A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS

 

 A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA 2013 UTÁN: A SZAKMAI ÉS A TÁRSADALMI VITA

X

Jámbor Attila

egyetemi adjunktus, Budapesti Corvinus Egyetem Agrárközgazdasági és Vidékfejlesztési Tanszék
attila.jambor(kukac)uni-corvinus.hu

 

A Közös Agrárpolitika (KAP) már több mint ötven éve folyamatosan fejlődik, és 2013-ban történetének újabb szakasza zárul le. 2014. január 1-jétől ugyanis újabb hétéves költségvetési periódus kezdődik az Európai Unióban, amely, többek között, a mezőgazdaságot is érinti. 2010 áprilisában hivatalosan is megkezdődött az Európai Bizottság kommunikációja (a társadalmi vita elindításával) a KAP következő reformjáról, amelynek keretében az eredetileg megfogalmazott négy kérdésre* minden EU-polgár, bármilyen érintett intézmény, kutatóintézet vagy szakértő válaszolhatott. A Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat szervezésében jelentős számban képviseltették magukat a vitában magyar civilek, magánszemélyek és szakmai szervezetek is (MNVH, 2010). A nemzetközi vita nagyságára jellemző, hogy a kérdésekre közel 5700 válasz érkezett, messze felülmúlva a bizottság várakozásait. A hozzászólásokat egy július közepén megtartott brüsszeli konferencián értékelték és elemezték, majd a konferenciát követően (2010. július 20-án) hivatalosan is lezárult a nyilvános vita, és az Európai Bizottságban kezdetét vette a jövő agrárpolitikájának érdemi kidolgozása (EC, 2010). A társadalmi vitától függetlenül 2008 (a KAP legújabb reformja) óta a nemzetközi tudományos szakmai életben is számos cikk, tanulmány és jelentés jelent meg a KAP jövőjéről.

Ahogyan a tudományos és társadalmi vitából is egyaránt kitűnik, a KAP reformja nem csak mezőgazdasági területeket érint. A globális élelmiszer-ellátástól és élelmiszer-biztonságtól kezdve a klímaváltozás kezelésén át egészen a vidékfejlesztésig számos kérdés kerül terítékre. A cikk célja, hogy a tudományos és társadalmi vita keretében megjelent nemzetközi és hazai vélemények, tudományos cikkek és jelentések összefoglalásával a hazai tudományos élet képviselőivel és minden érdeklődővel megismertesse a reform legfontosabb területeit. Ennek érdekében áttekintjük a szakmai és társadalmi vita által érintett legfontosabb reformterületeket és azok kritikáit, valamint ismertetjük a konkrét javaslatokat, ötleteket is. Ezzel a törekvésével a cikk a hazai tudományos életben újdonságnak számít, hiszen a két vitát összekapcsoló és azok következtetéseit elemző tudományos munka eddig még nem született. Nem cél azonban sem a KAP eddigi történetének áttekintése, sem a jelenlegi működés bemutatása, azok ismeretét eleve feltételezzük. Az alábbiakban témák szerint haladva összegezzük a legfontosabb véleményeket.


Közvetlen támogatások


A közvetlen támogatások reformja mindkét vita egyik legfontosabb területe. Az 1992-ben létrehozott és 2003-ban drasztikusan megváltoztatott közvetlen támogatások ma már a termeléstől nagy részben leválasztottak, és a WTO szabályai szerint „zöld dobozosnak” (nem torzító jellegűnek) minősülnek. Az EU agrárköltségvetésének évente közel 75–80%-át, mintegy 37 milliárd eurót költ erre a támogatási formára, amellyel a termelők hosszú távú jövedelem stabilitását kívánják garantálni (EC, 2009).

Ennek ellenére a közvetlen támogatásokkal szemben számos kritika merül fel, megkérdőjelezve azok létjogosultságát és elosztási formáit. Johan F. M. Swinnen (2009) például rámutat, hogy a közvetlen támogatások nem hatékonyak, mivel (1) a mezőgazdasági foglalkoztatottság folyamatosan csökken a növekvő támogatások ellenére; (2) a mezőgazdasági háztartások jövedelmének nagy része ma már farmon kívüli bevételi forrásokból származik; (3) a támogatások elosztása földrajzilag és gazdaságméretek szerint is rendkívül aránytalan; (4) a támogatások nagy része az alapanyaggyártóknál és a földtulajdonosoknál realizálódik a termelők helyett, ráadásul emeli a földárakat.

