A kezdetektől a mohácsi csatáig

Mikor 1389-ben az oszmán csapatok első ízben lépték át az ország déli határait, a Magyar Királyság Európa egyik legnagyobb kiterjedésű állama volt. Civilizációs teljesítményei, katonai ereje és a keresztény közösség (respublica Christiana) keleti és déli határainak védelmében végzett évszázados szolgálatai miatt óriási tekintélynek örvendett a nyugati világban. A magyar királyok olyan megtisztelő címeket viseltek, mint „a kereszténység védője”, a „Krisztus bajnoka” vagy „a keresztény hit katonája”, országukat pedig egész Európa a maga keleti „kapujának” tekintette. A magyar állam nemcsak felfogta a keletről érkező támadásokat, hanem a római katolikus egyház támogatásával „térítő” hadjáratok sorát vezette a „szakadároknak”, „lázadóknak” vagy „eretnekeknek” tekintett szomszédos államok, így a balkáni patarénusok vagy bogumilok és a keleti keresztények ellen. A magyar király éppen egy ilyen hadjárat során ütközött meg először török csapatokkal.

Magyarország irányítói kezdetben nem érzékelték, hogy az új ellenfél minden tekintetben különbözik a térségben eddig megszokottaktól. A törökök megjelenése annyit jelentett számukra (és Európa más vezetői számára is), hogy a jövőben az „eretnekség” újabb formájával kell majd felvenniük a küzdelmet a Balkánon. A „szkizmatikusok” és a „muszlimok” egybemosását elősegítette az is, hogy a balkáni népek egyre többször az oszmánok szövetségeseiként jelentek meg a harctereken. A magyar szemlélet tehát a legnagyobb természetességgel sorolta a „törököket” a „szakadárok” közé, és csak lassan ébredt rá a köztük lévő óriási különbségekre. Ez a felfogás tovább élt a következő évtizedekben is, de közben – főként az 1396. évi nikápolyi ütközet elvesztése után – jócskán előrehaladt a fogalmi tisztázás folyamata, s az ennek során születő új „ideológia” lassanként kiszorította a régi elképzeléseket, hosszú időre meghatározván a törökökről Magyarországon élő képet. A „vad, pogány és istentelen török nemzet” először is a királyi felség és az ország „főellensége” és „üldözője” lett, melyet időnként „tatárnak” vagy „török-tatár pogánynak” is neveztek. Az utóbbi nyilván szándékos, de igen kifejező csúsztatás: a tatárjárás szörnyű emlékeit őrző Magyarországon semmi sem fejezhette volna ki jobban az új ellenség veszélyességét, mint az, hogy rokonságba hozták a tatárokkal. Miután a király és az ország magukat a keresztény közösség képviselőinek, az elszenvedett támadásokat pedig az egyetemes kereszténység sérelmeinek tekintették, a törököt egyidejűleg azonosították „Krisztus keresztjének és a keresztény hitnek ellenségével és üldözőjével”. Ettől fogva a török mindig ezt a kettős fenyegetést („az ország és a hit üldözője”) testesítette meg, amely ellen a magyar vezető réteg egyöntetűen kíméletlen harcot hirdetett, és kinyilvánította, hogy az ország védelme és a törökök „jogtalanságainak” megtorlása (értsd: a támadó háború) erkölcsi, politikai és vallási kötelessége az ország irányítóinak, elsősorban is a királynak. E funkciója folytán az utóbbi hamarosan a „keresztény hit pajzsa és védőfala” megtisztelő cím birtokosává vált mind a hazai közvéleményben, mind a keresztény köztársaság vezetőinek szemében.

