Bevezetés
A testi-lelki egészség feltétele, hogy össze tudjuk hangolni a
környezeti elvárásokat és pszichológiai céljainkat, miközben testi,
fiziológiai egyensúlyunkat is folyamatosan fenntartjuk. Ez a kettős,
egymásra épülő szabályozás a modern, civilizált feltételek között
sokszor csak igen nehezen biztosítható. Az emberiség életfeltételei az
utolsó kétszáz évben alapvetően megváltoztak, és a változások során az
emberi alkalmazkodóképesség, az emberi agy információfeldolgozási
korlátait egyáltalán nem vették figyelembe. A cél a technikai
fejlődés, az anyagi javak felhalmozása, és nem az emberi „jól-lét,
egész-ség” megvalósítása.
A modern, civilizált életforma folyamatosan termeli
azokat a helyzeteket, amelyekben a környezeti elvárások teljesítése
közben a pszichológiai és fiziológiai egyensúly csak igen nehezen
tartható fenn. Ezért is nevezik a pszichés eredetű testi tüneteket,
megbetegedéseket civilizációs megbetegedéseknek. Így például a
bölcsődében nevelt kisgyermekek anyjukat csak betegséggel társítva
kapják meg, ha megbetegszenek, anyjuk otthon marad velük.
Tanuláselméleti alapelv, hogy néhány társítás egy igen erős pozitív
vagy negatív érzelmi ingerrel már tanult szervi választ eredményez.
Kimutatták, hogy az immunrendszer működését patkányoknál befolyásolni
lehet például cukortartalmú ital adásával. A kisgyermek számára az
anyával való együttlét a legnagyobb jutalom, a legerősebb pozitív
inger, és ha ezt betegséggel társítjuk, várhatóan az immunrendszer
megtanul betegséggel válaszolni az enyhe fertőzésekre is. Ezeket a
folyamatokat, amelyeknek a hatásait az emberi alkalmazkodóképességre
eddig alig vették figyelembe, meg kell ismernünk
ahhoz, hogy ne csupán áldozatai, de alakítói lehessünk az
emberközpontú fejlődésnek.
Ember-környezeti játékelméleti modell
Az ember és a környezet közötti kölcsönhatás időben lejátszódó
folyamat, amely az evolúció során folyamatosan biztosította az
emberiség fennmaradását, és minden egyes ember életében a születéstől
a halálig jelen van. Az ember-környezet rendszer magatartást
szabályozó játékelméleti modelljének sémáját az
1. ábra mutatja.
Életünk minden éber percében döntenünk kell, hogy
képesnek tartjuk-e magunkat az adott környezeti elvárások
teljesítésére, hogy korábbi tapasztalataink, a memóriánkban tárolt
információink alapján képesek vagyunk-e az adott helyzet megoldására.
Az egyik játékos tehát a környezet, a másik a személy. Valójában nem
az objektív elvárások és saját valódi képességeink összhangját
vizsgáljuk, hanem mindig azt, amit ebből észlelünk. Az ép személyiség
jellemzője, hogy reálisan méri fel saját képességeit és a környezet
felé irányuló elvárásait. Az érzelmi, magatartási zavarok
szempontjából alapvető, hogy mennyire reális az adott élethelyzetek
minősítése, szubjektív értékelése. A kognitív értékelés annyit jelent,
hogy a helyzet megoldására rendelkezésünkre álló, észlelt
képességeinket összevetjük az észlelt környezeti igényekkel, és
korábbi tapasztalataink alapján döntünk, képesek vagyunk-e a helyzet
megoldására.
Néhány gyakorlati példán vizsgáljuk meg, milyen széles skálán mozoghat
az adott helyzet kognitív értékelése. Egy önmagával szemben igen magas
elvárásokat támasztó, enyhe depresszióban szenvedő egyetemi hallgató
beszélgetés közben egy idegen szót tévesen ejt ki. Az önmagával
szemben támasztott elvárásokhoz képest súlyosan negatívan minősíti az
eseményt, a kínzó élmény emléke alvászavarral, vegetatív tünetekkel,
önvádlásokkal napokig foglalkoztathatja. Egy szorongó beteg számára az
a környezeti igény, hogy bemenjen vásárolni a sarki közértbe, súlyosan
veszélyeztető helyzetnek minősülhet. Testi tüneteket, mint az enyhe
aktiváltságot, egy kávé elfogyasztása által kiváltott vegetatív
reakciókat a szorongó, ún. pánikbetegek – általában korábbi
életesemények, haláleset hatására – katasztrófa előjelének, súlyos
betegség tünetének minősítik. Más betegségekben a valóban súlyos
tüneteket nem észleljük, és nem minősítjük betegség jeleként, ez
jellemző egyes tumoros megbetegedésekre. Labilis hipertóniában a belső
testi érzetek érzékenységi küszöbének emelkedését írták le, aminek
következtében később érzékeli, később minősíti kórosnak a beteg a
vérnyomás emelkedésével együtt járó belső, testi (viszcerális)
érzeteket. Ezzel szemben az ún. kardiális szorongás szindrómában a
viszcerális érzékelési küszöb csökkenését írták le. Antiszociális
személyiségzavar esetén a súlyosan antihumánus, gyakran bűnöző
magatartást sem minősíti negatívan az elkövető.