A mezőgazdasági foglalkoztatottság, illetve a mezőgazdaság súlya a nemzetgazdaságon belül évek óta folyamatosan csökken szinte egész Európában, míg a közvetlen támogatások mértéke évek óta növekszik (legalábbis az új tagországokban). Ez az ellentmondás bizonyítja, hogy a közvetlen támogatások nem képesek a mezőgazdaság foglalkoztatási problémáin enyhíteni, ráadásul a 2007–08-as élelmiszerválság is megmutatta, hogy nem képesek a piacok/jövedelmek stabilizálására sem. Továbbá a mezőgazdasági háztartások jövedelmének többsége farmon kívüli bevétel, és arra sincsen bizonyíték, hogy a fejlett OECD-tagországok farmháztartásai tendenciaszerűen alacsonyabb jövedelemmel rendelkeznének, mint más háztartások, ezért a közvetlen támogatások jövedelemkiegészítő szerepe sem indokolt (Swinnen, 2009).

A közvetlen támogatások eloszlása földrajzilag és farmméretek szerint is torzít. A klasszikus 80–20 szabálynak megfelelően a támogatások 80%-át a kedvezményezettek 20%-a kapja (Gorton et al., 2009, Zahrnt, 2009). A kisebb gazdaságok ráadásul több szempontból is hátrányos helyzetben vannak, ugyanis kis méretük és a bonyolult adminisztráció miatt minimális támogatást kapnak, vagy egyáltalán nem vesznek részt a rendszerben. A közvetlen támogatások földrajzi torzítottságára mutat rá Valentin Zahrnt (2009) is, akinek számításai szerint a hektáronkénti támogatások Portugália 174 eurójától Görögország több mint 500 eurójáig terjednek.

A közvetlen támogatásokkal szembeni súlyos kritika továbbá, hogy azok nagy része az alapanyaggyártóknál és földtulajdonosoknál realizálódik, mivel ezen érdekcsoportok eleve úgy alakítják áraikat, hogy figyelembe veszik a termelőknek juttatott támogatásokat is. Így a termelői jövedelem nem, vagy csak kisebb mértékben növekszik, mint ahogyan a rendszer indokolná. A földárak szisztematikus növekedése is piactorzító hatású, a földtulajdonosok ugyanis a föld árába beleszámolják a jövőben azután járó támogatásokat is.

A közvetlen támogatások további problémája, hogy a Koppenhágai megállapodás értelmében az új tagállamokban (Szlovénia és Málta kivételével) mértékük eltér az EU–15-országokban alkalmazott szinttől. Habár a csökkentett mértékű támogatásokat az új tagállamok nemzeti forrásból kiegészíthetik (top-up), az eljárás logikája megkérdőjelezi a „közös” elbánás elvét.

A fenti kritikák a közvetlen támogatások rendszerének átalakítását indokolják, ám egyelőre nincsen megállapodás annak módját illetően. A leginkább elfogadott nézet szerint a közvetlen támogatásokat fokozatosan le kell építeni, és az így megspórolt forrásokból biztonságiháló-rendszert kell kiépíteni és/vagy a közjavak előállítását támogatni (Swinnen, 2009).

A biztonságiháló-megoldás melletti érvrendszer szerint az elmúlt években a mezőgazdasági piacokon megnövekedett bizonytalanság és áringadozások indokolják egy biztonsági rendszer fenntartását hasonló események jövőbeni hatásainak enyhítésére. Kérdés azonban, hogy a közvetlen támogatások vajon tényleg jobban képesek-e a piacok ingadozásait és a termelők kockázatait enyhíteni, mint a piaci alapú (biztosítási) szolgáltatások (Jámbor – Harvey, 2010).

