A harmadik, ún. kritikai megközelítés szerint az
ember–állat interakcióban rejlő pozitív egészségmegőrző hatás csak
látszólagos, nincs valódi oksági kapcsolat a két dolog között.
Eszerint a társállattartás és humán egészségmutatók közti asszociációk
hátterében valamely látens faktor állhat, mint például a magasabb
szocioökonómiai státusz vagy bizonyos személyiségjellemzők, melyek
nemcsak általában jobb fizikai és mentális állapottal járnak együtt,
de egyben tágabb lehetőséget biztosítanak az illető számára, hogy
társállatot tartson. Persze az effajta érvelés jogossága megfelelően
tervezett vizsgálatokkal könnyen ellenőrizhető, a helyzet sajnos
azonban az, hogy az ember–állat interakció egészségi hatásait célzó
kutatások jó részét mind a mai napig a kellően felépített és
megfelelően átgondolt kutatási stratégia hiánya jellemzi. Egyesek
szerint a módszertani hiányosságok miatt a legtöbb esetben nem lehet
tudni, mi az adott vizsgálat valódi eredménye. A következtetések
ugyanis gyakran korrelációkon, illetve leíró elemzéseken alapulnak, a
feltárt asszociációkat pedig hajlamosak oksági kapcsolatként
értelmezni akkor is, ha a módszertani hiányosságok (pl. nem megfelelő
mintaválasztás, illesztett kontroll hiánya) azt nem tennék lehetővé
(Wilson – Barker, 2003).
Összességében állítható, hogy a meglévő
hiányosságok ellenére az elmúlt harminc év kutatásai nagyban
alátámasztják, hogy egyes társállatok (különösképpen a kutya) bizonyos
esetekben valóban hozzájárulhatnak az ember fizikai és mentális
jól-létéhez, bár a pontos hatásmechanizmus nem tisztázott, valószínű,
hogy a fenti magyarázatok nem egymást kizáró módon, hanem egymással
párhuzamosan, illetve interakcióban fejtik ki hatásukat.
Állatasszisztált terápia (AAT)
Az ember–állat kapcsolatban rejlő „gyógyító” lehetőségek
kihasználásának egy speciális területe az, amit ma állatasszisztált
terápia (Animal Assisted Therapy – AAT) néven ismer a szakirodalom.
A terápiás állatok alkalmazásának története az első
világháborút követő időszakra nyúlik vissza, amikor Washingtonban a
St. Elizabeth Kórházban először alkalmaztak egy mentálhigiénés
programban közreműködő állatokat. Később a társállatok jótékony
hatását a szomatikus betegek gyógyításánál is felhasználták, az
1940-es években a háborús sérültek lelki felépülését a kórházak
udvarán élő állatok gondozása segítette.
A klinikai pszichológiában azonban csak az 1960-as
évek végén kezdett gyökeret verni ez az eljárás, mégpedig egy
véletlennek köszönhetően. Az azóta közismertté vált történet szerint a
Yeshiva Egyetem (USA) pszichológusa, Dr. Boris Levinson, aki súlyosan
szellemi fogyatékos és szociális viselkedési zavarokkal küzdő,
teljesen magukba zárkózott gyerekekkel foglalkozott, egyszer kénytelen
volt rendelőjébe magával vinni Jingles nevű retrieverét is. Aznap
éppen egy olyan szociális viselkedési zavarral küzdő kisfiúval volt
találkozója, akinek már egy hónapja sikertelenül próbálta elnyerni a
bizalmát, és így képtelen volt a terápia érdemi részét elkezdeni. Nem
kis meglepetésére azonban a kutya jelenléte segített a rapport
kialakításában; a kis páciens odament a kutyához, simogatta, elkezdett
hozzá beszélni, majd a kutyával kapcsolatos kérdései által a
pszichológussal is szóba eredt, így sikerült terápiába vonni a
gyermeket. Ezek után látott neki Levinson az új módszer kidolgozásához
(Levinson, 1969). Azóta a speciális fejlesztő munkát végző terápiás
állatok pszichológusok, pszichiáterek, gyógypedagógusok és egyéb
terápiás szakemberek által történő alkalmazása világszerte egyre
népszerűbb módszerré vált. A mozgásfejlesztésben fontos szerepet
játszó lovak (terápiás lovaglás) mellett a legkülönbözőbb fejlesztési
céllal végrehajtott foglalkozások „asszisztenseiként” elsősorban
kutyák szerepelnek, hiszen kifinomult szociális, kommunikációs és
együttműködési készségeik nagyban megkönnyíthetik a fejlesztési
folyamatba való bevonásukat (Topál, 2004).
