Magyarország földje és népe a 14. század végétől a
18. század elejéig (a Temesköz felszabadításáig) kivételes szerepet
játszott az Oszmán Birodalom sorsának alakulásában. A szultánok saját
megítélésük szerint is a magyarok ellen vagy Magyarország területén
aratták legfényesebb győzelmeiket, s a 16–17. században itt, az ország
szívében néztek farkasszemet legnagyobb ellenségükkel, a Habsburg
Birodalom uralkodóival. Buda, Esztergom és Székesfehérvár, a magyar
királyság kormányzati és szakrális központjai, az Oszmán Birodalom és
az iszlám világ szimbolikus, „szent” helyei, „az iszlám falainak
kulcsai” lettek, s az itt szolgáló vagy letelepedő oszmán-törökök
lassanként érzelmileg is szorosan kötődni kezdtek az országhoz.
A magyar királysággal vívott hosszú küzdelem és a
másfélszáz éves magyarországi tartózkodás mély nyomokat hagyott az
egykorú oszmán-törökökben. Ha azonban európai beidegződéseink alapján
azt gondolnánk, hogy korabeli megnyilatkozásaikban vagy kulturális
hagyatékukban ezt sűrűn ki is fejezték, jókorát tévednénk.
Mindenekelőtt az iszlám hagyományos szemléletmódja – amely a más
vallásúak iránti érdeklődésnek csekély jelentőséget tulajdonított –
okozza, hogy az oszmán-törökök (is) fölöttébb ritkán rögzítették,
írták le a más népekről, így a magyarokról szerzett ismereteiket és
véleményüket. Ezért aztán annak, aki a törökök „magyar-képére”
kíváncsi, alig leküzdhető nehézségeket okoz a források szűkössége. A
korai időszakokra nézvést főleg az oszmán-török krónikások munkáira
támaszkodhatunk, akik között mindig akadtak olyan személyek, akik
személyesen vettek részt a magyarországi hadi eseményekben, vagy
közvetlenül betekinthettek a birodalmi ügyekbe. E krónikákat és a
hivatalos állami iratokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy az
oszmán-törökök magyarokhoz való viszonyát három síkon lehet
megragadni: vallási, politikai-földrajzi és etnikai-antropológiai
szempontból.
Saját küldetését és legitimációját az Oszmán-ház
jobbára az iszlám vallás(jog) nyelvezetével és fogalmaival írta le. Ez
nem mindenben esett egybe a társadalom tömegeinek felfogásával, de
abban nem volt számottevő különbség köztük, hogy saját magukat, más
népekhez és közösségekhez való viszonyukat a korábbi etnikai elv
helyett mindinkább vallási alapon határozták meg. Ez a
legtermészetesebb fejleménynek tekinthető, hiszen az iszlám világban a
20. századig az emberek földrajzi, nemzeti vagy etnikai elvek szerinti
felosztása kivételes dolognak számított. A megkülönböztetés az
iszlámon belül jobbára dinasztikus, mindenekelőtt pedig vallási alapon
történt.
Az iszlám tanítása szerint a muszlimok egyetlen
közösséget alkotnak, s a világ általuk kormányzott része, ahol a szent
vallási törvény (seriat) van érvényben, „az iszlám háza”
(dárüliszlám). A világ többi része „a háború háza” (dárülharb), mivel
folyamatos háborús fenyegetésnek van kitéve. A muszlimoknak ugyanis az
a feladatuk, hogy az egy igaz vallást az egész földön uralomra
juttassák, a „háború házát” az „iszlám házává” változtassák. Ha a más
vallásúak nem engedelmeskednek a megtérésre vagy meghódolásra
vonatkozó felszólításnak, akkor a muszlimoknak „szent háborút”
(dzsihád) kell indítaniuk ellenük. A háborúk elvben akkor érnek véget,
ha az egész földön győzelemre jut az iszlám. Az iszlám jogi iskolák
többsége (így az oszmánok által követett hanafita is) megelégedett
volna a „hitetlenek” alávetésével, a sáfiiták szerint azonban a
hitetlenség eltörléséig kell folytatni a harcot.
