A tudományos kutató számára a szakcikkek írása és
olvasása ideális esetben a munkaidő igen nagy hányadát teszi ki. Míg a
szakirodalom olvasásához általában „csak” nyelvtudásra van szükség,
addig a saját gondolatok átadása mások számára érthető formában
egyfajta fogalmazási gyakorlatot igényel, annak a készségét, hogy
kerek mondatokba öntve képesek legyünk közérthetően összefoglalni egy
új elméletet vagy kísérletet, és annak elméleti következményeit. Ezek
a készségek nincsenek meg minden kutatónövendékben kezdettől fogva,
így különösen sajnálatos, hogy a természettudományos egyetemi
oktatásban a legritkább esetben írnak a hallgatók hagyományos
fogalmazásokat akár irányítva, akár szabadon választott témákban. A
tudományos diákköri munkák, szakdolgozatok és diplomamunkák befejezése
sokszor azért csúszik heteket-hónapokat, mert a hallgatók (jó esetben)
a középiskola után teljesen kiesnek a közönséges szövegfogalmazás
gyakorlatából. Saját témavezetői múltamból is több doktoranduszra
emlékszem, akik vagy el sem jutottak a fokozatig, vagy több év
késéssel fejezték be doktori tanulmányaikat elsősorban azért, mert
nagyon nehéznek találták a tudományos közlést, azon belül is a
cikkírást.
Ilyen tapasztalatokra építve tartottam meg immár
két egyetemen is (ELTE Csillagászati Tanszék; SZTE Kísérleti Fizikai
Tanszék) A tudományos közlés művészete című doktori kurzusomat. A
célközönség mindkét intézmény csillagász és fizikus doktori hallgatói
voltak, de az SZTE-n mesterkurzusként is fölvehető volt a heti két
órában tartott tárgy. Az alábbiakban a két szemeszter pozitív
tapasztalatait foglalom össze, és bátorítom az óraadó kollégákat
hasonló kezdeményezésekre.
Mindennek gyökere a saját egyetemi tanulmányaimban rejlik: 15-20 éve a
szegedi JATE fizika szakán Rácz Béla professzor úr rendszeresen
tartott a tudományos közlésről egyféléves kurzust ötödéves fizikus
hallgatóknak. Később mások folytatták az előadásokat, illetve a
szegedi csillagász szakon a szemináriumi órák keretében próbáltuk
oktatni a cikkírás fortélyait. Az utóbbi tíz év azonban teljesen
átalakította a publikálás technikai hátterét, a webre költözött
szakirodalom mellett a bibliográfiai adatbázisok kezelése a napi
kutatói gyakorlat szintjén vált kiemelten fontossá. Mindezeket
figyelembe véve építettem fel a tizenegy előadásból, négy gyakorlati
feladatból álló, és formabontó vizsgáztatással záruló félévet.
Kezdésként az első előadáson a tudományos
publikálás legfőbb kérdéseit taglalom, a mit, hogyan és miért
publikáljunk kérdések jegyében, illetve összefoglalom egy tipikus
tudományos karrier állomásait. Itt kerül sor az első gyakorlatra is: a
hallgatók tíz percet kapnak, hogy nyolc-tíz kerek mondatban írják le,
szerintük mi egy tudományos kutató célja, és ehhez mik a legfőbb
feladatai. Nemegy diáktól kaptam a meglepő választ, hogy bizony ő már
évek óta nem írt semmi fogalmazást kézzel, egy üres papírra, s
többjüknek okozott szinte megoldhatatlan nehézséget a nyúlfarknyi
szöveg megszülése. Intő jelek ezek rögtön a félév elején, melyekre
érdemes odafigyelni.
Az ezt követő három előadás a tudományos cikkről
szól. Elsőként egy cikk szerkezetén megyünk végig, kezdve a címtől és
szerzőlistától az absztraktig, majd a főbb elemektől (bevezetés,
tárgyalás, konklúziók) a köszönetnyilvánításig és irodalomjegyzékig. A
különböző típusú cikkekre való kitérés után a technikai
megvalósításról beszélek, külön hangsúlyt helyezve a matematikai,
fizikai és csillagászati szaklapok által preferált LaTeX szövegformázó
rendszerre, valamint a nyomdakész ábrakészítés szempontjaira.