A Hunyadiak és a Jagellók Magyarországa alapjában véve továbbvitte a törökről és az önnön szerepéről Zsigmond idején kialakított képet, de a mindennapi tapasztalatok és az új szellemi áramlatok (humanizmus, egyházi sprituális mozgalmak stb.) hatására itt-ott igazított rajta. A török megmaradt „főellenségnek”, sőt, fokozatosan az „ős-” vagy az „örök ellenség” rangjára emelkedett. Általános meggyőződéssé érett, hogy a török egyúttal „természettől” való ellenség is, aki nem pusztán ellenfelei legyőzésére tör, de azok identitását is meg akarja semmisíteni. Hunyadi János V. Miklós pápához intézett 1448. szeptember 17-i levele, melyet a neves humanista, Vitéz János írt, nagy kifejezőerővel foglalta össze ezt a gondolatkört: a törökök „villámgyors egymásutánban igázták le Görögországot, Macedóniát, Bulgáriát, Albániát, […] szolgaságra taszítva, vallásukból kiforgatva őket, idegen hitet, idegen erkölcsöt, idegen törvényt és a hitetlenek nyelvét kényszerítették rájuk. Sem Isten, sem ember jogait nem kímélték; […] Innét terjedt el a pusztító vész az összes szomszédok irányába. Legutóbb elhatolt már csaknem Európa közepéig, s most országunk s hazánk tőszomszédságában vetette meg lábát. […] Több mint hatvan esztendeje csaknem szakadatlanul álljuk a háború perzselő dühét, mégpedig saját erőnkből, egyetlen nép fegyvereivel. […] Hogy néhány szóban mindent összefoglaljak: ennyit még egyetlen ellenségünktől sem szenvedtünk, és a szabadság emlékén kívül egyebünk sem maradt, mint fegyverünk és bátorságunk, hiszen sokszor kerültünk végveszélybe. […] soha nem lesz vége, akár győzünk, akár veszítünk: az ellenség állandóan a nyakunkon marad, mert gyűlölete túltesz még az erején is. Ellenségünk […] most sem győzelmet: bosszút akar venni rajtunk”.

A tudat, hogy a török nem fog felhagyni Magyarország (illetve, mint egyre többen gondolták: az egész keresztény világ) meghódításának szándékával, egyáltalán nem bénította, hanem éppenséggel élesztette az ellenállás szellemét. A sorsdöntő csatáit sorra elvesztő Hunyadi Jánost saját bevallása szerint csak az foglalkoztatta, hogy miképpen űzhetné ki a „pogányt” Európából. Az ellene folytatott háborút „befejezni pedig akkor fogjuk – írta 1448 szeptemberében Miklós pápának –, ha üldözzük is a vert ellenséget, és mindaddig nem tágítunk, amíg Európából kiűzvén, valóra nem válik reményünk”. Ez a gondolat annyira gyökeret vert az ország közvéleményében, hogy a 16. század elején, amikor a török legyőzése már minden realitását elvesztette, Hagymási Bálint még mindig erre buzdította a magyarokat Ad Pannoniam című versében (1509).

Ehhez a felfogáshoz kapcsolódóan a pápai udvar, valamint hazai és külföldi humanisták propagandája nyomán a 15. század közepe felé egyre gyakrabban nevezték Magyarországot a „kereszténység védőbástyájának”. A kezdetben csupán a magyar királyra használt „pajzs” vagy „fal” hasonlat fokozatosan kiterjedt az ország egészére és annak valamennyi lakosára, s a „védőbástyával” szimbolizált funkció – jóllehet azt más országok is igényelték maguknak – az európai és a hazai közvélemény ítélete szerint jórészt Magyarország kiváltsága lett. Noha a magyar vezető réteg ezt a hivatást a lengyelektől sem tagadta meg, meg volt győződve arról, hogy az ország különleges szerepet tölt be Európában. Brodarics István, János király (1526–1540) és a török orientáció híve (!), a mohácsi csatáról írott beszámolója elején Magyarországnak már nemcsak a megelőző mintegy hetven–nyolcvan évét, hanem egész történelmét úgy állította be, mint az Európa védelmében hozott szakadatlan áldozatok történetét: „[...] Az időtől fogva, amelyben a jóságos Krisztus Isten vezetésével Szkítiából kijöttünk, és Krisztus hitét fölvettük, a többi kereszténynek mindig pajzsa és bástyája voltunk […] Mi azután is (ti. a mohácsi vereség ellenére is) azt fogjuk gondolni, hogy a keresztény társadalommal szemben dicséretesen cselekedtünk, ha esetleg [valaki] talál is olyan másik nemzetet, mely azt a külső ellenségtől több mint ötszáz éven keresztül saját vérével és tulajdon költségén védelmezi”.