A nem muszlimokat, a „hitetleneket” az iszlámban
különféle elnevezésekkel illették, bár a prófétának tulajdonított
mondás szerint „a hitetlenség egy nemzet”. Az iszlám világon kívül
élőket, a dárülharb lakóit harbi-nak hívták, ami körülbelül „háborús
ellenséget” jelent. A leggyakoribb fogalom ugyanakkor a káfir (t. sz.
küffár vagy kefere, köznyelvi változatban gavur, azaz gyaur;
jelentése: hitetlen, istenkáromló), amely eredetileg az iszlám vallást
elutasítók minden fajtáját jelölte. A perzsa gebr (t. sz. gebran) a
zoroasztriánusok elnevezése volt, de időnként a keresztényekre is
alkalmazták. Az utóbbiakat gyakran hívták még naszráni-nak (t. sz.
naszará), ami eredetileg nazarénust jelentett. Az iszlám jogara alatt
élő, a fejadó megfizetése ellenében állami védelmet élvező
keresztényeket és zsidókat (így a hódoltság lakóit is) ehl-i zimmának
(röviden zimmi-nek), azaz a szerződés népének nevezték. A
dárülharb-ból békés célokkal (kereskedés, diplomáciai küldetés) és
oltalomlevéllel (aman) érkező harbi-kat viszont musztamin-nak mondták.
A szentháromság tanára utalva a keresztényeket olykor ugyanúgy
müsrik-nek (politeista) nyilvánították, mint a pogányokat, máskor meg
a szobrok és képek miatt a putpereszt (bálványimádó) jelzőt aggatták
rájuk. A muszlimok nagyjából ezekkel az – átkozott, gonosz, alávaló,
porba sújtott stb. jelzőkkel szinte kötelezőleg ellátott – fogalmakkal
írták le a számukra legfontosabb nem muszlim csoportokat (vagyis az
ún. könyves vallások híveit: zsidókat, keresztényeket és
zoroasztriánusokat) és az iszlámhoz való viszonyuk legfontosabb
jellemzőit.
A Magyarországra betelepedő oszmán-törökségnek
azonban hamarosan bővítenie kellett a vallásokkal kapcsolatos
ismereteit és fogalomtárát, mivel uralmuk kiépítése egybeesett a
protestantizmus születésével és elterjedésével. Később (főleg a 17.
században) azt is meg kellett (volna) érteniük, hogy a felekezeti
viták és a vallási kérdések fontos szerepet játszanak az ország
politikai életében és a hatalmi és szövetségi viszonyok alakulásában.
Ez a megértés azonban igen nehézkesen haladt. Még az oszmán elit zöme
is csak addig jutott el a 17. század végére, hogy a magyarok két
felekezetre oszlanak: az egyik a római pápát követő bálványimádóké
(egy-két íróról tudunk, aki még azt is kiderítette, hogy ezeket
pápistáknak nevezték), a másik meg a bálványimádást és a böjtöt
elutasítóké. Az azonban már különlegesen jól értesültnek számított,
aki azt is tudta, hogy az utóbbiak egyik neve luterján/luturján, azaz
lutheránus. A legszélesebb tudásra valószínűleg az a 17. század végi
földrajzi író tett szert, aki lutheránusok mellett kálvinistákról,
ariánusokról, sőt anabaptistákról is híradással szolgált. Ezzel
azonban igen ritka kivételnek számított. Az oszmán hatóságok – a fent
említett „a hitetlenség egy nemzet” elv szellemében – legtöbbször
beérték azzal, hogy a millet-i meszihijje, azaz a jézusi nemzetség
kifejezéssel írják le a hódoltsági és a nyugati keresztények minden
fajtáját. Ez a hozzáállás azonban jócskán megnehezítette itteni
politizálásukat, mert hajlamossá tette őket arra, hogy a Habsburgokkal
szemben álló magyarokat automatikusan azonosítsák a bálványt nem
imádókkal, vagyis a protestánsokkal, a Habsburg-pártiakat meg a
katolikusokkal, ami olykor hibákhoz vezetett a magyar rendi
mozgalmakkal kapcsolatos álláspontjuk kialakításakor.