Mitől függ, hogy képesnek érezzük-e magunkat az
adott helyzet megoldására? Mihez viszonyítva tartjuk sikeresnek vagy
sikertelennek saját magunkat? Magunkról alkotott képünk, önképünk a
környezeti visszajelzések hatására alakul folyamatosan, ezek szerint a
visszajelzések szerint minősítjük saját magunkat. A szocializáció, a
komplex tanulási folyamat egésze során alakul az is, hogy milyenek
szeretnénk lenni, milyenné válik az ún. énideálunk, milyen értékeket
fogadunk el, melyekkel tudunk azonosulni. Minden egyes élethelyzetben
énideálunkhoz viszonyítjuk, hogy meg tudunk-e felelni a saját
magunkkal szemben támasztott elvárásoknak. Ha valaki irreálisan sokat
követel saját magától, és azt minden részletében tökéletesen akarja
megoldani – teljesíthetetlen feladatok elé kerülhet, állandóan
negatívan minősíti saját magát. Ha az ember környezetétől valamilyen
ideális magatartást vár el, a valóság ritkán felel meg az
elvárásoknak. Nem az a baj, ha valaki túl magas teljesítményt vár el
saját magától, hanem az, ha képtelen az önmagával szemben támasztott
elvárások teljesítésére.
Kompetenciának (Kopp et al., 1978; Kopp, 1980,
Bandura, 1988) nevezzük a sikeres, eredményes, célirányos viselkedés
élményét és igényét, a saját helyzetünk feletti kontroll képességét.
Ez a legáltalánosabban megfogalmazott optimalizálási alapelv, amelyre
az ember magatartási döntéseiben, az ember-környezet közötti
játékelméleti modell szerint törekszik. Ennek alapján leírhatjuk a
környezeti ingerfeltételek és a lehetséges pszichofizológiai állapotok
„veszteség”-mátrixát, ami a különböző szorongásos kórképek
kialakulásában meghatározó szerepet játszik.
A személyiségfejlődés során alakul ki az az
értékrendszer, amely szerint egyes élethelyzetekben önmagunkat,
illetve környezetünket minősítjük. A magatartásszabályozás egyéni
mintái a szocializáció során alakulnak a jelentős személyek,
alapvetően a szülők helyeslésének – helytelenítésének erőterében. A
kialakuló, megszilárduló magatartásmintákat elsősorban az határozza
meg, hogy a büntetés–jutalom hogyan, milyen szempontok szerint,
illetve fogalompárokban jelenik meg a személy számára. Így például a
demokratikus légkörű család az önálló kezdeményezést jutalmazza, az
önállótlanságot bünteti, ezzel szemben a tekintélyelvű környezet a
gyermeket azért jutalmazza, ha akaratát mindenáron alárendeli a szülők
utasításának, s éppen az önálló kezdeményezést bünteti. Az első
esetben az önállóságot, a második esetben a feltétlen engedelmességet
tekintheti legfontosabb értéknek az ilyen környezetben nevelkedő
gyermek. A gyermek legtöbbet a szociális tanulás során, az általa
szeretett személlyel való azonosulással, utánzással tanul. Ebben a
folyamatban van alapvető jelentőségük a kora gyerekkori hatásoknak,
majd később a tágabb környezetnek. Amennyiben a gyermek, a fiatal nem
azonosul a környezete által képviselt értékekkel, számára a kortárs
csoport vagy éppen a gyermekkori minták felrúgása válhat magatartása
mozgatórugójává. A gyermek a szülők, a környezet, a közösség által
képviselt értékekkel azonosul, amennyiben ezek mintaként jelennek meg
számára. Így az egyén vagy közösségek, kultúrák jó–rossz dimenziói
jelentősen eltérhetnek egymástól.
A korábbi évszázadok során a fizikai életben
maradás, életfenntartás, családfenntartás voltak az alapvető
optimalizálási elvek, amelyek az emberiség tömegeinek magatartását
meghatározták. A xx. század technikai fejlődése következtében a
civilizált országokban ez már nem szükségszerű. Ugyanakkor megszűnt az
értékek átadásának korábbi kötött rendje, közösségi formái. A falu, a
kisváros közösségében a család, a nagycsalád, a kortársak
visszajelzései alapján alakult ki a fiatal énképe, a nagycsaládban
találta meg a követendő példákat énideálja alakításához, az ún.
szociokulturális azonosuláshoz. Ma ehelyett a tömegkommunikáció, a
videó társaságában úgy érzi, közösségben van, miközben valójában
izolált. Ezt a passzív „társaságot” maga választja meg a gyermek, nem
kap visszajelzést, így számára „jó”-vá, értékké szinte kizárólagosan a
minél több élvezet fogyasztása válhat. A különböző értékrendszerrel,
jó–rossz dimenzióval rendelkező emberek, különböző kultúrákhoz tartozó
csoportok közötti konfliktusok oka gyakran az, hogy ugyanazokat a
fogalmakat másképpen értik, mást értenek kompetenciaoptimalizálás
alatt. Míg egy amerikai üzletember számára az üzleti sikeresség, egy
indiai fakír számára a testi működések feletti minél teljesebb
kontroll lehet a kompetenciaoptimalizálás alapvető célja.
