A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 VÁLASZ PAPP ZOLTÁN ESETTANULMÁNYÁRA*

X

Horváth Dezső

CSc, a fizikai tudomány doktora, MTA RMKI, ATOMKI • horvath(kukac)rmki.kfki.hu

 

Papp Zoltán cikkének témáját ritka hatékonyan fedi címe: A tudományos tevékenység igazságosabbá tételét a saját rész elkülönítésével kell kezdeni. Hozzászólásomat konkrétan két dolog indokolja: egyrészt jelen voltam a MTA Fizikai Tudományok Osztályán, amikor erről a kérdésről vitatkoztunk, másrészt pedig Papp Zoltán többször is emlegeti a részecskefizikusokat, azaz személyes kutatási körömet.

Szenvedélyes, sőt helyenként indulatos cikkének lényege összefoglalható egyetlen mondatban: a publikációs tevékenység mutatószámait osztani kell a szerzők számával, mert csak az tükrözi a befektetett egyéni teljesítményt.

Egyszerű példán fogom bebizonyítani, hogy a fenti állítás hibás − mindössze a szerző tájékozatlanságát tükrözi − igen neves kísérleti fizikus kollégám, Giora Mikenberg, az izraeli Weizmann Intézet professzora tevékenységén, melynek valamennyi általam idézett adatát a San Franciscó-i SPIRES nyilvános adatbázisból vettem. A 80-as évek elején újfajta − igen vékony és rendkívül gyors − sokszálas proporcionális kamrát tervezett és épített, amely annyira sikeres lett, hogy tervezése után húsz évvel futballpályányit építettek belőle a Nagy Hadronütköztető (LHC) ATLAS-kísérlete számára. Egyébként Mikenberg nemzetközi elismertségét jellemzi, hogy ő volt a 2000-es évek elején az Európai Fizikai Társaság Nagyenergiájú Fizikai Szekciója elnöke.

Az elmúlt négy évtizedben Mikenberg öt jelentős nemzetközi együttműködésben vett részt. A 70-es években az ötvenfős DASP-, a 70-es és 80-asokban a nyolcvanfős TASSO-, 1980 és 2010 között a háromszáz fős OPAL- és végül 2000 óta a háromezer fős ATLAS-együttműködésben. Hivatkozott cikkei ezekhez az együttműködésekhez fűződnek, az egyszemélyes konferencia-cikkekre a nagyenergiájú fizikában gyakorlatilag nincs hivatkozás. A felsorolt résztvevők száma, természetesen, a cikkek szerzőinek a száma. Mikenberg publikációs tevékenységét az 1. táblázatban foglaltam össze, tízéves bontásban.

Az adatok mutatják, hogyan nőttek az együttműködések az évek folyamán: a 70–80-as évek száz alatti szerzőszámából a 90-es évekre háromszáz, 2010-re pedig többezresre. Ez törvényszerű volt, hiszen, például, a Nagy Elektron-Pozitron Ütköztető (LEP) OPAL együttműködésének komoly gondokat okozott a résztvevők kis száma, ugyanis az adatgyűjtés ideje alatt (az év felében) százötven fizikusnak kellett készenlétben állnia, hogy a detektort és az adatgyűjtő rendszert folyamatosan üzemben tudjuk tartani. Egyszer éppen én felügyeltem a rendszert, amikor feszültségkimaradás miatt minden leállt. Szombatról vasárnapra virradó éjjel negyven ügyeletes kollégát kellett felkeltenünk és odahívnunk; mire az utolsókat hívtuk, az elsők már be is futottak. Másfél órával a 230 V visszatérése után már minden működött, pedig jónéhány elemet cserélnünk kellett.

Az adatokból azonnal látszik, hogy a nagyenergiájú fizika eredményességét igen nehéz más tudományágakéval összehasonlítani. Nyilvánvalóan nem vehetjük normálás nélkül figyelembe a számokat: az évi tizenegy publikációt még el lehetne fogadni, de a 22 ezer hivatkozás még akkor is túlzás, ha abban az önhivatkozások is benne vannak. Ugyanakkor teljesen irreális osztani a szerzők számával, hiszen egy rendkívül sikeres kutatótól többet várunk évente 0,06 publikációnál és 3,7 hivatkozásnál. Papp Zoltán javaslata alapján a világ egyetlen kísérleti részecskefizikusa sem kaphatná meg az MTA doktora címet.