Az oszmán-törökök a magyarokat leggyakrabban a
magyar szó – régi – török változatával, a madzsar-ral nevezték meg, az
ország lakosságára pedig általában a magyar(országi) pogányok,
átkozottak (Ungurusz meláini, Ungurusz kefereszi) kifejezések
szolgáltak. A hódítók tisztában voltak az ország etnikai és nyelvi
sokszínűségével, egyikük például tudta, hogy Eperjesen magyarul,
németül és lengyelül beszéltek.
A madzsar területi elnevezésként is szolgált, így a
Felső-Magyarországon kreált „középső magyar” királyságot Orta
Madzsar-nak, a Felvidéket pedig Jukaru Madzsar-nak hívták. Ismerték a
hosszabb és teljesebb Madzsarisztán formát is, de ezt a kora újkorban
viszonylag ritkán használták. Területi elnevezésként sokkal jobban
kedvelték a latin hungarus átvételét, az Ungurusz-t, amely a modern
török (szak)irodalomban, illetve forráskiadásokban jobbára Üngürüsz
vagy Engürüsz formában jelenik meg. Nagyon ritkán – talán a régi arab
földrajzi irodalom vagy az új európai térképek hatására –
találkozhatunk a Hungária alakkal is. Az igazi kérdés azonban az, hogy
mit értettek ezeken a fogalmakon. 1541 előtt egyértelműen a középkori
magyar állam megnevezésére szolgáltak, utána pedig az egyre zsugorodó
Magyar Királyságot jelölték velük: egy 16. század végi szerző például
Ungurusz tartományának új történetei címmel írt krónikát a tizenöt
éves háború első szakaszáról, elsősorban a dunántúli és a felvidéki
harcokról. Ezzel szemben Erdélyt következetesen Erdel-nek vagy Erdel
vilájeti-nek, Erdélyországnak titulálták, ezzel is kiemelve annak
különállását. A hódolt területnek nem volt önálló neve, azt az
aktuális pasaságokról nevezték el, s a birodalom és az iszlám világ
részének tekintették (nota bene: maga Zrínyi Miklós is törökországi
hadjáratnak mondta téli portyáját és az eszéki híd felégetését
1664-ben). Ugyanakkor – meglehetősen ritkán – fel-felbukkannak olyan
nézetek, amelyek a régi Magyarország egységében gondolkodnak, például
a 17. század jeles földrajztudósa, Behrám Dimiski tud az
országrészekről (Felső- és Alsó-Magyarország, Szlavónia, Horvátország,
sőt Batthyány-, Nádasdy-, Zrínyi-ország), s szerinte Erdély
„Hungáriának egy része”. Ez azonban minden bizonnyal inkább tudósi
precizitás, semmint a közvélekedés kifejezése volt. A helyi oszmánok
természetesen tisztában voltak a tájegységek, sőt a hajdani – vagy még
fennálló – vármegyék elnevezésével is. Az általuk lakott települések
neveként jobbára megtartották a régi magyar neveket, illetve ha
először szláv alakban találkoztak velük – amire jó esély volt, hiszen
a hódítók java része délszláv származású volt –, akkor inkább azt
használták. Így lett Székesfehérvárból Isztolni Belgrád, Budából pedig
Budun. Amennyiben maguk hoztak létre településeket – leginkább
erődöket –, akkor azokra hangzatos oszmán-török neveket aggattak:
Párkányt Dzsigerdelennek (Májlyukasztó), Adonyt Dzsánkurtarannak
(Lélekmentő), a Sárvíz melletti erősséget pedig Jeni palánkának (Új
palánk) hívták.
Érdekes, hogy miként látták az oszmánok magát az
elfoglalt országot. Evlia Cselebi, a 17. századi török utazó,
valóságos Édenkertről beszél – a török irodalomban Irem kertje –, amit
nem tarthatunk csupán nyelvi játék eredményének (Pécset nevezték
például Irem-i Szirem-nek – a Szerémség Irem kertjének): a jeles
útleíró műve több pontján felsorolja az általa látott, s Irem
kertjéhez hasonlított tájakat – alig ötöt –, s Pécs mindig közöttük
van. A hódítóknak az ország gazdagsága, éghajlata, természeti kincsei
tetszettek különösképpen, s bár csodálattal adóztak az épített
értékeknek is, mégsem becsülték azokat sokra: a nyugati utazók
leírásaiból jól ismertek a pusztuló középkori városok képei. Hiába
alakították például a pécsi székesegyházat Szülejmán szultán nevére
dzsámivá, 1566-ban, amikor a hadjárat során elhunyt a birodalom
kancellárja, nem az uralkodói imahely mellett helyezték örök
nyugalomra, hanem Kászim pasa magánalapítványú dzsámija mellett:
középkori szépség nem felelt meg a hódítók ízlésének. Ezért
vándoroltak a vörös márvány sírkövek a fürdőkbe: a múlt helyett a
jelent szolgálták.