Az állatasszisztált terápia gyakorlati jelentőségét
érzékelteti az a statisztikai adat, miszerint például az Egyesült
Államokban közel húszezer képzett „terápiás kutya” dolgozik
rendszeresen, s az általuk ellátott személyek száma meghaladja a
kétszázezer főt. És bár hazánkban csak néhány tucat terápiás kutya
dolgozik, az EU országaiban mintegy öt–hatezer ilyen állatot tartanak
nyilván, akik Európa-szerte a legkülönbözőbb terápiás programokban,
például a mozgási, értelmi, érzelmi-akarati képességek fejlesztésében
vagy az idősellátásban, illetve pszichoterápiás célok megvalósításában
működnek közre.
A terápiás állatok gyakorlatban történő
alkalmazásának ily módon való felvirágzását azonban sajnálatos módon
nem kísérte az ilyen irányú kutatások megfelelő mértékű előrehaladása.
Pedig már közel harminc éve publikált, helyzetértékelő áttekintésükben
Cindy C. Wilson és F. Ellen Netting (1983) megállapították, hogy az
AAT (legyen az bármilyen kontextusban, célcsoporttal és fejlesztési
cél érdekében végrehajtott program) jövőbeni karrierje azon áll vagy
bukik, hogy rendelkezünk-e kellő mennyiségű és minőségű empirikus
adattal az egyes technikák hatékonyságát, hatásmechanizmusát és
korlátait illetően. Ezzel összhangban jelent meg az amerikai Nemzeti
Egészségügyi Intézet állásfoglalása, amelyben kijelentik, hogy bár még
nincs a társállatok és állatasszisztált terápiák előnyös hatásait
illetően elegendő tudományos bizonyíték a kezünkben, nagyon ígéretes
kutatási területek bontakoznak ki e tekintetben (National Institute of
Health, 1988). elméleti tudományos szempontból, de gyakorlati
(egészségügyi és gazdasági) jelentőségénél fogva is fontos stratégiai
cél lenne az ezirányú kutatások erősítése.
Ugyan ezek az iránymutató felhívások nem voltak
teljesen hatástalanok, hiszen az elmúlt évtizedekben jelentősen
megnőtt a témával foglalkozó, referált folyóiratokban közzétett
vizsgálatok száma, e kutatási eredmények állandó bírálatok
kereszttüzében vannak (Wilson – Barker, 2003), jórészt a nem eléggé
következetesen alkalmazott módszertani, kutatástervezési hiányosságok
miatt. A módszertani problémák részben arra vezethetők vissza, hogy a
tudományos kísérletezés által megkövetelt kritériumok és a gyakorlati
fejlesztés szempontjai gyakran nehezen összeegyeztethetők, sőt,
egymásnak ellentmondóak is lehetnek. A mintaválasztás tudományos
szempontjainak érvényesítése, a megfelelő kontrollok elvégzése, és a
tudományos kritériumoknak megfelelő kimeneti változók mérése a
gyakorlati fejlesztésben érdekeltek számára felesleges teher, sőt
egyenesen nemkívánatos is lehet, hiszen érthető okokból például a
fejlesztésben részt vevő fogyatékos gyermek szülőjének kizárólagos
szempontja a gyermek teljesítményében mutatkozó „bármi áron és bármi
módon” elérhető fejlődés. Így aztán nem csoda, hogy a témával
kapcsolatban publikált kutatások túlnyomó többsége a
hipotézis-„generáló” kategóriába esik, és csak kisebbségben vannak
valódi hipotézis-„tesztelő” vizsgálatok, a formális állatasszisztált
terápiás programok hatásainak vizsgálatára pedig alig történt mérvadó
elemzés.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy az állatterápia nem
univerzális csodaszer. Egy hét évvel ezelőtti kritikai áttekintés
(Wilson, 2004) szerint a kutyás terápiás foglalkozásokról készült
tanulmányok közel egyharmada teljesen alkalmatlan arra, hogy az
eljárás hatásosságát illetően bármiféle következtetésre juthassunk. A
programok valamivel több, mint húsz százaléka esetében találta úgy,
hogy egyértelműen pozitív hatása volt az eljárásnak, és ugyanilyen
arányban vannak azok a közlemények, ahol nem volt elegendő bizonyíték
a pozitív hatás elfogadására, illetve ahol egyértelműen hatástalan
volt a kutyás terápia. Végül pedig a tanulmányok 7%-a egyértelműen
negatív hatásokról számolt be. Mindezek alapján csak annyit tudunk
tehát, hogy a terápiás programok egy jelentős része valószínűsíthetően
pozitív hatással lehet a fejlesztési cél elérésére, e felmérés
ugyanakkor szembesít az állatterápiáról meglévő tudásunk
hiányosságaival, és kellő mértéktartásra, óvatosságra int a módszer
kritikátlan alkalmazásával kapcsolatban.
