A tudományban éppen úgy, mint az élet más
területein, a pályákat a sikerek és kudarcok rajzolják meg, még ha
nincs is egészen pontos fogalmunk arról, mit értsünk sikeren vagy
kudarcon speciálisan a tudományban. Ebben az írásban azt próbálom
körüljárni, milyen fogalmat alkothatunk a tudományos sikerről
általában, hogyan befolyásolja a sikert az életkor, illetve, hogyan
lehet elérni a sikert, másrészt, hogyan lehet elősegíteni a
sikerességet. Mindez egy konkrét kutatás összefüggésében merült fel.
Az MTA kutatásszervezési Intézete több éves kutatást végzett a fiatal
kutatók, közelebbről a biológusok magyarországi helyzetéről. A munka
során kitűnt, hogy biológuskutatók sorsát sokféle tényező
befolyásolja, pályájuk nehezen kiszámítható, nehezen lehet előre
jelezni, még akkor is, ha a statisztika, illetve bizonyos
karriermodellek valamiféle mintát esetleg elénk vetítenek. Érdemesnek
látszott néhány alapfogalmat, köztük a sikerességet külön is
végiggondolni.
Az ügy azért sem egyszerű, mert intellektuális
területeken a siker kettős természetet mutat, azaz elvileg nem esik
egybe az eredményes tudományos munka a társadalmi elismeréssel. A
kitüntetések, ösztöndíjak és társaik nem szükségképpen fejezik ki a
kutató eredményességét, és fordítva: a kiemelkedő tudományos eredmény
nem feltétlenül kapja meg a szociológiailag könnyen megragadható
társadalmi elismerést. Mintha eltérő értékelőrendszerek működnének,
melyek azonban nem függetlenek egymástól.
Másrészt kérdéses, indokolt-e speciálisan fiatal
kutatók sikereiről beszélni, azaz indokolt-e a siker szempontjából
megkülönböztetést tenni a kutatók között életkor szerint, vagy azt
kell mondanunk Robert Merton normái alapján, hogy a tudományos siker
nem köthető szociológiai kategóriákhoz: korhoz, nemhez, valláshoz,
nemzethez.
A dolog bonyolultságát néhány példa fogja
illusztrálni, melyeknek bizonyító erejük se pro, se kontra nincs, de
mutatják a dolog komplexitását. Érzékeny témáról lesz tehát szó, amely
a közismerten hiú kutatók életét át- meg átszövi. Ahhoz, hogy ne
süllyedjünk a pszichologizálás csábító mocsarába, ne a szerencséről, a
kutatói élet igazságtalanságairól, álszerényen, netán büszkén, sőt
kérkedőn megélt eseményeiről, ne ezek elmaradásáról elmélkedjük,
anekdotázzunk, vagy éppen moralizáljunk fölöttük, valamiféle
tárgyilagos viszonyulásra szükségünk van. Először a siker
evolucionista megközelítésével igyekszünk eljutni az intézményi
feltételek alapvető szerepéhez. Kitérünk az életkor és tudományos
eredményesség néhány összefüggésére, föltesszük a kérdést, létezik-e
valamiféle recept a tudományos sikerhez, végül néhány hazai
tudományirányítási példát mutatunk be.
A tudományos siker elméleti megközelítése: evolúciós modell
Ha a tudományt valamiféle ismeretrendszernek tekintjük (azaz
átmenetileg zárójelbe tesszük szociológiai oldalát), magától
értetődően a jelentős tudományos eredmény elérését tekintjük sikernek,
amivel azonban csak kicsit odébb toltuk kérdésünket, amely ezután úgy
szólna: mit is tekintsünk jelentős tudományos eredménynek. Minthogy
erre a kérdésre túlságosan sok válasz lehetséges a paradigmaváltást
okozó új elméletektől, amilyeneket mondjuk Galilei, Newton, Darwin
vagy Einstein ért el, esetleg a teljesen váratlan kísérleti
eredményekig, például Wilhelm Conrad Röntgen mindent átvilágító
sugaraiig, azaz az úgynevezett nagy áttörésekig, célszerű rögzíteni,
hogy milyen működési modellre támaszkodunk. A mai
tudománytörténet-írás főárama igyekszik megszabadulni a „nagy
ember”-történetektől. A tudományt nem nagy emberek nagy tetteiként
írja le, helyette sokágú, bonyolult tradíciókat egybeolvasztó, sok
ember tevékenységeként megragadható kommunális, közösségi munkának
tartja. Ebben a képben viszonylag jól értelmezhetők a kevésbé feltűnő
eredmények is, vagyis az a tény, hogy a tudományos kutatás messze
legtöbb eredménye nem hoz akkora változást, mint a nagy emberek
eredményei, a tudósok általában nem lesznek világsztárok. Az áttörések
hihetetlenül ritkák, mégis zajlik a kutatás, kutatótömegek élnek,
dolgoznak, írnak a kívülállók számára szinte láthatatlan módon. Ennek
a tudományképnek felel meg a tudomány evolúciós felfogása.
Az evolúciós tudománymodell taglalásakor főként a
tudományfilozófus David Hull alapvető könyvére támaszkodom (Hull,
1988), nem feledve el, hogy nála jóval korábban fejtett ki hasonló, de
kevésbé kidolgozott nézeteket Karl Popper, az irányzat megalapítója,
Stephen Toulmin, majd Thomas Kuhn is (Vö. Popper, 1972; Kuhn
evolucionizmusáról lásd Laki, 2006, 192–203.), de utánuk is többen,
például a nyolcvanas években Bas van Fraassen, a realizmus ellen
érvelve.
Hull a tudományt evolúciós folyamatnak tekinti,
azaz a tudomány növekedése, változásai a kutatók által elért
eredmények szelekcióján alapszik, analóg módon a darwini természetes
kiválasztódással. A kiválasztódás során a kutatási eredmény
alkalmassága, állóképessége (fitness) alapján dől el, hogy beépül-e a
szakterület standard tudásállományába. A kiválasztódás jól körülírható
mechanizmus segítségével zajlik, mely „az erkölcsi hitel [credit], a
felhasználás, elfogadó támogatás és kölcsönös ellenőrzés
összekapcsolódásán” alapul (Hull, 1988, 281.). Az eredmény
állóképessége, alkalmassága pedig azon múlik, hogy a többi kutató
elismeri-e az eredmény alkalmasságát, azaz felhasználja-e. Ezen áll
vagy bukik az eredmény sorsa. Ha nem használják fel, mintha meg se
született volna, elfelejtik. Ez mondható el az eredmények többségéről.
Ha felhasználják, az eredmény életben marad, ha nem, kirostálódik. Az
eredményeket általában akkor használja fel a másik kutató, ha
támaszkodni tud rá, ha alátámasztja az ő elgondolásait (a negatív
felhasználás, azaz a kritikai elhatárolódás sokkal ritkább.) A
felhasználás egyszersmind az eredmény ellenőrzése is: a többi kutató
csak akkor építi be saját munkájába, ha alaposan megvizsgálja,
ellenőrzi, és ha saját kutatásaiba be tudja építeni, ezzel koherensnek
tartja. A felhasználás, támogatás és ellenőrzés alapvető összefüggést
mutat Hull modelljében. A sorozatos felhasználások láncolatot, illetve
hálózatot képeznek, mely automatikusan végzi az alkalmassági
rostálást, és egyszersmind építi a tudományt.