A magyar–oszmán érintkezések a 14. században
kezdődtek, s a Balkán új hódítóit erősen foglalkoztatta legerősebb
ellenfelük kiléte. A magyarok múltjáról kialakított kép persze az idők
során változott. Először a muszlim mitológia Seddád királyához kötött,
Magyarországon megtalált kardra vonatkozó történetet jegyezték fel,
mely egyfajta jogigényt fejezett ki országunkra. 1529-ben Ibrahim pasa
nagyvezír bemutatta a dívánban a magyar koronát, mely szerinte
eredendően Nusinreván (azaz II. Hoszrau) perzsa királyé (Kr. u.
531–579) lett volna. Az elmélet azután gyorsan fejlődött, 1543-ban már
azt állítják, hogy a korona Nagy Sándortól került a híres Szászánida
uralkodóhoz, s onnan a magyarokhoz. Az 1650-es években pedig Evlia
Cselebi még ennél is messzebb megy: a korona Hósang sahé, az iráni
mitológia első koronás királyáé volt, tőle került a fentebb említett
királyokhoz. E koronatörténetek végső soron azt voltak hivatottak
bizonyítani, hogy e nagy legitimációs erővel bíró tárgy keletről – a
„muszlim világból” – származott, ráadásul a magyarokhoz másodjára
Szülejmán szultán kezéből került, s ezért a Habsburgok jogtalanul
birtokolják. Visszaszerzése – és ebben a magyarok támogatása – tehát
teljesen jogos.
A korona történetével párhuzamosan alakult a magyar
nép megítélése is. Az oszmánok – akár a magyar krónikákból, akár a
muszlim földrajzi irodalomból – tudták, hogy a magyarok keletről
érkeztek. Egyrészt a tatárokhoz kapcsolták őket: „A magyarok a Don
partján lakó tatárok közül jöttek” – írja Behrám Dimiski a 17. század
végén, de a tatár kapcsolatot már a Tarih-i Ungurusz szerzője, Mahmud
terdzsümán is említi a 16. század közepe után: szerinte a magyarok
ősapjának, Hunornak a tatár kán lánya volt a felesége. S hogy ez nem
csupán a filoszok műhelytitka volt, mutatja Mihály havasalföldi vajda
jelentése, mely szerint a nála tárgyaló tatár követek, amikor a jó
borok megoldották nyelvüket, így beszéltek: „Miért harcolnánk mi a
magyarok ellen, hiszen mi rokonok vagyunk, és azonos nemzetségből, a
szkíták nemzetségéből származunk.”
Ugyanakkor a korona kapcsán Evlia egészen más
történetet mesél el: a perzsa mitológia Menucsehr nevű királyának
négy, hazájából menekülni kénytelen fia alapított volna államot a
Kárpát-medencében. A magyarok tehát származásukat tekintve perzsák,
amit állítása szerint a népnév – népetimológiás – elemzése, egy sor
perzsa szó, továbbá az a tény bizonyít, hogy Hósang sah dagesztáni
sírján a magyar Szent Korona rajza látható. Nem tudjuk, milyen régi ez
az elképzelés, mindenesetre nem zárható ki az sem, hogy maga Evlia
kombinálta össze a számára hozzáférhető adatokból.
A magyarok keleti származásának tudatosítása – és
annak felemlegetése, hogy a nyugatra költözéssel szerencsétlenségükre
rokonaikkal ellentétben kimaradtak az iszlámból – mindenesetre
valamiféle hidat épít törökök és magyarok közé, amely némiképp enyhíti
a keresztény–muszlim szembenállást. Ez az elképzelés az oszmán
politikusoknak remekül a kezére játszott, hiszen így – minthogy ők
csak megsegítik távolra szakadt
|
|
rokonaikat a „gaz németek” ellen – éket lehetett
verni Habsburgok és magyarok, sőt magyarok és magyarok közé is.
