A hagyományos világirodalom-felfogás centrumában
sokáig a francia, német és angol irodalom állt, hozzájuk csak az
amerikai irodalomnak sikerült utóbb felzárkóznia. Nagy országok − nagy
irodalmak, mondhatjuk, s a nagy ország fogalma természetesen nem
pusztán a terület vagy a népesség alapján definiáltatik. Örülhetünk
egyes írók vagy művek áttörésének, de lássuk be: ha egy-egy irodalom
nemzetközi ismertségét tekintjük, még a föld legnépesebb országainak
irodalmai sem számíthatók az úgynevezett nagy irodalmak közé.
Annak idején Gera György, az Idegennyelvű
Könyvszemle főszerkesztője volt az, aki a sok helyütt, sokszor
elhangzott panaszok, indulatos eszmefuttatások, rezignált tűnődések,
tárgyilagos helyzetelemzések és bölcs javaslatok számára fórumot
teremtett: költőket, írókat, kiadókat kérdezett meg, mit tehetnek azok
az országok, amelyeknek irodalmát nem méltányolják kellőképpen, s
létezik-e egyáltalán maradéktalan értékű fordítás. A körkérdésre
érkezett válaszok 1979-ben jelentek meg Petits pays, grandes
littératures? – Small Countries, Great Literatures? címmel, angol és
francia nyelven.
Törökök (mondjam: jellemző módon?) nem szerepeltek
a kérdezettek között, de a Sanat Olayı című török művészeti folyóirat
1981/11. száma bőségesen szemelgetve a válaszokból, hozzátette négy
ismert török alkotó hozzászólását. Gondolataik bepillantást engednek a
hozzánk sokféle szállal kötődő, s Magyarországon mégis alig ismert,
gyökeresen eltérő vonásai mellett sok szempontból hasonló gondokkal
küszködő török irodalom világába.
Füruzan némi gúnyt érez a címben. A kiváló írónő
már harminc évvel ezelőtt is aggodalommal szemlélte a tömegeket a
könnyen emészthető szellemi táplálékra szoktató médiát. A kis országok
irodalmainak piac kellene, de mintha nem volna elég, hogy le kell
győzniük a nyelvi, megértésbeli és gazdasági akadályokat, a piac az
igazi értékek helyett többnyire a zajos sikereket keresi. „Régi és
szép nyelv a török, különösképpen alkalmas a költészetre” – állapítja
meg. A verset fordíthatatlannak érzi, de mintegy önmagát cáfolva
sorolja a sikeres ellenpéldákat.
Attila İlhan indulatos hozzászólásában nem a
fordítások alacsony, hanem épp ellenkezőleg, magas számában látja a
bajok forrását, abban a sznob magatartásban, amely csak a külföldi
regényt, a külföldi filmet tartja olvasásra-megtekintésre érdemesnek.
Ahogy a nyugati országoktól függő török ipar montázsipar lett, úgy
váltak az írók, költők a külföldi irodalmi áramlatok követőivé. A pénz
és a fegyver hatalma segítette e nyelvek irodalmának terjesztését. „Ha
bízunk benne, ha nem, a fordítás az irodalom nemzettől nemzethez
juttatásának egyetlen útja. A kortárs irodalom nagyjai is − minthogy
legtöbbjük nem tud nyelveket − fordításokon nevelkedtek” – vallja a
jeles török író és költő, ugyanakkor a mai török irodalom számára a
nemzeti öntudat erősítését tartja a legsürgetőbb feladatnak: „Ha
sikerül nemzeti kultúrát teremtenünk, kapcsolatot fogunk teremteni a
többi nemzet kultúrájával is – az egyenlőség alapján.”