A paraszti tudat 15. századi formáiról ugyan sokkal kevesebbet tudunk, mint az országot irányító nemesi és egyházi társadalom gondolkodásmódjáról, de ami ismert, abból világosan kitetszik, hogy a parasztság ugyanolyan elutasítóan viszonyult a törökhöz, mint saját urai. A védőbástya jelképpel megfogalmazott hivatást meglepő egységben vallotta magáénak Magyarország valamennyi társadalmi rétege, így a török fenyegetés nagy szerepet játszott abban, hogy az országban erősödött az egymásrautaltság és az összetartozás érzése. A török alattvalóvá (rabbá) válás és az elkárhozás párhuzamba állítása valószínűleg nem korlátozódott a felső rétegekre, hanem az egész magyar társadalom szemléletét áthatotta.

A 15. század közepe után a törökről és a hozzá való viszonyról kialakított modell egyre jobban feltöltődött teológiai-eszkatológikus elemekkel. Ezt a folyamatot bizonyára a török nyomás erősödése és az a keserű tapasztalat táplálta, hogy minden erőfeszítés dacára az ország pusztulása folytatódott, erőforrásai apadtak, és mindinkább magára maradt a „közös” ellenséggel szemben. Már Hunyadi János leveleiben felbukkan a „romlás”, sőt a „végromlás” képe, az a vízió, hogy az ország egyedül nem bírja sokáig az egyenlőtlen küzdelmet. Hogy ez nem puszta retorikai fogás volt, az kiderül abból, hogy Hunyadi többször utalt az „égi koronával” szimbolizált mártíromság eshetőségére. Nyilván ezzel függ össze, hogy a hadvezér és kancellárja a törökellenes harcok balsikereit végső soron rendre az isteni akaratból vezette le. A rigómezei vereség (1448) után kijelentették, hogy „bűneinkhez képest kevés is mindaz, amit eleddig szenvedtünk”, s az újabb katasztrófában hasonlóképpen „Isten büntető szándékát” látták.

Ez a felfogás persze cseppet sem eredeti. Azóta, hogy a 8. század elején lefordították latinra Pszeudo-Methodiosznak a muszlim terjeszkedéssel foglalkozó művét, és annak gondolatait az apokaliptikus (főleg a joachimista) áramlatok mindenüvé elterjesztették, a nyugati világban közhelynek számított, hogy a muszlimok (szaracénok) az apokaliptikus népek közé tartoznak, akiket Isten bűneik miatt, büntetésből küldött a keresztényekre. Ez a nézet Magyarországon már a 13. század közepén felbukkant, amikor IV. Béla király az „emberiség bűneire” vezette vissza a tatárjárás „viharát”. Hunyadiék tehát a bűnbeesés–büntetés emlegetésével nem tettek egyebet, mint visszanyúltak a hazai és az egyetemes tradícióhoz. Ám egy lényeges kiegészítést is fűztek hozzá, ami vigasztalást és reményt adott a török ellen küzdőknek. Úgy érveltek, hogy az isteni büntetés jogosságát vitatni nem szabad, inkább bűnbánatot kell gyakorolni, s akkor Isten megkönyörül a vétkezőkön. Annál is inkább, mert szilárdan hitték, hogy a „menny nem pusztító, hanem nevelő céllal méri büntetését”, az ég tanító szándékaiból pedig a reményt is kiolvasták: „mi azzal vigasztalódunk, hogy az ég büntetésében nevelő intést látunk, nem pedig gyilkos szándékot”. Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy felesleges, dőre dolog a küzdelem végső kimenetelével foglalkozni, hisz az isteni döntést befolyásolni nem lehet. A „megneveltek” csak egyet tehetnek: csüggedetlen reménnyel fegyverkezzenek a török ellen.

A tanító vagy nevelő Isten és a török mint ennek eszköze olyan gondolatok, amelyek mintegy hetven év múltán fontos helyet foglalnak majd el Luther tanításaiban. Luther – hasonló meggondolásokból – a törököket nevezte „iskolamesternek”, mert azok véleménye szerint Isten fenyítő hatalmát testesítették meg. Míg azonban Luther innen csak hosszas vívódás után jutott el a török elleni harc helyesléséig, a 15. század közepén élt magyar vezetők „Isten büntetéseiből” soha, egy pillanatra sem következtettek arra, hogy fel kellene adniuk hazájuk és Európa védelmét.