 

 

Az adatokból más is látszik. Az 1980-as években Mikenberg fő tevékenysége az OPAL-kísérlet előkészítése volt, tíz év alatt mindössze hét, egyenként 280 szerzős publikációval. A LEP 1989-es megindulása után kezdtek csak publikációk születni. Ugyanezt látjuk előtte a TASSO-, újabban pedig az ATLAS-kísérlet esetében. Az utóbbiból tíz év alatt mindössze három, egyenként 2600 szerzős publikáció született, hiszen a gyorsító még nem működött, ugyanakkor 2010-ben, az LHC működésének első évében már tizenöt cikk jelent meg, igaz, a szerzők száma is háromezer fölé nőtt. Tekintettel a hosszú, publikáció nélküli, előkészítő időszakra, igencsak igazságtalan volna a mérőberendezést tervező, építő és üzemeltető kutatókat nem bevenni a szerzők közé.

Végül hadd tegyek két rövid megjegyzést. Egyrészt Papp Zoltán téved, amikor azt állítja, hogy az osztály ellenségesen, egyéni érdekből indíttatva hagyta figyelmen kívül javaslatait. Azok ugyanis többünkben felmerültek, csak az osztály tagjai vették a fáradságot, hogy megkérdezve az érintetteket, tanulmányozzák a tényeket, és utána döntöttek a szerzők száma helyett az általa is idézett normálási tényezők mellett: öt és tíz szerző között 0,75, tíz és húsz között 0,5, húsz fölött 0,25. Ennek finomításán lehet, és érdemes is lesz gondolkodni. Például a szerzők számának alkalmas törtkitevőjű hatványával kapott „valódi” szerzőszámmal történő normálás jó megoldás lehet. Előbb azonban mindenképpen meg kell várnunk, hogy a jelenlegi rendszer hogyan válik be a gyakorlatban. Másrészt azt is látnunk kell, hogy az egyre bonyolultabb problémák megoldásához egyre nagyobb kutatói összefogásra van szükség. A kísérleti részecskefizika élen jár ebben a folyamatban – miként élenjáró volt a múltban sok más téren is. Gondoljunk a CERN-ben útjára induló világhálóra, a számítástechnikai grid-technológiára vagy a szabad hozzáférésű tudományos közlemények tárára. Az összefogás szükségességére utaló jelek egyre gyakrabban bukkannak fel az elméleti részecskefizikában és más természettudományos területeken is. Tehát a jövő sikeres kutatói egyre kevésbé a magányos zsenik lesznek – noha eltűnésükkel nem számolunk −, hanem egyre inkább azok a tehetségek, akik eredményesen tudnak beilleszkedni egy nagyobb kutatói közösség közös erőfeszítésébe. E folyamat természetes folyományaként a kutatói értékelési rendszerünknek is át kell alakulnia, valamilyen értelemben éppen a Papp Zoltán által javasolt iránnyal ellentétesen, egyébként lemaradunk a világ tudományos élvonalától.

Összefoglalva: Papp Zoltán érvelése éppen azt mutatja, hogy a tudományos teljesítmény számszerűsítése igen nehéz, ezért túlhajszolása értelmetlen. A tudomány nem kimondottan demokratikus, nem lehet egyszerre érdemeket mérni, és az egyenlőség elvét érvényesíteni. El kell fogadnia, hogy a nagyobb szerzőszám általában nem a publikációk elvtelen gyarapodása céljából keletkezik, hanem mert nagyobb tudományos vállalkozásokhoz több kutató szükséges.
 



Kulcsszavak: publikációs tevékenység mérése, Giora Mikenberg, szerzőszámok, CERN-kísérletek résztvevői
 


 

LÁBJEGYZET

* Papp Zoltán: A tudományos tevékenység értékelésének igazságosabbá tételét a saját rész elkülönítésével kell kezdeni – esettanulmány. Magyar Tudomány. 2011. 3, 347–353. <


év kísérlet publikáció hivatkozás szerzőszám publ./szerző hiv./szerző
1971–1980 TASSO 5 1002 90 0,056 11,133
  DASP 9 856 50 0,180 17,120
1981–1990 OPAL 7 774 280 0,025 2,764
  TASSO 71 4700 70 1,014 67,143
1991–2000 OPAL 262 11 520 320 0,819 36,000
2001–2009 ATLAS 3 274 2600 0,001 0,105
  OPAL 87 3100 230 0,378 13,478
összesen   459 22 399   2,478 147,744
évente   11,48 559,98   0,06 3,69

 

1. táblázat • A GM publikációs tevékenysége tízéves bontásban, együttműködések szerint, körülbelüli,

átlagos szerzőszámmal, a stanfordi SPIRES adatbázis alapján • WEBCÍM > <