Történészi pályámat az ELTE Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszékén kezdtem gyakornokként, vagy ahogyan az akkoriban létesített pozíciót nevezték, tudományos továbbképzési ösztöndíjasként. A kétéves megbízatás lényegében bölcsészdoktori disszertációm elkészítésére szólt, tanítanom alig kellett. A munka a kiegyezés korabeli Magyarország, illetve a születő Osztrák–Magyar Monarchia brit percepciójáról, megítéléséről szólt. 1972-ben váratlanul lehetőséget kaptam egy egyhónapos, bécsi tanulmányútra, amelyet nyáron valósítottam meg. Úgy gondoltam, hogy a bécsi levéltárakban témámhoz sok anyagot fogok találni. Ajánlásokat is kaptam Bécsbe az ottani kollégákkal kitűnő kapcsolatokat ápoló H. Balázs Évától, s így elsőrangú osztrák történészekkel készültem konzultálni.

Témámat magam gondoltam ki – történelem–angol szakos egyetemi hallgatóként természetesnek találtam, hogy összekapcsoljam anglisztikai és történész érdeklődésemet, és valamilyen hiányterületen próbáljak dolgozni. Nagy hatással voltak rám témavezető tanárom, Szabad György professzor előadásai és szemináriumai az 1848-as forradalomtól a kiegyezésig tartó történeti útról, melyekből rengeteget lehetett tanulni.

A nyári hónap Bécsben máig ható benyomást tett rám, és – túlzás nélkül – megszabta pályámat. Gyűjtögettem az anyagot érdekes, de nem lebilincselő témámhoz, amelytől lassan érzelmileg kezdtem elszakadni, miközben doktorátusom sikere érdekében szorgosan dolgoznom kellett rajta tovább. Inkább kikapcsolódásként, már-már szórakozásként megpróbáltam utánanézni egy (akkor azt hittem: ettől a munkától független) névnek is a Haus-, Hof- und Staatsarchivban, Bécs talán legfontosabb levéltárában, a kancellári hivatal szomszédságában, a Minoritenplatz 1-ben. E nevet három évvel korábban, 1969-ben egy karcsú kis kötet lábjegyzetei között találtam a budapesti Egyetemi Könyvtárban. A könyv, melyet a Századok számára recenzeálnom kellett egyetemi hallgatóként (nagy dolog volt ez), a brit történelmi társulat, a Royal Historical Society centenáriumára jelent meg, benne a számomra ismeretlen, de magyarnak hangzó családnévvel: George Gustavus Zerffi. Száz évvel előbb az RHS tanácsának elnöke volt Londonban.

1972-re már voltak ismereteim Zerffi Gusztávról (1820–1892), lexikonokból, irodalomtörténészeknek a Zerffi által támadott Petőfiről szóló dolgozataiból, de mindez nem tűnt nagyon izgalmasnak. Amikor azonban a bécsi levéltár megnyitotta előttem az egykori Habsburg belügy- és rendőrminisztérium iratanyagait, s bepillanthattam a Külügyminisztérium hírgyűjtő részlege, az Informationsbüro titkaiba, a helyzet napok alatt teljesen megváltozott.

A szép emlékű Anton Horvath úr, a levéltár félig-meddig magyar főmunkatársa és bennfentese segített az iratállagok kiválasztásában, s noha gyerekkoromtól fogva tanultam, s ekkor már elég jól olvastam a 19. századi német gótikus kézírást, elkelt a mindig a levéltárban ülő osztrák történészek, a fiatal és kedves Waltraud Heindl és a nemrég fiatalon elhunyt Horst Brettner-Messler segítsége egy-egy mondat, egy-egy szó, néha csak egy betű kibogozásában.

Egy hónapom volt a két téma párhuzamos kutatására, reménytelen feladat. De a rendőrakták olyan izgalmasak voltak, annyit árultak el a Kossuth-emigráció bel- és külvilágáról, torzsalkodásairól és illúzióiról, félelmeiről és reményeiről, összeköttetéseinek kusza szövevényéről, hogy faltam az aktákat. Fokról-fokra, napról napra tanultam és haladtam. Persze a hét végén zárva tartott a levéltár, napjaim meg voltak számlálva.

Egyszerre csak elém került egy osztrák külügyminisztériumi irat, s mellékleteként egy sorozat (vagy két tucat) számozott, kézzel írt levél, hártyapapíron. Hamar láttam, hogy a kéz, amely írta őket, azonos – de nem voltak aláírva, csupán egy P betűs szignóval látta el a küldőjük. A legtöbbjén pecsét is volt, forró viaszba nyomott és megszilárdult, régifajta pecsét, amely méhkaptárt ábrázolt. Ezzel azonban nem jutottam közelebb a szerzőhöz, aki pedig az emigráns közösség belső dolgaiban nagyon jártas (persze olykor csak megbízói szemében annak látszani igyekvő) informátor volt, „belügyes”, ahogy ma neveznénk ezt a tegnapelőtti alakot. Az egyik levéllel azonban váratlanul szerencsém volt: a megszokott méhkaptár helyett a szórakozott titkosügynök saját, személyes pecsétjét nyomta rá jelentésére: viaszba nyomott „GZ” szerepelt az aktán. Most ismertem már a

kézírását, a titkosügynöki nevét (Dr. Piali, minek a P. a rövidítése volt), a pecsétjét, s hamarosan a fizetését, bécsi összekötőit, munkájának célpontjait is. Megvolt a kulcsom Zerffi Gusztáv titkosügynöki tevékenységéhez, melyet 1849 végétől 1865 elejéig, több mint tizenöt éven át folytatott a nemzetközi forradalmi emigráció, elsősorban Kossuth Lajos körének megbontására, lejáratására és kulcsembereinek tönkretételére.