A felhasználás legpregnánsabb formája az idézés. Ha
a témával foglalkozó többi kutató elismeri az eredményt, akkor
figyelembe veszi és idézi is, innen az idézettségi indexek fontossága.
Az idézett eredmény beépül a tudomány egészébe, majd kiegészül, netán
módosul a többi kutató munkája nyomán, ezekben megőrződik, tovább él,
miközben a tudományterület folytonosan terebélyesedik, változik. A
beépült eredményt a kutatás automatikusan újra és újra ellenőrzi,
hiszen ha később, akár sokkal később olyan eredmény szilárdul meg,
mely nem kompatibilis a korábbival, valamelyiküknek el kell tűnnie a
tudományból. A tudományterületek, mint az élőlények örökös változásban
vannak: keletkeznek, alakulnak, végül elpusztulnak.
A biológia filozófiájával foglalkozó Hullhoz nagyon
hasonlóan érvelt a fizika filozófiáját kutató Bas van Fraassen, aki
szerint prediktív szempontból sikertelen elméletek egyszerűen nem
léteznek, mert az ellenfelek azonnal felfalják őket, ahogy a macskában
ellenséget nem gyanító egeret is felfalják a macskák. Ezért nem
létezik olyan egér, mely nem fél a macskától, nem pedig azért, mert az
egerek az evolúció során megtanulták, hogy a macska veszélyes
számukra. Ezt írja: „szerintem a tudományos elméletek sikere nem
csoda. Nem is nagyon meglepő a tudományos (darwinista) elme számára.
Mivel minden tudományos elmélet heves versenyben születik meg, a
dzsungel pedig telve éles fogakkal és karmokkal (jungle red in tooth
and claw), és csak a sikeres elméletek maradnak életben – azok,
amelyek ténylegesen kapcsolódnak a valóságos természeti
szabályszerűségekhez.” (van Fraassen, 1980, 39–40.)
Hull evolucionista mechanizmusa számtalan
szociológiai, etikai és ismeretelméleti implikációt hordoz, köztük az
együttműködés és versengés elvi elválaszthatatlanságát a tudományban,
hiszen minden egyéni altruizmustól, önzéstől, jóságtól vagy
gonoszságtól függetlenül, tudós csak az lehet, akinek eredménye segíti
a többieket, és hogy így van-e, nem az egyéni manipulációtól függ,
hanem a szakma működési mechanizmusától. Mindez persze nem zárja ki
sem a hamisítást, sem a plágiumot, eredmények kisajátítását, a
különféle manipulációkat, ámde azt sugallja, hogy mindez a tudomány
számára átmeneti jelenség, másodlagos az eredmény alkalmassága,
állóképessége szempontjából.
Sikeres tehát az az eredmény, mely életben marad,
ám a sikeres eredmény nem azonos a sikeres kutatóval. Persze eredményt
csak sikeres kutató érhet el, ennyiben sorsa közös elért eredményével.
Hull ezt írja: „A tudósok sokféleképpen lehetnek »sikeresek«.
Médiaszemélyiségekké válhatnak, nézeteiket hivatalosan megerősíthetik
a politikai vezetők, nagy kutatóintézetek vezetői lehetnek. Jóllehet
mindez nem irreleváns a tudomány számára, nem ezek a státuszok
működtetik a tudományt. A tudományban igazán az a státus
számít, mely abból a kreditből származik, amit a tudós azzal
szerez, hogy a másik tudós felhasználja munkáját.” (Hull, 1988, 283.)
A központi fogalom tehát a kredit, azaz a hitelesség, megbízhatóság,
az, hogy a kutató által elért eredményt a szakmai közösség fontosnak,
relevánsnak tekinti, őt magát pedig az eredménye révén olyan
kutatónak, aki alkalmas a szakterület gazdagítására.1
A modell ’láthatatlan kéz’ jellegű magyarázatot ad
a tudományra. Ez azt jelenti, hogy a sok szereplő tevékenysége olyan
eredményre vezet, mely esetleg meg sem fordul az egyes szereplők
fejében. Csupán kedvenc tevékenységüket végzik, ha tetszik, élvezetet
hajszolnak, önös érdeket követnek. A felfedezés öröme, az igazság
követése és persze a kredit, a hitelesség megszerzése a közvetlen
céljuk, ám az automatikus működés, a ’láthatatlan kéz’ úgy irányítja
őket, hogy közben általuk tudatosan ki sem tűzött magasztos, önzetlen
célt valósítanak meg, szolgálják a nagy közösség érdekeit, az
ismeretszerzést. Azaz, valamely szándékos tevékenység más szándékot is
megvalósít, mint a sajátja. Az egyes kutató szándéka, hogy a
természetről szerezzen ismeretet, ám közben bonyolult
ismeretorganizmust is épít.
A láthatatlan kéz elmélete voltaképpen arra keres
magyarázatot, hogyan lehet a tudomány mint intézmény oly sikeres a
világról szerzett tudás megszerzésében immár évszázadok óta. Ebben a
fogalmi rendszerben nincs külön hely a fiatal kutatók számára. Hull
persze tudja, hogy a kutatóközösség bonyolult szociológiai szerkezetet
mutat, és, ha nagyon lazán is, alkalmazható rá a szociobiológiai
analógia. A kutatócsoportot tartja analógnak a legkisebb biológiai
csoportokkal, démekkel (kis szaporodási közösség), melyek a magasabb,
bonyolultabb szervezeteket alkotják. Ezekben azonban az életkor éppúgy
nem számít, mint a nem vagy nemzetiség, vallás és ehhez hasonlók.
Akárhogy is, az elméletben szorosan összekapcsolódik egymással a
kognitív tényező az eredményen keresztül és a szociológiai tényező a
kutatón, illetve a kutatóközösségen keresztül.
Persze a tudomány evolúciós elméletének bőven
támadtak heves ellenfelei, ahogy bármely más
tudományfejlődés-elméletnek. A tudományfilozófus Paul Thagard még Hull
könyvének megjelenése előtt, főleg Karl Poppert és követőit (például
Richard Dawkinst és Stephen Toulmint) bírálva tagadta, hogy létezik
„analógia a fajok evolúciója és a tudományos tudás növekedése között:
ha alaposan megvizsgáljuk a tudomány gyakorlatát és történetét
kiderül, hogy a történeti ismeretelmélet nem-darwini megközelítést
igényel.” (Thagard, 1988, 101.) Thagard szerint a tudományos elmélet
változására, szelekciójára és átadására egyaránt hibás megközelítést
ad az evolúciós ismeretelmélet. A pszichológiában, kognitív
tudományban és filozófiában egyaránt jártas Thagard megoldása a
számítógépes (computational) tudományfilozófia, mely nem a nyelvi,
logikai megközelítésre alapít, mint a legtöbb 20. századi
tudományfilozófia, hanem a pszichológiára, annak is modern
változatára, benne a mesterséges intelligencia kutatására. A
tudományfilozófiát a kognitív pszichológia egyik területének tekinti,
és ezzel igen kiterjedt hatást ért el a tudományról való
gondolkodásban.
