A modern magánjogi rendszerek kialakulása
és fejlődése a római jogi hagyományok alapján
A romanisztikai, civilisztikai és jogösszehasonlító szakirodalomban
egyaránt lépten-nyomon hangsúlyozott és nehezen túlbecsülhető
jelentőségű tény, hogy a kontinentális jogrendszerek alapjául az a
római jog szolgál, melynek befolyása azokban az országokban is
jelentős, ahol annak recepciójára a maga teljességében nem került sor.
Nem csupán a római jogi hagyományok alapján fejlődött civil law
jurisdictions-ra, illetve a részben az angolszász, részben a római
jogi hagyományok alapján formálódott vegyes jogrendszerekre (mixed
jurisdictions) gondolunk, hanem a common law jurisdictions körébe
tartozó jogrendszerekre is.
Hamza Gábor akadémikusnak, az ELTE ÁJK Római Jogi
Tanszéke tanszékvezető professzorának 2009 őszén megjelent német
nyelvű monográfiája római jogi alapokon vizsgálja a modern magánjogi
rendszerek kialakulását és fejlődését. A mű szövege, Hamza Gábor eddig
publikált német nyelvű monográfiáihoz hasonlóan, az ELTE ÁJK Római
Jogi Tanszékéhez már hosszú évek óta kötődő Buzády Csongorral együtt
készült.
A könyv megjelenését a Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd
Tudományegyetem szervezésében 2009. november 10-én könyvbemutató
kísérte, amelyen Földi András, az MTA doktora, valamint Harmathy
Attila és Vékás Lajos akadémikus polgári jogász professzorok méltatták
Hamza Gábor legújabb monográfiáját.
A mű a korábbi művekhez hasonlóan mindenekelőtt – a
neves polihisztor, Gottfried Leibniz terminológiájával élve – külső
történeti szemléletben íródott. Ugyanakkor a Hamza Gábor által külön
hangsúlyozott, számos tekintetben új megközelítésmódra tekintettel a
könyvben belső történeti (dogmatörténeti) fejtegetések is olvashatók.
A mű különleges értékei közé tartozik, hogy a monográfia egy több
ezer(!) tételből álló többnyelvű irodalomjegyzéket tartalmaz, és nem
csupán Magyarországon, hanem sokszor a nagy külföldi könyvtárakban is
alig-alig hozzáférhető szakirodalmi apparátusra támaszkodik; hogy nem
csupán az európai országok római jogi tradíción alapuló
magánjogfejlődését vizsgálja, hanem számos, nem csupán a magyar, hanem
az európai szakirodalomban is eddig egyáltalán nem tárgyalt, sokszor
kevéssé ismert Európán kívüli jogrendszer bemutatásának is teret
szentel.
A téma feldolgozása – a rendkívül széles
vizsgálódási horizontra tekintettel – nyilvánvalóan nem lehetett
teljeskörű. Egyes országok (például: Nicaragua, Panama, Guatemala)
magánjogfejlődésének bemutatása – nyilván a szakirodalomhoz való
hozzáférés rendkívüli nehézségeire való tekintettel – csupán vázlatos;
a könyv elsősorban a law in books-ot vizsgálja, mindenekelőtt a
polgári jogi kódexeket téve elemzésének tárgyává, a law in action-nek
kevés teret szentel.
Ami a könyv szerkezeti felépítését illeti, a
romanista megközelítésmód jelentőségét hangsúlyozó Előszót (11–15.)
egy önálló tanulmánynak is beillő, a magánjog harmonizációjának főbb
kérdéseit taglaló és a római jogi tradíció jelentőségét hangsúlyozó,
az angol jogfejlődés, illetve jogfelfogás sajátosságaira is kitérő
elemzés követi (17–37.), melyben a szerző többek között kifejti azt a
– mintegy az egész magánjogtörténeti témájú munkásságának egyik
vezérmotívumául is szolgáló – alaptételét, miszerint a római jog
biztos alapot szolgáltat az európai jogközelítés hosszú folyamatához.
A könyv első része (38–56.) az európai magánjog
kezdeteit mutatja be, melyek részben az ún. barbár jogokra, részben
pedig a justinianusi római jogra vezethetők vissza. Ezt a kettős
gyökeret szem előtt tartva a szerző mindenekelőtt a barbár kompilációk
keletkezéstörténetét és a justinianusi kodifikáció folyamatát tekinti
át, utóbbi kapcsán idézve Gottfried Leibniz híres nézetét, aki úgy
vélte, hogy a justinianusi törvénymű sokkal inkább tekinthető
kompilációnak, mintsem kodifikációnak. (Ez a kérdés élénk szakirodalmi
viták tárgyát képezi mind a mai napig.)
