Néhány éve a Magyar Tudományban megjelent
több írásomban is kritizáltam a tudományos tevékenység mutatószámokra
alapozott értékelésének dilettáns gyakorlatát, igazságtalan és
etikátlan módszereit, és javító célú javaslatokat is tettem. Az
ugyanitt megjelent válaszcikkekben a negatív kritika dominált, de
leghangsúlyosabb javaslatom, a többszerzős munkák kreditjeinek
(közleményszám, hivatkozásszám) szétosztása a társszerzők között, vagy
másként az osztatlan kreditekből a saját rész elkülönítése, nem kapott
negatív kritikát, csak hallgatást.
Mostani írásomnak az adott apropót, hogy nemrég más
úton is próbálhattam hatást gyakorolni az MTA tudományértékelési
gyakorlatára. 2006-ban tagja lettem a Fizikai Tudományok Osztálya
egyik tudományos bizottságának. A 2008. év őszén az osztály
kezdeményezte doktori eljárással kapcsolatos ügyrendjének reformját.
Javaslatot kértek bizottságunktól is, főként a habitusvizsgálat
tudománymérési követelményeivel kapcsolatban. A vezetőség a tagok
véleményét kérte, így én is részt vehettem a bizottsági javaslat
kialakításában. E munkának és a végül kialakult
osztálykövetelményeknek érdekes tanulságai vannak, különösen a
többszerzős munkák eredményeinek elszámolását illetően. Az alábbiakban
ezeket szeretném megosztani az érdeklődő olvasóval.
A bizottsági munka
A bizottsági javaslathoz a kiindulópontot a korábbi osztályügyrend és
tudománymérési követelmények jelentették. Ezek a doktori eljárás
megkezdését szűrőszerűen egy hivatkozásszámban megadott minimum
eléréséhez kötötték, ami független volt attól, hogy a hivatkozások
milyen szerzőszámú közleményekre irányultak. Idézem: „A pályázónak
azonban, bármelyik szakterületen működik, irányadóan rendelkeznie kell
200 független hivatkozással, hacsak […] az osztály a disszertáció
tárgyára való tekintettel ez alól felmentést nem ad”.
Az osztálynak ezt az eljárását én korábban keményen
kritizáltam, igazságtalannak, etikátlannak ítéltem. Azzal érveltem,
hogy az a kutató, aki riválisánál nagyobb létszámú csoportban, több
társszerzővel publikál, egységnyi idő alatt és egységnyi munkával
(átlagosan) több közleményhez és hivatkozáshoz juthat. Méghozzá kb.
ugyanolyan arányban, amilyen arányban a szerzőszámai nagyobbak. Hiszen
míg például egy tízszerzős közlemény egyik szerzőjére a megjelenést
megalapozó munkának (átlagosan) csak a tizede jut, addig egy ötszerzős
közlemény egyik szerzőjére az ötöde. Az előbbi szerző tehát
(átlagosan) feleannyi munkával és idő alatt jutott egy közlemény
szerzőségéhez, mint az utóbbi, vagy megfordítva, az előbbi szerző
ugyanannyi munkával és idő alatt kétszer annyi (tízszerzős) cikk
szerzőségéhez juthat, mint amennyi (ötszerzős) cikk szerzőségéhez a
másik. Általában, ha az egyik kutató közleményeinek szerzőszámátlaga a
k-szorosa a másikénak, akkor neki nagyjából csak k-ad résznyi
munkájába és idejébe kerül a kétszáz hivatkozás elérése, mint a
másiknak. És manapság k igen nagy (többször tíz) is lehet! Ez pedig az
esélyeket rendkívül egyenlőtlenné teszi.
