Magyar tudomány a Kárpát-medencében

A Magyarország határain kívül eső magyar nemzetrészek tudományossága kiemelt fontosságú nemzetpolitikai kérdés. Bár a kijelentést alapigazságnak számít, nem árt idézni Vadkerty Katalin történészt (Szlovákia), aki szerint: „a kisebbségi önismeret rendszeres alapkutatások nélkül fellegjárássá válhat.” A közösségi megmaradás megköveteli az önreflexiót és közösségi önvizsgálatot, mert csak ez teszi/teheti képessé az egyént és közösséget arra, hogy a folyamatosan jelentkező kihívásokra megfelelő módon reagáljon.

A kisebbségbe került nemzetrészek tudományos élete nem a magyarországi tudomány meghosszabbítása, kiterjesztése, kiegészítése – bár ezek a jegyek teljes mértékben nem tagadhatók –, hanem egy, a magyarországi léthelyzettől eltérő, a térségi politika folyamatai által külön pályára állított, a szétfejlődés tagadhatatlan jegyeit mutató helyi közösségek kérdésfelvetéseire és társadalmi dilemmáira adott/adandó sajátos válaszok együttese. Ez is alapigazság, mégis, a dilemmát az okozza, hogy ennek a tudományosságnak nincs igazi gazdája. A tudomány társadalmi hivatásából eredően napjainkban a kutatások első számú támogatója az állam. Az állam felelőssége értelmezhető a területi elv alapján – ennek értelmében a területén élők teljességére terjeszti ki tudományszervezői tevékenységét. Csakhogy Közép-Kelet-Európában az állam többnyire nemzeti feladatokat értelmez ott is, ahol a politikai nemzetbe a többség mellett kisebbségi etnikai közösségek is tartoznak, és ez a szemlélet a kisebbségi tudományosságot nem tekinti külön támogatandó területnek. Például Romániában az első és egyetlen kimondottan kisebbségi tudományos intézet létrejöttére, a román kormány alá tartozó, kolozsvári székhelyű Kisebbségi Kutatóintézet megalakulására 2007-ig kellett várni (az intézetet létrehozó törvény és annak végrehajtása között hét év telt el). Roppant fontosságú stratégiai kérdéssel állunk tehát szemben, s ezért meglepő, hogy a kisebbségben élő közösségek tudományossága nem vitatéma: nincsenek elemző írások, a politika napi kérdéseire figyelő sajtó nem foglalkozik vele.

Ezért kell külön figyelemben részesíteni az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága két friss kiadványát, a Magyar–magyar interdiszciplináris kutatások, intézményi együttműködések lehetősége című kötetet és az ennek mellékleteként megjelent Programtervezetek című összeállítást.

Remélhetően a kiadványokkal új korszak kezdődik a magyar–magyar tudományosság kérdéseinek elemzését, valamint a vonatkozó társadalmi stratégiák kidolgozását illetően. Ugyanis a kötet és a melléklet az ilyen típusú kiadványokkal szemben támasztható mindkét elvárásnak eleget tesz: a kisebbségi léthelyzetben élő magyar közösségek tudományosságáról körképet nyújt, és a tudományszervezés és -értékelés alapvető kérdéseit illetően elemzéseket tartalmaz. Megjegyzendő, hogy teljesebb lett volna a szemle Horvátország, Szlovénia és Ausztria magyar tudományos műhelyeinek és ezek tevékenységének a bemutatásával, ugyanis a szerkesztő Erdély, Felvidék/Szlovákia, Vajdaság, Kárpátalja magyar tudományosságának szentelt külön fejezetet. A bemutatók nem azonos módszertani alapon készültek, miközben Erdély vonatkozásában az elemzés dominál, a többi régiók tudományosságát taglaló szövegek inkább leíróak. Igen érdekes és elég sok kérdést felvető körképet kapunk, mindenekelőtt a tudományos integráció lehetséges módozatait illetően.