A pszichés és élettani jelenségek
kapcsolódási pontja
Az ember és környezete közötti kölcsönhatás egyik legdrámaibb
vizsgálata során krónikus beteg, illetve egészséges gyermekek
édesanyjai körében vizsgálták, hogy ez a nagyon súlyos környezeti
hatás hogyan hat a sejtszintű öregedés folyamatára. Az édesanyák
minden más szempontból egymás ún. szociális ikerpárjai voltak,
ugyanakkor az egyik csoport nyilvánvalóan igen súlyos, éveken át tartó
stresszhelyzetben élt, hiszen egy édesanya számára a beteg gyermek
ellátása, ennek a helyzetnek a feldolgozási nehézsége folyamatos
súlyos adaptációs többletterhet jelent. A vizsgálat eredményeként azt
állapították meg, hogy a beteg gyermekek édesanyjainál szignifikánsan
alacsonyabb telomeráz-aktivitás és szignifikáns telomera-rövidülés
volt kimutatható, ami 9–17 évvel idősebb sejtszintű öregedésnek felelt
meg az egészséges gyermekek édesanyjaihoz hasonlítva. Igen érdekes
azonban, hogy a sejtszintű öregedés értéke igen nagy szórást mutatott
közöttük is, és ennek mértéke az észlelt stressz szintjével volt
kapcsolatban. Azok az édesanyák, akik helyzetüket folyamatosan
kínzónak minősítették, sokkal gyorsabban öregedtek, mint akik el
tudták fogadni ezt az igen nehéz élethelyzetet is. (Epel et al., 2004;
Falus et al., 2010)
A pszichés és élettani jelenségek, a
pszichofiziológia alapvető kapcsolódási pontja az a mozzanat, amelyre
a fenti példa rámutat, hiszen a környezeti hatások csupán a belső
minősítésen keresztül eredményezhetnek testi tüneteket. Ha egy
helyzetet veszélyesnek minősítünk, vészreakcióval reagálunk –
függetlenül attól, hogy a helyzet mennyire veszélyes, vegetatív
válaszok sora alakul ki. Így a munkahelyi főnök igazságtalan
megjegyzése ugyanolyan valós élettani ártalommá válhat, mint a súlyos
testi sértés.
Igen lényeges, hogy döntéseink során észlelt
képességeinket és az észlelt környezeti elvárásokat vetjük össze. Az
előbb felsorolt példák rávilágítanak, milyen jelentős eltérés lehet
mindkét oldalon. A valódi környezeti elvárások és az észlelt elvárások
közötti különbségek számtalan példáját tapasztalhatjuk a
gyermek–szülő, a házastársi és párkapcsolatok zavaraiban. Például
amikor a feleség úgy gondolja, hogy a tökéletesen rendezett lakást
várják el tőle, miközben a házastársa inkább kikapcsolódni szeretne. A
szülők gyakran nem valódi teljesítményt, hanem az iskolai
eredményességet várják el a gyerektől. A kettő természetesen
szerencsés esetben egybeesik, de nem feltétlenül. Ha a gyermek
elfogadja ezt az elvárást, önmagát mindig a külső elismerés szerint
fogja értékelni. A mai iskolarendszer termeli az ilyen „külső
kontrolltól” függő embereket.
Saját képességeink megítélése is jelentősen
eltérhet a reálistól, vagy úgy, hogy a valóságosnál kevesebbre
értékeljük önmagunkat, vagy irreálisan felértékeljük saját
képességeinket, és ebben az esetben a környezet jelez vissza, büntet.
A személy és környezete közötti reális információátadás és -átvétel a
kommunikációelmélet és gyakorlat tárgya.
A magatartás-szabályozás alapkérdése, hogy döntéseinket mihez
viszonyítjuk, milyen tényezőktől függnek, mennyire reálisak. Ha valaki
számára az alapvető érték az önérvényesítés, bármilyen magasztos
ideológiát is csupán saját céljai megvalósítása érdekében fog
felhasználni. Nem is feltételezi, hogy mások másfajta értékrendet, az
emberiség életben maradása szempontjából alapvető értékeket őszintén
képviselhetnek.
Stresszmodell: a helyzetek feletti kontroll szerepe magatartási
döntéseinkben
A stressz kifejezést ma a legáltalánosabb értelemben használjuk, az
ember és környezete közötti kölcsönhatás folyamatában az újszerű
magatartási választ igénylő helyzeteket stresszhelyzetnek nevezhetjük.
Szűkebb értelemben csak azok a helyzetek minősülnek stresszhelyzetnek,
amelyeket aktivitással kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak
minősítünk. Selye János nevéhez fűződik a stresszkoncepció leírása
(Selye, 1976). Selye szerint nem specifikus károsító hatásokra a
szervezet azonos módon, az általános adaptációs szindrómával reagál.
Ennek három szakasza:
• az alarm vagy vészreakció,
• az ellenállás fázisa,
• majd a kimerülés állapota.
Az első fázis nem csupán nem káros önmagában, hanem
mind a fizikai, mind a pszichológiai fejlődés alapvető feltétele. Mint
Selye mondta, a stressz az élet sója, hajtóereje. A mai világ egyik
súlyos következményekkel járó jelensége, hogy a fiatalok többségében
nem alakul ki eléggé a nehézségekkel való megbirkózás képessége, mert
nincsenek kitéve elég kihívásnak, főleg fizikai értelemben. A múlt
század első felében még természetes volt a gyermekek többsége számára,
hogy a kútra jártak vízért, kilométereket gyalogoltak az iskolába. Ma
ehelyett gyakran „csomagként” szállítják őket a szülők egyik helyről a
másikra, és csak a sport pótolhatja a hiányzó fizikai kihívásokat. Az
egykeként felnövő, minden igényüket leső családba születő gyerekek
pszichológiai kihívásokkal sem találkoznak első éveikben, így később
nagyon könnyen összeroppannak, ha az iskolában vagy a munkahelyen,
párkapcsolatban nehéz helyzeteket kell megoldaniuk.
A stressz tehát alapvető a fejlődéshez, ha
folyamatosan képesek vagyunk megbirkózni a nehézségekkel. Ezért a
megbirkózás, coping, a stressz ikerfogalma, a stresszelmélet egyik
legfontosabb összetevője. Fentiekből nyilvánvaló: a stressz akkor
válik kórossá, ha nem vagyunk képesek megbirkózni az újszerű,
veszélyeztető helyzettel, illetve a krónikus stressz, a kimerülés
fázisa egyértelműen károsító hatású.