Eléggé nyilvánvaló, hogy egy n szerzős közlemény
egyik szerzője a közleménynek és az arra kapott hivatkozásoknak csak
az n-ed részét tekintheti jogosan a saját munkája eredményének,
feltéve, hogy a részesedések más módon (például százalékokban)
nincsenek egyértelműen rögzítve. Ebből kiindulva, a fenti
egyenlőtlenség megszüntetése céljából első helyen azt indítványoztam a
bizottságnak, hogy a doktori eljárás megindításához elérendő minimumot
ne osztatlan hivatkozásszámban, hanem a szerző saját
hivatkozásszám-részesedéseinek összegében javasolja megadni. Vagyis,
ha például valaki társzerzője egy nyolcszerzős cikknek, ami kapott
huszonhárom hivatkozást, akkor erre neki csak 23/8-nyi saját
hivatkozásszám-részesedést lehessen elszámolni, majd a többi cikkére
hasonlóan, és végül e részesedések kerüljenek összegzésre. Felvetettem
azt is, hogy jogos lenne a szerzőlistában előrébb álló szerzők
részesedéseit a hátrább állókéhoz képest valahogyan növelni, de csak
úgy, hogy a részesedések összege a cikk teljes hivatkozásszáma (a
példában 23) legyen. Javasoltam továbbá a szakmaterületek közötti
megkülönböztetést, és hogy a szűrés mechanizmusában csökkentsük a
hivatkozásszám súlyát, és növeljük a közleményszámét.
A saját részesedések számolására (más
interpretációban a szerzőszámmal való osztásra) vonatkozó
javaslatommal kapcsolatban a bizottsági tagok véleménye túlnyomóan
elutasító volt. Az elutasítás indokául az alábbi érvek szolgáltak.
A javaslat megvalósulásának hatásai nehezen
jósolhatók, ezért ezt jobban át kellene gondolni, tovább vitatni a
sajtóban és/vagy különbizottságokban. Ez sok időt, energiát, pénzt
igényelne, erre most nincs lehetőség.
Az újítást csak az osztály egészére lehetne
bevezetni, a saját területünkre külön nem, és biztosan lennének
bizottságok, melyek nem egyeznének bele. „A részecskefizikusok halálra
sértődnének, hiszen két nagyságrendet is csökkenhetne hivatkozásaik
átlagos száma.”
A társzerzők közötti egyenlő elosztás nem lenne
igazságos, mert a munkából se egyenlően részesedtek. Mivel a
részesedés aránya nincs rögzítve, és utólag már nehéz rekonstruálni,
inkább kapja meg mindenki a cikk teljes kreditjét, mint hogy valaki
rosszul járjon.
A változás hátrányosan érintené azokat, akik
korábban a munkáikban részt nem vevőket is beírtak társszerzőnek
(jótékonyságból, számításból, kényszerből stb.), és ezzel
csökkentették saját részesedésüket. Ők nem sejthették, hogy ez nekik
hátrányos lesz, ezért nem tehetünk most velük ilyet. Így az újfajta
elszámolást csak felmenő rendszerben lehetne bevezetni(!), az ezután
közlésre kerülő munkákra vonatkozóan, miután már mindenkit
figyelmeztettünk rá.
Az újítás nyomán egyes vezető kutatók kihagynák
cikkeik szerzőlistáiból azokat a fiatal, kezdő munkatársaikat, akik
még nem tudnak ez ellen erélyesen fellépni. Ez pedig rosszul érintené
az utóbbiak karrierjét.
A változás ártana azoknak, akik önzetlenül, segítő
céllal írtak be olyanokat is a cikkeikbe társszerzőnek, akik a
munkában nem vettek részt. Ők jó emberek, nem érdemlik meg, hogy
rosszul járjanak. „Nem erkölcstelenség ez, hiszen nem ártottak vele
senkinek, viszont segítettek másokon. Ha a telkeden van egy forrás,
miért ne adnál belőle ingyen az arra járóknak, ha egyszer a fel nem
használt édesvíz úgyis a tengerbe folyik.” (!) Velük ellentétben azok,
akik csak tényleges munkatársaikat írták be szerzőnek, önzők, nem
érdemelnek kedvezményezést. (!)
Ezekkel szemben a bizottsági vitában az alábbi
érveket állítottam (sorrendben).
A megvalósulás fő hatása az erkölcsi tisztulás, az
igazságosság és méltányosság helyreállása lenne. A mellékhatások, amik
egyeseknek talán kellemetlenek, ehhez képest másodrendűek. Sajtóvita
már folyt, a javaslatot szakértők nem támadták. Ehhez egyébként sem
kell nagy szakértelem, csak némi erkölcsi érzék és belátás.