Aziz Nesin itt is a rá jellemző szellemességgel és
szemléletességgel fogalmaz: „Az utóbbi hónapokban feltűnt egy reklám:
»A bankunk jó bank.« Az irodalom nem bank, az irodalom nem dicsérheti
önmagát. Nem ismeri a világ a kis országok nagy irodalmát? Ha valóban
létezik– és szerintem létezik −, ám ne ismerje. Nem a mi feladatunk,
hogy megismertessük, hanem másoké… Az épületek legnagyobb kapuja a
bejárat, nincs olyan ház, amelynek a konyha-, háló- vagy
fürdőszobaajtaja nagyobb volna a bejáratnál. A világnak megvannak a
maga nagy kulturális kapui. A régi nagy, élenjáró országok, ha
időközben veszítenek is nagyságukból, egy ideig még őrzik kulturális
kapuik fontosságát. Kapu egy-egy nemzetközi díj is… A nagy kulturális
kapuk kiadói sajnálatos módon a kis vagy elmaradott országoktól inkább
egzotikus érdekességeket várnak…” A világhírű török humorista maró
gúnnyal sújtja az írók bárminemű önreklámozó tevékenységét, az
irodalom terjesztését a nemzeti és nemzetközi szervezetek feladatának
tartja. A fordításról szólva látja az érem másik oldalát is:
„Általában arról beszélnek, hogy a mű a fordítás során veszít
értékéből. Holott nyerhet is. A vers és a humor veszíthet a legtöbbet.
Egy irodalmi alkotásban két dolog a lényeg: mit mond, és hogyan
mondja. Bármennyire fontos is mindkettő, a humorban és a versben
rendkívül lényeges a hogyan. Egy-egy műben pedig éppen az ahogyan a
nehezen fordítható. Nem hiszem, hogy egy művet maradék nélkül le lehet
fordítani, de azt sem, hogy ne lehetne valamit hozzáadni a
fordításnál.”
Kemal Özer, többek között József Attila és Radnóti
Miklós török megszólaltatója mutatkozik a legoptimistábbnak és a
legaktívabbnak. Megállapítja, hogy a megjelenés mindenekelőtt
ismertség, ismeretség kérdése, s a nagy irodalmak és befutott írók
behozhatatlan előnnyel indulnak a versenyben. Aziz Nesinnel
ellentétben azt vallja, hogy az íróknak maguknak kell kézbe venniük az
ügyek intézését. Véleménye szerint a török irodalom szerencsés
helyzetben van, mivel gyökereivel messzire nyúló turkológiai kutatások
eredményeire támaszkodhat. A világ turkológusai a török irodalom
önkéntes fordítói – támogatást kér számukra. A fordításban, minden
nehézség ellenére, bízik. Számolva a racionalitással, együttműködést
javasol: a filológus-fordító és a művész együttműködését.
A magyar és a török irodalom között számos testvérvonás fedezhető fel:
a legfontosabb talán, hogy mindkettőre jellemző a költészet primátusa.
A török irodalom legkorábbi írott emlékei a 6−7. a századból valók; de
bizonyos, hogy szóbeli emlékei ennél sokkal régebbiek. A régi török
versek szótagszámláló verselésűek, rímelésük, nyelvi eszközeik és
képeik a magyar népköltészetből ismerősek számunkra. S
nagyjából-egészéből ugyanezt mondhatjuk a tartalmi elemekről is.
„A magyarság a honfoglalást megelőző századokat
azon a területen töltötte, ahol a nyugati török birodalom állt,
virágzott, és megdőlt. Őseink ott ismerhették meg és hozhatták új
hazájukba a műveltség rögzítő jegyeit is: a rovásírás-jeleket,
amelyeket a székelyek csekély módosításokkal még a 16. században is
használtak. Nem hihetetlen tehát, hogy az Orkon és Tola folyó mentén
látható kőfeliratokban rögzített versekhez hasonló hősi énekek és
siratók hangozhattak el a honfoglalás előtt, alatt és után is, jó
ideig a magyar fejedelmek udvarában és a nép közt” – véli Képes Géza,
akinek a Bilge kagán-, Kül tegin- és Tonjukuk-feliratok verses
fordítását köszönhetjük. Bilge kagán feliratára való utalással Örök
kőbe vésve címmel jelent meg a régi török népek irodalmának kistükre
(szerk. Kakuk Zsuzsa, 1985), amelyet forgatván akárha az Arany János
által siratott-keresett magyar őseposz világát járnánk. És itt
olvashatunk részleteket az első török filológus, Mahmut Kasgári
1070-es években keletkezett Török szótári gyűjteményéből. Az ebben
szereplő mintegy háromszáz közmondás és ugyanannyi vers ugyancsak
ismerősen szól hozzánk, olykor például Balassi Bálint vitézi énekeinek
hangjára emlékeztetve, akiben egyébként a török költészet első magyar
fordítóját tisztelhetjük: jónéhány költeményét − remekül ráérezve a
két nép lelkületének hasonlóságára − korabeli török versek „nótájára
szerzette”, illetve „török szép versekből fordítá”.