A modern stresszelmélet kulcsfogalma a
kontrollvesztés, hiszen a nehéz helyzetek, a kihívások akkor válnak
károssá, ha megoldhatatlannak, kontrollálhatatlannak minősítjük
azokat. A kontrolligény összetett pszichológiai jelenség. Beszélünk a
kontroll külső és belső dimenziójáról. Vannak emberek, akik szívesen
engedik át a kontrollt a környezetnek, a „másik játékosnak”, szülőnek,
partnernek, főnöknek. Így csökken a döntéssel járó felelősségük, de
nagyobb a veszélye annak, hogy nem tartják saját kezükben sorsuk
irányítását. A belső kontroll azt jelenti, hogy általában úgy
gondoljuk, az események saját döntéseinktől függnek. Ez bizonyos
reális határok között előnyös, azonban károssá válhat akkor, ha olyan
esetekben is magunkat tartjuk felelősnek, ha az események már nem
rajtunk múlnak. Ilyen helyzet az, ha az orvos nem tudja elfogadni
betege halálát, önmagát vádolja, még akkor is, ha valóban mindent
megtett a gyógyulás érdekében. Mindannyiunknak meg kell találnunk a
kontrolligény optimális szintjét, és el kell fogadnunk azt, amin nem
tudunk változtatni. A kimerülés állapotának, a krónikus stressznek
egyik legnyilvánvalóbb példája a segítő foglalkozásúak kiégettsége,
ami annak következtében alakul ki, ha az orvos az orvos–beteg
találkozásokat frusztrációként éli át.
A stressz három összetevője
Mivel a stresszt mint fogalmat a mindennapi életben is igen gyakran és
különböző értelemben használják, fontos meghatároznunk a
stresszfogalom három összetevőjét. Ezek:
• a stresszorok, a veszélyeztető környezeti
hatások,
• az élettani és pszichológiai stresszreakciók,
• az egyén pszichológiai adottságai, vonásai.
A stresszorokat leginkább azokkal az
életeseményekkel – külső körülményekkel – vizsgálhatjuk, amelyek a
legtöbb ember számára negatív következményekkel járnak, amikor az
ember-környezet egyensúly a legnagyobb valószínűséggel borul fel. A
legismertebb életesemény-skála a Richard Rahe (1990) által
összeállított életesemény kérdőív, amely egyrészt arra kérdez rá, hogy
megtörtént-e az adott életesemény az elmúlt évben, majd arra, hogy
mennyire volt érzelmileg megterhelő. A legsúlyosabb életesemény egy
közeli hozzátartozó halála, de például a gyermek születése vagy a
házasságkötés is különböző mértékben stresszornak minősül. Igen nagy
egyéni különbségek mutathatóak ki a pszichológiai és élettani
stresszreakciókban, vannak, akik igen intenzív vegetatív válaszmintát
mutatnak, közben érzelmileg kevésbé élik át a stresszreakciót, de a
fordítottja is gyakori.
A harmadik összetevő magyarázza, hogy ugyanaz az
életesemény, stresszor az egyik ember számára elviselhetetlen,
kontrollálhatatlan helyzet, míg a másik kifejezetten kellemesnek,
kívánatosnak tartja. A szélsőséges, veszélyes sportok kedvelői egy
ejtőernyős ugrást élvezetesként élnek át, míg mások számára maga a
repülés is szinte elviselhetetlen élmény. Egy vizsgálat például
kimutatta, hogy az infarktuson átesett betegekkel nem fordult elő több
súlyos életesemény a betegséget megelőzően, mint a kontrollnépesség
körében. Ebből arra következtettek, hogy a stressz nem kockázati
tényező az infarktussal kapcsolatban. Mi a buktató ebben a
gondolatmenetben? Azt feltételezi, hogy ugyanaz az életesemény
ugyanúgy hat mindenkire, pedig éppen ebben van rendkívüli különbség az
emberek között. Később további vizsgálatok megcáfolták az előző
eredményeket is, az infarktust megelőzően igen gyakoriak a súlyosan
negatívan minősített életesemények.
A megbirkózás, az adaptív attitűdök
és a társas támogatás
A stressz ikerfogalma a megbirkózás (coping), mivel az, hogy egy
nehéz, újszerű élethelyzet milyen reakciókat vált ki, alapvetően az
egyén megbirkózási készségeitől függ. Fontos hangsúlyozni, hogy az
ember esetében nem egyszerűen alkalmazkodásról van szó, hanem arról,
hogy céljaink megvalósítása során hogyan tudunk megküzdeni a
nehézségekkel, ezt nevezzük allosztázisnak. Ha kialakul a sikeres
megküzdés, megbirkózás képessége, egyre nehezebb célokat tűzhetünk ki
magunk elé, és az eredményesség élménye fokozza énerőnket,
kompetenciaélményünket, hatékonyságunkat.
Az ember-környezet egyensúlyának fenntartását
biztosító, a kontrollvesztés valószínűségét csökkentő legfontosabb
tényezők:
• célravezető (adaptív) megbirkózási,
konfliktusmegoldási stratégiák (Folkman – Lazarus, 1980);
• célravezető, adaptív attitűdök, beállítottság;
• a társas támogatás, szociális háló.
|
|
Célravezető (adaptív) megbirkózási,
konfliktusmegoldási stratégiák
A magatartás szabályozását bemutató 1. ábra szerint mind a
magatartási viselkedésminták, mind a kognitív visszacsatolás jellege
az egyén konfliktusmegoldó képességét, coping stratégiáját jellemzik.
A megbirkózási módokat egyrészt az adaptív – nem adaptív dimenzió
mentén osztályozhatjuk, másrészt a megbirkózási készségeknek három fő
formájuk van:
• a problémamegoldó,
• az érzelmi
• és a támogatást kereső formák.