A bűnbeesés tana, a kiválasztottság érzése és a vele szorosan összekapcsolódó gondolat a törökök és az Antikrisztus azonosságáról, valamint bizonyos chiliasztikus várakozások termékeny talajra találtak az itteni szerzetesrendek, kiváltképp a magyar alapítású pálosok, az obszerváns ferencesek, sőt a karthausiak körében is, majd rajtuk keresztül a magyar parasztság széles rétegeihez jutottak el. Laskai Osvát (c. 1450–1511), aki a századfordulón több éven át a ferences rendtartomány vikáriusa volt, egyik 1498-as prédikációjában egyértelműen az Antikrisztussal azonosította a törököket. Az Antikrisztus feltűnése számára ugyanúgy a közeli világvéget jelezte, mint elődeinél, ugyanakkor elutasította, hogy az eszkatologikus ellenség előretörését tétlenül kellene szemlélni. Az ellenállást, a „haza” védelmezését az egész társadalom morális kötelezettségének tartotta, nem téve különbséget úr és paraszt között (s ezzel messze túlhaladva a korabeli nemesi felfogáson, amely a nemzetből a parasztot kirekesztette). Az organikus közösségként felfogott magyar nemzetet aztán a joachimizmusban és a 15. századi spirituális misztikában központi szerepet játszó „választottakkal” vagy „választott néppel” azonosította, miáltal nemcsak a nemesi köztársaság vagy az ország harcoló rendjei, hanem az egész magyarság Isten választott népe lett, amelynek az a rendeltetése, hogy a kereszténység pajzsát hordozza „a Nagy Török ellen, hogy derekassága és bátorsága révén a szent kereszténység az óhajtott békét élvezhesse”.

A ferences gondolatok nagy hatást gyakoroltak a magyar parasztokra is, akiket egyfajta chiliasztikus kiválasztottság-tudat hatott át: magukat „Krisztus katonáinak”, „áldott népnek” tudták, akik az országot védelmezvén valójában a keresztény hitet oltalmazzák az apokaliptikus ellenséggel szemben. A török elleni harc és az üdvözülés összekapcsolása tehát ugyanúgy hozzátartozott a

népi keresztes eszmekörhöz, mint a magyar humanista magaskultúra gondolatrendszeréhez. Ugyanilyen rokonság figyelhető meg egy másik ideológiai elem esetében is: a magyar társadalom különböző rétegei egyre többször vontak párhuzamot a maguk és az ószövetségi zsidó nép sorsa között. Már a 15. század első felének huszita mozgalmaiban elkezdődött a „kiválasztottak” és a zsidó nép szenvedéseinek összehasonlítása, s a 16. század elejére valószínűleg széles körben elterjedt az a nézet, hogy a magyarok (vagy egyes csoportjaik) helyzetét a zsidó nép példájával lehet a legjobban megvilágítani; Isten őket is bűneik miatt sújtja csapásokkal (a törökkel), de ha megértik az Úr nevelő szándékát, vagyis megtérnek, és ellátják Istentől rendelt feladatukat, a kereszténység védelmét, akkor Isten kegyelmébe fogadja, és megszabadítja őket az üldöztetésektől. A reménytelennek tűnő helyzet csak megerősítette bennük küldetésük fontosságát, azt (a gyakorlatban mindinkább illuzórikussá váló) tudatot, hogy ha helytállnak, a török legyőzhető lesz, de legalábbis áldozatukkal elnyerik az üdvösség jutalmát.