Végezetül a peer review folyamatán megyünk végig, illetve áttekintjük
a cikk beküldésétől a megjelenésig történő részfolyamatokat. A
bírálatról (referee report) hosszabban is beszélni szoktam, mert
tapasztalataim szerint egy rossz válaszlevél többet árthat egy cikk
elfogadásának, mint mondjuk a nem teljesen helyes nyelvezet vagy a
tárgyalásba csúszott kisebb formai hibák.
Miután megismerkedtünk egy szakcikk szerkezetével,
elkészítésével és megjelentetésével, kirándulunk a tudománymetria
birodalmába. Fellebben a fátyol az idézettségről, az impaktfaktorról,
a kumulatív impaktfaktorról, a h-indexről, g-indexről, m-indexről és
hasonló fogalmakról, melyek közül a doktoranduszok többsége maximum az
impaktfaktort ismeri (de azt sem mindig helyesen). Nem titkoltan itt
próbálom a legtöbb szubjektív meglátást becsempészni az előadásba,
mert szerintem minden alkalommal érdemes megfogalmazni, hogy minden
külső jel ellenére a tudományos kutatómunka célja az igazság keresése
és nem a publikációs mutatók maximalizálása. Persze ettől függetlenül
nem árt tisztában lenni a karrier szempontjából fontos tényezőkkel,
amelyekbe az is beletartozik, hogy biztatni kell diákjainkat a minél
ambiciózusabb publikációs stratégiára.
A technikai hátteret a bibliográfiai adatbázisokkal
való megismerkedés teszi kerek egésszé. Csillagászok, illetve egyre
inkább fizikusok számára is nagyon hasznos a NASA Astrophysical Data
System (ADS) szolgáltatása, ami több millió szakpublikációhoz juttatja
hozzá az érdeklődőket egy minimáltechnikai kinézetű, ám
|
|
igen részletes és hatékony keresőfelületen
keresztül. Külön szó esik az arXiv.org preprintszerverről, illetve az
ISI Web of Science-ről. Utóbbi különösen a külföldi posztdoktori
állások iránt érdeklődőknek fontos, hiszen a Web of Science az a
standard, amit a legtöbb helyen elfogadnak a saját publikációs és
hivatkozási mutatók összeállításakor. Hazai vonatkozásai miatt a
Magyar Tudományos Művek Tára (MTMT) is ismertetésre kerül, noha ennek
szerepe egy PhD-hallgató számára egyelőre minimális. A Google Scholar
keresőjéről nem túl pozitív véleményem miatt csak néhány szó esik.
Nagyjából a kurzus felénél következik a váltás, a
szakcikkekhez kapcsolódó ismeretekről áttérünk a tudományos közlés
egyéb formáira. Elsőként a konferenciaelőadások és poszterek tippjei
és trükkjei érkeznek. Utóbbiaknál érdekes lehet az A0-s méretű
óriásposzterek szerkesztésének technikai megoldásai, amihez a diákok
egy LaTeX-példát, illetve egy OpenOffice prezentáció formátumú
posztert kapnak készen. Ezeket minimális átszerkesztéssel bárki saját
igényeihez szabhatja, s ha csak ennyivel könnyítem egy doktorandusz
következő konferenciarészvételét, már megérte megtartani az egész
kurzust.
Két előadásban szoktam feldolgozni a speciális
közléseket, közülük is elsőként a műszerpályázatokat. Csillagászatban
és egyéb nagyműszeres kísérleti tudományokban bevett szokás a
műszeridő pályázati rendszerben történő elnyerése, és a sikeres
pályázatokhoz tisztában kell lenni a meggyőzés alapelveivel és
szempontjaival. Másodikként az álláspályázatokról, tudományos
támogatási pályázatokról beszélek, részletesen bemutatva a
PhD-hallgatók által is aktuálisan megpályázható forrásokat. Mindeddig
úgy tűnt, utóbbi nagyon hasznos volt, mert a diákok többsége nem
ismerte a számukra is nyitott lehetőségeket (például az
Eötvös-ösztöndíj predoktori kategóriája).