Ha az osztály nem engedi bizottságainak, hogy azok
magukra korlátozva vezessenek be újításokat, akkor kötelessége
megfontolni bármely bizottságtól jövő javaslat megvalósítását az
osztály egészére nézve. Ehhez viszont a bizottságnak meg kell tennie
javaslatát. A részecskefizikusoknak nincs erkölcsi alapjuk halálra
sértődni amiatt, hogy az eddig érdemtelenül élvezett előnyüket
elveszítik. Nekik ez az előny nem jár.
Lehet, hogy az egyenlő elosztással a kutató egyes
cikkeinél rosszul jár, mert valójában ő dolgozott bennük a legtöbbet,
más cikkeinél viszont bizonyára fordított a helyzet. A kutató teljes
munkásságát nézve, abban az ilyen eredetű hátrányok és előnyök jó
eséllyel kiegyenlítődnek. Ha viszont ő és szerzőtársai minden cikkükre
megkapják a teljes kreditet, azzal sok más (kevesebb társszerzővel
dolgozó) kutató kerül méltatlanul hátrányba.
A változtatást gyakorlati okok miatt lehetetlen
felmenő rendszerben bevezetni. Akik nem résztvevőket is beírtak a
szerzőlistáikba, azok megsértették a tudomány etikáját, ezért nem
érdemelnek kedvezményezést.
A szerzőlistából való kihagyás ellen a
kárvallottaknak fel kell lépniük a tudományos etika alapján, a
nyilvánosság fegyverével. Hosszabb távon nem talál majd fiatal
munkatársakat az a vezető kutató, aki rendszeresen ilyet tesz, ha
ennek híre elterjed róla.
A társszerzőséget „jótékonyan” osztogatók általában
nem teljesen önzetlenül, hanem későbbi viszonzás vagy más előny
reményében cselekszenek. De, még ha tényleg önzetlenül tennék is,
akkor sem igaz, hogy nem ártanak vele senkinek. Hisz’ így
kedvezményezettjeik munka nélkül juthatnak előnyhöz az érvényesülésért
(ösztöndíjakért, pályázatokért, fokozatokért, állásokért) folyó
versenyben olyanokkal szemben, akik jobban megérdemelnék a sikert,
mert azért meg is dolgoztak. Vagyis a „jótékonyak” ártanak
kedvezményezettjeik vetélytársainak! Ha határozatlanok vagyunk
ilyesféle tudományetikai kérdésekben, iránytűként szolgálhat az MTA
Tudományetikai kódexe, ahol ezt olvashatjuk: „Szerzőként kell
szerepeltetni azt a személyt, aki tudományos munkáján keresztül
jelentős hozzájárulást adott a kísérletek tervezéséhez,
megvalósításához, az eredmények értékeléséhez és ellenőrzéséhez.” Ez
elég egyértelmű, és nem támogatja azt a nézetet, hogy a potya
szerzőség osztogatása etikus, a szerzőség korrektül, valódi tartalma
szerint való kezelése pedig önző dolog. A tudományos tevékenység
értékelésének az a célja, hogy a kutatókat elvégzett munkájuk
mennyisége és minősége szerint állítsa rangsorba. A potya szerzőség
osztogatása viszont olyan növekményt okoz az értékelésre használt
mutatók értékeiben, amit nem lenne szabad a tudományos tevékenység
eredményeként értékelni, mivelhogy nincs mögötte valódi kutatómunka.
Fenti érveim sem győzték meg a bizottság tagjait,
így indítványomat a vezetőség nem szerkesztette bele a bizottság
írásos javaslatába. Csak arra kaptam ígéretet, hogy a témát tárgyaló
osztályülésen, ha mód lesz rá, szóban megemlítik. Egyébként a
bizottsági vitában, ami elektronikus levelezés formájában folyt, csak
kevesen vettek részt, a tagok többsége passzív maradt.