Magyarok és németek – sokkal régibb keletű – ellenszenvét a törökök
tehát a maguk eszközeivel is megtámogatták, illetve megideologizálták,
s azután a gyakorlatban is igyekeztek azt kihasználni.
Az oszmán propagandagépezet azonban még a magyarok
előtti időre is visszaemlékezett, s a Kárpát-medence korábbi
történetét is igyekezett saját céljaira kihasználni. Úgy tűnik, már a
16. század közepére készen állt egy legenda, amely Nagy Sándor
pannóniai hódításait adta elő. Alexandrosz a muszlim mitológiában –
Iszkender néven – az a világhódító, aki bár Mohamed előtt élt, egy
sugallat révén mégiscsak az iszlám elterjesztésén fáradozott – az
oszmán szultánok az ő nyomdokaiban jártak, többek között ezért
nevezték magukat második Iszkendernek is. Másfelől perzsa–makedón
származása révén közvetlenül is kapcsolódott a muszlim világhoz:
egyrészt azért, mert a perzsa múlt beépült a muszlim hagyományokba,
másrészt pedig azért, mert a görög múlt az oszmán birodalmi hagyomány
része lett. Sándor állítólagos pannóniai hódításai tehát jogalapot
szolgáltattak az új háborúkhoz: a foglalókból így lettek
visszafoglalók. A Nagy Sándor-történetnek egyébként volt egy érdekes
mellékszála is, mely – a muszlimok által is nagyra becsült – Platón
Pannóniában eltöltött öregkorát dolgozta fel. Az oszmánok e fogással
Magyarország múltját is megszerezték maguknak – nem először jártak el
így, Bizánc esetében is hasonló legendával álltak elő.
Kérdés, hogy mindezek után hogyan tekintettek
valójában a magyarokra. Kezdetben még valamiféle – talán a nemes
ellenségnek kijáró – tisztelettel, mint azt egy 16. század eleji
krónikában látjuk: „Bár országukat lázongó népek környezik,
tekintélyes kormányzóik erős kézzel szoktak kormányozni. Az oltalmuk
alatt élő népre igen nagy gonddal vannak. A tüzes kemény nyakúak orrát
még nem törték be a buzogány súlyos csapásával, ezért nem hajtottak
fejet és nem adták nyakukat a hódolat igájába. Hevességük oly metsző,
mint a kifent kard és tőr, erejök hasonló a kovács üllőjéhez, melyet
nem lehet széttörni.” Folyamatosan érzékelik a magyarok és törökök
közötti hasonlóságokat, szemben a nyugati népekkel: „Bár a magyar nép
állama meggyengült – írja Evlia Cselebi a 17. század közepén –, jó
konyhát visznek, vendégszeretők, és rátermetten művelik termékeny
földjeiket. Valóban vitéz nép, a tatárokhoz hasonlóan mindnyájan két
lóval törnek be az ellenséges területre, és öt-tíz pisztolyt meg az
övükre kötve kardot visznek magukkal. Éppen úgy néznek ki, mint a mi
határvidéki harcosaink, ugyanolyan ruhát viselnek, és ugyanolyan nemes
lovakon lovagolnak. Tisztán járnak és esznek, és vendégeiket nagy
tiszteletben részesítik. Foglyaikat nem kínozzák úgy, mint a németek,
és éppúgy forgatják a kardot, mint az oszmánok. Röviden, mindkét
népség vallástalan hitetlen, de a magyarok jobb természetű, tisztább
hitetlenek, akik az oszmánokhoz hasonlóan az arcukat minden reggel
vízzel mossák meg, s nem a vizeletükkel, mint a németek.” „Mint a
mohamedánoknak, nekik is szenvedélyük a cifra ruha, a díszített
fegyverzet és a paripa – így Behrám Dimiski –; egész ruházatuk olyan,
mint a mohamedánoké, s csak arról lehet őket megismerni, hogy kalpagot
viselnek. […] Legtöbb ételük fűszeres. Keveset esznek és undorodnak
attól, hogy a nemcsék [azaz a németek] módjára oly sokat egyenek és
igyanak, mint a marhák; emezek az ő szokásaikat önmagukéval
ellentéteseknek találták és éhenkórászoknak csúfolják őket.”