Bennünket azonban inkább a szintén filozófus Brad
Wray kritikája visz közelebb a fiatal kutatók sikeresélyeinek
latolgatásához ( Wray, 2000; 2004). Wray ugyanis miközben lényegében
egyetért van Fraassen megközelítésével, és nagyrészt osztja Hull
véleményét is az evolúciós mechanizmussal kapcsolatban, tesz néhány
kiegészítést. Felhívja a figyelmet arra, hogy a tudomány nem csupán a
laboratóriumokban serénykedő vagy a számítógépet figyelő kutatókat
foglalja magában, hanem egyebek között hatalmas intézményi apparátust
is. Ezek az intézmények viszont nem a láthatatlan kéz mechanizmusa
szerint működnek, hanem tudatos, sőt deklarált célokat tűznek ki,
némelykor az emberi tudás bővítését. Wray szerint tehát egyfelől
csakugyan a Hull-féle evolúciós mechanizmus működik, másfelől tudatos
célok is befolyásolják a folyamatokat.
A filozófusnak talán elegendő is lenne ez a
következtetés, hiszen tétje a realizmus fenntarthatósága, ami
bennünket itt kevésbé foglalkoztat. Annál inkább foglalkoztatnak azok
a szociológiai következmények, melyek mindezekből levonhatók, hiszen a
fiatal biológus kutatók mégiscsak a tudomány egyik jól meghatározható
csoportját alkotják. Wray kiegészítő javaslatát elfogadva megjelenik a
kettősség az eredmények életben maradása, azaz sikere, és a kutatók
elismertsége, azaz sikere között. Hiszen ha az intézmények tudatos
szándékot is képviselnek, akkor a sikerben sem csupán valamely
automatikus mechanizmus játszik szerepet, hanem a tudatos irányítás
is. A tudatos irányítás viszont már tehet különbséget társadalmi
csoportok között: sokféle policy célt követhet, közte szociológiait
is.
Szociológiai és policy vonatkozások
A láthatatlan kézről vitázók persze nagyon jól tudják, hogy a tudomány
bonyolult szociológiai rendszer. Hull, ironikus módon, éppen saját
szakterületével kapcsolatban írt a professzionalizáció elkerülhetetlen
szükségességéről és hatásáról, Wray pedig ugyanerről éppen a fiatal
kutatókkal kapcsolatban (Wray, 2009). Az elvi probléma, amivel szembe
kell nézniük, jóllehet nem teszik, az, hogy a szándékokat megvalósító
intézmények esetén előtűnik a láthatatlan kéz, pontosabban láthatóvá
válik. Ezáltal működését vitatni lehet, netán kritizálni is, azaz a
többi társadalmi intézmény egyikévé válik, a politikai
intézményrendszer egyik alkotóelemévé, még akkor is, amikor esetleg a
hivatalos politika nem is közli a tudománnyal kapcsolatos szándékait.
Csakugyan a professzionalizáció látszik a megértés
kulcsfogalmának. Azt jelenti, hogy a tudomány megszűnik kedvtelés
lenni, megszűnik a tehetősek, nagyurak, fejedelmek, királyok,
hadvezérek kedvelt csecsebecséje lenni, helyette munka lesz,
pénzkereső tevékenység, állás, kötelezettség, felelősség. A folyamat a
18. század közepe felé kezdődik, de dominánsan 19. századi jelenség.
Állandóan hivatkozik rá a szakirodalom, de mintha hiányozna az alapmű,
mely részletesen elemezné. Főleg a tudománytörténész Everet Mendelsohn
tanulmányára szokás utalni, vagy Andrew Cunningham és Perry Williams
alapvető dolgozatára, mely utóbbi sokakkal egyetértve, másokkal heves
vitában a tudományt szociológiai értelemben 19. századtól kezdődő
jelenségként kezeli (Mendelsohn, 1964, Cunningham – Williams, 1993).
A professzionalizáció folyamata lényegében azonos
az intézményesüléssel. Azzal, hogy a szétszórtan, szervezetlenül,
bizonytalan anyagi forrásból működő tudomány diszciplínákra, majd
egyre szűkebb területekre specializálódott, létrehozta aránylag biztos
pénzügyi forrásait, szervezeteit (kezdetben akadémiákat, később
szakmai társaságokat), nyomdáit, kiadóit, folyóiratait, s főleg
állásait egyetemeken, múzeumokban, lassanként kialakuló
minőségvizsgáló vagy ipari, mezőgazdasági laboratóriumokban.
Mindezekben emberek dolgoztak, dolgoznak nemcsak a kredit
megszerzéséért, megtartásáért és nem csupán kedvenc kedvtelésük
(igazságkeresés, érdeklődés kielégítése) végett, hanem megélhetésük
megszerzésért, anyagi boldogulásukért is.
Mi több, a szervezetek hierarchikusan épülnek fel,
működésükre különféle hatást gyakorolnak a ranglétra különféle fokain
álló emberek. Állásokat, kutatási pénzt, publikációs lehetőséget lehet
és kell adni azoknak, akiket a szervezet alkalmasnak talál rá; nem
adni azoknak, akiket nem talál rá alkalmasnak. A
professzionalizációval a tudomány a többi társadalmi alrendszerhez
hasonló formát ölt, hasonló működési módot vesz fel. Az irányítás, a
tudomány adminisztrációja a kutatók idejének jelentős részét
felemészti, másrészt részben közülük, részben az adminisztráció
szakembereiből létrehozza a tudomány egyre bonyolódó bürokráciáját.
A tudományos siker lehetőségére az intézményesülés
és professzionalizáció két ponton is alapvető hatást gyakorol.
Egyrészt sikernek minősülhet a hierarchiában való előrelépés, másrészt
a kutatói sikert alapvetően befolyásolja az intézményi működés
aktuális állapota. Ha az intézményrendszer célkitűzéseit valamely
kutató képes szolgálni, megkapja a nélkülözhetetlen támogatásokat
részben kutatásaihoz, részben a hierarchiában való emelkedéshez,
amelyek egymástól nem is feltétlenül különböznek. Ez tehát a siker
másik, immár nem kognitív, hanem szociológiai arca. Ha a kutató
minderre nem képes vagy nem hajlandó, sikertelen.
Előttünk tehát az elméleti keret, amely értelmessé
teszi a tárgyalást a fiatal kutatók sikeréről. A láthatatlan kéz
elmélete önmagában nem elegendő. Ott az eredmény a szociológiai
összefüggések nélkül jelentkezik, mint a gének biológiai organizmus
nélkül. A tudományszociológiai nézőpont amúgy az egész láthatatlan kéz
mechanizmust megkérdőjelezi, egyrészt azzal – ahogy Wray is jelezte –,
hogy láthatóvá teszi a kezet, másrészt, mélyebben is, az evolúciós
gondolat táján is. Feltéve persze, hogy az evolúció során természetes
kiválasztást tételezünk fel. Az intézményesülés ugyanis a kiválasztás
mesterséges változatához vezet, ahogy a növénynemesítő vagy az
állattenyésztő is mesterségesen szelektál a változatok között a maga
szempontjai alapján. Esetünkben az intézmények
játsszák el a nemesítő feladatát, feltéve, hogy céljuk nemes.