Avagy egy másik párhuzam: ahogyan nálunk a
kereszténység felvételével háttérbe szorultak a pogány hagyományok, s
bizonyos vonatkozásban a népköltés is, úgy szorult ki az iszlám vallás
felvétele folytán az írott török irodalomból – főként a perzsa és az
arab kultúra hatására – mindaz, ami ősi, népi volt. Az így kialakult
ún. dívánköltészet évszázadokon keresztül utolérhetetlen pompájú
alkotásokat produkált, ezek azonban, már csak az irodalmi nyelv
elarabosodása, elperzsásodása miatt is, kizárólag a művelt írástudó
olvasóréteghez szólhattak. Ebből a költészetből Repiczky János –
Vámbéry Ármin tanítómestere – révén a forradalom és szabadságharc
lázas időszakában, 1848-ban kaphatott a magyar olvasó ízelítőt: Keleti
órák. Költészeti, történeti és nyelvtudományi tekintetben párhuzam az
arab, perzsa és török költészet között címmel. Mint ahogy e példa is
mutatja, a török irodalom első magyar megszólaltatói első
turkológusaink voltak. Irodalmi munkásságuk a nyelvész-filológus
tevékenységétől néha alig-alig választható el, például a népdal- és
mesegyűjtemények gyakran a nyelvészeti kutatások „melléktermékei”. De
hozzájárulhatott az érdeklődés felszításához a Kossuth-emigráció is,
hiszen általa intenzívebbé váltak a török−magyar kapcsolatok. Ne
felejtsük: a Farkas Adolfból lett Macar Osman pasa leánya, Nigâr Hanım
volt az első jelentős török költőnő, akinek számos költeménye a
korabeli magyar újságok lapjain is megjelent.
Erődi-Harrach Béla irodalomtörténész és földrajzíró
− Fuzúli, Báki, Bagdadi és mások fordítója – többek között Omer
Chejjam költeményeit (1871), Hafiz dalait (1872-73), Daszitani Leila
ile Medsnunt (1875), Száditól a Gulisztan vagy Rózsakertet (1889) adja
a versszeretők kezébe. A kalandos sorsú Mészáros Gyula turkológus és
maga is költő. A Ciprus-lombok alatt. Költemények a keleti világból
(1905) után Török költők címmel teszi közzé műfordításait. Venetianer
(Vincze) Frigyes Mehmed Emin Bey (Yurdakul) című tanulmányával (1906),
illetve Namik Kemal Bej és az új török hagyományok (1911), valamint Az
oszmán irodalom főirányai (1912); Pastinszky János A legújabb török
irodalom főbb képviselői-nek bemutatásával (1912), Bán János Tevfik
Fikret tanulmányával (1932), Dömötör Béla pedig Napkelet gyöngyei
(1911) címen közzétett műfordításaival, illetve Mezey Imre a Vörös
Félhold javára kiadott Magyar−török almanachhal (1915) járul hozzá a
török költészet magyarországi megismertetéséhez. A fiatal Németh Gyula
Türkisches Lesebuch mit Glossar. Volksdichtung und moderne Literatur
(1916) című munkájában helyet kapott a török írástudók által lenézett
népköltészet néhány darabja is. A török népköltés kincseit egyébként
Kúnos Ignác fedezte föl maguk a törökök és a világ számára, ő jegyezte
le és adta ki először a török népi játékok, a karagöz és az ortaoyunu
szövegeit, behatóan foglalkozott a Naszreddin Hodzsa anekdoták
témájával, meséket és népdalokat gyűjtött, fordított és tett közzé, s
górcső alá vette a török irodalom és a nyugati kultúra kapcsolatait
is.
Bár az első világháború után a párizsi békerendszer
elutasítása, az Atatürk vezette felszabadító háború és a kedvezőbb
békekötés kikényszerítése fokozta a törökök iránti szimpátiát, a
második világháború és az azt követő évek nem kedveztek a török
irodalom magyarországi megjelenésének.