A szerzőlistában előrébb álló szerzők előnyben
részesítésére vonatkozó javaslatomat sem támogatták. Az ellenérv ott
az volt, hogy a szerzők
|
|
sorrendje sok esetben nem tükrözi az érdemek
megoszlását. Támogatták viszont a szakmai területek
megkülönböztetésére és a közleményszám jelentőségének növelésére
vonatkozó indítványaimat, amik be is kerültek a bizottsági javaslatba.
Az osztályjavaslat és véleményezése
A bizottságok javaslatainak osztályszintű egyeztetéséről és annak
eredményéről bizottságunk tagjai nem kaptak hivatalos tájékoztatást.
Az osztályjavaslat a 2009. év tavaszára készült el, és azt
bizottságunk vezetése elküldte a tagoknak véleményezésre. A
javaslatnak a formai minimumkövetelményekre vonatkozó része jelentősen
változott a korábbi ügyrendben szereplő szöveghez képest. Idézem:
„Alapkutatással foglalkozó pályázónak azonban, bármelyik szakterületen
működik, rendelkeznie kell 200 független ekvivalens hivatkozással. Az
ekvivalens hivatkozás számításánál a maximum ötszerzős cikkek minden
független hivatkozása teljes egészében számít. Ötnél több, legfeljebb
tízszerzős cikk minden független hivatkozása ¾-es szorzóval veendő
figyelembe. Tíznél több, legfeljebb húszszerzős cikk minden független
hivatkozása ½-es szorzóval veendő figyelembe. A nagy kooperációkban
készült, húsznál több szerzős cikkek hivatkozásainak szorzófaktora ¼.
Döntően alkalmazott kutatással foglalkozó pályázó esetén az elvárt
minimális ekvivalens hivatkozottság 100.”
Az idézett szövegrész két lényeges változást
irányzott elő, és mind a kettő jó felé mutatott. Egyrészt az osztály
elismerte, hogy a fizikán belül létezik legalább két, jelentősen
különböző idézettségű szakmai terület, amelyeket másként kell kezelni.
Továbbá bevezették a szerzőszámtól függő ekvivalens hivatkozás nevű
mutatót, mellyel elismerték azt is, hogy nem jár jogosan minden
társszerzőnek az összes hivatkozás.
A jó irányú elmozdulás azonban mindkét dologban
csak csekély mértékű volt. A fizikán belül ugyanis kettőnél jóval több
különböző idézettségű szakterület létezik, és az ekvivalens hivatkozás
képzéséhez javasolt degresszív szorzók túl közel maradtak az 1-hez
(ami a változatlanságot jelenti), továbbra is erősen különböztek az
igazságos 1/n-től (n a cikk szerzőszáma). Voltak a javaslatban nehezen
érthető elemek. Mi indokolja, hogy az ekvivalens hivatkozás
számításánál éppen a négy fenti szerzőszám-tartomány lett elkülönítve,
és hogy ezeknél éppen az 1, ¾, ½, ¼ szorzókat használjuk? A javaslat
ezekre nem adott magyarázatot.
A bizottság a tagok véleményét kérte, és én
részletes véleményt/bírálatot írtam, és küldtem el a bizottság
tagjainak. A vezetőségtől nem kaptam visszajelzést arról, hogy
eljutott-e ez az osztály illetékeseihez is. Bírálatomban az
osztályjavaslat erényeinek elismerése mellett kritizáltam annak
hibáit, érveltem azok ellenében, és ismét tettem (a helyzethez
alkalmazkodó) jobbító javaslatokat. Alább rövidítve leírom, hogyan
kritizáltam, érveltem, és mit javasoltam.
Bírálatomban feltettem a kérdést: mi indokolja,
hogy az ötszerzős cikk szorzója ugyanaz, mint az egyszerzősé, vagy
hogy a tízszerzős cikk szorzója csak ¼-del kisebb az egyszerzősénél, a
százszerzősé pedig az egyszerzősének az ¼-e? Miféle megfontolásokon
alapul ez a számítási módszer? Miből, honnan származnak a szabályai
ennek az egyszerű ésszel nemigen érthető „akadémikus-számtannak”?
