A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 VÁRATLAN UTAZÁS

X

Tariska Péter

neurológus, pszichiáter, geriáter szakorvos, Honvédkórház – Állami Egészségügyi Központ Pszichiátriai osztály

 

Pályámat a Semmelweis Egyetem II. sz. Neurológiai és Pszichiátriai klinikáján kezdtem, 1970-ben. Hihetetlenül pezsgő, izgalmas életbe cseppentem, a hazai neurológia és pszichiátria sok kiválóságát ismerhettem meg egy rendkívül intenzív belső életet élő közösségben. Figyelmem mindig is a neurológia és pszichiátria határterülete klinikai problémái felé irányult. Ebben első „mestereimnek”, Halász Péter adjunktusnak, akitől epileptológiát tanultam, majd Nagy Tibor tanár úrnak, aki az elektroencephalographia rejtelmeibe vezetett be, nagyon fontos szerepe volt.

Már nagyjából kezdtem kiigazodni az elektromos hullámok erdejében, amikor Juhász Pál professzor úr hívatott. Kedves, de ellenmondást nem igazán tűrő szavakkal fordult hozzám: „Péter, a klinika érdeke azt kívánja, hogy hat hónapra lemenj Szegedre az Anatómiai Intézetbe”. Sok tapasztalatom még akkor az életről nem volt, de tudtam, hogy erre csak egyfajta válasz létezhet. De nem mondhatnám, hogy nem szédültem el, mire a megbeszélés véget ért: röstellkedve kellett magamnak bevalljam: az egészet, úgy ahogy volt, nem értettem. Aztán hamarosan kiderült, hogy egy kedves munkatársam és barátom, az azóta elhunyt Marosfi Sándor még régebben megpályázott egy belföldi tanulmányutat a debreceni klinikára. Az idegsebész professzor, akihez tanulni ment volna, szívinfarktust kapott, a tanulmányút meghiúsult. Meglehet, tanulmányutamat későbbre tervezte a Professzor úr, a dolog nem volt előzmények nélküli, hiszen orvostanhallgató koromban kórszövettant tanulni jártam a klinikájára, csak akkor épp már a klinikum vonzott.

Egy havas januári reggelen levonatoztam Szegedre. Készséges pesti ismerősöm várt, elkalauzolt az intézetbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Csillik Bertalan professzor úr megkérdezte, mit szándékoznék tanulmányozni. Mivel a klinika egyik fő profilja az epilepszia volt, a válasz kínálta magát: a kísérletes epilepszia hisztokémiáját. Kedvesen elmosolyodott és közölte, hogy ők ezzel a területtel nem foglalkoznak, viszont bekapcsolódhatnék Kovács Annamária kolléganő kutatásaiba, ő a karbamilkolin és szukcinilkolin neuromuszkuláris junctióra kifejtett hatását vizsgálja. A kolléganő sajnos csak két hét múlva jön, addig ismerkedjek az intézettel, és kezembe nyomott két vastag kötetet.

A két kötet valóban igen tanulságos volt. Az intézet elmúlt években megjelent nemzetközi publikációit tartalmazta. Széles tabló bontakozott ki előttem. Évek óta a kolinerg rendszer különböző leágazásait vizsgálták és elemezték, nagyon szigorú logikai vonalvezetés mentén, olyan struktúrákat is bevonva – például a locus coeruleus – amelyről akkor, 1973 elején azon túl, hogy van, nem sok mindent lehetett tudni. Később az állatkísérletek mellett (melyről hajdani élettan gyakorlataim során már sejtettem, és ez most bizonyossággá érett, hogy nem az én világom) az irodalomkutatás „technikáját” sajátítottam el. Ez akkortájt messze nem volt fáradságmentes dolog. Először a Kari könyvtárban lévő vastag Index Medicusokat kellett

 

 

átnézni, hogy egyáltalán mit keresek, aztán felderíteni, hogy a kurrens folyóirat hol fellelhető, majd a megfelelő intézetbe elmenni, kikölcsönözni a vastag köteteket, kijegyzetelgetni, majd összefoglalni. Közben azt a hullámzó, de időnként szédületes tempót is megtapasztaltam, ami egy kongresszust megelőzött, amikor mindenki éjt nappallá téve szorgoskodott, csiszolta előadásait. Nagyon jól éreztem magam az intézetben, sok barátságos, kedves, remek humorú embert ismertem meg. Feszültségmentesnek nem volt épp abban az időszakban a légkör mondható (ennek szerteágazó oka lehetett, én csak „alulnézetből” tekinthettem ezekre rá, amennyire tudom, a feszültségek később hamar megszűntek), viszont lévén bizonyos szempontból „kívülálló”, ezeket érzelmileg legfeljebb mint „szurkoló” éltem át. Arra a félévre esett a briliáns előadó, Csillik professzor speciálkollégiuma, ez élővé tette, amit korábban az összefoglaló könyvekben olvastam.

A félév nagyon hamar eltelt és a sors újabb sajátos fintora okán a klinikának közvetlenül a világon semmi haszna nem származott ottani tanulmányaimból. Behívtak katonaorvosnak Vietnamba. Ez ugyan nem perfektuálódott, de amikor Juhász professzor úrral ezt közöltem, ő rövid gondolkodás után azt mondta, hogy akkor nekem most pszichiátriai ismeretekre van nagy szükségem, és ezzel egy újabb igen tanulságos év vette kezdetét az enciklopedikus tudású Pethő Bertalan adjunktus osztályán, ahol egy igen logikus, bár nem általánosan elterjedt pszichiátriai osztályozási rendszer mindennapi gyakorlatát sajátíthattam el. Aztán az élet ment tovább, és hisztokémiai karrierem befejeződött, mielőtt igazán elkezdődhetett volna.

Amilyen, számomra szürrealisztikus körülmények között kezdődött szegedi kirándulásom, olyannyira meghatározó jelentőségűvé lett. Nemcsak azért, mert elsajátíthattam a kutatás nélkülözhetetlen metodikáját, de azért is, mert – ami akkor még egyáltalán nem volt ismert – a kolinerg rendszernek az engem a későbbi évtizedekben foglalkoztató Alzheimer-betegségben is kiemelt szerepe van. Később tizenöt éven át együtt dolgozhattam Kása Péter professzor úrral, akit még az Anatómiáról ismertem, és aki megalapította 1991-ben a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társasága Alzheimer-kór szekcióját.

Juhász professzor úr egyébként híres volt arról, hogy kiválóan ráérzett arra, mi a modern, mivel kell foglalkozni. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ezzel a tanulmányúttal is erősíteni akarta azt az otthonról már tudat alatt belém oltódott indíttatást, hogy e betegséggel foglalkozzam, hiszen apám, Tariska István professzor, akadémikus (1915–1989) egyik fő kutatási területe ennek a betegségnek a neuropatológiája volt!
 



Kulcsszavak: neurológia, pszichiátria, epileptológia, elektromos hullámok, Alzheimer–betegség