A szociológiai megközelítés egyébként azzal a
következménnyel jár, hogy értelmezni tudja a mertoni norma
megsértését. Ha a tudományban a tiszteletreméltó erkölcsi elvek
ellenére is tapasztalhatók megkülönböztetések nemzet, vallás, gender
vagy akár életkor szerint, az magyarázatot igényel, s a magyarázat
alapvetően történeti, szociológiai.2
Kognitív következmény
A szociológiai megközelítés elvi alapot ad arra, hogy a tudományon
belül is megkülönböztessük a fiatalokat mint viszonylagosan önálló
csoportot. Ebből azonban nem következik magától értetődően, hogy
értelme is van a megkülönböztetésnek, azaz hogy a megkülönböztetés
járhat akármilyen jellegű előnnyel. Megkülönböztethetjük például a
szőke hajúakat is, de eleddig senki nem állította, hogy a hajszínnek
szerepe lenne a tudományban. A fiatalságnak azonban mintha lenne
szerepe.
Az egyik következmény kognitív jellegű.
Gondolhatjuk például, hogy a fiatal kutatók más kognitív
tulajdonságokkal rendelkeznek, mint az idősebbek. Kicsit
általánosabban: az életkornak esetleg van jelentősége a tudomány
működésében, például az eredmények létrehozásában vagy recipiálásában.
Sokan hivatkoznak arra, hogy Kuhn (óvatos)
megjegyzése szerint a fiatalok részben könnyebben fogadják be a
merőben újszerű tudományos gondolatokat, részben pedig maguk is
könnyebben érnek el nagy áttörést hozó eredményeket, mint idősebb
pályatársaik. Az evolucionista modellel kapcsolatban már említett Brad
Wray megpróbálta ellenőrizni Kuhn állítását (Wray, 2003). Csatlakozva
azokhoz a kutatókhoz (nem kevés ilyen van), akik az életkor és a
tudományos teljesítmény összefüggését vizsgálják, Wray
tudománytörténeti adatokat gyűjtött. Előbb az 1600–1899-es időszak
jellegzetes eredményeit vizsgálta meg széles szakmai spektrumon, mely
magában foglalta a csillagászatot, botanikát, kémiát, geológiát,
matematikát, állattant, elektromosságtant és mágnességtant. Adatai
arra utaltak, hogy az időszakban előrehaladva a jelentős eredményt
elérők életkora enyhe csökkenést mutat, azaz mintha a 19. században
már fiatalabban is komoly eredményeket lehetett volna elérni, mint
korábban. Ezt Wray egyértelműen a professzionalizációval hozta
összefüggésbe, éppen azzal a folyamattal, amelyről feltételeztük, hogy
értelmessé teszi a fiatal kutatók megkülönböztetését. Úgy gondolta,
hogy az intézményesülés jobb feltételeket biztosított a kutatásra,
ezért hamarabb lehetett eredményes a kutató (Wray, 2009). Vizsgálatait
később kiterjesztette a 19. század végén nagyon új területre, a
bakteriológiára. Közben revidiálta korábbi álláspontját: mégsem
szignifikáns a fiatal kutatók eredményességének növekedése a korábbi
időszakban sem. Mi több: nem tartható az sem, hogy a nagy
hagyományokkal nem rendelkező, nagyon sok előismeretet és
tapasztalatot nem kívánó új területeken a fiatalok eredményesebbek
lennének, mint az idősebbek (Wray, 2004). Különféle meggondolásai
végül is arra a következtésre vezették, hogy a tudomány nem „fiatal
emberek játéka”. A kutatókat három korosztályra bontotta: Fiatalok
(26–35 éves), középkorú (36–45 éves), idős (46–65 éves). Statisztikái
szerint tehát nem a fiatalok, hanem a középkorúak a legeredményesebb
kutatók.
Lényegében ugyanerre a véleményre jutott a
kreativitás pszichológus kutatója, Dean Keith Simonton is, csakhogy
nagyon kidolgozott elméleti alapon, melyben az evolúciós darwinista
megközelítés főszerepet játszik. Simonton matematikai formulát
dolgozott ki a kreativitás és az életkor összefüggésére, mégpedig
abból indulva ki, hogy a folyamat két lépcsőből áll: kezdeti kreatív
potenciál kialakulásából, majd ennek fokozatos átalakulásából. Az
egyénben meglévő kreatív potenciált olyan tényezők befolyásolják, mint
a családi háttér, példaképek, oktatás, marginalitás (előny lehet távol
lenni a meghatározó szellemi műhelyektől) és a korszellem. A nagyon
fiatalon kialakult kreatív potenciál idővel csökken ugyan, de a
körülmények javulása és a növekvő tapasztalat a romlás ellen hatnak,
aminek következtében a produktivitási csúcs, minőségi és mennyiségi
szempontból egyaránt a fiatal kor után jelentkezik. Simonton
megkülönbözteti a kreatív területeket: közülük a művészet
hozza a legkorábbi sikert, a természettudományban pedig 40 éves kor
táján jutnak alkotóképességük csúcsára az emberek, a
történelemtudományban vagy tíz évvel később. A természettudományon
belül a fizikában hamarabb, a biológiában vagy geológiában később
jelentkezik a csúcs (Simonton, 1997). Mindenesetre a jelentős
statisztikai adatbázissal dolgozó pszichológiai megközelítés
alátámasztja Wray kételyét Kuhn megjegyzésével szemben.3
Mi több, ugyanerre a nézetre jutottak a témakört
elemző klasszikus tanulmány szerzői, a szociológus
Robert Merton és munkatársa, Harriet Zuckerman is, mégpedig a
másokénál differenciáltabb kép alapján. Szerintük ugyanis a tudományos
tevékenység messze nem egységes. Megkülönböztetnek négy szerepet: a
kutatást, oktatást, adminisztrációt és a kapuőrzést, melyek mindegyike
integráns részét képezi a tudománynak.4
Maga a kutatás, a szigorúan vett kognitív tevékenység csak az egyik
szerep. Ebben elismerik Kuhn igazát a fiatalság előnyeiről, idézve,
hogy Newton 24 évesen, Einstein 26 évesen, Darwin 29 évesen jutott
alapvető gondolataihoz. A többi szerepben azonban az idősebbek
játsszák a főszerepet, olyannyira, hogy a tudomány belső uralmi
viszonyait (mind az adminisztratív, mind a kapuőr szerepet)
gerontokráciaként írják le, azaz úgy látják, a döntő hatalmi
pozíciókat az idősek birtokolják, ami éppen egybeesik a siker kettős
természetéről itt kifejtett állásponttal. Mertonék megjegyzik, hogy a
tudományon belül érvényesülő gerontokratikus jelleg
nem nagyon különbözik a társadalom többi alrendszerében megvalósult
viszonyoktól (Merton – Zuckerman, 1973). Másrészt az is lehetséges,
hogy a kutatók korfája, demográfiai adatai a fiatalok lényegesen
nagyobb számát mutatja, mint az idősek száma, aminek következtében a
kiugró alkotások aránya lehet ugyanakkora vagy akár alacsonyabb, mint
az idősek csoportjában, de az abszolút szám mégis magasabb a nagyobb
létszám miatt.5
Már ebben a tanulmányban is említik a kreatív
potenciál fogalmát (Dean Keith Simontonnál sokkal korábban), az eleve
vagy meglévő vagy hiányzó alkotóképességet, mely a tudomány kognitív
szerepében a siker lényeges feltétele lenne. Későbbi munkájában Merton
mintha visszavonná nézetét a fiatalok kiemelkedő alkotóképességével
kapcsolatban.
