Papp Zoltán cikkének témáját ritka hatékonyan fedi
címe: A tudományos tevékenység igazságosabbá tételét a saját rész
elkülönítésével kell kezdeni. Hozzászólásomat konkrétan két dolog
indokolja: egyrészt jelen voltam a MTA Fizikai Tudományok Osztályán,
amikor erről a kérdésről vitatkoztunk, másrészt pedig Papp Zoltán
többször is emlegeti a részecskefizikusokat, azaz személyes kutatási
körömet.
Szenvedélyes, sőt helyenként indulatos cikkének
lényege összefoglalható egyetlen mondatban: a publikációs tevékenység
mutatószámait osztani kell a szerzők számával, mert csak az tükrözi a
befektetett egyéni teljesítményt.
Egyszerű példán fogom bebizonyítani, hogy a fenti
állítás hibás − mindössze a szerző tájékozatlanságát tükrözi − igen
neves kísérleti fizikus kollégám, Giora Mikenberg, az izraeli Weizmann
Intézet professzora tevékenységén, melynek valamennyi általam idézett
adatát a San Franciscó-i SPIRES nyilvános adatbázisból vettem. A 80-as
évek elején újfajta − igen vékony és rendkívül gyors − sokszálas
proporcionális kamrát tervezett és épített, amely annyira sikeres
lett, hogy tervezése után húsz évvel futballpályányit építettek belőle
a Nagy Hadronütköztető (LHC) ATLAS-kísérlete számára. Egyébként
Mikenberg nemzetközi elismertségét jellemzi, hogy ő volt a 2000-es
évek elején az Európai Fizikai Társaság Nagyenergiájú Fizikai
Szekciója elnöke.
Az elmúlt négy évtizedben Mikenberg öt jelentős
nemzetközi együttműködésben vett részt. A 70-es években az ötvenfős
DASP-, a 70-es és 80-asokban a nyolcvanfős TASSO-, 1980 és 2010 között
a háromszáz fős OPAL- és végül 2000 óta a háromezer
fős ATLAS-együttműködésben. Hivatkozott cikkei ezekhez az
együttműködésekhez fűződnek, az egyszemélyes konferencia-cikkekre a
nagyenergiájú fizikában gyakorlatilag nincs hivatkozás. A felsorolt
résztvevők száma, természetesen, a cikkek szerzőinek a száma.
Mikenberg publikációs tevékenységét az 1. táblázatban
foglaltam össze, tízéves bontásban.
Az adatok mutatják, hogyan nőttek az
együttműködések az évek folyamán: a 70–80-as évek száz alatti
szerzőszámából a 90-es évekre háromszáz, 2010-re pedig többezresre. Ez
törvényszerű volt, hiszen, például, a Nagy Elektron-Pozitron Ütköztető
(LEP) OPAL együttműködésének komoly gondokat okozott a résztvevők kis
száma, ugyanis az adatgyűjtés ideje alatt (az év felében) százötven
fizikusnak kellett készenlétben állnia, hogy a detektort és az
adatgyűjtő rendszert folyamatosan üzemben tudjuk tartani. Egyszer
éppen én felügyeltem a rendszert, amikor feszültségkimaradás miatt
minden leállt. Szombatról vasárnapra virradó éjjel negyven ügyeletes
kollégát kellett felkeltenünk és odahívnunk; mire az utolsókat hívtuk,
az elsők már be is futottak. Másfél órával a 230 V visszatérése után
már minden működött, pedig jónéhány elemet cserélnünk kellett.
Az adatokból azonnal látszik, hogy a nagyenergiájú
fizika eredményességét igen nehéz más tudományágakéval
összehasonlítani. Nyilvánvalóan nem vehetjük normálás nélkül
figyelembe a számokat: az évi tizenegy publikációt még el lehetne
fogadni, de a 22 ezer hivatkozás még akkor is túlzás, ha abban az
önhivatkozások is benne vannak. Ugyanakkor teljesen irreális osztani a
szerzők számával, hiszen egy rendkívül sikeres kutatótól többet várunk
évente 0,06 publikációnál és 3,7 hivatkozásnál. Papp Zoltán javaslata
alapján a világ egyetlen kísérleti részecskefizikusa sem kaphatná meg
az MTA doktora címet.