Egy átfogó antológia 1961-ig váratott magára. A
Szenvedélyek tengere című kötettel korok, stílusok és irányzatok
között Rásonyi László eligazító tanulmánya és kitűnő műfordítógárda
segítségével hajózhatunk a török költészet vizein. A kötet a 13.
századi dívánköltő Szultán Velettől a lantos költészeten át a 20.
század súlyos gondoktól feszülő lírájáig épít egyetlen hatalmas ívet.
A hazánkban többször is megforduló világhírű török költőnek, Nâzım
Hikmetnek versei, drámái, meséi és regénye majd tucatnyi kötetben
olvashatók magyarul, rajta kívül azonban csak két török költő: Fazıl
Hüsnü Dağlarca, illetve Ataol Behramoğlu dicsekedhet önálló magyar
nyelvű verskötettel.
Az európai értelemben vett prózairodalom csak a 19.
század másod felében kezdi bontogatni szárnyait, nekünk mégis közel
száz éves török regényfordításaink is vannak: Halide Edip (Adıvar),
Mustafa Macide, Ahmed Rasım, İskender Fahreddin és Suat Derviş egy-egy
regényét Silberfeld Jakab, Vincze Frigyes, Persian Ádám, illetve
Schneider Miklós 1917 és 1933 között ültette át magyarra. Ha e korszak
drámafordításait és tanulmányait is számba kívánnánk venni, újra
turkológusaink munkáit sorolhatnánk. Elégedjünk meg Karácson Imrének,
a magyar vonatkozású török források tudós kutatójának ideidézésével, a
korai török próza nagy egyénisége, Evlia Cselebi okán. A tízkötetes
Seyahatname (Utazások könyve) hasonlóan alkotójához, kalandos utat
járt be. A mű három kéziratos példányát őrzik a török könyvtárak, de
nyomtatásban – a cenzorok beavatkozása miatt – még a 19. században is
csak hiányosan jelenhetett meg. A teljes kiadás nyolc kötete 1898 és
1928 között még arab-, az utolsó kettő már latin betűs
|
|
írással látott napvilágot. Magyar tudósoknak is
része volt ebben: a magyarországi utazásokról szóló hatodik kötet az
Akadémia anyagi támogatásával, Vámbéry Ármin előszavával és Karácson
Imre közreműködésével jelent meg nyomtatásban. Ez a kötet 1904-ben
magyar fordításban helyet kapott az Akadémia Török történetírók
sorozatában. A további búvárkodások során Karácson felfedezte, hogy a
hetedik kötetben is vannak magyar vonatkozások. Miután a török cenzúra
akkor állíttatta le az Evlia-kiadást, Karácsonnak a legnagyobb
óvatossággal kellett dolgoznia a további fordításon. Mégis már
1908-ban megjelent magyarul Evlia Cselebinek az 1664–66 között
Magyarországon és Ausztriában tett utazásairól szóló beszámolója...
A modern török próza egyik erőssége – talán
legerősebbje – a novella. A magyar olvasók szinte a kezdetektől
(például Samipaşazade Sezai) a klasszikusokon (például Ömer Seyfettin)
és a műfaj igazi megújítóin (például Sait Faik Abasıyanık) át az
akkori legmodernebbekig követhetik a fejlődés útját a Rubovszky Edit
által szerkesztett Török elbeszélők című antológiát olvasva (1974).
Tasnádi Edit Van, akit sólyom karmol meg című fordításkötete pedig az
újabb török novellák közül válogat egy csokorra valót (2004).
Olvashatunk ugyan néhány elbeszélést a már klasszikusnak számító
szerzőktől (Halikarnas Balıkçısı, Yakup Kadri Karaosmanoğlu stb.), az
elbeszélések többsége új alkotás az 1980-as és 1990-es évekből. A
válogatás egyik érdekessége, hogy jó néhány írónő szerepel közöttük.
Aziz Nesin humoros/szatirikus írásaiból két válogatáskötetet vehetünk
kézbe; 1953-ban a „török Gorkijnak” nevezett Sabahattin Ali
elbeszéléseiből Budapesten Mocsárláz, Pozsonyban pedig A malom címmel
jelent meg egy-egy válogatás. A ballada-tömörségű és -drámaiságú Bekir
Yıldıznak önálló novelláskötete is van magyarul: Sírok virág nélkül
(1986).