A sok, már-már barátságosnak tűnő jellemzés mellett
azért igen sok negatívum is terheli a magyarokat: „A magyarok okosak,
értelmesek, mindenfajta mesterségre alkalmasak és ügyesek. Ugyanakkor
igen rosszindulatúak és támadó kedvűek. Hajlamosak ölni, megsebesíteni
és megszökni. Óvatosan kell velük bánni, ha szolgálatba állítják őket.
Legtöbbjük jó felépítésű, bőrük színe fehér” – jellemzi a magyar
rabszolgákat egy nagy tudású értelmiségi a 16. század közepén. Pár
évtizeddel később egy másik oszmán gondolkodó hasonlóképpen,
kritikusan, de tagadhatatlan elismeréssel nyilatkozik a magyarokról:
„A magyarok viszont tiszták, a szolgálatban ügyesek és gyorsak. Többen
közülük hűtlenségükkel és makacskodásukkal sok bánatot okoznak a
gazdájuknak. […] Az összes népség között a magyar a mintaadó és az
okos […] A havasalföldiek, a moldvaiak és az erdélyiek egyformán
hűtlen természetűek. […] Rosszabbak, mint a magyarok és a horvátok, és
hajlamosak a bűnözésre. […] A rabszolgák többségének semmilyen értéke
nincs; […] az abesszinek, a cserkeszek és a horvátok jó fajtájúak,
ezeket követik a magyarok és a frenkek; óvakodj a többiektől.”
„Természetük izgága és haragtartó. Bosszúálló és nyers nép. Legtöbbjük
gazdag és pénzsóvár… Látszólag jó barátok, de nem nyíltszívűek,
szavuknak nem lehet hinni” – írja Dimiski, amivel szépen
összecsengenek Szinán pasa nagyvezír szavai a 16. század végén: „Ezek
a magyarok furcsa, köpönyegforgató átkozottak”. Nem csoda, hogy a
janicsárok törvényeiben kifejezetten tiltották, hogy a magyarok és a
horvátok között janicsár újoncokat (gyermekadót) szedjenek…
Az idegenkedés azért mégsem lehetett olyan nagy,
hiszen a rengeteg magyar hadifogoly egyike-másika magas tisztségekbe
emelkedett, s ha olyan komoly érdekcsoportok nem alakultak is belőlük,
mint az albánokból, a bosnyákokból vagy a grúzokból, magyar ügyekben
időnként komolyan hallatták a hangjukat.
Nagyon érdekes megvizsgálni, hogyan látták a
törökök e két korszak meghatározó személyiségeit, például Hunyadi
Jánost vagy a Habsburg-házi királyokat. Közismert, hogy a török
történetírók krónikáikban a gyaurok neve mellett állandó, nem éppen
hízelgő jelzőket használtak. Hunyadit „piszkos Jankó”, „átkozott
Jankó”, a magyar királyokat „a gonosz szándékú király”, „a tévelygő,
nyomorult király” stb. néven emlegették. E jelzők kétségkívül sértőek.
Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy megválasztásuknál más
szempontok is szerepet játszottak: sokkal inkább az volt a funkciójuk,
hogy a megfelelő jelző kiválasztásával az oszmán szöveg lüktetését a
ritmikus próza eszközével elősegítsék; például a királ-i bed-fiál (a
gonosz szándékú király) jelzős szerkezetben a királ és a fiál rímel
egymással. Mintha magyarul azt skandálnánk: „az-át-kozott-király”. Az
ellenséget ugyanis nem kicsinyelték le a törökök. Egy 15. század végi
krónikában fennmaradt történet szerint amikor Hunyadi János a szerb
despotához Szendrőre menekült, a török bégek arra kérték Murád
szultánt, hogy követelje kiadatását, de a szultán azt válaszolta: „Hej
bégek, hát ti e hitvány gyaurtól annyira nem maradhattok, hogy
szeretnétek, ha kiadatását követelném, és agyonütném? Bárcsak volna
még néhány ilyen piszkos gyaur, akik többször ellenünk jönnének, hogy
a hit harcosai még több zsákmányhoz jutnának.”