A közjavak előállításának támogatása szintén népszerű ötletnek számít szakmai körökben. A mezőgazdaság másodlagos funkciói által előállított „termékek” (például: tájkép, biodiverzitás stb.) gondolata már régóta jelen van a multifunkcionális mezőgazdaság szakirodalmában, mely szerint a közjavak piacának hiánya miatt állami beavatkozás szükséges azon gazdálkodók támogatására, akik ilyen javakat állítanak elő (Bureau – Mahé, 2008). Zahrnt (2009) már egyenesen azt javasolja, hogy emeljék a közjavakat a KAP egyik pillérévé, és az egyes tagállamokra bízná, hogyan építik le a közvetlen támogatásokat. Nem világos azonban a szakirodalom és a társadalmi vita alapján sem, hogy pontosan milyen szolgáltatások fejében, kik mekkora támogatást kapnának közjavak előállítására. Nincs ugyanis okunk feltételezni, hogy a jelenleg kapott támogatásoknak bármilyen módon is köze lenne a gazdák által előállított közjavak értékéhez. Ráadásul az is kérdéses, hogy az állami programok mennyire hatékonyan képesek kezelni magát a problémát (Jámbor –Harvey, 2010). Mindezek ellenére, a bizottsági kommunikáció jelen állása szerint ez az opció tűnik a legvalószínűbbnek, vagyis úgy tűnik, a közvetlen támogatásokat valamilyen formában a közjavak előállításához fogják kötni (EC, 2010).

Más nézetek szerint a közvetlen támogatások rendszerét egy általános szerződéskötési rendszerré kellene átalakítani (Bureau – Mahé, 2008), ahol a termelők a szerződésben vállaltak teljesítése fejében kapnának támogatást (attól függően, hogy pontosan mit vállaltak). Ehhez kapcsolódóan többen felvetik, hogy a jövőben a támogatások alapja a társadalmi hasznosság kéne legyen, és ennek érdekében a keresztmegfelelési rendszert kibővítve a támogatások feltételéül különböző agrárkörnyezeti szolgáltatások teljesítését (tájmegőrzés, minőségi termékek előállítása stb.) szabnák (Jámbor – Harvey, 2010).

Néhányan a közvetlen támogatások fokozatos megszüntetését egy KAP-kötvény kibocsátásán keresztül képzelik el, mely szerint a termelők a kötvény birtokában egy előre meghatározott ideig minden évben kapnának támogatást, majd a kötvény lejártával elveszne ez a joguk. Más szavakkal, a KAP-kötvény a jövőbeni közvetlen támogatások összegét adná oda az arra jogosult termelőknek (akár egy összegben, akár futamidő alatt), majd végérvényesen eltörölné a határidő lejárta után a közvetlen támogatások intézményét (Jámbor – Harvey, 2010).

Felmerül továbbá a közvetlen támogatások finanszírozásának kérdése is. Jean-Christophe Bureau és Louis-Pascal Mahé (2008) szerint a közvetlen támogatásokat a jövőben a vidékfejlesztési programokhoz hasonlóan társfinanszírozással kellene nyújtani, ami növelné az elszámolhatóságot és a rendszer legitimitását. A társfinanszírozás kérdése ebben az esetben azonban a KAP esetleges „nemzetiesítésével” (nemzeti hatáskörbe utalásával) fenyeget, ami hosszú távon magában hordozza a közös politika felbomlását is.

Látni kell azonban, hogy a közvetlen támogatások ellentételezés nélküli csökkentése akut problémákat okozna az új tagországokban, ahol a mezőgazdaság versenyképessége többnyire gyenge, a mezőgazdasági foglalkoztatottak száma magas és a szektorra fordítható nemzeti források korlátozottak (Csáki, 2007). Ezt erősíti a magyar szakértők társadalmi vitában tanúsított álláspontja is, amely szerint a KAP-nak a jövőben a közvetlen támogatásokat mindenképpen fenn kell tartania (MNVH, 2010).


Élelmiszer-előállítás


A közvetlen támogatások átalakítása mellett az élelmiszerek előállításával kapcsolatos kérdések képezik a vita második kulcsterületét. A kérdéskörön belül három nagy, ámde egymással szorosan összefüggő téma különíthető el: élelmiszer-biztonság, ellátásbiztonság, élelmiszerlánc-menedzsment.

A modern mezőgazdaság egyik legfontosabb célja az egészséges élelmiszer biztosítása elérhető árakon. Az elmúlt években jól látható a minőség kérdésének előtérbe kerülése egész Európában, különösen a globális élelmiszerválság kapcsán. Egyre nagyobb igény mutatkozik a helyben előállított, egészséges és magas tápértékkel rendelkező élelmiszerek iránt. Ennek érdekében a legtöbb szakértő szerint a jövő KAP-jának az eredetvédelmet és a helyi termékek promócióját kiemelt prioritásként kell kezelnie. A 2013 utáni agrártámogatásoknak pedig fontos szerepet kell játszaniuk a biotermelés támogatásában is, amely úgy képes egészséges és biztonságos élelmiszert előállítani, hogy közben a környezetet is kíméli. Továbbra sem mutatkozik enyhülés az európai GMO-szkepticizmus iránt, a nyilvános vitában a polgárok többsége nem támogatja a GMO-élelmiszerek elterjedését, és azokat egyértelműen az egészségre károsnak tartja (EC, 2010).