Érdemes külön csokorba gyűjteni a Magyar−Török
Baráti Társaságnak a török irodalom hazai megismertetését szolgáló
kiadványait. Köteteink természetesen már a rendszerváltás utáni évek
termékei. Ekkor jelenhetett csak meg magyarul Tarık Buğra Állva akarok
maradni című drámája, amellyel a török író az 56-os forradalom magyar
hőseinek akkor állított emléket, amikor itthon még beszélni sem
lehetett róluk; valamint az az emlékkönyv, amely születésének 750.
évfordulója alkalmából mutatja be a magyar olvasóknak a török
költészet máig egyik legnagyobb alakját, Júnusz Emrét; továbbá Yalvaç
Ural kedves történetét két csigáról, Szemeszarvról és Nyomafényesről.
A közelmúltban elhunyt Prof. Dr. Vecdet Erkun Budapesttől Ankaráig
címmel kiadott kötetében hazánkban töltött diákéveire, a második
világháború előtti/alatti Magyarországra emlékezik vissza (1991, 1993,
1995, 2004; Tasnádi Edit fordításai). Puskás László három hézagpótló
fordításkötettel jelentkezett: Számi Pasazáde Szezái Szabadulása volt
az egyik első irodalmi értékű török regény (1994); Reşat Nuri Güntekin
regénye, a Madárka (2004) az egyik legolvasottabb török klasszikus;
Ömer Seyfettin pedig a török novellaírás első igazán jelentős mestere.
A Hárem címmel megjelent kötetből (1992) idézek: „Mikor Márton pap az
elutasító válasszal épp visszaindult volna, Szondi magához intette.
Két török ifjút hoztak oda, akiket korábban ejtettek foglyul. Értékes
vörös bársony ruhába öltöztette őket, zsebüket megtömte arannyal, majd
így szólt: »Vidd őket a pasához, nem akarom, hogy velem együtt
haljanak meg ezek a derék legények. A pasa gondoskodjon nevelésükről.
Országának két jó katonája válhat belőlük.« […] Aztán hallottuk a
kezünkre került foglyoktól, hogy a vár udvarába összegyűjtötte a
legértékesebb holmikat és felgyújtatta. Harci ménjeit könnyek között,
a saját kezével szúrta le. Az utolsó rohamnál a mi katonáink harcoltak
a várkapunál. Mikor betörtek, a janicsárok mindenképpen élve akarták a
golyótól megsebesített Szondit elfogni. Ő azonban térdre rogyva,
számtalan sebből vérezve haláláig küzdött. […] Testét és levágott
fejét a várral szemben temettette el a pasa, és megparancsolta, hogy
sírjára zászlót és kopját tűzzenek.” Tudjuk, hogy Ömer Seyfettin jeles
oszmán kori történetíróktól, Naimától és a pécsi születésű Pecsevitől,
illetőleg a német orientalista történésztől, Hammertől vett históriák
alapján Régi hősök címmel adott ki elbeszéléseket, hogy a dicső múlt
példáival öntsön új erőt „Európa beteg emberébe”.
A Terebess Kiadónak tucatnyi török vonatkozású
könyvet köszönhetünk: így például Kimondott szó – kilőtt nyíl – török
népek szólásainak és közmondásainak gyűjteményét (Buda Ferenc
válogatása, 1998). Nyolcvan év múltán újra kiadták Naszreddin, a Török
hodzsa tréfáit, melyek „eredetijét gyűjtötte és magyarul megírta Kúnos
Ignác” (1996). Kúnos A török népköltés című 1925–26-os törökországi
egyetemi előadásai három török kiadás után jelentek meg végre itthon
is (magyarra[!] fordította Tasnádi Edit, 1999). Turan Oflazoğlu Nagy
Szulejmán című színműve az igazságos uralkodó tragédiáját állítja
elénk (ford. Tasnádi Edit, 2000).
