A kutya
Végre! Végre egy könyv a kutyák barátainak, ellenségeinek,
munkaadóinak és kutatóinak, gyakorlatilag az egész emberiségnek!
Kutyáról a sumerektől kezdve – Csontot rág a kutya, s így beszél a
seggéhez: „Ezt még megkeserülöd!” (Komoróczy, 1983) – mindent írtak
már, csak etológiai monográfiát nem. Holott a kutya az ember legjobb
barátja, hűséges, éhen hal gazdája sírján, okosabb nálam, éppen csak
nem beszél. Közhely, hogy a kutya nem érti a szavakat, csak a
hanglejtésre reagál, és mindenki megtanulta az etológusoktól, hogy a
kutyát nem szabad veréssel büntetni, inkább rázzuk meg nyakánál fogva,
és morogjunk rá, mert azt jobban érti. Hűséges barátunk ugyanis
kutyabőrbe bújt aranysakál, a toportyánok pedig köztudottan
folyamatosan harcolnak a vezérségért. Ezért kell minden használat
előtt jól felrázni a kutyát, aki mindenképpen alfahím akar lenni
családunkban, akkor is, ha szuka.
Miklósi Ádám végtelen türelemmel, saját magával
beszélgetve, morfondírozva tárja fel az új eredményeket, amelyek
alapján minden gazdának újra kell tanulnia a kutyológiát. Elsősorban
azoknak kell átértelmezniük a világot, akik a kutyához fűződő
viszonyukat felületes könyvekre alapozták – szükség lenne hasonló
fajsúlyú csecsemőetológia könyvre is a túlértelmiségiesedett szülők
számára.
A könyv tudományos monográfia. Lehetne tankönyv is,
mert Miklósi Ádám nem vár el túl sok ismeretet az olvasótól. Minden
fejezet mintegy mellékesen vezeti be az olvasót az egyes
tudományterületek rejtelmeibe a kutatástervezéstől az etológia négy
kérdésén át a személyiségmodelleken keresztül a kognitív tudományokig.
Tankönyvnek azonban túl őszinte a szöveg, több a kérdés, mint a
válasz, a fejezeteket nem összefoglalás, hanem jövőbe tekintés zárja.
Mit mondhatna egy vizsgázó például a „mitől kutya a kutya” tételről?
Attól, hogy az ember a kutya-ősök közül azokat tűrte meg, akik
értették az emberi jelzéseket? Attól, hogy az emberi közelség miatt a
kutyák megszelídültek? A szelídség csak az emberhez fűződő viszonyban
jelentkezik, vagy általánosabb tulajdonság? Lehet, hogy a kutya nem is
kutya, mert a farkasok hasonló mértékben értik az emberi gesztusokat?
Vagy mégsem? Miklósi Ádámnak minderről van véleménye, de mivel – ahogy
egy monográfiában illik – lelkiismeretesen ismerteti az alternatív
hipotéziseket is, az olvasó nem határozott válaszokat, hanem
továbbgondolandó információt kap.
A könyvnek két hiányossága van. Az egyik baj az,
hogy már megjelenése pillanatában elavult. Nem abban az értelemben,
hogy nem lenne igaz, amit állít, hanem azért, mert hónapról hónapra
új, érdekes eredmények születnek e témakörben, ami egyébként nem kis
részben Miklósi Ádám és munkatársainak a bűne. Az angol kiadás
fogadtatása alapján azonban sejthető, hogy a könyv sok és mindig
naprakész kiadást ér meg – önző reményem szerint előbb-utóbb feltűnnek
a tankönyvbe illő, lebutított összefoglalók is a fejezetek végén. A
másik hiányosság abból adódik, hogy a szerző emlős, amiről nem tehet,
de ez az adottság nem menti föl taxonsovinizmusát. Miklósi Ádám
részletesen veti össze a kutya képességeit a farkassal, a csimpánzzal
és az emberrel, ami alapján a naiv olvasó azt hiheti, hogy csak a
kutyák tanulmányozása alapján tudhatja meg a tudomány, hogy az
„állatoknak” van-e személyiségük vagy értelmes gondolatuk. Ez nincs
így, mert évek óta tudjuk: a madarak okosabbak a kutyánál,
valószínűleg az embernél is, de utóbbi lehetőséget korlátozott
képességeink miatt nem igazán tudjuk felmérni. A bozótszajkónak van
elmeteóriája, epizodikus memórianyomokat tárol, és képes a gondolati
időutazásra, azaz oda rejt táplálékot, ahol másnap hozzá tud férni, és
olyan táplálékot rejt, ami
|
|
másnap nem lesz számára elérhető – van mit
tanulnunk tőle. A mi szarkánk felismeri magát a tükörben, és legalább
egy afrikai szürkepapagáj képes volt hétig számolni, sőt zéró-szerű
fogalom is rejtezett piciny agyában.