Az élelmiszer-biztonság mellett az ellátásbiztonság is a KAP-reform fontos vitaterülete. Az ellátásbiztonság Európában a második világháború után kulcskérdés volt, azonban az elmúlt húsz–harminc évben jelentősége a legutóbbi élelmiszerválság ellenére csökkent. Ahogyan Swinnen (2009) rávilágít, Európában és a világ fejlett országaiban az élelmiszer-ellátás biztonsága ma már keresleti és nem kínálati probléma, azaz nem élelmiszerből van kevés, hanem fizetőképes keresletből. Ez utóbbi probléma különösen az utóbbi évek globális élelmiszer- és pénzügyi válsága kapcsán került előtérbe, mivel a mezőgazdasági árak növekedésével és a háztartások költségvetésének romlásával az élelmiszer-kiadások aránya is megnő. Főként a vidéki térségek szegényebb rétegei tapasztalhatták meg ennek a folyamatnak a káros hatásait, így bizonyos szempontból az ellátásbiztonság vidéki munkahelyek és stabil életszínvonal teremtésének a kérdése is.

Mindezek mellett a szakértők többsége egyetért abban, hogy a jövőben a KAP-nak fenn kell tartania azt az ösztönzési rendszert, amely hozzásegíti Európát ahhoz, hogy önellátó legyen olyan élelmiszerekből, melyeknek megvannak a termelési adottságai. Felmerül továbbá annak kérdése is, hogy az Európai Unió milyen mértékben járuljon hozzá a világ élelmiszer-ellátásának biztonságához. Egyes nézetek szerint az élelmiszerhez való hozzájutás alapvető emberi jog, így a KAP-nak támogatnia kell azt mindenhol a világon, míg mások szerint a KAP-nak inkább abban kell segítenie a fejlődő országokat, hogy maguk lássák el élelmiszerrel a saját polgáraikat (EC, 2010).

Az élelmiszer-előállítás során felmerülő harmadik nagy kérdéskör az élelmiszerláncok ügye. Az elmúlt évtizedben Európaszerte megjelenő és viharos sebességgel elterjedő hiper- és szupermarketláncok ugyanis nagymértékben megváltoztatták a mezőgazdasági termékek ellátási láncát. A regionális beszerzési rendszerekkel dolgozó áruházláncok újszerű és rendkívül kompetitív feltételrendszereikkel mind a termelők, mind a fogyasztók számára új kihívásokat hoztak. Habár a fogyasztók az erős árverseny egyértelmű nyertesei, a polcokon található, néhány esetben alacsony minőségű élelmiszerek a rendszer nem kívánatos következményei, és a jövőben az agrárpolitika határozott fellépését igénylik. A termelői oldal sajnos úgy tűnik, hogy nem minden esetben képes az új kihívásoknak és üzleti gyakorlatnak megfelelni (Csáki – Jámbor, 2009).

Éppen ezért a mindkét vitában nyilvánossá vált álláspontok többsége szerint a KAP-nak a jövőben segítenie kell a gazdálkodókat az új viszonyokhoz történő adaptációban, és erősítenie kell a pozíciójukat az ellátási láncon belül. Ezen felül elő kell segíteni a helyi és regionális szintű piacok létrejöttét, ahol a termelők és fogyasztók közvetlenül is találkozhatnak. Különösen fontos célok ezek a kisgazdaságok számára, melyek az utóbbi időkben komoly piacra lépési gondokkal küszködnek. Esetükben az összefogás és a közös fellépés támogatása is elengedhetetlenül fontos (MNVH, 2010)


Versenyképesség


Az európai mezőgazdasági versenyképesség témaköre a következő fontos terület a reform küszöbén. Egyfelől el kell ismerni, hogy a mezőgazdaság elsődleges funkciója (élelmiszer-termelés) továbbra is fontos szereppel bír, főleg a vidéki térségekben. Másfelől foglalkoztatottsági és a vidéki gazdaságban betöltött szerepe révén is kiemelt jelentőségű ágazatról van szó. Különösen fontos a versenyképesség támogatása, amikor a világ döntő részén a mezőgazdasági termelékenység egyértelműen romlott. Az Európai Unióban számos területen alapvető változások szükségesek a versenyképesség fokozására.

