. A két ügynök a befolyásolás többféle
trükkjét is bevetette az
|
|
oszmán tisztségviselők megnyerésére: a drága
ajándékok mellett még a valószínűleg nem túl szilárd muzulmán hitű
Ibrahim efendi leitatása is eszköz lehetett a politikai cél
érdekében.
A tárgyalások végül zátonyra futottak a császári
diplomácia kettős politikájának következtében. A bécsi kormány egyre
kényelmetlenebbnek érezte a békepárti Talman közvetítő szerepét, és
radikálisabb eszközökhöz nyúlt. A nagyvezírnek ultimátumszerű
levéllel jelezték a hamarosan bekövetkező hadüzenetet, amennyiben
nem sikerül a békeszerződést megkötni. Talman először visszatartotta
a levelet, de annak másolatait addigra már elküldték számos európai
udvarba. A császári diplomácia teljesen elveszítette a hitelét, és
1737 májusában a törökök számára teljesen világossá vált a
császáriakkal való háború elkerülhetetlen ténye. A tárgyalások ennek
ellenére a hadműveletek kezdetéig folytak.
Ibrahim Müteferrika
és Rákóczi József mozgalma
Az egykori kuruc szabadságharcos diplomaták szerepét nagymértékben
felértékelhette Rákóczi József török földre érkezése, akivel a Porta
komolyan számolt a háború kiszélesedése esetére. Rákóczi Bécsből
megszökve, 1736-ban az újabb török háború hírére Konstantinápolyba
utazott. Az Ibrahim efendivel szoros kapcsolatokat ápoló francia
renegát Bonneval pasa rábeszélésére a magyar bujdosók vezéreként
bekapcsolódott a konfliktusba, amelytől az Erdélyi fejedelemség
visszaszerzését remélte. A szultán elismerte fejedelemnek és
Magyarország urának is, ám e titulusokat nem sokáig élvezhette az
ambiciózus Rákóczi fiú, mivel hamarosan meghalt. Rákóczi József
fellépését az európai közvélemény jelentős része elítélte, a pápa
pedig kiközösítéssel sújtotta a törökkel szövetkező trónkövetelőt. A
francia diplomácia óvatosan kezelte Rákóczi József terveit, mivel a
császárral nemrég megkötött békeszerződést nem kívánta kockáztatni a
magyar kérdésbe való beavatkozással. Ezért a francia szolgálatban
álló magyar ágensek szerepét távol kívánta tartani a magyar diverzió
tervétől.
A tervet elsősorban Bonneval pasa és Ibrahim
Müteferrika támogatták, ahogy erről Delaria és Tóth András
jelentései tanúskodnak. Villeneuve márki ezek alapján jelenti 1737.
augusztus 2-i levelében a következőket : „… a jelen helyzetben a
törökök azt gondolták, hogy nincs más választásuk, mint a
magyarországi diverzió, Ibrahim efendit, a Porta jelenlegi tolmácsát
megbízták, hogy fordítsa magyarra és latinra a török miniszterek
által megfogalmazott kiáltványt, amelyben a magyar nemzetet
felszólítják, hogy tagadja meg az engedelmességet a császárnak és
helyezze magát a Nagyúr védelme alá, ezekben a kiáltványokban
megígérik a magyaroknak, hogy visszaállítják régi előjogaikat, és
soha nem adóztatják meg őket: a terv végrehajtására javasolták
elküldeni Rákóczi fejedelmet Erdélybe pénzzel és csapatokkal, hogy
ott forradalmat csináljon…”
A magyar függetlenségi mozgalmak iránt elkötelezett
Tóth András személye kényes lehetett a pártatlannak tűnni kívánó és
a mediációt elnyerni akaró francia diplomácia számára, ezért a
tehetséges ágenst Villeneuve még augusztus elején visszaküldte
Franciaországba. Ibrahim Müteferrika továbbra is értékes híreket
szolgáltatott a francia nagykövetnek, például 1737. augusztus 29-i
levelében beszámolt arról, hogy rajta keresztül értesült a
svéd–oszmán szerződés tervéről, amely Oroszországot kétfrontos
háborúra kényszerítené. Ibrahim Müteferrika jelentősége annyiban
különbözött a kuruc emigránsokétól, hogy a magyar származású oszmán
méltóság a nagyvezír tolmácsaként a hivatalos kapcsolattartás fontos
csatornáját képezte, noha a Rákóczi József iránti elkötelezettségét
a francia követ gyakran kihangsúlyozta. Ugyanakkor Ibrahim efendi
bizonyos kérdésekben tapintatosan kikérte a francia diplomácia
képviselőjének véleményét is. Például 1737. szeptember 20-i
levelében a francia nagykövetet annak tolmácsán keresztül
értesítette a két Rákóczi testvér és Bonneval pasa magyarországi és
erdélyi hadjáratának tervéről. Villeneuve márki burkoltan reagált a
felvetésre: nem kapott utasítást ilyen kérdésekkel kapcsolatban,
illetve Franciaország érdeke a béke és az Oszmán Birodalom
stabilitása. A magyar diverzió terve tehát kifejezetten a francia
diplomáciai érdekek ellenében állt, és akadályozta a francia
közvetítéssel létrehozandó békeszerződést. Ezzel kapcsolatban
Villeneuve kifejezte a Porta felé is álláspontját, amit 1737.
