Turcae ante portas! – mondhatnánk a klasszikus mondatot kiforgatva, hiszen az Európai Unió – több évtizedes halogatás, vonakodás után – 2005-ben tagjelöltnek fogadta el Törökországot, és megkezdte vele a csatlakozási tárgyalásokat. A kérdés – lehet-e egy muzulmán vallású és kultúrájú ország az EU teljes jogú tagja – azóta is élesen megosztja az európai politikát. Herman Van Rompuy, a közösség mai elnöke, még belga miniszterelnökként egyik beszédében azt mondta, hogy „Törökország nem része, és nem is lesz része soha Európának”.

Jóllehet az EU elnöke jogi szempontból helyesen írta le a jelenlegi helyzetet, véleménye történelmi szempontból aligha védhető. Törökország – pontosabban elődje, az Oszmán Birodalom – már a 16. század elején része lett, és azóta is része az európai hatalmi rendszernek. Igaz, a törökök első jelentkezése és fogadtatása (a 14–15. században) még a mostaninál is sokkal barátságtalanabb volt: az akkori „keresztény nemzetközösség” hivatalosan ősellenségének nyilvánította őket, és az államok zöme – Magyarországgal az élen – folyamatos harcban állt velük. Mégis, a hatalmi és a gazdasági érdekek – ugyanúgy, mint a mostani csatlakozáspártiak esetében – hamarosan fölébe kerekedtek a vallási és ideológiai ellenérzéseknek, és számos európai állam lépett szövetségre az oszmánokkal. Az európai nagyhatalmi vetélkedés egyik meghatározó eleme jó két évszázadra a francia–török együttműködés lett. Az sem kétséges, hogy az oszmánok birodalma döntő módon szólt bele a modern Európa történetének sorsába: katonai fenyegetésével ébren tartotta az európai egységgondolatot, elősegítette az egyetemes monarchia (a német birodalom) fennmaradását, ugyanakkor a vele szembenálló erők (például a protestánsok) a török támadások elhárításához nyújtott segítségük fejében fokozatosan megszilárdíthatták pozícióikat. Így jórészt a törököknek köszönhető, hogy a kora újkori Európában plurális világ jött létre.

A törökök korai betagozódása az európai hatalmi rendszerbe persze nem jelenti azt, hogy jogilag vagy szellemileg is Európa részévé váltak volna. Általuk is büszkén vállalt idegenségük akkor is megmaradt, a velük kapcsolatos ellenérzések akkor sem oszlottak el, amikor (a 18–19. században) az európai nagyhatalmak már oszmán területen versengtek egymással a birodalom földjeiért és gazdasági erőforrásaiért, amikor a legyőzött és meggyengült oszmánok – és általában a Kelet – kultúrája divatossá vált Európában, s amikor (1856 után) a diplomácia világában végre befogadták őket az európai népek családjába. Ez az európai mentalitás (pontosabban annak egyik szélsőséges változata) jutott kifejezésre az első világháború után a törökökre kényszerített (de általuk soha el nem fogadott) sèvres-i békében (1920) és ez az európai hozzáállás (pontosabban annak egyik szelídebb változata) érhető tetten a fentebb idézett elnöki megnyilatkozásban.

Egészen eltérően alakult viszont az oszmán-törökök és a magyarok viszonya az elmúlt évszázadokban. Eleinte köztük is a kard kapta a főszerepet, ezért a hazáját és Európát védelmező magyarság török-képe sokáig teljesen egybeesett a keresztény közösségével. A 18. századtól azonban a magyarok kezdtek más szemmel nézni egykori

halálos ellenségükre. A 19. század utolsó harmadára kifejezetten szívélyes, mondhatni baráti kapcsolat szövődött a két nép között, és a korábbi sérelmeket félretéve teret nyert a rokonság és az egymásrautaltság eszméje.

Ennek a különleges viszonynak a történetéről, főbb állomásairól és alakító tényezőiről nyújt vázlatos áttekintést az itt következő összeállítás, amelyben nemcsak magyar, hanem török szakemberek írásai is helyet kaptak. A szerzők túlnyomórészt a különböző korszakokban egymásról kialakult képet tárgyalják, de azért, hogy jobban megérthessük a törökök „másságát”, történelmük egyediségét és Európához közelítő vonásait, a válogatás elején, bevezetésképpen, olyan tanulmányt közlünk, amely a török identitás változásait követi nyomon a 20. század első feléig. Ezt azért is elengedhetetlennek véltük, mert reményeink szerint hozzájárulhat a mai török mentalitás és politikai törekvések jobb megértéséhez. Ezt követően a magyarok koronként változó török-képéről olvashatunk, kiegészítve a török irodalom magyarországi jelenlétéről szóló összefoglalóval. Utóbbit azért tartottuk fontosnak, mert egy nép lelkületének megértéséhez jobb módszert, mint irodalmának megismerését, nehezen tudnánk kínálni. Az összeállítás második fele az oszmán-törökök, majd a 20–21. századi törökök körében a magyarokról kialakult képet igyekszik bemutatni, amely a magyarok szemléletéhez hasonló változásokon ment át: íve az ellenségességtől – jobb esetben a közömbösségtől – a mély rokonszenvig húzódik. A törökök és a legtöbb olyan ország népei között, amelyek egykor az Oszmán Birodalomhoz tartoztak, ilyen viszony egyelőre még ritkaságszámba megy.

Sok más megfontolás mellett ebből is adódik, hogy Magyarország támogatja Törökország európai csatlakozását, és hogy Törökország melegen támogatta Magyarország felvételét a NATO-ba. Nem véletlenül hivatkozott a közelmúltban Ahmed Davudoğlu török külügyminiszter a két nép közötti történelmi és emberi kapcsolatokra, amikor országa EU-felvétele mellett érvelt. Magyarország és a törökhonba vetődött magyarok a 19. század második és a 20. század első felében valóban hatalmas szolgálatokat tettek a törököknek. Értékes segítséget nyújtottak a török állam modernizációjához, a kor követelményeinek megfelelni tudó értelmiség kiképzéséhez. Ez az idő azonban elmúlt. Szembe kell néznünk azzal, hogy ma már számos téren nekünk van módunk és szükségünk arra, hogy a törököktől tanuljunk. Azt is ki kell mondanunk, hogy az általában magányos Magyarországnak égetően szüksége van minden jóindulatú támogatásra, amit leginkább a törököktől remélhetünk. Ezért is kell jobban ismernünk egymást. Ez a blokk – elsősorban a múltra vonatkozóan – ezt kívánja elősegíteni.
 

Itt mondok köszönetet Tasnádi Editnek azért az értékes segítségért, amelyet ennek az összeállításnak az elkészítéséhez nyújtott.
 

Kulcsszavak: törökök, magyarok, Európa, ellenségből szövetséges