Az ember-környezet rendszer játékelméleti
modelljének alapsémájában egyensúlyvesztés esetén az egyensúly
helyreállítására egyrészt magatartási válaszok segítségével
törekedhetünk. Az adaptív konfliktusmegoldás, problémamegoldás egyik
formája, ha a nehéz helyzetben magát a szituációt próbáljuk
megváltoztatni, tehát magatartási választ adunk. Ilyen az, ha állást
cserélünk, mert nem ez a képességeinknek, érdeklődésünknek megfelelő
munkakör. A gondolkodási-érzelmi egyensúly helyreállításának másik
lehetősége a kognitív sémák, tehát a helyzet értékelésének,
minősítésének befolyásolása – ezért váltak a kognitív
viselkedésterápiák a pszichés eredetű testi zavarok kezelésének
alapvető módszereivé. Ha a helyzetet megoldhatatlannak minősítjük, az
adaptív módszer az újraértékelés, a kognitív átstrukturálás. A
kognitív átstrukturálás mint konfliktusmegoldási stratégia azt
jelenti, hogy nehéz élethelyzetből más emberként kerülünk ki, pozitív
értelemben véve, azaz hogy a krízishelyzetekből a személyiségfejlődés
magasabb fázisába képes jutni az ember. A kognitív átstrukturálás
képessége fontos szerepet játszik az érzelmi funkciózavarok
megelőzésében és kezelésében.
A konfliktuskezelés döntési folyamatát elemezve
megállapíthatjuk: a döntés meghozatalához az érzelmi feszültség
csökkentésére kell törekednünk, megteremtve a döntéshozatal belső,
pszichológiai feltételeit. Alkalmassá kell válnunk a probléma
elemzésére és a probléma okának befolyásolására, a kontroll
megszerzésére. Az érzelmi konfliktusmegoldási módok akkor adaptívak,
ha nem ismerjük eléggé a problémát, nem érezzük magunkat alkalmasnak a
helyzet feletti kontrollra. Tehát például egy nagyon súlyos,
érzelmileg elviselhetetlennek érzett helyzetben, mint egy hozzátartozó
halála, igen nagy szükségünk van az érzelmek elengedésére, a sírásra,
akár jajgatásra. Falvakban még ma is él a „sirató” szokása, és ezzel a
gyász feldolgozását jelentősen megkönnyítik. A legveszélyesebb nem
adaptív konfliktusmegoldási kísérlet az, ha valaki nehéz
élethelyzetben eszik, iszik, gyógyszert szed, és így próbálja
elviselni a helyzetet. A konfliktushelyzetek válhatnak ilyen nem
adaptív stratégiák következtében az önfeladó, önkárosító magatartás
kiindulópontjaivá, ugyanakkor a krízisek, konfliktusok a
személyiségfejlődés legfontosabb hajtóerői, ha képesek vagyunk azok
adaptív megoldására.
A támogatáskérés is fontos konfliktuskezelési mód,
ezzel a környezeti elvárásokat tudjuk megváltoztatni. A nők inkább
hajlamosak ezt választani. Részben ezzel magyarázzák a férfiak és nők
egészségi állapotának, halálozási arányainak különbségét. Betegség,
panasz esetén a nők hamarabb fordulnak orvoshoz is. Különösen a
tradicionális kultúrákban nem tekintik „férfias” magatartásnak a
segítségkérést, még súlyos problémák esetében sem.
Célravezető, adaptív attitűdök, beállítottság
Aaron T. Beck (1976) kognitív depresszió elmélete szerint a szorongás,
depresszió szempontjából veszélyeztetett személyeket magas ún.
diszfunkcionális attitűdértékek jellemzik. Ezek az attitűdök,
beállítottságok a külső kontroll kivételével csak az egyén számára
károsak, ha nem képes megfelelni a saját maga vagy környezete felé
támasztott fokozott elvárásoknak, a társadalom fejlődése szempontjából
igen fontos hajtóerőt jelentenek. A nevelők, a szülők nagy súlyt
fektetnek ezeknek az attitűdöknek, különösképpen a
teljesítményigénynek az erősítésére, jutalmazására. Sok esetben a
szorongás, depresszió hátterében a fokozott, irreális szülői, nevelői
elvárások és a gyermek képességeinek ellentmondása áll. A hét ún.
diszfunkcionális attitűd a következő:
• Külső elismerés igénye: az az elvárás, hogy
teljes mértékben megfeleljünk a környezetünk igényeinek. Ha valaki
helyteleníti magatartásunkat, kicsinylő megjegyzést tesz, ezt igen
negatívan értékeljük.
• Szeretettség igénye: mindenki által elfogadottnak
szeretné tudni magát, ha ez nem történik meg, negatívan minősíti saját
magát.
• Teljesítményigény: önmagától és másoktól is igen
nagy teljesítményt követel, szenved, ha nem tud ennek megfelelni.
• Perfekcionizmusigény: mindent minden részletében
tökéletesen szeretne megoldani. Ha ez nem sikerül, elégedetlen
önmagával vagy környezetével.
• Jogos elvárások a környezettel szemben:
környezetétől ideális, de nem reális magatartást vár el; ha nem kapja
meg, szenved.
• Omnipotencia-igény: mindenért felelősnek érzi
magát, akkor is, ha nem képes a helyzetek megoldására. Orvosokra,
pszichoterapeutákra gyakran jellemző.
• Külső kontroll, külső meghatározottság attitűd:
úgy érzi, a helyzetek történnek vele, nem saját maga irányítja sorsát.
Ellentéte az autonómia, önállóságra való beállítottság.
