Utolérni! Mítosz vagy stratégia? Társadalomtudományi kutatások

Közép- és Kelet-Európában

Bizonyára kevesen gondoltak arra 2000-ben, a Lisszaboni Stratégia elindításakor, hogy a tennivalók listájára felkerüljön a társadalomtudományi kutatások helyzetének elemzése is. Az Európai Kutatási Térség (EKT) koncepciója kapcsán azonban, különösen 2002 után, már nyilvánvaló lett, hogy aligha beszélhetünk majd egységes kutatási belső piacról az európai kutatói létszám közel húsz százalékát kitevő társadalomtudósok nélkül. Fontossá vált az adatgyűjtés, a helyzetfelmérés, és minden olyan elemzés, ami segít a kutatások összehangolásában, a kapacitások mennyiségi és minőségi fejlesztésében, a nemzetközi együttműködés erősítésében a társadalomtudományok területén is.
Az Európai Unió tudománypolitikájának kidolgozásában kulcsszerepet játszó European Science Foundation (ESF) több fórumon is foglalkozott a társadalomtudományok helyzetével az elmúlt években. Az EKT célkitűzéseiből kiindulva 2005-ben projektet indított a tagállamokban folyó társadalom- és humántudományok helyzetének vizsgálatára (METRIS¹), majd felkarolta a Kelet-Közép-Európára fókuszáló MOCEE-kezdeményezést.² Pálné Kovács Ilona és Dagmar Kutsar könyve ez utóbbi projekt záró szakaszában jelent meg, összefoglalva mindazt a tudást, melynek segítségével megalapozhatók a szakpolitikai döntések.

A nemzetközi együttműködést a szerkesztői megfontolás állította a kötet középpontjába. Azt a tudománypolitikai szempontból egyértelműen jogos kritikát fogalmazták meg már témaválasztásukkal is, hogy még mindig nem egyenlő eséllyel vesznek részt az európai integrációban a kelet-közép-európai, illetve a nyugati régió kutatói. Kevés a kelet-nyugati együttműködésben zajló projekt, és a meglévőkben is meglehetősen gyenge pozíciót töltenek be a kelet-közép-európai (KKE) társadalomtudományi szereplők – tisztelet a kevés kivételnek. A 6. Keretprogram 169 társadalom- és humántudományi projektje közül például mindössze tizenegynek a koordinátora dolgozik valamely új tagországban (ebből négy fő magyarországi kutatóhelyen). A 2009. évi állapot szerint még ennél is rosszabb a helyzet az FP7 keretében támogatott 98 társadalom- és humántudományi projektet illetően: egyedül az etnikai témájú projektnek van KKE-országbeli koordinátora, a CEU Politikatudományi Központja révén. Lassan nő a magas impakt faktorral jellemezhető nemzetközi folyóiratokban megjelenő cikkek száma, ennél fogva kevés a térség kutatóinak munkáira történő hivatkozás is. Alig van olyan nemzetközi társadalom- vagy humántudományi folyóirat, amelynek főszerkesztője valamely kelet-közép-európai országban dolgozik, és szerkesztőbizottságában is többségben vannak a régióban élő kutatók.³ Az indokoltnál sokkal kevesebb intézmény és kutató jelenik meg a stratégiai döntéseket meghozó európai fórumokon. Még a nemzetközi pályázatok elbírálására is sokkal kevesebben vállalkoznak a szóban forgó országokból (az összes bíráló kb. tíz százalékát adják), mint Nyugat-Európából.

A kötet legfőbb üzenete, hogy a KKE-országokban és az Unió szintjén is sürgős változtatásokra lenne szükség az esélyegyenlőség növeléséhez. Érvként a tények szolgálnak, azok az adatok, amelyek egyértelműen jelzik a KKE-régió lemaradását a költségvetési és a magánszektorból érkező kutatási támogatás mértékében, a kapacitásokban, a minőségben. Súlytalannak és eszköztelennek minősül az elemzések tükrében a tudományirányítás is: mindeddig nem sikerült kiépíteni azt az intézményrendszert a kelet-közép-európai országokban, amelyek elősegítenék a jelenleginél színvonalasabb stratégiai tervezést, a közpolitika elemzését, a tudományosan megalapozott előretekintést. Mérséklődött, de nem szűnt meg a korábbi izoláció, kevesen kerülnek be az elitek által uralt kutatási és döntési hálózatokba.