október 1-jei levelében a versailles-i kormánynak így tolmácsolt:
„Amint az első ceremóniák véget értek, a kajmakám hozzám fordult, és
azt mondta: Rákóczi fejedelem muszafir, vagyis a Porta barátja, és
őfelsége úgy gondolja, hogy Franciaország barátja is, tekintettel a
régi szoros barátságra, amely a két birodalmat egymáshoz fűzi, és ha
nem okoz nekem gondot. Erre azt válaszoltam neki, hogy hasonlóan
érzek én is Rákóczi fejedelem iránt, de megkértem, legyen
tekintettel a bécsi udvarral szemben illendően megtartandó
óvatosságomra, főleg a személyem által betölteni kívánt mediátori
szerepet illetően, annak érdekében, hogy a Portát még hasznosabban
szolgálhassam, és elkerülve mindazt, amivel a császár bizalmát
elveszíthetem.” A francia követ egyébként nagyon szkeptikusnak
mutatkozott Rákóczi József képességeivel kapcsolatban, és a
legnagyobb óvatosságra intette a tolmácsát vele és Bonneval pasával
kapcsolatban.
A Rákóczi Józseffel kapcsolatos hírek Villeneuve
márki 1737. október végi jelentésében is központi helyet foglaltak
el. A jelentés beszámolt a fiatal Rákóczi és a rodostói magyar
emigráns nemesek közötti első feszültségekről, és tájékoztatott
arról, hogy a Portáról érkező hírek szerint a magyar fejedelmi
ivadék készen áll egy erdélyi hadjárat elindítására, amelyhez
húszezer fős török hadsereget és a kirobbanó kuruc felkelés híveiből
felállítandó ugyanakkora sereg ellátásához szükséges pénzt igényelt.
A nagyvezír meglepődött egy ilyen nagy hadsereg felállításának
tervén, és a francia követtel egyeztetve néhány magyar emigránst a
határra küldve tájékozódott a magyarországi és erdélyi helyzetről.
Az időközben kitört pestisjárvány és Rákóczi József betegsége miatt
is el kellett napolni a hadjárat tervét, amit a francia követ nagy
megnyugvással fogadott.
A novemberi nagyköveti jelentésekben a fő téma a
francia mediáció kérdése volt. A nagykövet tolmácsa egy Ibrahim
Müteferrikával folytatott, a szokottnál őszintébb baráti beszélgetés
során – ahol az elfogyasztott bor kissé megoldotta a magyar renegát
diplomata nyelvét – az efendi a francia diplomácia időhúzó
taktikáját rótta fel neki: „... mondta neki, hogy jól tudják, a
francia politika lényege az, hogy a törökök ne legyenek se túl
erősek, se túl gyengék, és azt sem rosszallják, ha csak csekély
mértékben támogatjuk az oszmán politikát, abban az esetben, ha
érdekeik a mi érdekeinkkel ellentétesek...”. A Porta korábbi
békekereső politikája mindenesetre megváltozott, a minisztercserék
következtében kifejezetten háborúpárti erők kerültek hatalomra,
jelentősen megnehezítve a francia diplomácia helyzetét. Terveikben a
magyarországi és erdélyi diverzió fontos szerepet kapott, hiszen az
oroszokkal és császáriakkal folyó háborús frontok között
helyezkedett volna el, ezzel is akadályozva a szövetséges csapatok
egyesülését. Ugyanakkor Rákóczi József helyzete korántsem volt
biztosnak nevezhető. A fiatal trónkövetelő 1737 decemberében
titkárán keresztül felkereste a francia nagykövetet, és kifejezte
aggodalmát, valamint tanácsait kérte, hogy milyen módon működhetne
együtt a francia diplomácia céljainak elérése érdekében. A titkár
bevallása szerint Rákóczi József nem ragaszkodott az erdélyi
fejedelmi címhez sem, és hajlandó lett volna más címmel is beérni,
ha az jobban elősegíti a békefolyamatot. A nagykövet továbbra is
elzárkózott attól, hogy hivatalos minőségben tanácsot adjon e
hatáskörén túlnyúló ügyben, ugyanakkor felajánlotta személyes
tanácsait, ha a Porta Rákóczira vonatkozó terveibe betekintést
kaphat. Az ügyes diplomata ezzel két legyet kívánt ütni egy
csapásra: megtudni a Porta terveit, és lehetőség szerint
megakadályozni egy készülődő magyarországi hadjáratot.