A szorongó betegek egy hányadának egyik alapvető
jellemzője, hogy egyszerre jellemzi őket nagyfokú teljesítmény- és
perfekcionizmusigény, amelynek nem képesek megfelelni. Így tehát
amikor aktuális énjüket énideáljukkal összevetik, nem érzik
kompetensnek, negatívan értékelik saját magukat. A terápia célja nem
az attitűdök megszüntetése, csupán a reális helyzethez való
közelítése. A szorongás és depressziós tünetek kognitív
viselkedésterápiájának egyik alapvető célja a káros beállítottság
korrigálása. A magatartásorvoslás egyik fontos célja az egyén
képességeinek megfelelő értékek, attitűdök kialakítása.
Egészségi kockázati szerepe miatt különösen nagy
jelentőségű az ellenségesség (hosztilitás) attitűdje, amely fokozza a
kontrollvesztés valószínűségét, hiszen az ember-környezet játszmában a
környezetet eleve ellenségesnek tételezi a személy. Az ellenséges
beállítottság azt jelenti, hogy az embereket általában aljasnak,
önzőnek minősítjük, akik csak ki akarják használni a többieket, és úgy
gondoljuk, hogy legbiztosabb nem bízni senkiben. Ilyen lelkiállapotban
a nehéz helyzetekben sokkal inkább érezzük magára hagyottnak saját
magunkat, így érthető, hogy a stresszhelyzetekre nagyobb
valószínűséggel reagálunk kontrollvesztéssel. Az ellenséges
beállítottság ellentéte a bizalom, ami a társadalmi tőke legfontosabb
jellemzője. Ez magyarázza, hogy a bizalom, társadalmi tőke igen
jelentős egészségvédő tényező. (Skrabski, 2003; Skrabski et al.,
2003). Az ellenséges beállítottság valamennyi önkárosító
magatartásformával – dohányzás, kóros alkoholfogyasztás – igen szoros
kapcsolatban van, és jelentős kardiovaszkuláris rizikófaktor. Az
ellenségesség legfontosabb és legkárosabb összetevője a cinizmus
attitűdje. John Barefoot (1983) vizsgálatai a Harvard Egyetemen
végzett orvostanhallgatók között mutatták ki, hogy a végzéskor
átlagnál magasabb ellenségességgel jellemezhető hallgatók közül 25 év
után 13% halt meg, míg az átlagnál kevésbé ellenséges hallgatók közül
csak 3%. A többi veszélyeztető tényező szerint kontrollálták az
adatokat, tehát ez a különbség egyértelműen az ellenségességgel volt
kapcsolatban.
Társas támogatás, szociális háló
Az ember-környezeti játékelméleti modell másik fontos szereplője a
társas kapcsolatok minősége. Ugyanaz a helyzet, amelyet magunktól nem
tudunk megoldani, külső segítséggel, valódi kapcsolatok segítségével
elviselhetővé vagy megoldhatóvá válik. A legsúlyosabb élethelyzetet is
könnyebb elviselni szerető, odaforduló környezetben, ezt nevezzük
társas támogatásnak, szociális hálónak. A társas támogatás
egészségvédő szerepe igen szoros kapcsolatban áll a korai kötődés és a
kötődéselmélet pszichobiológiai elméletével. A társas támogatás
légkörének kialakítása a nagy orvosegyéniségek egyik alapvető „titka”.
A társas támogatás, az odaforduló, elfogadó magatartás az orvos vagy
környezet részéről a beteg fizikai állapotát sokszor nagyobb mértékben
befolyásolja, mint a terápia többi komponense. A pszichoterápia egyik
legfőbb nem specifikus, módszertől független hatótényezője az ún.
feltétel nélküli elfogadás, odafordulás.
Tanult tehetetlenség, depresszió
Az eredeti, Selye-féle stresszkoncepcióhoz képest a legjelentősebb
fejlődés, változás, hogy ma a helyzetek feletti kontroll képessége,
illetve ennek hiánya, a kompetenciaoptimalizálás lehetősége az
alapvető tényező. Ha egy adott helyzetet újszerűnek vagy várhatóan
veszélyesnek minősítünk, kétféle magatartási válasz következhet.
Ha az érzelmileg negatív helyzetet aktivitással
megoldhatónak, kontrollálhatónak minősítjük, aktív elkerülő
magatartással reagálunk. Ez a klasszikus, Cannon-féle vészreakció,
alarmreakció, a flight or fight válasz, tehát vagy elmenekülünk, vagy
támadunk – a környezeti feltételeket igyekszünk módosítani. Ilyen
helyzetben a szervezet felkészül a támadásra vagy védekezésre,
fokozódik az oxigénfelvétel, az anyagcsere, és ezt fel is használjuk a
szükséges fizikai aktivitásra.
Amennyiben az érzelmileg negatív helyzetet
aktivitással kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak minősítjük, vagy
azért, mert nem ismerjük a helyes megoldást, vagy mert az ehhez
szükséges cselekvésre nem érezzük képesnek magunkat, passzív elkerülő
magatartással reagálunk. Mivel a szorongáscsökkentő szerek e
rendszerre hatnak elsősorban, ezt az állapotot a szorongással
azonosíthatjuk. Állatkísérletben a tartós kontrollvesztés
következményei a gyomor-bélrendszeri fekélyképződés, kardiális
ritmuszavarok és végül a tanult tehetetlenség (Seligman, 1975)
állapota, amelyet a depresszió legjobb modelljének tekintenek.