Az első ilyen terület a termelékenység növelése. Ezt a kutatás-fejlesztési ráfordítások és az innovációs kiadások növelésével kell a jövőben segíteni (Bureau – Mahé, 2008), mivel a gazdák a

 

 

fejlettebb technológiák révén képesek lennének magasabb hozzáadott értékű termékek előállítására. A termelékenység növelése ezen felül elképzelhetetlen a humántőke fejlesztése nélkül. Az agrároktatás fejlesztése új ismereteket képes széles rétegek számára elérhetővé tenni, ami a termelékenység növelésén túl növeli a mezőgazdasági vállalkozások növekedési esélyeit, csökkenti a munkanélküliséget, és megtartja a fiatalokat a mezőgazdaságban (tömeges elvándorlás elősegítése helyett). Az agrároktatás speciális formájaként a szaktanácsadási programok nagyobb mértékű támogatásában is fontos szerepet kell játszania a jövő KAP-jának a szakértők többsége szerint (EC, 2010).

A versenyképesség fejlesztésénél nagy hangsúlyt kell fordítani a kisgazdaságok lehetőségeinek fejlesztésére is. A Közös Agrárpolitika ugyanis jelenleg nem képes megfelelő életszínvonalat biztosítani ezen gazdák többségének, ráadásul a kis területen gazdálkodók helyi és regionális piaci kapcsolatai is fejletlenek, megnehezítve a piacra jutásukat. A mezőgazdasági munkalehetőségek alacsony száma miatt pedig éppen ezen gazdák vagy családjuk többsége kényszerül arra, hogy végleg elhagyja a vidéket. Különösen súlyos a helyzet az új tagországok esetében, ahol az Európai Unió kisgazdaságainak közel fele (mintegy 4,5 millió gazdaság) található (Csáki – Jámbor, 2009). A problémát súlyosbítja, hogy az új tagállamok jelentős részében a kisgazdaságok az ún. duális farmstruktúra részei, azaz relatíve sokan relatíve kis területet művelnek meg, sokszor szaktudás és elegendő tőke nélkül. A Közös Agrárpolitikának, a szakértők többsége szerint, fel kell ismernie ezt a problémát, és irányított programokkal kezelnie kell azt (Csáki – Jámbor, 2009). Ennek keretében a piacra jutási lehetőségek támogatása és a kisgazdaságok számára célzott programok kiírása javasolt, valamint egy mezőgazdaságból való kilépési támogatás programjának kidolgozása is indokolt.

A versenyképesség fejlesztésének elengedhetetlen feltétele továbbá a földpolitika reformja is. Az uniós országok egy részében továbbra is meglévő restriktív földpolitikák és a birtokkonszolidáció hiánya ugyanis negatív hatással van a versenyképességre, mivel a mezőgazdaságba áramló tőke és a hatékony gazdálkodás ellen hatnak. A restriktív tulajdonviszonyok rendezése a jövőben elengedhetetlen feltétele a versenyképes gazdálkodásnak, kérdés azonban, mennyire képes a KAP a mezőgazdasági földdel kapcsolatos kérdéseket központilag kezelni (MNVH, 2010).

A megfelelő mezőgazdasági finanszírozás hiánya továbbra is az egyik legfontosabb akadálya a mezőgazdasági versenyképesség növekedésének. A gazdálkodók és vidéken élő vállalkozók pénzügyi szolgáltatásokhoz (hitel, lízing stb.) való hozzájutása elengedhetetlen feltétele a versenyképes gazdálkodásnak, ráadásul az utóbbi évek pénzügyi válsága csak súlyosbította a helyzetet. A KAP-nak a jövőben nagyobb hangsúlyt kell fordítania a mezőgazdaság és a vidéki vállalkozások finanszírozására, lehetőség szerint célzott programokkal (Jámbor – Harvey, 2010).

Végül, de nem utolsósorban intézményrendszeri változások is szükségesek a versenyképesség növeléséhez. A túlságosan centralizált és bürokratikus intézmények megbénítják az ügyintézést, csökkentve ezzel a támogatási programok hatékonyságát is. A KAP-nak a jövőben az agrárpolitika kidolgozásánál az egyszerűsítés elvének alapján a jelenleginél sokkal inkább felhasználóbarát rendszert javasolt életbe léptetnie.