Figyelemre méltó az Erdélyre vonatkozó elemzésekben (szerzők: Salat Levente és Bíró A. Zoltán) megjelenő világos szándék arra, hogy a tudományossággal kapcsolatos alapvető kérdésekről – a tudományosság „rendszere”, intézményesültségi modellek, eredmények és ezek értékelése – elméleti igénnyel szóljanak. Miközben Salat Levente a kutatóhelyeket három kategóriába

sorolja (állami, magán és civil szervezeti keret), Bíró A. Zoltán négy domináns modellt jelöl meg (egyéni/nem intézményes kutatás, nonprofit alapú tudományos műhelyek, egyetemi tanszékekhez kapcsolódó kutatóhelyek és állami/román intézményi keretben végzett tudományos tevékenység). Véleményem szerint a besorolás kérdése alapvető, kihat a tudományos munka jellegére és az elvárható eredményeket is részben meghatározza, ezért erre külön reflektálok. És javasolok egy, a fentiektől eltérő besorolási rendszert: az állami-központi és az önkormányzati-helyi intézmények között jelentős különbség létezik, főleg ha az etnikai kisebbség helyi többséget alkot. Ebben az esetben (Székelyföld) a helyhatósági fenntartású intézmények igenis a magyar tudományosság fontos műhelyei (lásd a Székely Nemzeti Múzeum és a Csíki Múzeum tevékenységét), tehát ezek különválasztása indokolt, ugyanis központi szinten a kisebbségi tudományosság támogatása elenyésző (a Román Akadémia kolozsvári és marosvásárhelyi intézeteiben a magyar kutatók aránya 5% alatti). Ugyanakkor a civil keretekkel kapcsolatosan fontos megjegyezni, hogy ezek kialakulása – főleg, amennyiben egyetemi tanszékek háttérintézményei – éppen az egyetemi tanszéki rendszer egyfajta bírálatát jelenti, mivel a társadalomtudományok területén bár létezik magyar nyelvű oktatás, nincsenek magyar tanszékek vagy autonóm tanszéki csoportok, a magyar irodalom- és nyelvtudományi tanszékek kivételével az oktatók kutatásaikat civil keretbe emelik át. Tehát a civil és az egyetemi kutatói világ szereplői jelentős mértékben ugyanazok. Kisebbségi körülmények között a tudományos teljesítmények minősítése az átlagosnál is komplexebb feladat, érdemes felfigyelni arra, hogy Salat tanulmányában hol egyszerűen kutatókról, hol kezdő kutatókról, máshol jelentősebb vagy kiemelkedő kutatókról szól – jelzéseként annak, hogy a besorolás többnyire szubjektív.

Ha nincs megfelelő többségi állami támogatás, kiemelkedő fontosságú kérdéssé válik a magyarországi tudományos élettel kialakítandó kapcsolat (integráció), és ennek okán az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága szerepe és felelőssége. A Bizottság elnöke, Görömbei András kötetnyitó elemzésében számba veszi a legfontosabb tényezőket, külön kitér a projektalapú támogatások kérdésére, miközben olyan fontos körülményre figyelmeztet, mint a kutatásokat illetően tapasztalható szétszórtság-szétaprózottság. Az MTA felelősségvállalása példaértékű, de felmerül a kérdés: mire elegendő a jelenlegi keret? Ki kell jelenteni, a mai keretek és főleg források aligha felelnek meg a Magyarország határain kívüli magyar közösségek tudományos tevékenységének helyi igények szerinti fenntartására, még kevésbé igényelt és elvárható fejlesztésére.

Ezért fontos a két kötet: elemzésként és problémakatalógusként jelzik, hogy alighanem több szinten kellene tárgyalni és egyeztetni (kormányok között, akadémiák között, önkormányzati szinten, EU-s prioritásokként), a kötetbe foglalt fontos számvetés eredményeit az egyes országok többségi tudományosságának felelőseivel közösen is elemezni kellene.

Bízzunk abban, hogy a Magyar–magyar interdiszciplináris kutatások, intézményi együttműködések lehetősége című kötet és melléklete egy szükséges társadalmi párbeszédnek képezi alapját és indítékát. (Fedinec Csilla szerk.: Magyar–magyar interdiszciplináris kutatások, intézményi együttműködések lehetősége. Bp.: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága, 2010, 222 p.; Programtervezetek. Melléklet a Magyar–magyar interdiszciplináris kutatások, intézményi együttműködések lehetősége kötethez. Bp.: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága, 2010, 54 p.)

Bodó Barna

Sapientia EMTE, Kolozsvár