Nincs összhang a források, az elvárások, a struktúrák és a K+F-politika között. A politika oldaláról vannak ugyan követelések, de nem tisztázott, hogy mi lehet a társadalomtudományi kutatások szerepe a társadalmi fejlődés segítésében. Nincs kellő presztízse a nemzetközi együttműködésnek sem, holott az legalább annyira érdeke minden tagországnak, mint a tagországok összességének. Különösen erős a fiatal kutatók érdekeltsége, hiszen ők aligha élhetik majd le egész életüket egyetlen ország egyetlen kutatóhelyén – a mai hét százalék körüli mobilitási arány jelentős növekedésével kell számolnunk. A jelenlegi helyzet fennmaradása hátráltatja a társadalomtudományi kutatások versenyképességének javulását, sőt fennáll a veszély, hogy a lemaradás hátráltatja az Európai Kutatási Térség kiépítését, és csökkenti annak versenyképességét is.

A következményeket illetően erősen egybecsengő állításokat megfogalmazó kötet három részre tagolódik. Az első rész az európai tudománypolitikai keretekről szól: miként intézményesült a nemzetközi együttműködés az 1950-es években a CERN létrehozásával, melyek voltak az eddigi főbb állomások, milyen szerepet tölt be az együttműködésben az ESF, és milyen eszközöktől várható, hogy több legyen a közös társadalom- és humántudományi projekt az Európai Kutatási Térség kiépülésével. Ezek közé sorolják a szerzők például, hogy nagyobb aktivitásra lenne szükség a tagszervezetek (országok) részéről a közös problémákról szervezett vitákban, és hogy ki kellene használni a meglévő eszközöket (például a Forward Look összeállításokat) arra, hogy közösen alakítsák ki a kutatási prioritásokat. Részletes adatokat találunk a COST- és a TSER-programokról (melyekből Magyarország igen aktívan kivette a részét), az ESF European Social Survey kezdeményezésének sikerességéről, a kutatási infrastruktúra felmérésekről és egy sor más, az EU kutatáspolitikai tevékenységét erősítő eszközről. Az eddigi keretprogramok közül az FP6 és az FP7 tett sokat azért, hogy beemelje a társadalom-, a gazdaság- és a humántudományokat a kutatási programokba. Nem diszciplínákként

természetesen, hiszen ez nem illene bele a keretprogramok filozófiájába, hanem úgy, mint politikai és/vagy társadalmi szempontból releváns, problémaorientált kutatási tevékenységeket, amelyek segítenek választ találni fontos kérdésekre.

A második részben a társadalomtudományi együttműködés különböző aspektusaival ismerkedhet meg az olvasó. Szerepel e blokkban egy érdekes összehasonlító tanulmány azokról az ideológiai és más akadályokról, amelyek évtizedeken keresztül megnehezítették a kutatást a kelet-közép-európai országokban, és amelyek miatt még jelenleg is sok nyugat-európai kutató fogalmaz meg negatív véleményt a térségben elért társadalomtudományi eredmények egy részéről. Szerepelnek írások az intézményrendszerről, az európai kutatási programokban való részvételről az 1994–2006 közötti időszakban, és találunk egy nagyon alapos tanulmányt (a szerző Horváth Gyula) a regionális különbségekről. Több olyan írás is található ebben a blokkban, amely a társadalomtudományi kutatásokat segítő európai adatbázisokkal, archívumokkal foglalkozik, sőt ezekből nyert adatokra épül. Az ezredforduló óta eltelt időszakban igen jelentős fejlődés ment végbe ezen a területen; kialakult egy újfajta páneurópai kutatási infrastruktúra. Igen sikeres tevékenységről számolnak be a kutatók például az East European Data Archive Network (EDAN), és a GESIS SocioGuide Eastern Europe kapcsán. Ez utóbbi számos érdekes, máshol ilyen részletességgel nem elérhető adatot tartalmaz a KKE-országok uniós projektekben való részvételéről is.

Tudománypolitikai témákban a recenzens ismeretei szerint nem elég széles körben használt ERAWATCH-hálózatra hívja fel a figyelmet a tanulmány szerzője. Ennek révén online juthat hasznos, aktuális információkhoz minden érdeklődő.