Vidékfejlesztés


A közéleti és szakmai vita negyedik kulcsterülete a vidékfejlesztés, a KAP második pillére körül bontakozik ki. Az első és legfontosabb kérdés, hogy vajon a közös agrárpolitika minden terület igényeinek megfelel-e? Lehet-e egyetlen közös politikát a különböző adottságú vidéki térségekre alkalmazni. A hozzászólások többsége alapján a válasz egyértelmű: nem. Világos ugyanis, hogy a jelenleg is működő Közös Agrárpolitikát az EU–15-ök körülményeire és adottságaira tervezték. Kérdéses ugyanakkor, hogy vajon ezek az adottságok mennyiben adaptálhatók az új tagországokra. Ahogyan Matthew Gorton és munkatársai (2009) kimutatják, a KAP nem működik megfelelően az új tagországokban (1) az EU–15 és az új tagállamok vidéki térségeinek alapvető eltérései; (2) a farmszerkezet eltérései; (3) a két pillér közötti forrásmegosztás elégtelensége és (4) a vidékfejlesztési programok elégtelen végrehajtása miatt. A szerzők kiemelik ezen felül, hogy a vidékfejlesztési politika által kínált „közös menürendszer” sem az új, sem a régi tagországokban nem képes a valódi problémákat kezelni. További probléma, hogy a jelenlegi uniós vidékpolitika számos különböző forrásból és programból tevődik össze, megosztva a vidékfejlesztési, a regionális és a kohéziós alapokat is, nem is beszélve a rendszer átláthatatlan voltáról.
A fenti problémák alapvető szemléletváltást igényelnek. Először is végig kellene gondolni a vidékpolitika, a regionális politika és a kohéziós politika közötti átfedési pontokat, és el kellene dönteni azok egymáshoz való viszonyát. Másodszor, a szakmai és közéleti hozzászólások a jövőbeni vidékpolitika két fő céljának annak integráltságát és célzottságát tarják. Előbbi jelző alatt a jelenleg futó mindenfajta vidékfejlesztési program és támogatási forma közös és átlátható politikába való összefogását értik, míg utóbbinak célja, hogy a meghirdetett programok jobban fókuszáljanak a meglévő problémákra, és ne általános fejlesztést szolgáljanak.

A jövőben továbbá a vidékfejlesztési politikának nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a vidéki szegénység elleni küzdelemre. Célzottan a vidéki szegénység problémáit érintő programok szükségesek, úgy mint a vidéki gazdasági növekedés elősegítése és a vidéki infrastruktúra fejlesztése. A vidéki gazdasági növekedés a munkahelyteremtésen keresztül a vidéki jövedelem biztosításában játszik fontos szerepet, hozzájárulva ezzel a szegénység egyik alapvető problémájának enyhítéséhez. A vidéki infrastruktúra fejlesztése (oktatás, egészségügy stb.) révén pedig elérhető, hogy a szegényebb rétegek is jobb életkörülmények között éljenek, és ezzel megállítható a vidéki elvándorlás negatív tendenciája is (Csáki, 2007).

Fontos prioritás a helyi igények megfelelő kezelése is. A vidékfejlesztési programokban nagyobb részt kellene kapniuk a helyi kezdeményezéseknek, a döntéshozatalban pedig a helyi civil szféra képviselőinek. Ezáltal a közös vidékpolitikán belül térségre szabott programok kerülnének megvalósításra.

Végül a vidékfejlesztési politikának nagyobb forrásokat kell kapnia a fenti célok megvalósításához. A jelenlegi két pillér közötti torzított forráselosztást enyhíteni kell, sőt egyes szakértők szerint a vidékfejlesztési források többségbe kerülése lenne az ideális (Jámbor – Harvey, 2010).


Környezetvédelem


Bár a mezőgazdasággal összefüggő környezetvédelem alapvetően a vidékfejlesztéshez tartozik a KAP-on belül, mégis érdemes külön kezelni az agrár-környezetvédelemhez kötődő véleményeket és hozzászólásokat a vita kapcsán. Az ötödik nagy témakör alapvetően négy résztémát foglal magában: a közjavak, a bioenergia, a klímaváltozás és az agrár-környezetvédelmi programok ügyét. Mivel a közjavak kérdését a közvetlen támogatások átalakításának tervei között leírtuk, így annak további kifejtésétől itt eltekintünk.