|
|
Az adatokból más is látszik. Az 1980-as években
Mikenberg fő tevékenysége az OPAL-kísérlet előkészítése volt, tíz év
alatt mindössze hét, egyenként 280 szerzős publikációval. A LEP
1989-es megindulása után kezdtek csak publikációk születni. Ugyanezt
látjuk előtte a TASSO-, újabban pedig az ATLAS-kísérlet esetében. Az
utóbbiból tíz év alatt mindössze három, egyenként 2600 szerzős
publikáció született, hiszen a gyorsító még nem működött, ugyanakkor
2010-ben, az LHC működésének első évében már tizenöt cikk jelent meg,
igaz, a szerzők száma is háromezer fölé nőtt. Tekintettel a hosszú,
publikáció nélküli, előkészítő időszakra, igencsak igazságtalan volna
a mérőberendezést tervező, építő és üzemeltető kutatókat nem bevenni a
szerzők közé.
Végül hadd tegyek két rövid megjegyzést. Egyrészt
Papp Zoltán téved, amikor azt állítja, hogy az osztály ellenségesen,
egyéni érdekből indíttatva hagyta figyelmen kívül javaslatait. Azok
ugyanis többünkben felmerültek, csak az osztály tagjai vették a
fáradságot, hogy megkérdezve az érintetteket, tanulmányozzák a
tényeket, és utána döntöttek a szerzők száma helyett az általa is
idézett normálási tényezők mellett: öt és tíz szerző között 0,75, tíz
és húsz között 0,5, húsz fölött 0,25. Ennek finomításán lehet, és
érdemes is lesz gondolkodni. Például a szerzők számának alkalmas
törtkitevőjű hatványával kapott „valódi” szerzőszámmal történő
normálás jó megoldás lehet. Előbb azonban mindenképpen meg kell
várnunk, hogy a jelenlegi rendszer hogyan válik be a gyakorlatban.
Másrészt azt is látnunk kell, hogy az egyre bonyolultabb problémák
megoldásához egyre nagyobb kutatói összefogásra van szükség. A
kísérleti részecskefizika élen jár ebben a folyamatban – miként
élenjáró volt a múltban sok más téren is. Gondoljunk a CERN-ben útjára
induló világhálóra, a számítástechnikai grid-technológiára vagy a
szabad hozzáférésű tudományos közlemények tárára. Az összefogás
szükségességére utaló jelek egyre gyakrabban bukkannak fel az elméleti
részecskefizikában és más természettudományos területeken is. Tehát a
jövő sikeres kutatói egyre kevésbé a magányos zsenik lesznek – noha
eltűnésükkel nem számolunk −, hanem egyre inkább azok a tehetségek,
akik eredményesen tudnak beilleszkedni egy nagyobb kutatói közösség
közös erőfeszítésébe. E folyamat természetes folyományaként a kutatói
értékelési rendszerünknek is át kell alakulnia, valamilyen értelemben
éppen a Papp Zoltán által javasolt iránnyal ellentétesen, egyébként
lemaradunk a világ tudományos élvonalától.
Összefoglalva: Papp Zoltán érvelése éppen azt
mutatja, hogy a tudományos teljesítmény számszerűsítése igen nehéz,
ezért túlhajszolása értelmetlen. A tudomány nem kimondottan
demokratikus, nem lehet egyszerre érdemeket mérni, és az egyenlőség
elvét érvényesíteni. El kell fogadnia, hogy a nagyobb szerzőszám
általában nem a publikációk elvtelen gyarapodása céljából keletkezik,
hanem mert nagyobb tudományos vállalkozásokhoz több kutató szükséges.
Kulcsszavak: publikációs tevékenység mérése, Giora Mikenberg,
szerzőszámok, CERN-kísérletek résztvevői
LÁBJEGYZET
* Papp Zoltán: A
tudományos tevékenység értékelésének igazságosabbá tételét a saját
rész elkülönítésével kell kezdeni – esettanulmány. Magyar
Tudomány. 2011. 3, 347–353.
<
|
|