A könyv második része (57–174.) az európai magánjog
középkori fejlődését tekinti át. Behatóan foglalkozik a római jogot, a
kánonjogot (mely Hans Schlosser szavaival a „civiljog
testvérdiszciplínája”) és a hagyományosnak mondható szakirodalmi
álláspont szerint a különféle feudális és városi jogokat is magában
foglaló ’ius commune’ fogalmával és jelentőségével. Hamza ezt követően
a német területeken, az osztrák örökös tartományokban, Németalföldön
és Svájcban vizsgálja a római jog középkori továbbélését. A szerző
figyelme kiterjed továbbá a pays de droit écrit-re és pays de droit
coutumier-re történő kettéosztottságát egészen a Code civil 1804-es
hatályba lépéséig megőrző francia magánjog középkori fejlődésének
bemutatására, továbbá – eltérő részletességgel – a középkori Itália,
Spanyolország, Portugália, Lengyelország, Litvánia, Magyarország,
Anglia, Wales, Skócia, az észak-európai országok, Bulgária, Szerbia,
Montenegró, Havasalföld és Moldva, valamint Oroszország középkori
magánjogfejlődésének bemutatására is.
A mű harmadik, legterjedelmesebb része (175–601.) a
magánjog újkori fejlődését mutatja be az egyes európai országokban, az
elemzés középpontjába a polgári jogi kodifikációk kérdéskörét állítva
– az egyes polgári törvénykönyvek szerkezetére, főbb sajátosságaira és
tartalmi elemeire, és az egyes törvénykönyvek elméleti és történeti
gyökereire egyaránt kitérve. Behatóan foglalkozik a
pandektarendszerrel, illetve az ennek keretében kidolgozott általános
résszel, amely alighanem a XIX. század jogtudományának egyik
legjelentősebb alkotása. Jól ismert, hogy ez a szisztéma több, ma is
hatályos polgári jogi kódex, így például az 1900-ban hatályba lépett,
Josef Partsch német romanista szavai nyomán a pandektajog „halálát”
okozó német Bürgerliches Gesetzbuch (BGB), valamint újabban például az
1966-os portugál, az 1999-ben hatályba lépett makaói vagy épp az új,
2002-es brazil Código civil alapját képezi. Magára a német polgári
törvénykönyvre nézve ide kínálkozik Franz Wieacker szellemes
értékelése, miszerint a BGB nem más, mint „a klasszikus liberalizmus
későn született gyermeke és a pandektatudomány gyümölcse”. Ide
kívánkozik Friedrich Ramm megjegyzése is, miszerint a BGB egy
„elkésett nemzet elkésett törvénykönyve”. F. W. Maitland szerint pedig
a BGB „a legjobb kódex, amit a világ valaha is látott”.
A német BGB-vel szemben ugyanakkor az 1811-es
osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch a természetjogi
megközelítés folytán némiképp módosított institúciórendszert követ.
Ennek megfelelően nem tartalmaz sem általános részt, sem pedig külön
kötelmi jogi részt. Bár az öröklési jognak (droit des successions) a
tulajdonjogtól (droit de la propriété) való elhatárolása már jóval
korábban, a francia magánjogtudomány óriása, Jean Domat tudományos
munkásságában is megjelent, az osztrák ptk. önálló öröklési jogi részt
sem tartalmaz.
Svájcban először a kereskedelmi jogot is magában
foglaló kötelmi jog kodifikációjára került sor 1881-ben
(Schweizerisches Obligationenrecht). Az Eugen Huber által kidolgozott,
1907-ben kihirdetett és 1912-ben hatályba lépett svájci polgári
törvénykönyv (Schweizerisches Zivilgesetzbuch) fontos szerepet
játszott a későbbi magánjogi kodifikációkban. Itt utalunk Pio Caroni
szavaira, aki a svájci ZGB-t „öntudatos törvénykönyvnek” nevezi, és
valóban, a ZGB tudatosan lemondott a külföldi és történeti előképek
figyelembe vételéről (Hans Schlosser).
|
|
Liechtenstein magánjogfejlődésének külön tárgyalása
már csak azért is kiemelkedő jelentőséggel bír, mert ez a témakör
jószerével teljesen ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt, de a
nemzetközi szakirodalomban is csak kevesen foglalkoztak vele. A szerző
rámutat például arra, hogy az osztrák magánjog automatikus recepciója
1843-ig tartott Liechtensteinben. Érdemes felhívni a figyelmet e
helyütt arra a körülményre is, hogy míg Ausztriában az Anschluss óta a
Johann Heinrich Thöl által favorizált szubjektív szisztémát követő,
1897-es Handelsgesetzbuch hatályos, addig Liechtensteinben a mai napig
a francia Code de commerce-hez hasonlóan objektív rendszert követő
1861-es Allgemeines Deutsches Handelsgesetzbuch van hatályban.