|
|
Maga Merton ugyanis úttörő szociológiai vizsgálatot
végzett az életkor és a tudományos teljesítmény összefüggésére
vonatkozóan. Nem a fiatal kutatókra mint szociológiai csoportra
összpontosított, hanem arra, miként befolyásolja a teljesítményt az
egyéni idősödés. Végül is a Máté-effektussal értelmezte
vizsgálódásait: a gazdagok még gazdagabbak lesznek, a szegények még
szegényebbek, azaz akik korábban jól teljesítettek, később még jobban
teljesítenek (Merton, 1968; 1988). Az elv esetünkben különös
következményre vezet. Azt jelenti, hogy ha valaki sikeres, azaz több
eredménye van, sokat publikál, sok projektben dolgozik, sokat
szerepel, akkor későbbi esélyeit is növeli. A kezdeti, fiatalkorban
vett jó start növekvő előnyt jelent a későbbi pályafutásban. A
jelenség mögött, ahogy Merton nevezi, kumulatív előnyök állnak: a jobb
eredmény jobb feltételeket, jobb felszerelést, jobb kollegiális
kapcsolathálót teremt, ezek alapján még tovább
javulnak a feltételek és így tovább. Szemben Simontonnal, aki a
kutatás belső, intrinzikus tényezőit vizsgálta, és az életkor
előrehaladásával az egészség romlását, az öregedés ilyen vagy olyan
jeleit tételezte fel, Mertonék külső, extrinzikus tényezőkre figyelő
szemlélete a kutatási körülmények folyamatos javulását jelzi, és az
ennek megfelelő teljesítménynövekedést, de csak azoknál, akik már
kezdőként kiemelkedtek.6
Merton arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
koraérett kutatók igazságtalan, és a tudósközösség számára sem
kifizetődő előnyhöz juthatnak. Ha valaki – mondjuk diákkorában –
előnyt szerez társaival szemben (különleges ösztöndíjakat kap,
versenyeket nyer stb.) csupán azért, mert hamarabb érett kutatóvá,
mint társai, meglehet, hogy egy életen keresztül azok előtt fog
haladni, akik lassabban érnek, és az előny akkor is megmaradhat, ha a
későbbi teljesítmény már nem indokolja. A kutató élete tehát fiatal
korában dől el: kreatív potenciáljának hamar meg kell mutatkoznia,
egyébként a kezdetben elszenvedett hátrány szinte behozhatatlan.
Az itteni szempontból azt kell hangsúlyozni, hogy
bizony jár kognitív következménnyel az életkor, tehát a
megkülönböztetés csakugyan jogos. A kutatói eredmény, a tudomány
sikere és a kutató személyes sikere a fiatalok esetén másképpen
jelentkezik, mint később, és ennek messzemenő policy hatása is van.
Ennél többet persze nem lehet a fentiek alapján elmondani, azaz nem
lehet belőlük konkrét policy javaslatokat levezetni. Csupán annyit
lehet mondani, hogy a tudományirányítás akarva, akaratlanul fontos
döntéseket hoz ebben az ügyben, érdemes lenne ezekhez megfelelő elvi
alapot teremteni.
Sikeres pályatársak tanácsai
A fiatalok megkülönböztetése a tudományban sajátos műfajt is
eredményezett azon az önálló és legitim kutatási témán kívül, mely azt
vizsgálja, kognitív és szociológiai szempontból miben is áll a
fiatalság mint a tudományon belüli réteg megkülönböztető sajátossága.
Ezt a műfajt nevezhetjük a tudományos sikerhez vezető receptnek,
tudálékosabban az optimális stratégia elveinek, a sikeres pályatársak
jó tanácsainak, vagy szellemesebben, ahogy Merton tette idézett
tanulmányában: „self-exemplifying pattern”-nek, önmagával példálózó
mintának: a beérkezett nagy ember tapasztalatait összefoglalva
útravalót akar adni az utódoknak (Merton – Zuckerman, 1973, 554.).
Megírja, mi a siker titka, mi a követendő stratégia és taktika, hogy a
fiatalok oda jussanak, ahova ő eljutott. Ezek az írások sok évszázados
hagyományt folytatnak: művek sorát az igazság megismeréséhez vezető
biztos vagy bizonytalan útról. Az őstípust persze Descartes regulái
képviselik, az újabbak közül pedig Pólya György heurisztikai
munkássága, főleg világsikert aratott könyve: a Gondolkodás iskolája
(Pólya, 1967–68.). A siker kettős természetét persze ritkán
vizsgálják, csaknem mindig abból indulnak ki, hogy a siker egyetlen
kritériuma a jelentős eredmény és nem más. Az egyetlen és igazi kérdés
tehát, hogyan érjünk el jelentős eredményt, mely fontos, eredeti és
igaz.
Ha követjük a korábban már említett
tudományfilozófus, Paul Thagard vizsgálódásait, megkülönböztethetjük a
leírt és a csak elmondott, de meg nem írt véleményeket az optimális
stratégiáról (Thagard, 2005). Csakugyan: létezik három olyan megjelent
szöveg is, melyet a biológia valamely meghatározó személyisége írt a
nagy titokról fiatal pályatársak számára, és persze mindhárom alaposan
eltérő megközelítést tartalmaz.
A spanyol Santiago Ramón y Cajal, a modern
idegtudományok egyik megalapítója 1906-ban kapta meg az orvosi
Nobel-díjat, a hivatalos indoklás szerint „az idegrendszer
szerkezetével kapcsolatos munkájáért”. 1897-ben jelent meg a
fiataloknak írt ajánlásait tartalmazó könyve, melyet csak a múlt
évtizedben fordítottak angolra (Ramón y Cajal, 1999). Szembeszáll
például azzal a nézettel, hogy a felfedezés nem logikai folyamat,
mondván, hogy létezik a tudományban valami ideákat generáló belső
logika, mely a felfedezéseket lehetővé teszi. Amúgy az olyan tanácsok,
mint hogy a tapasztalat mellett elengedhetetlen az állandó reflexió,
az, hogy ne tiszteljenek tekintélyeket, legyenek elkötelezettek, ma
nem hangzanak meglepőnek. Ramón y Cajal, a felfedezés logikai
jellegének kiemelése mellett, hangsúlyozza az érzelmi elkötelezettség
fontosságát, alapvetően az igazság és az elismerés iránt. Különös,
hogy másokhoz hasonlóan ő sem tartja fontosnak a hatalmas tehetséget,
annál inkább az elkötelezettséget, a szenvedélyt. Fontos tényezőnek
tartja az ízlést, sőt a hazafiasságot, a hírnév iránti vágyat.
A műfaj másik könyvméretű reprezentáns művét a brit
Peter Medawar írta, aki 1960-ban kapott Nobel-díjat a szerzett
immunológiai tolerancia felfedezésért (Medawar, 1979). Befolyásos
tudós volt és esszéista; gyakran idézik filozófiai jellegű
eszmefuttatásait a tudomány, főként a biológia legkülönbözőbb ügyeiről
tett megállapításait. Témánkkal foglalkozó könyvét 1979-ben adta ki,
benne talán mindenkit megelőzve olyan tanácsokkal, mint, hogy igazán
fontos témákat érdemes kutatni, nem olyasmit, amivel véletlenül
megbíznak, vagy hogy nem szabad túlságosan sokat olvasni, csak
amennyit muszáj, helyette az eredményre kell törekedni, akkor is, ha
csak reprodukcióról van szó. Az eredménycentrizmusból következik, hogy
megoldható feladattal kell foglalkozni, viszont annak megítélése, hogy
melyik feladat megoldható, a jó kutató ítéletétől függ. Ebben áll a
tehetség, illetve abban, hogy valamiféle exploratív igény él a fiatal
kutatóban, részint a környezet megismerésére, részint különféle
jelenségek értelmezésére. A siker egyik alapfeltétele (Medawar ebben
egyetért Ramón y Cajallal) az eredmények azonnali kommunikálása,
mégpedig több közegben, többféle formában kezdve a közvetlen
kollégákkal, egészen a nagy szakmai publikumig, mindig pontosan
kidolgozva a mondanivalót, ügyelve a formára és az érvek pontosságára.