A mezőgazdasági bioenergia (biomassza és bioüzemanyagok) témaköre az utóbbi években a KAP-reformoktól függetlenül is a figyelem középpontjába került az üvegházhatású gázok növekvő kibocsátása, a növekvő energiaárak és energiafüggőség, valamint a mezőgazdasági munkahelyteremtési lehetőségek miatt. Számos előnyük ellenére azonban néhány komoly veszélyt is jelentenek. Egyrészt veszélyeztetik az élelmiszer-termelést, mivel mezőgazdasági alapanyagokat használnak fel, akárcsak a feldolgozóipar. Ezzel növelik az élelmiszerárakat, ami különösen válságok idején súlyosbító tényező. Másrészt tömeges elterjedésükkel veszélyeztetik a föld- és vízkészleteket is. Legnagyobb problémájuk azonban, hogy továbbra sem támasztható alá egyértelműen az energiamérlegük, illetve a megtérülési mutatójuk, azok döntően a számítás módjától függenek (Jámbor – Harvey, 2010). A jövő közös agrárpolitikájának azonban nem szabad feltevésekre építenie, így a bioenergia iparág támogatása csak a tények ismeretében indokolt.

A klímaváltozás alapvetően nem mezőgazdasági probléma, mégis érinti a szektort is. A legfrissebb becslések szerint az üvegházhatású gázok kibocsátásához a mezőgazdaság 13,5%-al járul hozzá világszerte, míg a klímaváltozás is komoly hatással van a mezőgazdaságra, megváltoztatva a termelési adottságokat. Nem ismerjük azonban pontosan az érintett helyszíneket és a hatások mértékét sem, ahogy még a vita után sem világos, hogy a KAP-nak a jövőben a kutatás-fejlesztési források növelésén kívül milyen intézkedésekkel kellene küzdenie a klímaváltozás káros hatásai ellen (Jámbor – Harvey, 2010).

Az agrár-környezetvédelmi programok kulcsfontosságú szerepet töltenek be a mezőgazdasággal összefüggő környezetvédelmi tevékenységekben, ösztönözve a gazdákat a fenntartható gazdálkodási gyakorlatra való átállásra. Számos előnyük ellenére azonban kevéssé ismertek ezen ösztönzők ökológiai hatásai, illetve nem világos működésük hatékonysága sem (Jámbor – Harvey, 2009). A jövőbeni cél, a vita szereplőinek többsége szerint, ezen a területen a monitoringrendszer fejlesztése, a gazdálkodók viselkedésének és prioritásainak jobb megértése és a rendszerre való tényleges átállással járó előnyök feltérképezése kell legyen. Többen felvetik a fenntartható földgazdálkodási rendszer központi bevezetésének és a közvetlen támogatások agrár-környezetvédelmi részének erősítési gondolatát is.


Következtetések


A Közös Agrárpolitikáról szóló szakmai és társadalmi vita főbb területeit tekintette át a cikk; lezárásként a vitából levonható főbb következtetéseket szedtük pontokba.

1. A Közös Agrárpolitika reformjának átfogónak és teljesnek kell lennie, nem szabad részmegoldásokra törekednie. A KAP eredeti céljait felül kell vizsgálni, és a jövő agrárpolitikájának a 21. századi kihívásoknak megfelelő célokra kell koncentrálnia.

2. A Közös Agrárpolitikát az EU–15-ök adottságai és igényei alapján tervezték, azonban az új tagországok tapasztalatai azt mutatják, hogy az ezen adottságokra épülő egységes agrárpolitika nem terjeszthető ki univerzálisan. A jövőben egy sokkal inkább fair agrárpolitika kialakítása a cél, amely figyelembe veszi az új tagországok igényeit is.

3. A közvetlen támogatások rendszere jelen formájában nem hatékony, ezért átalakításra szorul. Az enyhébb változatok szerint biztonsági hálóvá és a közjavak biztosításának eszközévé kell alakítani, erőteljesebb nézetek szerint pedig fokozatosan le kell építeni őket.

4. Biztosítani kell a jövőben is Európaszerte a megfelelő élelmezés- és élelmiszer-biztonságot. Ennek keretében a KAP-nak kiemelt célja kell legyen az egészséges élelmiszerek elfogadható áron való biztosítása és eljuttatása a fogyasztókhoz.