A tanult tehetetlenség állapota akkor alakul ki, ha
egy állatot negatív ingerek érnek úgy, hogy nincs lehetősége a
menekülésre, például folyamatosan áramütések érik, vagy jeges vízben
kell úsznia. Egy ideig mindent megtesz, hogy elmenekülhessen, azonban
egy idő múlva feladja, a „holttátettetési reflexnek” megfelelően
passzívvá válik. Amennyiben az állat többször éli át ezt az élményt,
már a veszélyhelyzet előjeleire is tehetetlenséggel, passzivitással
reagál, tehát mintegy „megtanulja”, hogy reménytelen a menekülés, az
aktív magatartás. Az ember esetében hasonló szerepe lehet egy tartósan
rossz, megoldhatatlannak érzett kapcsolatnak, fenyegető
munkanélküliségnek, munkahelyi rossz légkörnek. A tartós, hosszan
tartó kontrollvesztés élménye elkerülhetetlen, érzelmileg negatív
helyzetekben, a reménytelenség, magárahagyottság érzése a későbbi
helyzetekre is áttevődik, és kimutatható élettani változásokkal is
jár.
Egyeseknél könnyen alakul ki a tanult tehetetlenség
állapota, míg másoknál alig váltható ki. A veszélyeztetettséget
fokozza a kora gyermekkori szeparáció az anyától. A korai
szülővesztés, negatív családi légkör, gyermekkori bántalmazás fokozza
a „tanult tehetetlenség”, a depressziónak megfelelő lelkiállapot
kialakulását. A depresszió ún. szociális stressz modellje szerint a
korai anya–gyermek kapcsolat zavara három fázison át vezet a
depresszió iránti fokozott sérülékenységhez, ezek a fázisok a
tiltakozás, reménytelenség, majd a kötődési zavar. Ez a sérülékenység
minden gerincesnél mintegy huzalozva kimutatható az agyban. A
kötődéselmélet e modellen keresztül bizonyítja a biológiai és
pszichológiai tényezők igen szoros összefüggéseit.
A tanult tehetetlenség mellett egy másik fogalom az ún. tanult
leleményesség, sikeresség, eredményesség (learned resourcefulness)
vált a mai, pozitív pszichológia egyik központi fogalmává. Ennek a
készségnek az elsajátítása szintén a nevelés, az önnevelés eredménye.
A pozitív pszichológia nemzetközileg elismert képviselője a Chicagói
Egyetem professzora, Csíkszentmihályi Mihály (1997), akinek Flow című,
magyarul is megjelent kitűnő könyve gyakorlati eszközöket nyújt a
tanult sikeresség, eredményesség eléréséhez.
Az utóbbi időben egyre több tanulmány emeli ki a
krónikus stressz és a depresszió közötti párhuzamot. Utóbbi
kialakulásában a gyermekkori, családi háttér, az egyén megbirkózási
képességei, szociális kompetenciája és az életesemények meghatározó
szerepet játszanak. Mivel az önértékelés attól függ, hogy az ember
milyen célokat tűz maga elé, mikor érzi magát sikeresnek, az énideál,
a célok, értékek szerepe a depresszió megelőzésében alapvető (Kopp –
Réthelyi, 2004).
Nem adaptív aktív kontrollszerzési stratégiák
Magatartást szabályozó döntéseinkben észlelt képességeink és az
észlelt környezeti elvárások egyensúlyát minden egyes helyzetben az
önmagunktól elvárt énideálunkhoz viszonyítjuk. Ebből a helyzetből
kétféle alapvető nem adaptív magatartási séma következhet. Amennyiben
irreálisan magas mércét állítunk saját magunk vagy környezetünk elé,
igen nagy a valószínűsége annak, hogy úgy ítéljük meg, hogy az adott
helyzet nem felel meg elvárásainknak, nem tudunk kompetens módon
viselkedni. Ha saját helyzetünket, környezetünket, jövőnket az 1. ábra
értelmében tartósan negatívan minősítjük, ez az állapot ismétlődve
szorongáshoz, gyomor-bélrendszeri fekélyhajlamhoz, végül a tanult
tehetetlenség és a depresszió állapotához vezethet.
Az énideál, az attitűdök által kitűzött igen magas mérce másfajta nem
adaptív magatartásmintát is kialakíthat. Ennek lényege, hogy a
szervezet élettani egyensúlyának hosszú távú feláldozásával, saját
élettani alkalmazkodási tartalékaink felélésével teremtjük meg a
pszichológiai egyensúlyt. Ilyen nem adaptív lehetőség a drogok,
alkohol alkalmazása a kognitív egyensúly helyreállítására, a
kompetenciaélmény hamis megélése érdekében. Ilyen magatartásformák
lehetnek az agresszivitás, az öngyilkossági magatartás és az, ha
pszichológiai céljaink megvalósítása érdekében feláldozzuk saját
élettani egyensúlyunkat. Az emberiség története során drogok széles
körét alkalmazta a központi idegrendszeri minősítés befolyásolására,
ezek közül legelterjedtebb az alkohol. Az alkohol igazolt
szorongásoldó hatása azt jelenti, hogy az alkoholfogyasztás előtt
aktivitással megoldhatatlannak minősített helyzetet ivás után
aktivitással megoldhatónak érezhetjük. Erre példa, hogy az az ember,
aki szociális fóbiája miatt társaságban alig mer megszólalni, alkohol
hatására felszabadul, nem fél attól, hogy nevetségessé válhat,
beszédes lesz. Így az alkoholfogyasztás tanult válaszkészségként
rögzülhet az igen kínzó, szorongáskeltő helyzetek elkerülésére.
A negatív érzelmi állapot, a szorongás elkerülése,
illetve a helyzetünk feletti kontroll megszerzése erős motiváló
tényező. Minden olyan tanulható válasz, amely ezt az állapotot, a
helyzet feletti kontroll érzetét fokozza, tanult válaszként
fennmaradhat, tartósan rögzülhet. Az 1. ábra mutatja, hogy a
helyzet átmeneti megoldása alkohollal vagy drogokkal visszacsatolás
formájában visszahat a személy képességeire, és hosszú távon a
szervezet állapotát, a környezettel kialakított kapcsolatát súlyosan
károsíthatja.