Az eredmények így csiszolódnak, a vitákban így keletkeznek az újabb
ötletek.
Ezekhez a terjedelmesen előadott tanácsokhoz képest
James Watson néhány oldalon megjelent tanácsai túlságosan tömörek, és
nem is látszanak olyan újnak, mégis igen-igen gyakran emlegetik őket
(Watson, 1993). Nyilván a szerző iránt tanúsított közfigyelem okán.
Watson a nukleinsavak molekuláris szerkezetét, az élő anyagban zajló
információátvitel mechanizmusát találta meg Francis Crickkel közösen,
és ezért 1962-ben kapott Nobel-díjat. Öt főszabályt fogalmazott meg
írásában:
1. El kell kerülni a buta embereket (azaz lehetőleg
a nálunk okosabbak társaságát keressük);
2. Vállalni kell a kockázatot;
3. Szükség van olyan pártfogóra, aki kisegít nagy
baj esetén;
4. Nem szabad olyat csinálni, ami untat;
5. Ha valaki ki nem állhatja kollégáit, legjobb, ha
otthagyja a tudományt.
Mindezt Watson a saját életéből vett példákkal
illusztrálta, hangsúlyozva, hogy a gondolatokat mindig ki kell tenni a
többiek bírálatának, azaz ki kell használni minden kommunikációs
lehetőséget.
Paul Thagard említett írásában beszámolt arról,
hogy egy kognitívtudományi workshopon a résztvevők között kollégájával
felmérést végzett arról, mit tartanak a sikeres tudományos pálya
legfőbb pszichológiai feltételének, és persze rengeteg szempontot
kaptak. Az irodalomból újabb szempontokhoz jutottak, például
ilyenekhez: a kreatív tudósok dominánsak, arrogánsak, ellenségesek,
túl öntudatosak; továbbá a kreatív tudósok introvertáltak, autonómok,
függetlenek; azután a kreatív tudósok gondolkodása és személyisége
egyaránt rugalmas és nyílt. Végül Thagard két táblázatban foglalta
össze leleteit, az elsőben a workshopon megkérdezett kollégák
véleményét, a másikban a Nobel-díjasok előbb említett könyveiből
kihüvelyezhető vonásokat foglalta össze. Íme a táblázatok:
1. Létesíts új kapcsolatokat • Terjeszkedj tovább,
mint egyetlen tudományos terület • Olvass sokfélét • Használj
analógiákat a dolgok összekapcsolásához • Dolgozz egyszerre több
projekten • Használj vizuális és verbális megjelenítést egyaránt • Nem
dolgozz olyan témán, amin mindenki más is dolgozik • Használj több
módszert, keress új mechanizmusokat
2. Várd a váratlant • Az anomáliákat vedd komolyan
• Tanulj a kudarcokból • Gyógyulj ki a kudarcokból
3. Legyél kitartó • Koncentrálj a fontos
problémákra • Legyél módszeres, és őrizd meg a jegyzeteidet • Igazolj
hamar, és cáfolj későn
4. Keresd az izgalmat • Olyan projekteken dolgozz,
amiket szeretsz • Játssz a gondolatokkal és dolgokkal • Tegyél fel
érdekes kérdéseket • Vállalj kockázatot
5. Legyél szociábilis • Keress okos együttműködőket
• Szervezz jó csoportokat • Érdeklődj aziránt, hogy mások hogy váltak
sikeressé • Figyelj a gyakorlott emberekre • Segíts elő különböző
megismerési stílusokat • Kommunikáld másoknak saját munkádat
6. Használd a világot • Keress gazdag környezetet •
Építs eszközöket • Ellenőrizd az ötleteket
1. táblázat • Nagyon kreatív emberek habitusa
1. Létesíts új kapcsolatokat • Keress új
módszereket, melyekkel a probléma megoldhatóvá válik, például új
technikákat (Medawar)
2. Várd a váratlant • Ne ragaszkodj túlságosan
elgondolásaidhoz (Ramón y Cajal) • Fedezed fel és ismerd el, ha
hibázol (Medawar)
3. Légy kitartó • Állhatatosan koncentrálj a
tárgyra (Ramón y Cajal)
4. Legyél izgatott, érdeklődő • Ragaszkodj az
igazsághoz, és keresd a megbecsültséget (Ramón y Cajal) • Legyen
hajlamod az eredetiségre, és legyen kutatási ízlésed (Ramón y Cajal) •
Legyen vágyad a felfedezésre, és szerezz megelégedettséget utána
(Ramón y Cajal) • Legyen erős vágyad a megértés iránt (Medawar) • Ne
csinál olyat, amit unsz (Watson)
5. Legyél szociábilis • Házasodj a pszichológiai
kompatibilitás miatt (Ramón y Cajal) • A közeli kollégáknak mondj el
mindent, amit tudsz (Medawar) • A kutatási eredményeidet hatékonyan
kommunikáld (Ramón y Cajal, Medawar) • Tanulj a győztesektől (Watson)
• Legyenek embereid, akiktől támogatást kapsz, ha bajba kerülsz
(Watson)
6. Használd a világot • Keress inspirációt a
természetben (Ramón y Cajal) • Legyen jó laboratóriumi felszerelésed,
használd az egészet (Ramón y Cajal) • Intenzíven tegyél
megfigyeléseket és reflexiókat (Ramón y Cajal) • Végezz olyan
kísérleteket, melyek szigorúan ellenőrzik a hipotéziseket (Medawar)
7. Egyebek • Kerüld a nagy szellemek munkájának
túlzott csodálatát (Ramón y Cajal) • A tudományt önmagáért műveld
(Ramón y Cajal, Medawar) • Fontos problémákat tanulmányozz (Medawar) •
Ne olvass túl sokat (Medawar) • Nyugodt, problémamentes életed legyen
(Medawar)
2. táblázat • A sikeres tudósok egyéb habitusai
Jó tanácsokból, receptekből van tehát elegendő.
Ragyogóan példázzák a self-exemplifying pattern működését, ámde nem
eredményeznek általánosan érvelő és ezért vitatható, cáfolható,
megerősítő állításokat. Afféle életbölcsességek ezek, melyeken el
lehet merengeni, meg lehet őket mosolyogni, sőt fel
is lehet őket használni, de sem elméleteket nem lehet rájuk alapozni,
se policy döntéseket. Mindamellett figyelemre méltó, hogy a fiatalok
szociológiai megkülönböztetése csaknem természetes a szerzők számára,
továbbá figyelemre méltó, hogy létezik ilyen bölcsességeket tartalmazó
irodalom, melyet talán érdemes lenne egyszer szisztematikusan is
tanulmányozni, hátha kiderül belőlük valami.7
A fiatal tudósok
és a magyar tudománypolitika
A fiatal tudós, a tudományos siker kettős természetének megfelelően,
lehet sikeres abban, hogy kiváló eredményt mutat fel, és lehet sikeres
a tudomány intézményes elismeréseit tekintve. Az utóbbihoz azonban
olyan intézményrendszerre van szükség, mely ezt a szempontot
figyelembe veszi. A nemzetközi tapasztalat szerint a fiatal kutatók
hivatalos támogatása a nemzeti és nemzetközi tudománypolitikák szerves
része mintegy természetes módon, elmélyült indoklás nélkül.