Gyorsan kiderült, hogy a belügyminisztériumnak ez a sokáig legjobban fizetett besúgója összesen közel 2000(!) számozott titkosügynöki jelentést küldött Bécsbe – Belgrádból, Konstantinápolyból, Párizsból, majd Londonból, ahol végül le is telepedett. Jelentéseit mindig változó bécsi címzettnek küldte, akiktől a „levél” Zerffi bécsi minisztériumi összekötőjén (mai szóval akár azt is mondhatnánk: „tartótisztjén”), L. F. Mandlon át gyakran egyenesen Alexander von Bachnak, a korszak hírhedt belügyminiszterének a kezébe került. A Zerffi-jelentések egy részét másolatban Bach iratai között is megtaláltam, szerkesztett formában pedig ezek a miniszter „politikai hetijelentéseibe” is bekerültek, s révükön esetenként az ifjú Ferenc József császárhoz is utat találtak. Zerffi Gusztáv nem egyszerűen titkosügynöki jelentések írásával szolgálta bécsi megbízóit: tudatosan hozott létre kelepcéket, melyekbe belesodorta vezető emigránstársait, majd jelentette áldozatai politikai „botlásait”, „balfogásait”.

A hivatalos Ausztria mindeközben megvetette és lenézte az ügynököt: Apponyi Rudolf gróf londoni osztrák nagykövet még Bécsnek kedvező akciói nyomán sem fogadta a követség Belgrave Square-i palotájában. Pedig az ügynök a korszak minden valamirevaló nemzetközi vezetője körül ott settenkedett, felajánlva fordítói, újságírói, könyvkiadói, közvetítői szolgálatait. Mindenkit kiszolgált és elárult: Gottfried Kinkelt, Kossuth Lajost, Karl Marxot, Szemere Bertalant, Vetter Antal altábornagyot és sokan másokat. A 19. század e nagyjai valamennyien bekerültek Zerffi jelentéseibe és onnan a bécsi titkos ügyosztályok vádlistáira.

Évekre volt még szükségem, amíg a korszak könyvtári és utazási viszonyai között fel tudtam építeni a magam számára Zerffi pályájának utolsó, „tudományos” szakaszát is. Még nem hagyta abba az ügynöki munkát, amikor ez a tollforgató más pálya után is kezdett nézni. Történelemről és műtörténetről kezdett előadásokat tartani, s egészen addig vitte, hogy a londoni Royal Historical Society tanácsának egyik első elnöke lett, japán diplomáciai kérésre megírta a „tudományos történetírás” kézikönyvét, a történettudomány történetének egyik legelső európai szintézisét. Halálakor a The Times búcsúztatta. Nem sokkal halála előtt viszont, 1890-ben az egyébként nagyon jól informált bécsi életrajzi lexikon szerzője, Constant von Wurzbach „catilinai egzisztenciának”, „Ausztria ellenségének” nevezte.

Kínálta magát a feladat: összeilleszteni a háromnak tetsző személyiséget – Petőfi kritikusát, Bach munkatársát és a Royal Historical Society tanácselnökét. Éreztem, hogy fontos dologra bukkantam, s azt is, hogy találmányomnak van üzenete, sőt nem is veszélytelen üzenete a 70-es évek Magyarországához. Vigyáztam tehát Zerffi Gusztávra és Zerffi Gusztávval, munkámat egészében csak sok évvel később, hosszas feldolgozó munka után publikáltam, 1985-ben.¹ Már folyóiratban közölt fejezetei is feltűnést keltettek a maguk idején, a lapok is írtak róluk, külföldön is; könyvem később három idegen nyelven is megjelent. Ennél is fontosabb volt számomra, hogy az egyik Múzeum körúti antikváriumban nemrég találtam egy példányt a könyvből, benne ceruzás feljegyzésekkel mindazon párhuzamokról, száz–százhúsz évvel későbbi személyekről, szervezetekről, amelyekre a könyv egykori tulajdonosa a maga nem régi életszakaszát átgondolva összehasonlító igyekezettel emlékezni tudott. Zerffi él.
 

Kulcsszavak: Zerffi Gusztáv, titkosügynök, Kossuth-emigráció, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Informationsbüro, Alexander von Bach, gróf Apponyi Rudolf, Royal Historical Society
 

LÁBEJGYZET

1 Frank Tibor: Egy emigráns alakváltásai. Zerffi Gusztáv pályaképe 1820–1892. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1985, 330 p. <