Egy tanulmány elemezte, hogy elkerülhetetlen
elektrosokknak kitett állatok, ha a ketrecben többen vannak
összezárva, egymás ellen fordulnak, ugyanakkor nem alakulnak ki náluk
a kontrollálhatatlan helyzetnek megfelelő központi idegrendszeri
elváltozások (a hippokampusz noradrenelin-tartalmának csökkenése).
Tehát az agresszív, ellenséges magatartás is lehet a nem adaptív
szorongáselkerülés egy formája.
A nem adaptív aktív megoldási kísérletek körébe
sorolható az öngyilkossági magatartás is. A világviszonylatban igen
magas magyar öngyilkossági arányok mutatják, hogy Magyarországon a
kontrollvesztett helyzet gyakori megoldási módja az öngyilkossági
kísérlet. Akár segítségkérésként, akár végső megoldási kísérletként.
A nem adaptív aktív magatartásválaszok nagyon
gyakori, civilizációs ártalomnak nevezhető sorába tartoznak azok a
stratégiák is, amelyek az aktivitás kóros fokozásával biztosítják a
személy lelki értékelési egyensúlyát. Ebben az esetben a környezeti
elvárásoknak megfelelő saját magunkkal szemben támasztott
pszichológiai elvárások, mintegy belső kényszerként, nagyobb
hatékonysággal érvényesülnek életvezetésünk alakításában, mint az
élettani egyensúly fenntartása. Erről beszélhetünk, amikor egy
menedzser éjt-nappallá téve hajszolja saját magát, soha nem jut ideje
a pihenésre, és csak akkor megy orvoshoz, ha viszik – infarktussal,
sztrókkal. Ilyen megbetegedéseknek tekintik a
magasvérnyomás-betegséget, az ízületi gyulladás, pajzsmirigytúltengés,
cukorbetegség bizonyos formáit, a migrént és a szívneurózisokat. A
kóros aktivitásfokozódás nagy gyakorlati jelentősége miatt különösen a
magasvérnyomás-betegség kialakulása szempontjából meghatározó.
Többféle nem adaptív válaszminta ugyanannál a személynél válthatja
egymást.
Kulcsszavak: pszichés hatások, környezeti elvárások és saját
képességek összhangja, stresszhelyzetek, coping, tanult tehetetlenség,
depresszió, játékelméleti-modell
IRODALOM
Bandura, Albert (1988): Self Efficacy
Concept of Anxiety. Anxiety, Stress and Coping, An International
Journal. 1, 2, 77–98.
Barefoot, John – Williams, R. B. –
Dahlström, W. G. (1983): Hostility, CHD Incidence and Total Mortality:
A 25-Year Follow-Up Study of 255 Physicians. Psychosomatic Medicine.
45, 59–62. •
WEBCÍM >
Beck, Aaron, T (1976): Cognitive Therapy
and the Emotional Disorders. International University Press, New York
Bowlby, John (1978): Attachment Theory and
Its Therapeutic Implications. Adolescent Psychiatry. 6, 5–33.
Csíkszentmihályi Mihály (1997) Flow – az
áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Akadémia, Budapest
Epel, Elissa S. – Blackburn E.H. – Lin J.
et al. (2004): Accelerated Telomere Shortening in Response to Life
Stress. PNAS – Proceedings of the National Academy of the USA. 101,
17312–17315. •
WEBCÍM >
Falus András – Marton I. – Borbényi E. –
Tahy Á. – Karádi P. – Aradi J. – Stauder A. – Kopp M. (2010): A 2009.
évi orvosi Nobel-díj és egy meglepő üzenet: az életmód befolyásolja a
telomeráz-aktivitást. Orvosi Hetilap.151, 965–970. •
WEBCÍM >
Folkman, S. – Lazarus, R. S. (1980): An
Analysis of Coping in Middle Aged Community Sample. Journal of Health
and Social Behavior. 21, 3, 219–239.
Kopp Mária – Prékopa A. – Skrabski Á.
(1978): A dysthymiás és hystériás neurózis, valamint a pszichopáthiás
magatartás Eysenck–Gray féle elméletének játékelméleti modellje.
Ideggyógyászati Szemle. 31, 154–165.
Kopp Mária (1980): A vegetatív
tünetképződés mechanizmusa a fiatalkori magas vérnyomás és
nyombélfekély korai szakaszában. Kandidátusi disszertáció. MTA,
Budapest •
WEBCÍM >
Kopp Mária – Réthelyi János (2004): Where
Psychology Meets Physiology: Chronic Stress and Premature
Mortality—The Central-Eastern European Health Paradox. Brain Research
Bulletin. 62, 351–367. •
WEBCÍM >
Kopp Mária – Ádám Sz. – Balog P. – Purebl
Gy. – Stauder A. – Salavecz Gy. – Rózsa S. – Konkolÿ-Thege B. (2010):
Measures of Stress in Epidemiological Research. Journal of
Psychosomatic Research. 69, 211–225.
Rahe, Richard H. (1990): Life Change,
Stress, Responsivity and Captivity. Psychosomatic Medicine. 52,
373–396. •
WEBCÍM >
Seligman, Martin E. P. (1975):
Helplessness: On Depression, Development, and Death. Academic Press.
New York
Selye János (1976): Stress in Health and
Disease. Betterworth, Boston.
Skrabski Árpád (2003): Társadalmi tőke és
egészségi állapot az átalakuló társadalomban. Hét Szabad Művészet
Könyvtára. Corvinus, Budapest
Skrabski Árpád – Kopp M. – Kawachi, I
(2003): Social Capital in a Changing Society: Cross-sectional
Associations with Middle Aged Female and Male Mortality Rates. Journal
of Epidemiology and Community Health. 57, 114–119. •
WEBCÍM >
|
|