Mohácstól a 16. század végéig

Az önálló magyar állam bukása, az oszmán megszállás és az ország három részre szakadása darabokra törte azt a képet, amelyet a magyar társadalom a törökről és a vele szembeni ellenállásról másfél évszázad alatt kialakított magának. A protestáns ideológusok azonban a „cserepekből” hamarosan ismét új képet raktak ki, amely a szellemi önvédelem hatékony eszközeivel látta el az ingadozókat. A protestáns álláspont látszatra a Luther és Melanchton által kimunkált wittenbergi teológia vagy történetszemlélet egyszerű átvétele. Ám a 16. századi magyar protestáns teológusok és prédikátorok valójában nem tettek mást, mint visszanyúltak az előző évtizedekben darabjaira hullott magyar hagyományhoz, és a wittenbergi apokaliptikus, eszkatológikus determinizmus szellemében új rendszerbe foglalták azt.

Ennek az ideológiának a lényege ugyanis a magyarázat: az ország törvényszerű bukásának megvilágítása és az ettől elválaszthatatlan vígasztalás. Protestáns felfogás szerint a törökök győzelme és a nyomában járó pusztítás a haragvó Isten büntetése a magyarság bűneiért. Isten azonban nem véletlenül sújtotta a magyarságot ilyen keményen: mint hajdan a zsidókat, most ezt a népet választotta ki magának, ezt szereti a legjobban; haragja a nép javát szolgálja, csapásaival tanítani, nevelni akar, és bűnbánatra ösztönöz. Ha a választott nép mindezt megérti, és megtisztul, akkor Isten újra magához öleli, és megszabadítja a töröktől.

Míg a reformátorok a választott népet kollektíven sújtó büntetés gondolatával megszabadították az egyént az önvád terhétől, addig az eszkatológia és az apokaliptika minden eddiginél erőteljesebb alkalmazásával az egész közösséget mentették fel a török túlhatalmának kialakulásáért rá háruló felelősségtől. A prédikátorok beszédeiben és írásaiban az ország hadszíntérré válása a világvég közeledtével függött össze; a török Góg népe, a testi Antikrisztus, a Sátán pusztító küldötte lett. A wittenbergiek duális Antikrisztus felfogását követve legtöbben a török mellé állították a pápát, akiben a lelki Antikrisztust ismerték fel. Az Oszmán és a Habsburg Birodalom küzdelmében az utolsó idők apokaliptikus hatalmainak összecsapását látták, s ebből azt a következtetést vonták le, hogy Magyarország a világtörténelem középpontjába került. A két birodalom harcának kimenetelét a század közepe után elég pesszimistán ítélték meg (mind többen voltak, akik már csak Istentől, az utolsó ítélet eljövetelétől reméltek szabadulást), ám a század végén már többen hangoztatták azt a nézetet, hogy a megjavult, összefogott és vállvetve harcoló magyar társadalom önmaga is felszabadíthatja országát. Ezzel egyetértett a zömében protestáns végvári katonaság is, amely elfogadta ugyan mind a bűnös nép, mind a zsidó–magyar rokonság eszméjét, de mindvégig ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy Magyarország „a kereszténység védőbástyája”, s hogy saját helytállása nemcsak a hit, hanem az ország megmaradásának záloga is.

A 17. században bizonyos repedések figyelhetők meg a magyarok egyöntetűen törökellenes nézeteiben. Emögött főleg az húzódott meg, hogy (elsősorban a század második felétől) a magyar politikában egyre nagyobb teret nyert a török orientáció, és a Habsburg-ellenes mozgalmak és felkelések vezetői (kivált az 1604–1606-os, az 1660-as és az 1678–1683-as években) ismételten elfogadták az Oszmán Birodalom támogatását. Ugyanakkor a magyarok zöme – még a legszorosabb együttműködések idején is – változatlanul „természettől való ellenségnek” tekintette a törököket, „akik csak a saját hasznukat lesik”.