5. Az élelmiszer-előállításhoz kapcsolódóan a KAP-nak figyelembe kell vennie a globális élelmiszerláncban bekövetkezett változásokat is. Segítenie kell a gazdákat az új körülményekhez való adaptációban, és erősítenie kell pozíciójukat az ellátási láncon belül.

6. A mezőgazdaság még mindig fontos gazdasági ágazat, ennek felismerése az agrár-versenyképesség fejlesztésének kulcskérdése. A versenyképesség fejlesztésének elengedhetetlen feltétele a kutatás-fejlesztési források növelése, valamint az oktatás és szaktanácsadás, a földpolitikák és a mezőgazdasági finanszírozás és intézményrendszer fejlesztése.

7. A versenyképességhez kapcsolódóan kiemelten fontos a kisgazdaságok speciális támogatása. A nagy számban, különösen az új tagországokban jelen lévő kis gazdaságokat szinte teljesen kizárja a jelenlegi uniós agrárpolitika, amelynek a jövőben célzott politikai csomagot kell kidolgoznia ezen csoport speciális igényeit figyelembe véve.

8. A vidékfejlesztési politika mindig is fontos szerepet játszott a vidéki életszínvonal alakításában. A jövőben kiemelt cél a vidékpolitika, a regionális politika és a kohéziós politika közötti kapcsolat tisztázása. Ennek keretében a KAP vidékfejlesztési politikájának a jövőben integrált és célzott programokban kell gondolkodnia a „közös menürendszer” használata helyett, valamint nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a helyi igények biztosítására.

9. A vidékfejlesztéshez kapcsolódó kiemelt cél a vidéki szegénység kezelése. Komplex megközelítés és magas szintű, átfogó programok szükségesek a vidéki szegénység speciális problémáinak megoldására.

10. Végül, de nem utolsósorban a KAP-nak kiemelt célja kell legyen a vidéki környezet és biodiverzitás megőrzése, a klímaváltozás elleni küzdelem és a megújuló energiaforrások támogatása. Az agrár-környezetvédelmi programok hatékonyságát felül kell vizsgálni, és fejleszteni kell a monitoring-rendszerüket.
 



Kulcsszavak: Közös Agrárpolitika, reform, társadalmi vita
 


 

IRODALOM

Bureau, Jean-Christophe – Mahé, Louis-Pascal (2008): CAP Reform beyond 2013: An Idea for a Longer View. Notre Europe Report, Paris

Csáki Csaba (2007): Változó prioritások a világ agrártermelésében. Fejlesztés és Finanszírozás. 1, 10–22.
Csáki Csaba – Jámbor Attila (2009): The Diversity of Effects of EU Membership on Agriculture in New Member States. Policy Studies on Rural Transition, No. 2009-4. October 2009. FAO Reg. Office for Europe and Central Asia.  • WEBCÍM >

EC – European Commission (2009): The CAP in Perspective: from Market Intervention to Policy Innovation. European Commission DG Agriculture and Rural Development. Agricultural Policy Perspectives Briefs, No.1, December • WEBCÍM >

EC – European Commission (2010): The Common Agricultural Policy after 2013: Public Debate, Summary Report. Brussels, Belgium  • WEBCÍM >

Gorton, Matthew – Hubbard, C. – Hubbard, L. (2009): The Folly of the European Union Policy Transfer: Why the Common Agricultural Policy (CAP) Does Not Fit Central and Eastern Europe? Regional Studies. 43, 10, 1305–1317.

Jámbor Attila – Harvey, David (2010): Review of the Challenges of CAP Reform. Discussion Paper Series No. 27. Centre for Rural Economy, Newcastle University, UK   • WEBCÍM >

MNVH – Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat (2010): Összefoglaló a Közös Agrárpolitika társadalmi vitájával kapcsolatban. 2010. június   • WEBCÍM >

Swinnen, Johan F. M. (2009): On the Future of Direct Payments. Paper Presented at the BEPA Workshop. February 26, 2009, European Commission, Brussels  • WEBCÍM >

Zahrnt, Valentin (2009): Public Money for Public Goods: Winners and Losers from CAP Reform. ECIPE Working Paper, No. 08/2009, Brussels, Belgium  • WEBCÍM >
 


 

LÁBJEGYZETEK

* 1. Miért van szükség egy európai Közös Agrárpolitikára? – 2. Mit várnak az EU polgárai a mezőgazdaságtól? – 3. Miért kell megreformálni a Közös Agrárpolitikát? – 4. Milyen eszközökre van szüksége a jövő Közös Agrárpolitikájának?