A harmadik részben cseh, román, bolgár és szlovén szerzők helyzetelemzéseit olvashatjuk. A kutatók megerősítik az előző két blokk tematikus tanulmányainak számos megállapítását, így mindenekelőtt azt, hogy a kutatási rendszerekben, a kultúrában, a hagyományban, a finanszírozási és más feltételekben igen nagy az országok közötti különbség, miközben nyilvánvaló, hogy sok az azonosság is. Általánosnak tekinthetők például a kis országok nyelvi elszigeteltségéből adódó problémák (főként a humán tudományokban), a publikálás, az értékelés nehézségei, és ezekkel is összefüggésben azok a kérdőjelek, amelyek a globalizálódni vs. lokálisnak maradni kérdés kapcsán merülnek fel a társadalom- és humántudományi kutatók témaválasztása során. Különösen érdekes e tekintetben a szlovén szociológus szerzőpáros írása.

A kötet egészén végigvonul a szerkesztők által már a címben is feltett kérdés, hogy vajon reális cél lehet-e a társadalomtudományok nagyobb fokú nemzetközi integrációja (Europeanisation) és ezzel az utolérés, vagy kezeljük azt inkább mítoszként. Valójában a vizsgált tudományterületek helyét, eredményességét és presztízsét firtatják: milyenek vagyunk, mit tudunk, milyen objektív és szubjektív akadályokra hivatkozhatunk, ha azt látjuk, hogy nem vagyunk eléggé elfogadott/keresett partnerek a nyugat-európai kutatók szemében. Továbbá, hogy mit tehetünk mi magunk, és mit kérhetünk az Európai Unió megfelelő szervezeteitől egy lényegesen kedvezőbb helyzet elérése érdekében. Ezen belül húzza alá több szerző és a szerkesztői páros is, hogy a látszat nem mindig felel meg a valóságnak; a társadalom- és humántudományok képviselőit – különösen a nem angol nyelvű országokból – alulreprezentáló Web of Science adatbázisban még azok a teljesítmények sem látszanak, amelyek ismerete nagyban növelné saját térségünk presztízsét a nemzetközi tudományos közösségben.

A tanulmányok többsége meglehetősen kritikus, és tényleges lemaradást regisztrál a szokásos indikátorok tekintetében (ráfordítások, kutatók száma, európai projektekben való részvétel stb.). Az utolérés mítosza az lenne, ha elhinnénk, hogy akár középtávon elérhetjük a régi tagállamok társadalomtudományi kutatási ráfordítási szintjét, és az attól számított egy-két éven belül kelet-közép-európai országokban dolgozó kutatók koordinálnák az európai projektek többségét, a nemzetközi folyóiratok tele lennének a régióból beküldött cikkekkel. Ilyen illúzióról természetesen nincs szó a kötetben. Ha név szerint nem is említik a szerzők a catching-up elmélet kidolgozóját, Alexander Gerschenkront és a hozzá kapcsolódó latecomers elméletet megalkotó Moses Abramovitzot, azért nyilvánvaló, hogy senki nem gondol automatikus utolérésre. Ahogy gazdasági szempontból az egy főre jutó GDP-k közötti különbség csökkenése jelenik meg az utolérési stratégiákban, úgy e tudománypolitikai tanulmányokban az együttműködés erősítése jelenik meg nagyon is vállalható célként. Egyértelmű, hogy itt stratégiai értelemben szerepel az utolérés, és – azt segítendő – sürgető feladatként hangsúlyozzák a szerzők az együttműködés feltételeinek javítását, a tagországok és az Európai Unió szintjén egyaránt. Úgy vélem, hogy az alapozó munka jelentős részét elvégezte Pálné Kovács Ilona és Dagmar Kutsar, illetve a kötetben megjelent tanulmányokat jegyző szerzők közössége. Ezért is ajánlható ez a nagyon tartalmas és grafikailag is példamutatóan szép kiadvány minden jelenlegi és leendő döntéshozónak. (Pálné Kovács Ilona – Dagmar Kutsar editors: Internationalisation of Social Sciences in Central and Eastern Europe. The ’Catching up’—A Myth or a Strategy? London–New York: Routledge, 2010, 235 p.)

Mosoniné Fried Judit

MTA Kutatásszervezési Intézet

LÁBJEGYZETEK

1 METRIS, azaz Monitoring European Trends in Social Sciences and Humanities. A szakértői csoport jelentése 2009-ben jelent meg. • WEBCÍM > │ <

2 Az ESF MOCEE rövidítésű projektjének címe: Promoting Internationalisation of the Social Sciences in Central and Eastern Europe under the Member Organisations Fora instrument. • WEBCÍM > │ <

3 A kivételek között említhető az MTA Zenetudományi Intézet folyóirata, a Studia Musicologica. <