Aziz Nesin egyfelvonásosaiból Balázs Judit/Eörsi
István fordításában jelent meg egy karcsú kötet: Csinálj valamit, Met
(1984); török színművekkel azonban nemcsak nyomtatásban, hanem
színpadon, illetve rádióra alkalmazva is találkozhatott a magyar
közönség. Az Ódry Színpadon főiskolások mutatták be Haldun Taner
Kesanli Ali balladája című népi illetésű darabját; a török árnyjáték,
a Karagöz mulatságos jeleneteit pedig a Körszínházban Kúnos Ignác
fordításainak felhasználásával Kazimir Károly állította színpadra. (A
hús-vér szereplők előadása később az isztambuli közönséget is
elbűvölte.) A Magyar Rádióban a legkiválóbb színészek előadásában
hangzott el Başar Sabuncu Megtiszteltetés című komédiája (1978), Turan
Oflazoğlu, „a török Shakespeare” szultándrámája, a Bolond Ibrahim
(1986), valamint Orhan Asena két történelmi drámája: az Igazságos
Szulejmán szultán (1987) és a Bejazit trónörökös (1987). A Comedium
Színpadon volt látható Mehmet Asa rendezésében 1993-ban Melih Cevdet
Andaytól a Beszélő, valamint Sabahattin Kudret Aksaltól a Kávé zoo.
Érdekesség, hogy Orhan Asena Hürrem szultána című drámájának magyar
fordítása a Török Kulturális Minisztérium jóvoltából 1992-ben
Ankarában látott napvilágot (Tasnádi Edit fordításai).
A szűkre szabott keretek között nem szólhatunk
például a gyermek- és ifjúsági művekről, a népmese-válogatásokról, s
minthogy elsősorban a könyv alakban megjelent műveket tudjuk −
igencsak vázlatosan − áttekinteni, nem eshet szó az újságok és
folyóiratok lapjain, televízióban vagy a mozik műsorán felbukkanó
török alkotásokról sem. Néhány folyóiratszámra mégis fel kell hívnunk
a figyelmet: a Helikon Világirodalmi Figyelő 1979/1–2. számában a
török irodalom különböző aspektusairól olvashatunk; a Magyar Napló
1998. októberi, illetve 2001. október–november–decemberi számában
pedig török írók és költők műveiből található összeállítás. A
Keletkutatás 1987-es őszi számában a török irodalom magyarországi,
másrészről a Hungarológia 1995/7. számában a magyar irodalom
törökországi jelenlétére vonatkozólag találhatnak összefoglalót.
A török széppróza Magyarországon legismertebb ága,
az olvasóközönség számára leginkább vonzó műfaj kétségtelenül a
regény. A szocializmus évtizedeiben természetesen az elmaradott
viszonyok között szenvedő parasztok vagy az igazságtalan társadalmi
viszonyok közepette a kiutat kereső értelmiségiek drámai történetei
jelenhettek meg. A többször is Nobel-díjra jelölt, világhírű Yaşar
Kemal regényeposzai, A sovány Mehmed (1963) és az Ördögszekerek útján
(1983), Samim Kocagöz A tízezrek visszatérése című műve (1976), a
korai urbánus regények ritka példája, vagy Erdal Öz megrázó híradása a
börtönökben megkínzottakról, a Vajúdó szabadság (1981) vitathatatlan
irodalmi értéket képvisel.
Az utóbbi esztendők örvendetes fellendülése folytán
számos török mű került a regénykedvelők kezébe. Az érdekesebbekből
szemezgessünk: Perihan Mağden két kamaszlány majdhogynem szerelmes
kapcsolatáról szóló regénye, a Bajban vagyok veled (2005) a török
fiatalok globalizált világával szerzett meglepetést a magyar
olvasónak. Cem Mumcu Törökfürdő, avagy sírbolt című kisregénye (2007)
egy család hétköznapjaiban mutatja fel a gyilkos indulatok és az
elfogadó szeretet ellentéteit. A Halál Babilonban, szerelem
Isztambulban − İskender Pala regénye (2007) hatalmas tudás birtokában,
a 16. századi nagy török költő, Fuzúli sorait használva kódul vezeti
hőseit évszázadokon át egy ókori rejtély nyomában. Az egyik
legkiválóbb kortárs író, İhsan Oktay Anar két regénye is elérhető
magyarul. Filozófia és történelem, álmodozó hősök és brutális
hatalomgyakorlók titokzatos világába vezető vérbeli posztmodern regény
a Ködös kontinensek atlasza (2007); az Efrasiyab történetei (2008)
című mű keretbe ágyazott mesék sorozata felnőtteknek a félelemről, a
hitről, a szerelemről és a túlvilági paradicsomról (Tasnádi Edit
fordításai). A fiatal Elif Şafak bestsellere, Az isztambuli fattyú
(Nagy Marietta, Sipos Kata, 2009) már az örmény téma okán is
szenzációt keltett.
