Az emberiség mindig is mítoszokat, legendákat és
meséket alakított ki magának, hiteket talált ki, mert keresett,
vonzódott a misztikushoz és a varázsla-tokhoz, mígnem – látszólag –
bekövetkezett a világ „varázstalanítása”… Ön szerint mi a sajátossága
korunknak ebből a szempontból, amikor látszólag a tények vették át a
hatalmat a hitek fölött, mégis lépten-nyomon távgyógyítókkal,
médiumokkal és látókkal találkozunk?
Az valóban alapvető, hogy az ember nem tud nem hinni, ebben semmi
csoda nincs, hiszen az egzisztenciánk – hogy Albert Camus
kifejezésével éljek – hihetetlenül abszurd, hiszen nem tudjuk, miért
születünk, miért halunk meg, és végképp nem tudjuk, hogy a két dátum
között mi a dolgunk… Ezért nem meglepő, hogy a társadalmilag
megszerkesztett valóság létrehozása során kidolgozott, a hit
felkeltésére és fenntartására alkalmas eszközöket használjuk annak
érdekében, hogy a létünkkel kapcsolatos alapvető, s ugyanakkor
megoldhatatlan és megválaszolhatatlan kérdéseket megválaszolhassuk.
Egy példa a sok kínálkozó közül: a francia királyoknak volt egy
sajátos gyógyító technikájuk, amiről Marc Bloch írt érdekes könyvet A
királyi érintés címmel. Az volt a lényege, hogy a francia királyok xi.
Lajostól xvi. Lajosig az év meghatározott napjain szélesre tárták a
palota kapuit, és bárki eljöhetett, akinek valamiféle betegsége volt.
A király fogadta a sokszor többezres tömeget. Mindenki egyenként
járult elé. Csak annyi történt, hogy a király a beteg testrészére
rátette a kezét, és a következőket mondta: „a Király megérint, Isten
meggyógyít.” Annyiban különbözik ez a módszer modern gyógyítási
eljárásoktól, hogy nem kellett paraszolvenciát meg
társadalombiztosítást fizetni, hanem a betegek kaptak pénzt. És meg is
gyógyultak.
De akkor ehhez képest mi az, ami ma más?
Az alapok nyilván ugyanazok. A tartalom ugyanaz, csak a forma
változott meg. Tömegtársadalomban élünk. Nincs király, nincsenek
rendek, nincsen isteni legitimáció, amely a csodatevés erejével
ruházta fel nemcsak a királyt, hanem azokat a személyeket, akik a
szentség erejétől áthatva a transzcendencia üzenetét voltak képesek
hordozni. A királyokon kívül mások is képesek voltak ilyen eszközökkel
gyógyítani. A mai csodadoktoroknak nincs ilyen legitimációjuk, de
munkájuk nagyon hatékony, miközben új médiumokon keresztül érik el
hívő pácienseiket. Pár éve írt György Péter az Élet és Irodalomban egy
cikket egy televízión keresztül gyógyító csodadoktorról. Ma már
bizonyára vannak, akik az interneten rendelnek, vagy SMS-ben
gyógyítanak. Eltömegesedett ez a hiten alapuló gyógyítási tevékenység,
nemcsak a páciensek, hanem a gyógyítók körében is.
A szakmai oldalról nézve a gyógyítást, azt látjuk,
hogy a technológia, amely ténylegesen képes gyógyítani, annyira
bonyolulttá és áttekinthetetlenné vált, és oly mértékig
széttagozódott, hogy maguk a professzionális gyógyítók sincsenek
tudatában a hatásmechanizmusoknak. Bennük is működik a hit, még ha e
hit legitimációja a gyakorlaton alapul is. A technológiai alapú
gyógyító tevékenységre ráépült egy egész ipar, melynek óriási
lobbiereje van, ami megmutatkozik a reklámban, a promócióban, a
marketingben. De a lényeg ugyanaz, ami volt. A régi csodahitek
működnek a fogyasztói társadalom köntösében. Az egészségipar szereplői
érdekeltek a hit fenntartásában, hisz egyébként tudhatjuk, hogy ha egy
terminális állapotban lévő beteget életben tartunk, annak a
gyógyításhoz nincs sok köze.