Magyarország nem különbözik ebből a szempontból a
többi országtól. Itt is létezik olyan intézményrendszer, mely a
fiatalokat megkülönbözteti, módot adva számukra a kezdeti potenciál
kialakítására, mely a kumulatív előnyök Máté-effektusát itt is
működésbe hozhatja.
A támogatások valóságos dzsungelt alkotnak. Sok
támogató, sokféle feltétellel, sokféle prioritással hirdet
lehetőséget. Az OTKA pályázati rendszerében meglepő érzékenység
mutatkozik az életkor és a kutatás összefüggésére, és egyre nagyobb
hangsúlyt kap a fiatalok előtérbe helyezése az MTA vezetőinek
tudománypolitikai stratégiájában is. Az OTKA hírlevél
2004-ben például meghirdette a „tematikus és ifjúsági” pályázatot,
utóbbit kimondottan ígéretes kutatási programmal rendelkező
pályakezdőknek, továbbá a posztdoktori pályázatot a már fokozattal
rendelkező fiataloknak, és a „tudományos iskolák támogatására” a
nemzetközileg elismert, szakmailag kiváló, a tudományos utánpótlás
nevelésében jelentős eredményt mutató, kimondva-kimondatlanul idősebb
kutatók segítésére.8 A fiatalokat
támogatását célozza az önálló kutatócsoport alapítására kiírt
pályázat, még érdekesebb a külföldről hazatérő fiatal kutatók
támogatása, mert nagy probléma, hogy a kiváló képzésen és szakmai
gyakorlaton keresztülment fiatalok, munkalehetőség híján, ha akarják,
sem tudják itthon folytatni pályájukat. Másik oldalról az OTKA a
fiatalok jelentkezését várja a nemzetközi együttműködést támogató
programra, hogy minél többen szerezzenek nemzetközi kutatási
tapasztalatot. Ezek közé tartoznak a képzést szolgáló nagy költségű
pályázatok.
Az MTA indította el a Lendület Fiatal Kutatói
Programot a nemzetközileg már elismerést szerzett fiatal kutatók
számára, hogy itthon alakítsanak önálló kutatócsoportot kiváló
feltételekkel, és a nemzetközi pályázatokon való sikeres részvétel
reményében. Ez néhány egészen kiemelkedő kutatót érint csak, míg az
Akadémia által évente nyújtott fiatal kutatói állás három évre
biztosít álláslehetőséget valamelyik akadémiai intézetben az első
lépések megtételére, az első publikációk és a doktori értekezés
elkészítésére.
Az OTKA mellett jelen vannak a más adományozók
által nyújtott ösztöndíjak is, amilyen a Polányi Mihály-, az Öveges
József- vagy a Kozma László-program, amely utóbbi a vállalkozásokat
kívánja segíteni, vagy a nagy presztízsű Bolyai János-ösztöndíj,
melyet az Akadémia adományoz, illetve a Békési György minisztériumi
ösztöndíj. Mindegyiknek sajátos feltételei vannak, de mindegyik a
fiatalokat segíti, a kutatómunka ilyen vagy olyan területén,
szerepében, fázisában.
Léteznek ezeken kívül kizárólag fiatal kutatókat
kiemelő és persze segítő kitüntetések, díjak is, amilyen a Magyar
Tudományos Akadémia által adományozott Akadémiai ifjúsági díj, az
adományozó intézménynek megfelelő tekintéllyel, vagy a kimagasló
tudományos teljesítményt felmutató fiatalokat kitüntető Talentum díj,
melyet privát adományozó hozott létre, ám a bírálatban részt vesz az
Akadémia is.
A Fermi fiatal kutatói díjat a magyarországi olasz
nagykövetség hozta létre, és a Magyar Nukleáris Társaság által
kiküldött kuratórium ítéli oda. Ennek magyar és egyszersmind
nemzetközi jellegéhez hasonlít a Norvég Alap és az OTKA által közösen
kezelt pályázat, mellyel a nemzetközileg elismert fiatal kutatókat
támogatják, azzal a feltétellel, hogy kutatásaik kiemelkedő
eredményeket ígérnek, ők maguk pedig külföldről szeretnének
visszatelepülni.
A felsorolás messze nem teljes, csupán
illusztrálja, hogy milyen sokszínű a kép és milyen gazdag, de főleg
azt, hogy a fiatal kutatókra önálló csoportként figyel a
tudománypolitika. A felsorolt lehetőségek változnak: egyesek
megszűnnek, helyükre újak lépnek, de mindig van választék, mindig
működik a versenypálya. Nem világos azonban, milyen eredményt hoz a
fiatalokat megkülönböztető tudománypolitikai gyakorlat. Nem világos,
hogy a siker kettős természetének mindkét oldala találkozik-e a
győztesek munkájában, azaz csakugyan a legjobb eredményeket produkáló
fiatalok kapják-e a lehetőséget, illetve, hogy élnek-e a lehetőséggel,
megvalósul-e nálunk is a Máté-effektus, az előnyök kumulativitása.
Egyszerűbben: milyen pályát futnak be az ösztöndíjak, pályázatok vagy
kitüntetések nyertesei. Egyszer ezt is meg kellene vizsgálni.
Összegzés
A fiatal kutatók tudományos sikereiről érdemes különféle szempontok
alapján gondolkodni. A sokféle ösvény bejárása után van-e válaszunk
olyan kézenfekvő kérdésekre, mint az, hogy egyáltalán sikeresek-e a
fiatal kutatók, esetünkben a biológuskutatók, netán sikeresebbek-e az
idősebbeknél, illetve miben is állhat ez a siker, és hogy lehet
elérni? Az nem vitás, hogy kiemelt figyelem fordul feléjük, hogy a
tudománypolitika nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is
megkülönböztető helyet biztosít számukra. Ez azonban mintha
természetes lenne, mintha vagy humanitárius meggondolásokból, a
fiatalok iránt érzett általános felelősségből, illetve a tudósközösség
jövőjének biztosítása végett tennék mindezt, holott a fentiekből arra
következtethetünk, hogy a jelen tudománya is ezt igényli.
Ha a tudományt egyszerre kognitív és szociológiai
vállalkozásnak tekintjük, működésének magyarázataként nem érhetjük be
a láthatatlan kéz mechanizmusával. Mesterséges szelekciót kell
alkalmazni, ésszerű elvek és érdekek alapján. Nehezebb kérdés, hogy
milyenek legyenek ezek az elvek és érdekek. Vizsgálódásunk megmaradt a
tudomány berkein belül, nem vette figyelembe, hogy a tudomány széles
társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális kontextusban működik,
nemkülönben a tudománypolitika is. Ráadásul nyitva maradt az az
alapkérdés is, hogy van-e kognitív előnye a fiatalságnak. Mert ha van,
nem zsengéket, hanem komoly eredményeket kell elvárnunk tőlük, és
olyan helyzetet kell teremtenünk, amelyben ezek az eredmények
megszülethetnek, nem csupán zsengék, ígéretes teljesítmények. Kérdés
marad tehát, hogy a fiatal kutatók a jövő vagy a jelen meghatározó
szereplői.