A következő év elején a francia nagykövet már
türelmetlenül várta vissza Franciaországból legmegbízhatóbb magyar
ágensét, Tóth Andrást, aki nemcsak a francia kormány újabb
utasításait hozta Versailles-ból, hanem török diplomáciai
kapcsolataival is nagy segítséget nyújtott neki. Tóth utazása
hosszabb időt vett igénybe a szokásosnál, csak 1738. február vége
felé tűnt fel ismét Konstantinápolyban. Megérkezése után rögtön
felvette a kapcsolatot Ibrahim Müteferrikával, aki már az első
találkozójukon tájékoztatta a nagyvezír békefeltételeiről és a
törökök különbéke iránti szándékáról. Ibrahim efendi megosztotta
magyar barátjával a császári hadsereg veszteségeiről kapott
információit, amelyeket az angol nagykövettől szerzett, és amelyet
Bonneval pasa egy részletes veszteséglistával meg is erősített. A
következő hetek nagy dilemmája a török háborús tervek, benne Rákóczi
József diverziója és a francia békeközvetítés céljainak
összehangolása volt. Felmerültek olyan elképzelések is, mely szerint
Rákóczi József számára a pozsareváci béke által a császárnak
jutatott, de a törökök által elfoglalt Kis-Oláhországban juttattak
volna földeket, elhárítandó a magyarországi diverzióból származó
bonyodalmakat. 1738 májusában az orosz és a császári felek
kölcsönösen elfogadták a francia békeközvetítést, amellyel lehetőség
nyílt egy, a török fél számára kedvező békeszerződés előkészítésére.
Rákóczi József további politikai sorsa ezzel megpecsételődött, rá
vonatkozó igényeit az első időszak próbálkozásai után a török fél
hamarosan feladta, és az 1738-as hadjárat során sem kapott jelentős
szerepet a szerény kísérettel Vidinben és Csernavodában tartózkodó,
betegeskedő erdélyi fejedelmi sarj, aki sok hányattatás után végül
1738. november 10-én hunyt el Csernavodában. Ibrahim Müteferrikát
1738-ban a tüzérek írnokának rendelték ki, és a bujdosó magyarok
nevében az osztrákokkal tárgyalt Orsova várának megadása ügyében.
Rákóczi József halála nagy csapást jelentett nemcsak a magyar
emigráció magyarországi terveire, hanem Ibrahim Müteferrika
pozíciója is jelentősen gyengülhetett, hiszen ezután csak elvétve
találkozhatunk a nevével a forrásainkban. 1743-ban az oroszok elleni
oszmán–svéd szövetségről tárgyal, majd ugyanebben az évben
Dagesztánba küldik. Azonban ez utóbbi kiküldetéssel lehetséges, hogy
nem ő, csak egy hasonló nevű hivatalnok lett megbízva. Ibrahim
Müteferrika halálának körülményei és pontos időpontja még nem
teljesen tisztázott. Sírfelirata alapján a hidzsra szerinti 1160.
évben, tehát 1747-ben hunyt el Isztambulban.
A császáriak számára az 1739-es hadjárat
katasztrofális eredményekkel járt. Július 22-én a Wallis tábornok
vezette sereg Grockánál az ellenséges fősereg állásaiba ütközött, és
elkeseredett küzdelemben és nagy véráldozat árán sikerült csak azt
visszaszorítani. A kétséges győzelem után a császári sereg fővezére
visszavonulót fújt, elősegítve ezzel az oszmán fősereg offenzíváját,
amely egészen Belgrád faláig vonult. Az ostrom alatt a császári és
török tárgyalások Villeneuve márki mediációjával folytak, aki kiváló
ágensei révén szerzett pontos információkkal látta el az oszmán
tárgyalófelet. A császári hadsereg élelmezési gondokkal küszködve és
a járványoktól megtizedelve reménytelen helyzetbe került. 1739.
szeptember elsején Neipperg gróf a külvilágtól teljesen
elszigetelten, az ellenséges táborban kényszerült elfogadni az
előzetes békeszerződés francia bábáskodással létrejött szigorú
feltételeit: a Habsburg Birodalom elveszítette szerbiai és
havasalföldi területeit és a szimbolikus jelentőségű Belgrádot. Az
osztrák–török béke után az 1726-os szövetségi szerződés alapján az
oroszoknak is békét kellett kötni, így a vitás kérdések
megtárgyalása után Villeneuve márki hathatós közreműködésével az
előzetes orosz–török békeszerződést is sikerült aláírni 1739.
szeptember 18-án.