Korunk divatos egészségkultúrájára ráépül egy hatalmas üzlet, ami
egyben mindenféle eljárást legitimál, ami eladható. Ugyanakkor azokat
a valóságos erőfeszítéseket nem tesszük meg az egészségünkért, amelyek
valóban hatékonyak és hatásosak lennének, a táplálkozási, dohányzási,
mozgási szokásaink megváltoztatását… ez egy érdekes
szociálpszichológiai ellentmondás.
Eddig a gyógyulással kapcsolatos reményekkel való visszaélésről
beszéltünk. Más kérdés, hogy mit hiszünk az egészségünkről. Rengeteg
szer, eljárás, javallat van, amelyek alkalmazása azt ígéri, hogy
hozzájárul egészségünk fenntartásához. Ide tartoznak a legkülönfélébb
diéták, táplálkozáskiegészítők, testgyakorló szerkentyűk. Ez is nagy
üzlet. Pszichológiai értelemben véve pótcselekvésekről van szó. Ezek a
szerek, eszközök teszik lehetővé, hogy kikerüljük az igazi kényszert,
melyet Rainer Maria Rilke az Apolló-torzóról írt versében így fogalmaz
meg: „Változtasd meg élted!” Ha valaki erre nem képes, akkor
látszólagos változtatásokhoz folyamodik. Mivel nincs benne erő arra,
hogy megváltoztassa életét, egy külső ágenshez folyamodik, attól várva
a változást, amely persze nem következik be. A meg nem változtatott
életben a probléma újratermelődik. Az egyik csődöt mondott csodaszer
után azonnal mész a következő csodaszerhez, miközben egyre hízol,
romlik az egészséged, nem tűnik el a szorongásod. Végül tényleg beteg
leszel és mehetsz a csodadoktorhoz, a kör így zárul be.
A tudomány nem játszik ebben közre? Hiszen Thomas Kuhn és Paul
Feyerabend munkásságukkal hozzájárultak ahhoz, hogy az addig normatív
tudomány is minden pillanatban megkérdőjelezhető lett, elveszette a
mindenhatóság ethoszát, leesett arról a trónról, ahová helyeztük.
A tudományból elveszett az igazságkeresés ethosza. Az a magatartás,
amit Galilei testesített meg, akit a kínzóeszközök látványa sem
borzasztott vissza annak az igazságnak a kimondásától, hogy a Föld
kering a Nap körül és nem fordítva.
|
|
Miért veszett el ez az ethosz?
Három okot említenék, nyilván több is van. Az egyik ok a tehetség
hiánya. A tehetség mindig egy kisebbség sajátja volt. Az eltömegesedés
következményeként olyanok is bekerültek – mégpedig nem kis számban – a
tudomány sáncai mögé, akiknek a tehetsége nem mérhető se Galileihez,
se Newtonhoz. Ők a tudomány szorgos kisiparosai, akik különböző
teamekben és projektekben különféle problémákon dolgoznak, úgy, hogy
abból soha semmifajta igazi eredmény nem jön ki. De nem is kellenek az
eredmények, mert a tudományos munkások egymásra hivatkoznak, aminek
következtében a scientometria bebizonyítja, hogy ők milyen nagy
tudósok. Ez a tudományszociológiai ok. A másik okot abban látom, hogy
mióta a „minden egész összetört”, azóta a világ összetettebb lett. Az
egységes nagy magyarázó rendszerek nem illenek bele a paradigmába,
amit ma a világra vonatkozóan elgondolunk. A káosz paradigmája –
amelyet a preszokratikus filozófusok dolgoztak ki – felértékeli a
véletlent, a kiszámíthatatlant. Ez a paradigma örök harcot mutat a
rend és a rendetlenség között. Ebben a paradigmában nehéz eligazodni.
Az eddigi tekintélyek nem tudnak érvényesülni. Nincs tekintély.
Mindenkinek magának kell megkeresnie és megtalálnia azt a rendező
elvet, ami számára lehetővé teszi ennek az őrjítő bizonytalanságnak a
leküzdését.
A harmadik ok, hogy előtérbe került a
látványtudomány. Az élet minden területe mediatizálódott. Andy Warhol
szerint mindenki híres lehet tizenöt percre, ez a Twitter-korszakban
tizenöt másodpercre redukálódott. Ez a tudósokra is érvényes. Mindenki
bombasztikus szenzációval igyekszik előállni, amit a következőnek egy
még bombasztikusabb szenzációval kell felülmúlnia. Ha ténylegesen van
valakinek egy Galileihez mérhető felfedezése, a tizenöt másodperc nem
teszi lehetővé ennek az exponálását.