Jelenleg tehát nincsenek kellő ismereteink arról,
mely körülmények között mely páciensnek jó az effajta kezelés, és az
AAT hogyan viszonyul hatásmechanizmusában az alternatív terápiás
megoldásokhoz. Fontos lenne azoknak a helyzeteknek és egyéneknek az
azonosítása, ahol/akiknek az állatterápia nem hatékony, sőt esetleg
káros. Probléma az is, hogy az adott terápiás folyamatban a célhoz
leginkább alkalmas állat kiválasztásáról túl keveset tudunk még, és
arról sincs fogalmunk, hogy milyen jellemzőkkel bíró terápiás (társ)
állatnak van a leginkább pozitív egészségügyi és jólléti hatása a
különböző szociokulturális környezetben élő embereknél. Végül, de nem
utolsósorban, az egészségügyben való elfogadtatásához az AAT
módszertanát jelentősen javítani kell, beleértve a reprezentatív,
véletlenszerűen kiválasztott mintákon alapuló leíró vizsgálatokat, a
longitudinális elemzéseket, illetve a különböző terápiák
protokolljainak az összehasonlíthatóság érdekében történő
standardizálását.
Hogyan tovább, állatterápia?
Kétségtelen, hogy az elmúlt egy-két évtizedben az állatokkal végzett
terápia sok százezer embert megmozgató világméretű „mozgalommá” nőtte
ki magát. Nem kivétel az alól Magyarország sem, ahol évről évre
gyarapszik azoknak az intézményeknek és civil szervezeteknek a száma,
amelyek repertoárjában ilyen típusú „szolgáltatás” is megtalálható. A
hazánkban dolgozó harminc-negyven terápiás kutya több száz fogyatékos
gyermek és idős ember rendszeres ellátását végzi, és érdemes
megjegyezni azt is, hogy európai viszonylatban nézve előnyös
helyzetben vagyunk, hiszen a terápiás kutyák megfelelő jogszabályi
környezetben végezhetik munkájukat (lásd 27/2009 xii.03. SzMM
rendelet).
Az állatterápiás mozgalmak felvirágzása szerves
része annak az átfogó kulturális-társadalmi változásnak, mely a
posztmodern ember állatokhoz való viszonyának átalakulását jellemzi, s
amely a társállat fogalmát új tartalommal tölti meg. Ebben a
változásban a viselkedéstudományokra is fontos szerep hárul, hiszen az
ember és állat kapcsolatának sok szempontú leírása és megértése a
pszichológia, etológia és más diszciplínák közreműködése nélkül nem
lehetséges. Ahhoz, hogy a terápiás állatok alkalmazása amatőr, civil
mozgalom jellegétől megszabadulva professzionális, szakmai körökben
általánosan elfogadott módszerré nője ki magát, és hosszú távon
érdemesnek találtassék arra, hogy helyet kapjon az
egészségügy-finanszírozás rendszerében, elengedhetetlenül szükség van
azokra a hatástanulmányokra, amelyek effektivitás és
költséghatékonyság szempontjából egyaránt meggyőző érvekkel szolgálnak
a döntéshozók számára.
Ez közös, elemi érdeke a gyógypedagógiai szakmának
és a viselkedéskutatóknak, most a kutatókon a sor, ideje tiszta vizet
önteni a pohárba!
A szerzők köszönetet mondanak az OTKA (K76043) támogatásáért.
Kulcsszavak: állatterápia, kutya, ember–állat kapcsolat,
fejlesztés, egészségmegőrzés
IRODALOM
Carlisle, Frank – Frank, J. M. (2006):
Owners, Guardians and Owner-guardians: Differing Relationships with
Pets. Anthrozoös: A Multidisciplinary Journal of The Interactions of
People & Animals. 19, 3, 225–242.