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy Ibrahim
Müteferrika és a vele együttműködő francia szolgálatban álló kuruc
ügynökök számára az 1736–39-es orosz–osztrák–török háború jó
lehetőséget biztosított a Habsburg-ellenes aktív politikai
szereplésre. A Habsburg Birodalom számára a háború keserves
kudarcokat hozott, hiszen az óriási költségek és a nagy
emberveszteség ellenére egy „szégyenletes békével” fel kellett adnia
a pozsareváci békével megszerzett szerbiai és kis-oláhországi
területeit és a stratégiai fontosságú Belgrádot, ami hatalmas
presztízsveszteséget jelentett számára. A kudarc jelentős szerepet
játszott az osztrák külpolitika egyik fő pillérének számító orosz
szövetség megingásában is, mely szövetség a háború során többször is
széteséssel fenyegetett. Ugyanakkor a háború és az azt lezáró
békeszerződés egyértelműen a francia külpolitika sikerének
tekinthető. Egyrészt sikerült elkerülni az Oszmán Birodalom
összeomlását, amely a francia hatású reformok révén (például
Bonneval pasa, Mehmed efendi, valamint Ibrahim Müteferrika
segítségével) újjászervezte haderejét, és képes volt ellenállni a
két modern hadsereggel rendelkező hatalom nyomásának. Így a francia
diplomácia aktivitásának köszönhetően megerősödhettek azok az északi
és kelet-európai franciabarát államok, mint Svédország,
Lengyelország és később Poroszország, amelyek az Oszmán Birodalommal
együttműködve, egyfajta kelet-európai sorompó létrehozásával
feltartóztatják és elszigetelik a feltörekvő Oroszországot. Ennek
egyik eredményeként 1740-ben Villeneuve márki bábáskodásával
létrejött egy oroszellenes svéd–oszmán szövetség. A török–francia
diplomáciai sikerekről szólva nem feledkezhetünk meg a közreműködő
magyar diplomaták, köztük Ibrahim Müteferrika, személyes sikereiről
sem, akik felismerték, hogy az oszmán és francia diplomácia
osztrákellenes akciói a magyar függetlenségi mozgalmak érdekeinek is
kedvezhetnek. Ugyanakkor megfelelő vezető és magyarországi bázis
híján az újabb magyar szabadságharc gondolata teljesen irreális
tervnek bizonyult, amint azt Rákóczi József tragikus példája is jól
illusztrálja.
Kulcsszavak: II. Rákóczi Ferenc, Rákóczi
József, Ibrahim Müteferrika, Tóth András, török háború (1736–1739),
diplomáciatörténet, 18. század.
IRODALOM
Köpeczi Béla (szerk.) – Németh
Miklós (ford.) (1984): D’Andrezel vicomte és Rákóczi levelezése
(1725-1727). Folia Rákócziana 7. Szabolcs-Szatmár megyei Múzeumok
Igazgatósága, Vaja
Köpeczi Béla (1991): A bujdosó
Rákóczi. Akadémiai, Budapest
Köpeczi Béla (2005): Kuruc
diplomaták Európa Keletén. Akadémiai, Budapest
Hopp Lajos (1975): Ibrahim
Müteferrika (1674/75?–1746) fondateur de l’imprimerie turque. Acta
Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae. XXIX, 1, 107–113.
Horváth J. József (2003):
Ibrahim Müteferrika Magyarországon. Török füzetek. 1, 11–12., 2,
11–12.
WEBCÍM >
Sabev, Orlin (2006): İbrahim
Müteferrika ya da İlk Osmanlı Matbaa Serüveni (1726-1746). Yeditepe
Yayınevi, İstanbul
Schmidt Szonja (2009): Ibrahim
Müteferrika szerepe a 18. századi oszmán reformokban.
Er-Risâletü’l-Müsemâ bi-Vesîletü’t-Tibâ’a – A nyomda szükségessége.
Magyar Könyvszemle. 125, 2, 220–228.
WEBCÍM >
Simonffy, Aladár von (1944):
Ibrahim Müteferrika: Bahnbrecher des Buchdrucks in der Türkei.
Budapest
Zachar József (1984): Idegen
hadakban. Magvető, Budapest
|
|