A 18. századtól máig

A törökök kiűzése (1699–1718) után a róluk élő kép fokozatosan megváltozott. Nemcsak azért, mert a közvetlen ellenségeskedés – egy-két rövidebb háborút leszámítva – megszűnt, hanem főként azért, mert a magyarság a legyőzött ellenség kulturális örökségének számos hagyatékát (ételeket, hangszereket stb.) beillesztette saját kialakulóban lévő, részben a Habsburg-ellenesség jegyében formálódó nemzeti önazonosságának alkotóelemei közé. (Így például az egyik legjellegzetesebb magyar hagszernek tartott tárogató sem más, mint a töröksíp, a zurna egyik változata). Hozzájárult az érzelmek megváltozásához az is, hogy a Rákóczi-szabadságharc bukása után a fejedelem és legkitartóbb hívei az Oszmán Birodalomban kaptak menedéket. A bujdosók befogadása és öröksége különösen akkor kezdte áthangolni a magyar közgondolkodást, amikor a század végi magyar politika Rákóczi példája felé fordult, és felfedezték és kiadták Mikes Kelemen törökországi leveleskönyvét, amely szintén bátorítást adott az önálló magyar szellemi és politikai útkeresésekhez. Ezzel párhuzamosan a törökellenes érzelmek is kezdtek alábbhagyni. Elősegítette a változást, hogy Magyarországon mindig is élt az elképzelés a törökök és a magyarok közös eredetéről, amit a születőben lévő nemzeti történetírás még fel is erősített.

A reformkor óta a magyar történettudomány képviselői elsősorban aszerint foglaltak állást a török korról, hogy mit gondoltak a Magyarországot régóta kormányzó Habsburgokról. A véleményeket a század nagy politikai eseményei is jelentősen befolyásolták: az 1848–49. évi magyar forradalom és szabadságharc elfojtása, s az a tény, hogy a szabadságharc vezetői az Oszmán Birodalomban leltek menedéket; később, a krími háború után pedig az, hogy a pánszlávizmus és az orosz fenyegetés következtében szívélyes viszony alakult ki az Oszmán Birodalom és a Monarchia, s főleg oszmán és magyar értelmiségi körök között. Ebben a légkörben a törökbarátság és a Habsburg-ellenesség nagyon könnyen visszavetült a múltba; így sokak számára az erdélyi fejedelemség lett a magyar függetlenség és a nemzeti egység hordozója, az Oszmán Birodalom a magyar nemzeti gondolat támogatója, a Habsburg Monarchia pedig annak eltiprója.

A 19. század utolsó harmadában ezért megerősödtek a törökbarát nézetek, amelyek a következő évtizedekben érték el csúcspontjukat. Egy nagy hatású magyar történész, Takáts Sándor, a 16–17. századi Habsburgokat (és főleg azok zsoldos katonáit) rendkívüli ellenszenvvel, a hódító törököket és a velük szemben helytállni igyekvő magyarokat viszont elfogultságig menő rokonszenvvel ábrázolta. Leírásaiban a 16–17. század romantikus hőskorrá változott, amelyben a törökök a magyarokhoz hasonló, lovagias, bátor és becsületes ellenfelekként jelentek meg. Hasonlóan gondolkodott a hírneves orientalista, Vámbéry Ármin és a polihisztor-építész Kós Károly is, aki az Isztambul építészetéről írott könyvében szenvedélyes szavakkal ecsetelte a törökkor nemzetépítő hatásait.
A másik, Habsburgokhoz lojálisabb történetírói kör viszont a magyar történelem szinte minden nyomorúságáért a törököket tette felelőssé. A dualista és a Horthy-korszakban egyaránt vezető szerepet betöltő Szekfű Gyula például a magyarországi harcokat „Kelet és Nyugat”, két civilizáció összecsapásának tartotta, melyben „a rabszolgatartó török állam ragadván magához a győzelmet, a magyarság európai civilizációjának nyomai is kipusztultak”. Szekfű szerint végső soron a háromszáz évig elhúzódó török háborúk térítették el a magyar nemzetet és államot a fejlődés fő irányától, ezért „a török uralom a magyar történet legnagyobb, talán egyetlen katasztrófája”.

A törökök és a hódoltság korának kettős megítéléséhez a korabeli irodalom is hozzátette a magáét. A magyar olvasóközönséget hosszú időn át elsősorban Jókai Mór törökkori kalandregényei „nevelték”, aki a magyar sorskérdések tárgyalása közben – történeti forrásaihoz híven – meglehetősen elfogulatlan képet adott a törökökről is. A 19–20. század fordulója körül azonban megjelentek azok a történelmi regények (Donászy Ferenc: Buda hőse, Gárdonyi Géza: Egri csillagok), amelyek hatására a magyar közvélemény a hódoltság kori törököket – máig ható érvénnyel – a nemzet legnagyobb ellenségei közé sorolta be, miközben a kortárs törökségre általában rokonszenvvel tekintett. A rokonszenv a későbbiekben tovább erősödött azáltal is, hogy a két ország szövetségesként harcolt az első világháborúban, hogy a világégés során és után a két népet hasonló „balsors tépte”, és hogy a két háború között a magyar és a török állam között szívélyes és széles körű kapcsolatok szövődtek.

