Törökországban a magyarokat általában testvérnek
tekintik. Valamiféle titokzatos tudás ez: azok is, akik nem tanultak
történelmet, nem foglalkoztak nyelvekkel, de még az írástudatlanok is
hisznek benne. Érzés ez inkább, mint tudás, ugyanakkor egy vágy
kifejezője. Persze vannak olyanok is, akik nem fogadják el, többnyire
mert nacionalista indíttatásúnak látják ezt a testvériségérzést,
némelyek pedig más okokból utasítják el a gondolatát. Az elutasítás
valószínűleg abból fakad, hogy a nacionalisták nem rokonszenveznek
Magyarország szocialista múltjával, a szocialisták, illetve az
iszlamisták pedig a nemzetben való gondolkodástól ódzkodnak. De legyen
bár szó akár azokról, akik hisznek a két nép testvériségében, vagy
azokról, akik nem hisznek benne − a konkrét történelmi tényeket senki
nem vizsgálja.
Pillanatnyilag nincs más bizonyíték a kezünkben,
mint hogy mind a magyar, mind a török ragozó (agglutináló) nyelv,
továbbá vannak bizonyos nyelvi megfelelések és legendatöredékek a
Volga−Káma vidéki „őshaza” korából. Felmerül még a pentaton zene
kérdése, illetve az Attila-legenda. Ennyi nem elég!?
A további tudományos vizsgálódások és viták
segíthetnek abban, hogy világosabban lássunk, de ezt az időre kell
bíznunk. Ám hozzanak az új kutatások pozitív vagy negatív eredményt, a
magyar−török testvériség az emberek nagy részének tudatában nem
annyira értelmi, mint érzelmi kérdés marad.
És mi lesz, ha nem bizonyítható a rokonság? A
törökök többsége továbbra is hinni fog benne, s ha egy magyarral
találkozik, úgy fog rá mosolyogni, mintha legalábbis egyazon
testvértörzsből származnának; és ha a nyelvét nem beszéli is, mond
neki egy-két szót, például azt, hogy Duna vagy hogy Attila. Baj ez?
Helytelen volna a testvériség éppen a mi korunkban, amikor a hűvös,
egoista gondolkodásmód rossz irányba tereli az emberi viselkedést
egyrészről, másrészről viszont, valamiféle romantikus megértéssel, a
civilizációkat egymás felé próbáljuk terelni? Vagy valami modern
skizofréniával az emberiség hirdeti a testvériséget, de nem követi?
A Jézusért a katolikusok nevében az ortodox
keresztények és a muszlimok ellen küzdő magyarok, illetve a Mohamed
próféta üzenetét Európába juttatni kívánó törökök a történelem során
ellenségeskedő testvérekként kerültek szembe egymással. Egy későbbi
időszakban a törököket az anatóliai fennsíkon, a magyarokat pedig
Kelet-Közép-Európa síkságain azért zsákmányolták ki, hogy
megakadályozzák emerről a kommunizmus, amonnan pedig a kapitalizmus
terjedését. Ha tagadnánk is a magyarok és a törökök vérrokonságát, e
két nép sorsközössége tagadhatatlan. Az, amit az 1956-os magyar
felkelés kapcsán a törökök a magyarok iránt éreztek, csakis a
kulturális tudat alatt megbúvó ázsiai alapelem megnyilvánulása
lehetett. Hiszen például a kubai szovjet elnyomás nem érintett meg
bennünket, törököket annyira, mint a magyarokra nehezedő nyomás. Ha
netán az EU- és a NATO-tagság a magyarok és a törökök között új
problémákat vetne fel, a testvériség érzése valamilyen formában talán
ismét a felszínre kerülne.
A politikusok és kiszolgálóik, akik tudják, hogy a
magyarok és a törökök ragaszkodnak a maguk sajátosságaihoz, oly módon
akarják erősnek érezni magukat, hogy kinevelik a népeinket manipulálni
képes politikusokat. Régi történet ez. Minek a jutalma volt az, hogy a
katolikus Róma koronát küldött a magyar Istvánnak? Minek a díja volt a
kard, amelyet az arab kalifa a szeldzsuk Togrul bégnek adott 1058-ban?
Milyen terhet raktak ezzel a vállukra? Ezek a bátor és József Attila
szavával „tiszta” emberek nagyon is jól látták, hogy a létezés, a
megmaradás harcot jelent. Történelmüknek ezzel megadták a formáját, s
az iszlám, illetve a kereszténység e két nép nemzeti kilétének
elválaszthatatlan részévé vált. Ha sok csapás érte is őket, ha
küzdöttek, fáradtak is, élnek ma is, és a törzsek közti, történelmi s
mai szövetségek és nemzetközi koalíciók sokkal tartoznak nekik. Hiába
próbálják a törököket és a magyarokat a mai geopolitikai feltételekkel
leírni, ázsiai karakterük lendülete volt és marad a meghatározó.
E két nép oly sokat nyert és veszített a vallások
és az ideológiák révén, hogy a témát érdemes volna alapos
vizsgálódások tárgyává tenni. A kutatás során azonban nem szabad a
szociomorfológiai vonatkozást, vagyis a népességet szem elől
téveszteni. Míg a magyar lakosság fogyatkozása már régebben megindult,
ez a török népességben csak a 2000-es évek elejétől tapasztalható. A
népességi adatok történelmi-szociológiai dinamikát tükröznek, ezért
nem szabad figyelmen kívül hagyni vagy olcsó ideológiák oltárán
feláldozni őket. A Magyarországból hosszú-hosszú éveken keresztül
folytatódó kivándorlás révén kvalifikált munkaerő, s
|