A legismertebb török író nálunk is Orhan Pamuk.
Életművében Európa és a muszlim Törökország találkozik egymással. Már
a Nobel-díj odaítélése előtt megérkezett Magyarországra
történelmi-posztmodern regénye, A fehér kastély; később A fehér vár
címmel újrafordítva is megjelent (Komáromy Rudolf, 1985; Csirkés
Ferenc, 2006). A Fekete könyv bonyolultságával és gazdagságával a
kortárs török irodalom egyik sokat vitatott, de ugyanakkor egyik
legolvasottabb alkotása (Tasnádi Edit, 2008). Ugyanezt elmondhatjuk Az
új élet című regényéről is, amely egy titokzatos könyv hatása alá
kerülő fiatalember útkereséséről szól (Takács M. József, 2006). A
nevem Piros-ban − amelyet legszínesebb és legoptimistább regényének
nevezett − a hagyományos keleti előadásmód a modern nyugati
stíluselemekkel ötvöződik (Tasnádi Edit, 2007). Az ártatlanság
múzeumában egy igaz szerelem szomorú történetét meséli el, s közben
nem mellesleg a hatvanas–hetvenes évek isztambuli elitjének világáról
fest kritikus-nosztalgikus képet (Tasnádi Edit, 2010). „Első és utolsó
politikai regényem”− mondta Hó című regényéről (2002) az író, de a
politikát nem sikerült, nem sikerül elkerülnie. Múlt és jelen, Kelet
és Nyugat, a civilizációk közötti konfliktusok kérdéseit feszegető
művei eleve politikai vitákat is generálnak. Amilyen kitartóan
kapcsolódik az író páratlan emlékezőtehetsége az oszmán múlthoz, épp
olyan bátorsággal nyúl a jelen égető problémáihoz, küzd az emberi és a
kisebbségi jogokért, és mindenkor véleményt nyilvánít hazája politikai
kérdéseivel kapcsolatban. Sajátos Orhan Pamuk-i mű az Isztambul − a
város és az emlékek (Nemes Krisztián, 2007): a páratlan szépségű
városnak, főképpen a régi Isztambulnak szubjektív rajza, önéletrajz és
művelődéstörténet izgalmas elegye.
Engedtessék meg végül a műfordításban érintett
szerzőnek is, hogy ennyi sok adat után szubjektív hangot üssön meg!
Művész a műfordító? Legalább félig annak kell
lennie. Ha a mű tartalom és forma kettőségéből áll, a tartalmat ki
kell emelnie eredeti nyelvének burkából, és e kincs számára vigyázva,
a célnyelv adta anyaggal és eszközökkel az eredetinek tökéletesen
megfelelő formát kell létrehoznia. Ez pedig alkotás, minél jelentősebb
műről van szó, annál inkább. Az eredeti stílus újbóli megteremtésén
fáradozó fordítónak az abszolút hűséges fordítás Szküllája és az édes
anyanyelvünk kívánalmainak való megfelelés Kharübdisze között kell
hajóznia; ebben a szűk átjáróban még arra is ügyelve, hogy legyőzze az
idegen kultúrák nálunk ismeretlen fogalmainak magyarítása során útjába
kerülő akadályokat. Külön felelősség, hogy mi, magyar műfordítók,
óriások nyomdokaiban járunk.
Közismert a panasz, hogy a műfordítókat nem illeti
meg se kellő tisztelet, se megfelelő díj. Pedig az elismeréshez nem
kell feltétlenül pénz. Törökországban például a fordító neve a könyv
címlapjára kerül, sőt adott esetben a nyersfordítóé is. Kemal Özer
költővel készített József Attila-kötetünk megjelenése után futottunk
össze az utcán isztambuli barátnőm ismerősével. „Edit Tasnádi” –
mondtam bemutatkozásul, mire ő így felelt: „Attila József”. Kell ennél
nagyobb kitüntetés?
Kulcsszavak: irodalom, török irodalom, török irodalom
Magyarországon, műfordítás
|
|