A félévet a tudományos ismeretterjesztés zárja.
Szilárd meggyőződésem: a közpénzből eltartott kutatók kötelessége
valamilyen formában visszajelezni az adófizető polgárokból álló
nagyközönség felé, ki-ki a lehetőségeihez és képességeihez mérten.
Erre kiváló lehetőséget adnak a hazai nyomtatott és webes lapok,
melyek tapasztalataim szerint bárki előtt nyitva állnak a saját
tudományos eredmények rövid, közérthető formában történő bemutatására.
A hirek.csillagaszat.hu hírportál főszerkesztőjeként próbálom
megosztani az ismeretterjesztésre vonatkozó tanácsaimat, illetve
bemutatom a legfontosabb hazai megjelenési lehetőségeket.
A kurzus teljesítéséhez két feltételnek kell
teljesülnie: az előadásokon való folyamatos megjelenésnek, illetve a
félév végén egy ismeretterjesztő cikk írásában kell részt venni. Első
alkalommal az ELTE-n hat hallgatóm volt, így nem okozott gondot egy
hír közös megírása a hirek.csillagaszat.hu számára, másodjára viszont
az SZTE-n több mint tizenöt hallgató vette fel az órát, ezért külön
meg kellett szerveznünk három vizsgaalkalmat, három rövid kishír
megírására.
Először kicsit aggódtam, hogy hogyan fog elsülni a
közös vizsgahír írása, de négy alkalomból mindegyik abszolút pozitív
végkicsengésű volt. A következő forgatókönyv szerint történtek a
vizsgák. Az adott napot megelőző két-három hét Nature- és
Science-számaiból összeválogattam három-négy rövid cikket (Nature
Lettert, illetve Science Reportot), majd mindegyikből elegendő
példányt másoltam minden vizsgázónak. Az ideális létszám hat főnek
bizonyult. Leülünk egy teremben egy számítógépes projektor mellé,
amivel a laptopom képernyőjét vetítem ki, elsősorban egy
szövegszerkesztő ablakkal. Közös megegyezéssel kiválasztjuk a
kínálatból azt a tanulmányt, amit a legérdekesebbnek találunk egy
ismeretterjesztő cikkhez. A hallgatók fél órát kapnak átfutni az
írást, amihez instrukcióként azt a tanácsot adom, hogy az absztraktra,
az ábrákra és a bevezetésre koncentráljanak. Ebben a fél órában én is
átfutom a cikket, majd illusztrációt keresek a megírandó hírhez. Utána
van egy óránk megírni a három-négy hosszabb bekezdésből álló
cikkecskét. A címadástól kezdve az ábraaláírásig és a bekezdések
kitalálásáig itt kezdődik a közös munka. Közben figyelek rá, hogy az
alkotó munkát ne dominálja egy-két kiemelkedőbb diák, s mindig
mindenkit bevonok az adott mondat legjobb változatának kialakításába,
a mindenkit zavaró rossz szó kijavításába, egész mondatok megírásába.
Benyomásom szerint igazi élmény volt eddig mind a négy vizsgahírírás,
amelyek közben az együttmozduló hat-hét szócsiholó agy igazi teremtő
munkát végzett a projektor által kivetített szövegszerkesztőben −
valódi katarzissal zárva a félévet.
A Fizikai Szemle 2010. decemberi számában jelent
meg három vizsgahírünk, remélhetőleg meggyőzően illusztrálva az
oktatási kísérlet eredményét.
Kulcsszavak: PhD-képzés, tudományos publikáció, tudományos
ismeretterjesztés, anyanyelvhasználat
|
|