Lehet, hogy összeesküvés-elméletnek fogja tartani, de gyakran
hallom, hogy a tömegtársadalom alacsony intellektuális szinten tartása
például komoly gazdasági érdekekhez kötődik, tehát a „csak fogyassz,
dolgozz, és ne gondolkodj” eszméje tényleg létezik Ön szerint? Lehet
az bárkinek is érdeke, hogy ne gondolkozzunk?
A Gauss-görbe kegyetlen igazság. Nagyjából 5% a tudomány művelésére
igazán alkalmasak aránya. 5% a képezhetetlenek aránya. A többiek
középen helyezkednek el. Már Niccolò Machiavelli is azt mondta
annakidején, hogy kevesen vannak, akik képesek önállóan gondolkodni,
kicsit többen vannak, akik az önálló gondolkodásúakat képesek
megérteni, és a többség nem képes sem önállóan gondolkodni, sem pedig
az önálló gondolkodást megérteni. Ebben nincsen nagy változás, ez
inkább egy biológiai törvény, vannak, akik gyorsan tudnak futni, mások
lassúak, és vannak, akik kocognak ide-oda.
Ami újdonság – és ebben semmiféle
összeesküvés-elmélet nincsen –, hogy a tömegtársadalom tömegképzést
jelent, és ennek következtében olyanokkal is elhiteti, hogy kiválóak,
akik nem azok, azokban is felkelti az ambíciót, akikben jobb lett
volna, ha az szunnyadó állapotban marad. Korábban volt egy rend, mely
szerint ha valaki nem tudott kiválóan gondolkozni, akkor kiváló
asztalos lehetett, vagy nem tudott nagyszerűen festeni, de képes volt
népművészeti alkotást létrehozni. Mindenki alkalmas valamire, de
kiválóak minden területen, így a tudományban is, csak kevesek
lehetnek. A rossz képzési szisztéma állítja elő azt a látszatot, hogy
a tömeg alkalmatlan és ostoba. Ezt a képzetlenséget a szisztéma
önmozgása állítja elő, minden különösebb érdekmotiváltság nélkül.
Senki nem üt az ember kezére, hogyha könyvet vesz a kezébe, ha
elmegy egy könyvtárba, ha utánanéz valaminek akár az interneten?
Ha valaki a Varázshegyet úgy olvassa, hogy Thomas Mannról
életében nem hallott egy szót sem, ha nem tudja, hogy hol van Svájc,
ha nem tudja,hogy mit jelent a TBC, ha nem érti meg Settembrini és
Naphta vitáját, akkor csak egy tárgyat tart a kezében, és nem érti,
hogy mi van a lapokra írva, mert nem fér bele egy twit 150
karakterébe. De ez önmagában nem lenne baj, ha a twitter-kultúra azt
gondolná önmagáról, amit…
Ha már itt tartunk, éppen Ön volt az egyik apostola annak a
reménynek, hogy az internettel olyan eszközt kaptunk kezünkbe, ami
mindannyiunkat eljuttathat fontos társadalmi tudásig. Akkor mégsem?
El is juttat. Éppen most írtunk erről egy könyvet Prazsák Gergellyel.
Az internet tökéletesen megoldhatja ezt a problémát, de nem tudja
megváltoztatni a befogadót. A gazdagabbat még gazdagabbá teszi, de a
szegényt tovább szegényíti, mert paradox módon elzárja a többi
információtól, azáltal, hogy száműzi egy virtuális valóságba, ahol
játszadozhat, csetelhet, blogolhat, de voltaképpen kiszakítja magát a
kultúra folyamatosságából. A műveletlenség láthatatlan falat hoz létre
még az internetezők között is. Az internet a társadalmi
egyenlőtlenségekre települve konzerválja az egyenlőtlenségeket.
Ugyanakkor felszabadítóan hat azokra, akik ki akarnak törni az
egyenlőtlenség csapdájából. De nem mindenki akar kitörni.
Kulcsszavak: hit, tömegtársadalom, csoda
|
|