A mai Magyarország törökökről alkotott képében tovább él a korábbi kettősség. Mértékadó történészek túl sötétnek látják Szekfű véleményét, összességében mégis rendkívül súlyosnak tartják az oszmán-török hódítás és megszállás következményeit. Természetesen nem (csak) a hódítók európaitól idegen berendezkedése, eltérő kultúrája stb. miatt, hanem elsősorban azért, mert – a 15. századot is ide számítva – háromszáz évre pusztító háborúk színterévé tették az ország földjét.
Mindettől függetlenül mind a szakemberek, mind az „egyszerű” magyar és a török állampolgárok képesek arra, hogy közös múltjuk e szakaszát elfogulatlanul ítéljék meg, és hogy a hajdani ellenségességet ne vetítsék ki a mára. Ez eléggé kivételes, hiszen a törökök és más, általuk egykor meghódított népek kapcsolata általában még nem jutott el erre a szintre.¹
 

Kulcsszavak: magyarok, (oszmán-)törökök, ellenségkép, identitás, közös történelem, megbékélés, rokonszenv
 

IRODALOM

Bokányi Péter ((2007): Ahogyan sohasem volt. A történelmi regény változatai az ezredforduló magyar irodalmában. Savaria University Press, Szombathely

Dávid Géza – Fodor Pál (2002): Hungarian Studies in Ottoman History. In: Adanır, Fikret –Faroqhi, Suraiya (eds.): The Ottomans and the Balkans. A Discussion of Historiography. Brill, Leiden–Boston–Köln, 305–349. (The Ottoman Empire and Its Heritage. Politics, Society and Economy. Series ed. by Suraiya Faroqhi and Halil İnalcık. Vol. 25.)

Dávid Géza – Fodor Pál (2007): From Philological to Historical Approach: Twentieth Century Hungarian Historiography of the Ottoman Empire. In: Hadler, Frank – Mesenhöller, Mathias (Hrsg.): Vergangene Größe und Ohnmacht in Ostmitteleuropa: Repräsentationen imperialer Erfahrung in der Historiographie seit 1918 / Lost Greatness and Past Oppression in East Central Europe: Representations of the Imperial Experience in Historiography since 1918. Leipzig, 147–158.

Fodor Pál (1997): Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben. Történelmi Szemle. 39, 1, 21–49.

Forgó András (2010): Überlegungen zum Wandel des Osmanenbildes im Königreich Ungarn der Frühen Neuzeit. In: Haug-Moritz, Gabriele – Pelizaeus, Ludolf (Hgg.): Repräsentationen der islamischen Welt im Europa der Frühen Neuzeit. Aschendorff Verlag, Münster, 75–94.

Hóvári János (2009): Rodostói emlékek és tanulságok. Beszédes Kálmán – Rodostó magyar képírója. Magyar–Török Baráti Társaság, Budapest

Sudár Balázs – Csörsz Rumen István (1996): Trombita, rézdob, tárogató... A török hadizene és Magyarország. Tinódi Lantos Sebestyén Református Zeneiskola, Enying

R. Várkonyi Ágnes (1988): Búcsú és emlékezet (a visszaszoruló török képe a magyar közvéleményben). Keletkutatás. tavasz, 3–24.

LÁBJEGYZETEK

1 A magyarországi értelmiség – jó szokásához híven – olykor már extrém mutatványokkal is előrukkol: pár évvel ezelőtt olyan történelmi regény jelent meg a hódoltság koráról, amely a törököket ha nem is rokonszenvesen, de közömbösen ábrázolja, a magyarokat viszont kifejezetten gúnyosan és ellenségesen. Ez az, amit senki sem vár el tőlünk. <