Kulcsszavak: láthatatlan kéz a tudományban, evolucionizmus, életkor
és tudomány, tudománypolitikai célok és életkor
IRODALOM
Cunningham, Andrew – Williams, Perry
(1993): Decentring the Big Picture: The Origins of Modern Science and
the Modern Origins of Science. British Journal for the History of
Science. 26, 407–432.
Feist, Gregory J. – Gorman, Michael E.
(1998): The Psycho-logy of Science. Review and Integration of a
Nascent Discipline. Review of General Psychology. 2, 3–47.
Gingras, Yves – Larivére, V. – Macaluso,
B. – Robitalle, J-P. (2008): The Effect of Aging on Resarcher’s
Publication and Citation Patterns. Plos One. 3,12, e4048.
doi:10.1371/journal.pone.0004048. •
WEBCÍM >
Hull, David (1988): Science as a Process:
An Evolutionary Account of the Social and Conceptual Development of
Science. University of Chicago Press, Chicago
Jensen, David G. (2004): Tooling Up:
Career Success Factors, Part 1—Believability, 18 June 2004, Tooling
Up: Career Success Factors, Part 2—Ten Habits of Successful
Scientists, 16 July 2004. •
WEBCÍM >
Laki János (2006): A tudomány természete:
Thomas Kuhn és a tudományfilozófia történeti fordulata. Gondolat,
Budapest, 192–203.
Medawar, Peter (1979): Advice to a Young
Scientist. Harper and Row, New York •
WEBCÍM >
Mendelsohn, Everett (1964): The Emergence
of Science as a Profession in 19th Century Europe. In: Hill, Karl:The
Management of Scientists. Beacon Press, Boston, 3–48.
Merton, Robert K. – Zuckerman, Harriet
(1973): Age, Aging and Age Structure in Science. In: Merton, Robert –
Storer, Norma: The Sociology of Science: Theoretical and Empirical
Investigations. Chicago University Press, Chicago, 497–559.
Merton, Robert K. (1968): The Matthew
Effect in Science. Science. 5 January, 159, 3810, 56–63. •
WEBCÍM >
Merton, Robert K. (1988): The Matthew
Effect in Science, II: Cumulative Advantage and the Symbolism of
Intellectual Property. ISIS. 79. 606–623. •
WEBCÍM >
Pólya György (1969): A gondolkodás
iskolája. (ford. Lakatos Imre): Bibliotheca, Budapest
Pólya György (1967–68): A problémamegoldás
iskolája. I–II. (Ford. Pataki Béláné) Tankönyvkiadó, Budapest
Popper, Karl (1972): Objective Knowledge:
An Evolutionary Approach. The Clarendon Press, Oxford
Ramón y Cajal, Santiago (1999): Reglas y
Consejos sobre Investigacion Cientifica. Advice for a Young
Investigator. The MIT Press, Cambridge, MA–London •
WEBCÍM >
Simonton, Dean Keith (1997): Creative
Productivity: A Predictive and Explanatory Model of Career
Trajectories and Landmarks. Psychological Review. 104, 66–89. Summary
by David Zach Hambrick: •
WEBCÍM >
Thagard, Paul (1988): Computational
Philosophy of Science. MIT Press, Cambridge, MA
Thagard, Paul (2005): How to Be a
Successful Scientist? In: Gorman, M. E. – Tweney, R. D. – Gooding, D.
C. – Kincannon A. P. (eds.): Scientific and Technological Thinking.
Lawrence Erlbaum Assiciates, Mawah NJ, 159–171. •
WEBCÍM >
van Fraassen, Bas (1980): The Scientific
Image. Oxford University Press, Oxford
Watson, James (1993): Succeeding in
Science: Some Rules of Thumb. Science. 261, 24 September. Megjelent a
szerző kötetében is: Watson, James (2000): A Passion for DNA: Genes,
Genomes and Society. Cold Spring Harbor Laboratory Press, Cold Spring
Harbor
Wray, Brad (2000): Invisible Hands and the
Success of Science. Philosophy of Science, 67, 163–175.
Wray, Brad (2003): Is Science Really a
Young Man’s Game? Social Studies of Science. 33, 1, 137–149.
Wray, Brad (2004): An Examination of the
Contributions of Young Scientists in New Fields. Scientometrics. 61,
1, 117–128.
Wray, Brad (2007): A Selectionist
Explanation for the Success and Failures of Science. Erkenntnis. 67,
81–9.
Wray, Brad (2009): Did Professionalization
Afford Better Opportunities for Young Scientists?” Scientometrics, 81,
757–764.
LÁBJEGYZET
* Ez az írás minimális
különbséggel megjelent a Mosoniné Fried Judit – Tolnai Márton
(szerk.): Fiatal kutatók: Az életpálya kezdete. Budapest: Typotex,
2010 című kötetben. Köszönettel tartozom a szerkesztőknek és a
kiadónak, hogy engedélyezték a közlést. A kutatást az MTA
Kutatásszervezési Int. által elnyert NKFP-B4- 2006-011. számú Jedlik
Ányos pályázati program keretében végeztem.
<
1 Az elméletből érdekes
etikai következmények vonhatók le. Hull elemzi pl. azt a tényt, hogy a
tudományos életben kevesebb az anyagi visszaélés, az egyszerű
korrupció vagy a nyilvánvaló hamisítás, mint az élet más területén.
Ehhez nem kell speciális morállal rendelkeznie a kutatónak, elég a
tudomány mechanizmusához alkalmazkodnia, amit amúgy sem kerülhet ki.
<
2 Ez utóbbi állítást
persze kétségbe lehet vonni egyfelől tudásszociológiai alapon,
másfelől bizonyos marxista álláspontokon alapuló feminista
tudománykritikusok oldaláról. Az érvek mérlegelése azonban túlságosan
eltávolítana tárgyunktól.
<
3 A téma irodalmát és a
kutatás fő tendenciáit Gregory Feist és Michael Feist tekintették át
(Feist–Gorman, 1998).
<
4 A kapuőrzés a
minőségbiztosítás: pályázatok, eredmények elbírálása, meritokratikus
elvek érvényesítése a kineve-zésekkor, fokozatok odaítélésénél,
kitüntetéseknél stb.
<
5 Ez a sejtés gyakran
felmerül a szakirodalomban, de nem láttam, hogy ellenőrizték volna
igazát.
<
6 A jelenséget
tudománymetriai elemzéssel igazolta Yves Gingras és mtsai tanulmánya
(Gingras et al., 2008)
<
7 Az interneten is
találtam a tudományos siker receptjeit taglaló helyeket. Ilyen például
a Science magazin weboldalán található külön rovat, mely a fiatalok
karrierügyeit taglalja, köztük David G. Jensen kérészes cikke Tooling
Up: Career Success (Jensen, 2004). Másik példa a HHMI Becoming a
Scientists című oldala, melyen szintén bölcs tanácsok találhatók:
WEBCÍM >
│
<
8 Az adatokat az OTKA
honlapján találtam. A következőkben megemlített támogatásokat is az
internetről gyűjtöttem össze. Az adatok aktualitása kétséges, ám arra
alkalmasak, hogy illusztrálják mondanivalómat.
<
|
|