Pályámat a Semmelweis Egyetem II. sz. Neurológiai
és Pszichiátriai klinikáján kezdtem, 1970-ben. Hihetetlenül pezsgő,
izgalmas életbe cseppentem, a hazai neurológia és pszichiátria sok
kiválóságát ismerhettem meg egy rendkívül intenzív belső életet élő
közösségben. Figyelmem mindig is a neurológia és pszichiátria
határterülete klinikai problémái felé irányult. Ebben első
„mestereimnek”, Halász Péter adjunktusnak, akitől epileptológiát
tanultam, majd Nagy Tibor tanár úrnak, aki az elektroencephalographia
rejtelmeibe vezetett be, nagyon fontos szerepe volt.
Már nagyjából kezdtem kiigazodni az elektromos
hullámok erdejében, amikor Juhász Pál professzor úr hívatott. Kedves,
de ellenmondást nem igazán tűrő szavakkal fordult hozzám: „Péter, a
klinika érdeke azt kívánja, hogy hat hónapra lemenj Szegedre az
Anatómiai Intézetbe”. Sok tapasztalatom még akkor az életről nem volt,
de tudtam, hogy erre csak egyfajta válasz létezhet. De nem mondhatnám,
hogy nem szédültem el, mire a megbeszélés véget ért: röstellkedve
kellett magamnak bevalljam: az egészet, úgy ahogy volt, nem értettem.
Aztán hamarosan kiderült, hogy egy kedves munkatársam és barátom, az
azóta elhunyt Marosfi Sándor még régebben megpályázott egy belföldi
tanulmányutat a debreceni klinikára. Az idegsebész professzor, akihez
tanulni ment volna, szívinfarktust kapott, a tanulmányút meghiúsult.
Meglehet, tanulmányutamat későbbre tervezte a Professzor úr, a dolog
nem volt előzmények nélküli, hiszen orvostanhallgató koromban
kórszövettant tanulni jártam a klinikájára, csak akkor épp már a
klinikum vonzott.
Egy havas januári reggelen levonatoztam Szegedre.
Készséges pesti ismerősöm várt, elkalauzolt az intézetbe, ahol nagyon
kedvesen fogadtak. Csillik Bertalan professzor úr megkérdezte, mit
szándékoznék tanulmányozni. Mivel a klinika egyik fő profilja az
epilepszia volt, a válasz kínálta magát: a kísérletes epilepszia
hisztokémiáját. Kedvesen elmosolyodott és közölte, hogy ők ezzel a
területtel nem foglalkoznak, viszont bekapcsolódhatnék Kovács
Annamária kolléganő kutatásaiba, ő a karbamilkolin és szukcinilkolin
neuromuszkuláris junctióra kifejtett hatását vizsgálja. A kolléganő
sajnos csak két hét múlva jön, addig ismerkedjek az intézettel, és
kezembe nyomott két vastag kötetet.
A két kötet valóban igen tanulságos volt. Az
intézet elmúlt években megjelent nemzetközi publikációit tartalmazta.
Széles tabló bontakozott ki előttem. Évek óta a kolinerg rendszer
különböző leágazásait vizsgálták és elemezték, nagyon szigorú logikai
vonalvezetés mentén, olyan struktúrákat is bevonva – például a locus
coeruleus – amelyről akkor, 1973 elején azon túl, hogy van, nem sok
mindent lehetett tudni. Később az állatkísérletek mellett (melyről
hajdani élettan gyakorlataim során már sejtettem, és ez most
bizonyossággá érett, hogy nem az én világom) az irodalomkutatás
„technikáját” sajátítottam el. Ez akkortájt messze nem volt
fáradságmentes dolog. Először a Kari könyvtárban lévő vastag Index
Medicusokat kellett
|
|
átnézni, hogy egyáltalán mit keresek, aztán
felderíteni, hogy a kurrens folyóirat hol fellelhető, majd a megfelelő
intézetbe elmenni, kikölcsönözni a vastag köteteket, kijegyzetelgetni,
majd összefoglalni. Közben azt a hullámzó, de időnként szédületes
tempót is megtapasztaltam, ami egy kongresszust megelőzött, amikor
mindenki éjt nappallá téve szorgoskodott, csiszolta előadásait. Nagyon
jól éreztem magam az intézetben, sok barátságos, kedves, remek humorú
embert ismertem meg. Feszültségmentesnek nem volt épp abban az
időszakban a légkör mondható (ennek szerteágazó oka lehetett, én csak
„alulnézetből” tekinthettem ezekre rá, amennyire tudom, a feszültségek
később hamar megszűntek), viszont lévén bizonyos szempontból
„kívülálló”, ezeket érzelmileg legfeljebb mint „szurkoló” éltem át.
Arra a félévre esett a briliáns előadó, Csillik professzor
speciálkollégiuma, ez élővé tette, amit korábban az összefoglaló
könyvekben olvastam.
A félév nagyon hamar eltelt és a sors újabb sajátos
fintora okán a klinikának közvetlenül a világon semmi haszna nem
származott ottani tanulmányaimból. Behívtak katonaorvosnak Vietnamba.
Ez ugyan nem perfektuálódott, de amikor Juhász professzor úrral ezt
közöltem, ő rövid gondolkodás után azt mondta, hogy akkor nekem most
pszichiátriai ismeretekre van nagy szükségem, és ezzel egy újabb igen
tanulságos év vette kezdetét az enciklopedikus tudású Pethő Bertalan
adjunktus osztályán, ahol egy igen logikus, bár nem általánosan
elterjedt pszichiátriai osztályozási rendszer mindennapi gyakorlatát
sajátíthattam el. Aztán az élet ment tovább, és hisztokémiai karrierem
befejeződött, mielőtt igazán elkezdődhetett volna.
Amilyen, számomra szürrealisztikus körülmények
között kezdődött szegedi kirándulásom, olyannyira meghatározó
jelentőségűvé lett. Nemcsak azért, mert elsajátíthattam a kutatás
nélkülözhetetlen metodikáját, de azért is, mert – ami akkor még
egyáltalán nem volt ismert – a kolinerg rendszernek az engem a későbbi
évtizedekben foglalkoztató Alzheimer-betegségben is kiemelt szerepe
van. Később tizenöt éven át együtt dolgozhattam Kása Péter professzor
úrral, akit még az Anatómiáról ismertem, és aki megalapította 1991-ben
a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társasága Alzheimer-kór szekcióját.
Juhász professzor úr egyébként híres volt arról,
hogy kiválóan ráérzett arra, mi a modern, mivel kell foglalkozni.
Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ezzel a tanulmányúttal is erősíteni
akarta azt az otthonról már tudat alatt belém oltódott indíttatást,
hogy e betegséggel foglalkozzam, hiszen apám, Tariska István
professzor, akadémikus (1915–1989) egyik fő kutatási területe ennek a
betegségnek a neuropatológiája volt!
Kulcsszavak: neurológia, pszichiátria, epileptológia, elektromos
hullámok, Alzheimer–betegség
|
|