A dolog abszurditását egy példával próbáltam
érzékeltetni. Tegyük fel, hogy egy iparos elvállalja az
osztályjavaslatot jegyző akadémikus házában a vízvezetékrendszer
felújítását 250 000 forintért, és a munkát nem egyedül, hanem két
segítőjével végzi el. Ez esetben, ugye, fel sem merülne, hogy
mindhármuknak jár egyenként 250 000 Ft. Az összeg nyilván csak egyszer
jár; azt a három embernek egymás között el kell osztania. Ez egy
kétkezi munkás számára triviális, és ő bizonyára bolondnak nézné a
házigazdát, ha az a fenti akadémikus-számtan szabályai szerint
mindegyiküknek oda akarná adni a megbeszélt összeget.
Akadémikusunk persze nem adná oda háromszorosan a
pénzt, csak egyszer fizetne. A pénzzel és a hivatkozásszámmal való
számolás módjának eltérését talán azzal magyarázná, hogy az utóbbival
azért lehet nemnormális módon számolni, mert az a pénztől nagyon
különböző jellegű (elvontabb? kevésbé anyagi? speciálisabb szerepű?)
dolog.
Pedig a két dolog nem is olyan sokban különbözik,
ráadásul azt tapasztaljuk, hogy a hivatkozásszám nagyjából arányosan
pénzre váltható, éppen a tudományos fokozatok megszerzésén keresztül.
Tudjuk, az akadémiai doktorátus legfőbb vonzerejét az adja, hogy
pénzek megszerzéséhez nyitja meg az utat: tiszteletdíjhoz, jól fizető
állásokhoz és beosztásokhoz, pályázati pénzekhez. Ha egy kutatónak
több a hivatkozása, nagyobb eséllyel pályázik doktori fokozatra (majd
később akadémiai tagságra), melynek megszerzésével megnyílnak előtte a
fenti pénzcsapok.
A hivatkozások ilyen módon való átváltásával
megszerezhető pénz túlnyomóan állami, az adófizetők befizetéseiből,
polgártársaink zsebéből származik. Ha mi, tudósok, a többek közös
munkájára adott hivatkozásokból az akadémikus-számtan alapján nagyobb
részt juttatunk az egyes szerzőknek, mint amennyi őket jogosan
megilleti, az ahhoz vezet, hogy a megérdemeltnél többen pályáznak
eredménnyel tudományos fokozatokra, többen állnak sorba a fenti
pénzekért. Vagyis a tudósok közössége az általa végzett munkát
megpróbálja túlfizettetni polgártársaival, érdemén felül megcsapolva a
költségvetési pénzeket.
A költségvetés persze nem kerül veszélybe emiatt,
mert a tudósoknak jutó állami pénzt úgysem a tudósok igényei, hanem az
aktuális társadalmi-gazdasági lehetőségek szabják meg. Az állam
egyszerűen ad egy általa megfelelőnek ítélt összeget a tudósoknak
azzal, hogy azt osszák el egymás között. Így a tudósok
„túlszámlázásos” ügyeskedése a belső rivalizálás, a tudománynak
juttatott koncon való marakodás eszközévé válik. És itt jutunk vissza
a doktori habitusvizsgálat tudománymérési követelményeihez, melyek a
különböző tudóscsoportok vetélkedésének eszközeiként is funkcionálnak.
A Fizikai Osztály reformjavaslata innen nézve
mindjárt érthetőbb lesz. A mögött, hogy a >20 szerzős cikkekre a
javasolt szorzó ¼, az húzódhat meg, hogy ilyen mértékben akarják
visszábbfogni a nagy, akár több száz fős együttműködésekben dolgozó
kutatókat (főleg részecskefizikusokat), akik osztatlan
hivatkozásszámban már túlságosan előreszaladtak. Az ő kollektíváik évi
több tucat közleményt produkálnak, melyek elég sok hivatkozást is
kapnak. Tán éppen az ¼-es szorzóval állhat vissza az egyensúly a
kísérleti részecskefizikusok és az elméleti fizikusok vezető körei
között, mely utóbbiak általában <10 fős csoportokban dolgozva is sok
hivatkozást gyűjthetnek szakterületük magas idézettségi szintjére
támaszkodva.