A mai pozitív magyarságkép, amely a korábbi,
konfliktusokkal terhes török hódoltság korszakát elfelejtette és
megszépítette, a 19. századi nemzeti ébredés időszakában, a modern
török nemzet születésének jegyében alakult ki a török társadalomban. A
magyar és lengyel emigránsok, akik az 1848–49-es forradalom és
szabadságharc után az Oszmán Birodalomban találtak menedékre, hamar
beilleszkedtek új környezetükbe. Hozzájárultak az oszmán közigazgatás
és igazságszolgáltatás modernizálásához, nagymértében együttműködtek
az ún. tanzimat-reformok keresztülvitelében, és fontos posztokat
töltöttek be az oszmán hadseregben a cári Oroszországgal vívott krími
háborúban. A magyar forradalom eszméinek megismertetésével jelentős
szerepet vittek a török nemzettudat kialakulásában. Az ekkor formálódó
török középosztálynak közvetítették az európai gondolkodást és
szokásokat. A magyar és lengyel menekülteknek a török nemzettudat
kialakításában való jelentőségét éppen annál a hivatalnokrétegnél
lehet legjobban lemérni, amelyik ellátásukkal foglalkozott. Közülük
kerültek ki a török kultúra mecénásai, a nyelvújító mozgalom
élharcosai. Rendkívül megbecsült helyet vívtak ki az iszlámra áttért
emigránsok; elsősorban katonai feladatokat kaptak, vagy a polgári
életben kamatoztatták európai műszaki műveltségüket.
Különösen nagy és hosszantartó hatást gyakoroltak a
magyar–török barátkozásra a keleti krízis évei (1875–1878).
Hatalompolitikai megfontolásokból mind a magyar, mind a török
politikai elit elutasította, hogy a délszláv népek felkelései által
megrázott Balkán-félsziget, amely akkoriban nagyrészt az Oszmán
Birodalomhoz tartozott, orosz érdekszférába kerüljön. A közös
oroszellenesség jegyében fogantak a magyarok és a törökök közötti
barátságot és testvériséget reprezentáló megnyilvánulások, melyeknek
jelentős hatása volt mindkét társadalomra. E megnyilvánulások
csúcspontját jelentette a magyar diákok küldöttségének 1877
januárjában, az orosz–török háború előestéjén tett konstantinápolyi
látogatása, melynek során díszkardot nyújtottak át a török hadsereg
fővezérének. A látogatás demonstratív viszonzására 1877 tavaszán
került sor, amikor II. Abdulhamid szultán megbízásából egy török
delegáció a magyar diákság számára harmincöt, Mátyás király egykori
híres könyvtárából származó középkori kódexet szolgáltatott vissza,
amelyeket még a 16. században vittek Budáról Konstantinápolyba Nagy
Szülejmán katonái. A delegációt Bécsben fogadták, és Magyarországra
való továbbutazásukat maga gróf Andrássy Gyula, az akkori közös
külügyminiszter akadályozta meg, hogy ezzel elejét vegye a további
törökbarát demonstrációknak, és így elkerülje az esetleges
külpolitikai bonyodalmakat. Ezzel egyidejűleg azonban Magyarországra
érkezett egy szemmel láthatólag magányszemélyek által szervezett török
küldöttség, hogy a magyar társadalommal közvetlenül ápolja a baráti
kapcsolatokat. Országjáró körútjuk teljes egészében a török–magyar
rokonság és testvériség jegyében zajlott, s a törökök számára is
meglepő és újszerű volt. A magyar nyilvánosságnak ezt a törökbarát
beállítottságát valamilyen szinten a kor tudományos kérdése, az
ugor–török háborúnak nevezett nyelvészeti vita is befolyásolta, amely
azt volt hivatott eldönteni, hogy a magyar nyelv finnugor, avagy török
eredetű-e. A török nyelvrokonság mellett való kiállás egyidejűleg
politikai állásfoglalást is jelentett, amely kifejezte Magyarországnak
a Habsburg Monarchián belül elfoglalt államjogi helyzetével és a bécsi
fensőbbséggel szembeni elégedetlenségét.