Collis, Glyn – McNicholas, June (1998): A
Theoretical Basis for Health Benefits of Pet Ownership: Attachment
versus Psychological Support. In: Wilson, Cindy C. –Turner, Dennis, C.
(eds.): Companion Animals in Human Health. Sage Publications, Thousand
Oaks, CA.
Davis, Simon J. M. – Valla, François R.
(1978): Evidence for Domestication of the Dog 12000 Years Ago in the
Natufian of Israel. Nature. 276, 608–10.
Duvall Antonacopoulos N. M. – Pychyl,
Timothy A. (2006): An Examination of the Relations between Social
Support, Antropomorphism and Stress among Dog Owners. Anthrozoös. 21,
139–152.
Friedmann, Erika – Katcher, A. H. – Lynch,
J. J. – Thomas, S. A. (1980): Animal Companions and One Year Survival
of Patients after Discharge from a Coronary Care Unit. Public Health
Report. 95, 307–12.
Friedmann, Erika – Tsai Chia-Chun (2006):
The Animal Human Bond: Health and Wellness. In: Fine, Aubrey (ed.):
Handbook on Animal Assisted Therapy. Theoretical Foundations and
Guidelines for Practice. Academic Press, San Diego, CA. •
WEBCÍM >
Guéguen, Nicholas – Cicotti, Serge (2008):
Domestic Dogs as Facilitators in Social Interaction: An Evaluation of
Helping and Courtship Behaviors. Anthrozoös. 21, 339–349.
Hart, Lynette A. (1995): Dogs as Human
Companions: A Review of the Relationship. In: Serpell, James (ed.):
The Domestic Dog : Its Evolution, Behaviour and Interactions with
People. Cambridge University Press. Cambridge
Kongable, Gail, L. – Buckwalter, K. C. –
Stolley, J. (1989): Pet Therapy for Alzheimer’s Patients: A Survey.
Journal of Long Term Care Administration. 18, 17–21.
Levinson, Boris M. (1969): The Pet and
Mental Hygiene. In: Levinson, Boris M. (ed.) Pet-oriented Child
Psychotherapy. Charles C. Thomas, Springfield, IL.
Miklósi Ádám – Topál József (2010): The
Evolution of Canine Cognition. In: Vonk, Jennifer– Shackelford, Todd
(eds): The Oxford Handbook of Comparative Evolutionary Psychology.
Oxford University Press, Oxford
National Institutes of Health (1988):
Health Benefits of Pets. Summary of Working Group. Department of
Health and Human Services. Washington DC.
Sátori Ágnes (2007): Az állatokhoz való
viszony a társas-társadalmi kapcsolatok rendszerében. Doktori
disszertáció. •
WEBCÍM >
Savolainen, Peter (2006): MtDNA Studies of
the Origin of Dogs. In: Ostrander, Elaine A. – Giger, U. – Lindblad,
K. (eds.): The Dog and Its Genome. Cold Spring Harbor Laboratory
Press. New York
Serpell, John (2006): Animal-assisted
Interventions in Historical Perspective. In: Fine, Aubrey H. (ed.):
Handbook on Animal-assisted Therapy: Theoretical Foundations and
Guidelines for Practice. Academic Press, San Diego, CA.
Topál, József (2004): A humánetológia és a
gyógypedagógia kapcsolata. In: Zászkaliczky Péter – Verdes Tamás
(szerk.): Tágabb értelemben vett gyógypedagógia. A fogyatékosság
jelensége a gyógypedagógia határtudományaiban. ELTE BGGYFK – Kölcsey
Ferenc Protestáns Szakkollégium, Budapest
Topál József – Miklósi Á. – Gácsi M. et
al. (2009): The Dog as a Model for Understanding Human Social
Behavior. Advances in the Study of Animal Behaviour. 39, 71–116.
Wilson, Cindy C. (2004): Paper Presented
at 10th International Conference on Human-Animal Interactions.
Glasgow, Scotland
Wilson, Cindy C. – Netting, F. Ellen
(1983): Companion Animals and the Elderly. A State-of-the-art Summary.
Journal of the American Veterinary Medicine Association. 183,
1425–1429.
Wilson, Cindy C. – Barker, Sandra B.
(2003): Challenges in Designing Human-animal Interaction Research.
American Behavioral Scientist. 47, 16–28.
|