Úgy tűnik tehát, hogy az a bizonyos
„akadémikus-számtan” valójában egyfajta érdek-számtan, melynek
szabályai ez esetben a legerősebb szakmai csoportok közötti
anyagi-hatalmi egyensúlyt hivatottak biztosítani. Az érdek-számtan
szabályai elég egyszerűek: az eredményeknek olyanoknak kell lenniük,
hogy azok megfeleljenek az erős érdekcsoport (ok) anyagi-hatalmi
érdekeinek. Jól ismerjük ezt napjaink kelet-európai politikájából is:
ha pártjuk érdekei úgy diktálják, akkor a politikusok képesek
kitartóan hangoztatni, hogy kétszer kettő az nem négy, hanem három,
vagy éppen (pártállástól függően) öt.
Na de, az a tudományban sem erényes dolog, ha az
eredmények az erősek (a nagy létszámú és nagy hivatkozottságú
csoportok) érdekei szerint alakulnak. A többiekre, a rosszabb
adottságúakra is tekintettel kellene lenni. A tudományos tevékenység
értékelésére olyan megoldást kell találni, ami korrektül számol el a
társadalom felé, igazságos, méltányos a szakmai közösség minden
tagjával, és figyelembe veszi a hátrányos helyzetűek érdekeit is. Egy
ilyen megoldás legfontosabb elemének, kiindulópontjának annak kellene
lennie, hogy nem számoljuk el ugyanazt a munkát többszörösen, több
kutatónak is. Amikor tehát ekvivalens hivatkozást számolunk, szorzónak
a szerzőszám reciprokát (1/n) kell használni. Legyen az egyszerzős
cikkre való hivatkozás szorzója 1, az ötszerzősre valóé 1/5, a
százszerzősre valóé 1/100, stb. Ezzel mindenki azt kapja, amit
(átlagosan) a munkája alapján megérdemel.
Ha ragaszkodunk a tudományos tevékenység
hivatkozásalapú értékeléséhez, akkor azt is figyelembe kell vennünk,
hogy különböző szakterületek, csoportok átlaghivatkozottsága
nagyságrendnyi különbségeket is mutathat. Ezért a doktori pályázáshoz
elérendő minimumot az egyes csoportokra egyenként, külön-külön kell
megállapítani úgy, hogy nagyjából minden csoportban azonos legyen a
tagok esélye a fokozatszerzésre. Vagyis a száz kutatóra eső
nagydoktor-pályázók száma minden szakmai csoportból lehessen nagyjából
ugyanannyi. Az ilyesfajta „egyenlősdi” jogos lenne, mert nincs komoly
alapunk azt feltételezni, hogy bármely csoport kutatói jóval butábbak,
ügyetlenebbek, lustábbak, tehetetlenebbek stb. lennének, mint a
többiéi. Az egyes csoportokra vonatkozó minimumokat a szakmai
bizottságoknak kellene megállapítaniuk a csoportok adottságai és a
közelmúltban lefolytatott doktori eljárások tapasztalatai alapján.
Így bíráltam, érveltem és javasoltam tehát. Ennek
azonban nem lett semmilyen érzékelhető foganatja. Nem reagáltak rá sem
bizottságunk tagjai, sem az osztály illetékesei. Az osztály
ügyrendjének formai minimumkövetelményekre vonatkozó része pedig a
javasolttal egyező formában lépett érvénybe 2009 őszén.
Zárszó
A történtek tanulságait nem nehéz levonni. Ezt az olvasó maga is
megteheti. Én le akartam írni a saját verziómat, továbbá szerettem
volna adni a témáról egy szemhatártágító ki- és visszatekintést is, de
a szerkesztők által megszabott terjedelmi korlát ezt most nem tette
lehetővé. Talán majd egy másik alkalommal.
Kulcsszavak: tudománymérés, közleményszám, hivatkozásszám,
társszerzőség, szerzőszám
|
|