Hazájukba visszatérve a török látogatók
Magyarországról rendkívül pozitív képet közvetítettek a hazai
nyilvánosság felé, melyben a hangsúlyt nem kizárólag a két nép
rokonságára helyezték, hanem sokkal inkább a magyar nemzetnek a
polgárosodás és a civilizáció terén elért eredményeire. A törökökre
különösen nagy hatást gyakorolt a magyar ipar fejlettsége, így például
az óbudai hajógyár magas műszaki színvonala, a szociális és karitatív
intézmények rendszere, továbbá a magyar nők hazaszeretete és aktív
részvétele a társadalmi életben. Ezeket az eredményeket érdemesnek
tartották saját hazájukban is népszerűsíteni. Ebből az következett,
hogy egyre több magyar szakember és mérnök kapott meghívást, és vette
ki részét a török gazdaság és infrastruktúra modernizálásában.
Szimbolikus értékű példaként hozható fel, hogy a magyar reformkor
vezetőjének, Széchenyi Istvánnak a fiát, Ödönt, Konstantinápoly
korszerű tűzoltóságának felállításával bízták meg.
A 20. század elején a nemzeti ébredés vadhajtása, a
pántürkizmus és a turanizmus hathatós támogatásával virágkorát élte a
török–magyar rokonság elmélete a török társadalomban. A török–magyar
rokonság tanát minden török diák már az iskolában magába szívja, s bár
ma már árnyaltabb a kép, a század eleji pántürkizmus eszméi még mindig
élnek, elsősorban a köztudatban. A tudományos életben elfogadott a
magyar nyelv finnugor eredete, a magyar nép kultúráját és habitusát
azonban töröknek tartják. A 15–17. századi oszmán hódításnak és
katonai megszállásnak Magyarország társadalmi és gazdasági fejlődésére
gyakorolt negatív hatásait általában nem veszik tudomásul, idealizált
toposzokat emlegetnek, például azt, hogy az oszmánok európai
előrenyomulása tulajdonképpen megmentette a magyarokat a német
gyarmatosítástól, mindenkinek vallásszabadságot biztosított, valamint
kultúrát, mindenek előtt fürdőkultúrát hozott az országba.
Kulcsszavak: muszlim, keresztény, Magyarország, magyarok a török
reformmozgalomban, oroszellenesség, magyar őstörténet, etnikai és
nyelvrokonság török szemmel, magyarbarátság
IRODALOM
Dávid Géza (1996): Modernizáció magyar
részvétellel. Korunk. 6, 61–65.
Doğan, Ismail (2010): Dilettáns nyelv- és
néprokonsági nézetek párhuzamai Törökországban és Magyarországon. In:
Honti László (főszerk.) – Csúcs Sándor – Keresztes László (szerk.): A
nyelvrokonságról. A török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság.
Második, bővített kiadás. Tinta, Budapest
Erődi Béla (2001): Csok jasa! A török
küldöttség látogatásának emlékkönyve/Çok yaşa. Türk heyetinin
ziyareti’nden hatıra kitabı. Akadémiai–Magyar–Török Baráti Társaság,
Budapest
Fodor Pál (1987): Magyarország és Bécs az
oszmán hódító ideológiában (egy 17. századi török elbeszélő forrás
tükrében). Keletkutatás. tavasz, 20–38.
Ivanics Mária (2002): Türkische Bausteine
zum Ungarnbild. In: Brandenstein, Maria Jahn (Red.): Die Vision von
Mitteleuropa. Stephan Széchenyi (1791–1860) und seine Reformideen. –
Tausend Jahre Lebensgemeinschaft in Mitteleuropa. Integratio, Wien,
359–374.
Karpat, Kemal H. (1989): Kossuth
Törökországban: a magyar menekültek szerepe az Oszmán Birodalom
modernizálódásában. Keletkutatás. tavasz, 36–47.
Sudár Balázs (2007): Platón Pécsett. Egy
hódoltsági legenda nyomában. Pécsi Szemle. 10, 2, 14–27.
Sudár Balázs (2010): Evlia Cselebi és a
magyar őstörténet. In: Gazda József – Szabó Etelka (szerk.): Kőrösi
Csoma Sándor és az Út. Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület,
Kovászna, 172–178.
|
|