Miért ne lenne személyisége a kutyának, ha a
suszterbogárnak is van, sőt, tizenhat éves Wartburgomat is el tudtam
helyezni a népszerű személyiségmodell ötdimenziós terében? Ugyanígy, a
kutya szelídségének fogalmát valóban nehéz meghatározni, de tudjuk,
hogy japán fürjeket könnyű szelídségre szelektálni, sőt Miklósi Ádám
hal korából emlékezhetne arra is, hogy a Csányi-laborban voltak vad és
szelíd paradicsomhal törzsek, és a különbség néhány génnel volt
magyarázható. Érthető, hogy a könyv terjedelmi és az olvasó befogadási
korlátai miatt a szerző a kutyára és közeli rokonaira koncentrált, ám
a kutyáról is többet tudnánk meg, ha nagyobb térben láttatná.
Minden valamirevaló etológusnak volt kutyája Konrad
Lorenztől Csányi Vilmosig. A kutyaetológia mégis tiltott terület volt
évtizedekig. Ennek egyik oka éppen az volt, hogy mivel mindenkinek van
kutyája, vagy van valakije, akinek van kutyája, a kutyákról nyilván
mindent tudunk, éppen úgy, mint a fociról, tehát nincs mit vizsgálni.
A tabu másik oka az volt, hogy az etológusokat a
természetes viselkedés érdekli, amivel a kutya nem rendelkezhet, mert
nem más, mint egy génmódosított farkas, tehát nagyon gyanús.
Elsősorban Csányi Vilmosnak köszönhető, hogy a kutya tanulmányozható
lény lett, és már a kezdeti vizsgálódások során kiderült, hogy a kutya
viselkedéséről, gondolkodásmódjáról tudományos alapossággal szinte
semmit sem tudunk. Miklósi Ádám és munkatársai vitték tovább a
stafétabotot, és aki közelről ismeri a csapatot, tudhatja, hogy
egy-egy szellemes közlemény hátterében évekig tartó, sok hallgatót
fölemésztő robotolás rejlik. Megérti-e a kutya az ember jelzéséből,
hogy két tál közül melyikben van a jutalomfalat? Egyszerű kérdés, a
válaszhoz azonban kutyák százainak kellett mutatni kinyújtott karral,
behajlított karral, mutatóujjal, lábbal, tekintettel, karral a
kísérletvezető fejét eltakarva, bottal a kísérletvezetőt teljesen
eltakarva és ez a vizsgált helyzeteknek csak töredéke. A szerző
érdeme, hogy a verejtékes háttérmunkából éppen csak annyit mutat be,
ami a megértéshez, vagy nemritkán a kételkedéshez szükséges, a
részletek ellenőrizhetők a korrekt irodalmi hivatkozások alapján.
Kiknek érdemes elolvasni a könyvet? Mindenkinek,
aki kutyával hivatásszerűen foglalkozik, a kiképzőtől az etológusig. A
bőséges, mondhatni kimerítő irodalomjegyzék alapján a szakember minden
állítást ellenőrizhet, minden kérdést alaposan körbejárhat.
Kiknek érdemes böngészni a könyvben? Mindenkinek,
akit a kutya érdekel. Nem szakemberek is olvashatják úgy, ahogy
könyvet olvasni szokás, elejétől a végéig. Az egyes fejezetek azonban
a bevezetőkkel önmagukban is érthetőek és érdekesek, tehát ha valaki
elsősorban arra kíváncsi, hogy mitől válik egy kutya agresszívvé, vagy
mit gondolhat, amikor ránk néz, vagy hogyan érzékeli a szagokat, vagy
mire kell figyelni a szocializálás során, választ talál a fejezetcímek
vagy a bőséges tárgymutató alapján. Etológusként nem tudom biztosan
megítélni, hogy egy kívülállót mennyire ejthet rabul ez a tudományos
munka. Érzésem szerint Miklósi Ádám jól oldotta meg a legnehezebb
feladatot: olyan könyvet írt, amely egyszerre jelent megbízható
forrást a kutató számára és izgalmas kalandot az átlagolvasónak.
(Miklósi Ádám: A kutya viselkedése, evolúciója és kogníciója. Bp.,
Typotex, 2010, 253 p.)
Kabai Péter
egyetemi docens, Szent István Egyetem
Állatorvos-tudományi Kar Ökológiai Tanszék
|
|