Az olvasó a könyvben túlnyomórészt
tudománytörténeti, valamint kodifikációtörténeti fejtegetésekkel,
illetve a törvényi jog bemutatásával találkozhat; talán későbbi
kutatások tárgyát képezheti majd az összehasonlító magánjogtörténeti
vizsgálat kiterjesztése a bíró alkotta jogra is. A törvényi jog
bemutatása általában részletekbe menő, és impozáns forrás-, valamint
szakirodalmi apparátusra támaszkodik, ám talán nem mindenhol kellően
részletes. Portugália újkori magánjogfejlődésének ismertetése során
például a mind szerkezeti, mind pedig tartalmi szempontból a BGB
erőteljes hatását tükröző, a későbbi portugál nyelvű (az 1999-es
makaói, vagy éppen az új, 2002-es brazil kódexre is utalhatunk)
kodifikációkra nagy hatást gyakorló 1966-os portugál Código civil,
illetve ennek hatástörténete nézetünk szerint részletesebb bemutatást
is igényelhetett volna. A pandektarendszert követő kódex igen
terjedelmes, 396 cikket tartalmazó – többek között a törvény
értelmezésére, a jogügyleti nyilatkozatok általános szabályaira, a
jogügyletek érvénytelenségére, a házasságkötési képességre és a
házasság legalapvetőbb szabályaira, az extrakontraktuális
felelősségre, a jogi tényekre, a jogviszonyokra, a jogképességre, a
feltételre és az időhatározásra, az elévülésre, a bizonyításra, a
vélelmekre kiterjedő – általános résszel kezdődik, amit a kötelmi jog,
a dologi jog, a családjog, s végül az öröklési jog követ.
Hamza Gábor külön hangsúlyozza a Hexabiblosz
jelentőségét, amely Görögország területén egészen 1946-ig, a
szerkezetében a pandektarendszert követő, a BGB hatását egyes konkrét
jogintézmények tekintetében is tükröző egységes polgári jogi kódex
(Astikos kodix) hatályba lépéséig élő jog volt. Bár maga a szerző is
utal arra, hogy Harmenopulosz, Thesszaloniki város bírája (katholikos
krites) Hatoskönyve szerkezetét tekintve sok tekintetben a modern
pandektarendszert vetíti előre, és Görögország újkori
magánjogfejlődésének bemutatása kapcsán részletesen elemzi a görög
ptk. szerkezetét is, mégis hiányolhatjuk a Hexabiblosz és az Astikos
kodix szerkezetének felettébb izgalmas összehasonlító vizsgálatát. A
Hexabiblosz-ban a bíráknak szóló Előszót követően az első könyvben
személyi jogi szabályok olvashatók, míg a második könyvben dologi
jogi, a harmadik könyvben pedig kötelmi jogi szabályok szerepelnek. A
negyedik könyvben a házassági jog került elhelyezésre, az ötödik könyv
pedig az öröklési jogot tárgyalja. Igen modern rendszer; dologi jogról
leválasztott, önálló öröklési jog, személyi jogi szabályokról
leválasztott önálló házassági jogi szabályok, valamint külön könyvben
elhelyezett dologi és kötelmi jogi szabályok. Igen, valóban a modern
pandektarendszer előfutára! A Hexabiblosz hatodik könyvében pedig
kártérítési jogi rendelkezések szerepelnek. Külön vizsgálatot
érdemelne annak kimutatása, hogy a Hexabiblosz szerkezete miképpen
vetítette elő a modern pandektarendszert, illetve hogy maga a
Hexabiblosz (közvetlenül, vagy csupán a BGB közvetítésével?) miképpen
befolyásolta a pandektarendszerű görög ptk. szerkezetét.
A magyar magánjogfejlődést bemutató fejtegetések
értéke többek között, hogy azok nem csupán a magyar magánjog külső
történetét, hanem a hazai jogtudomány, illetve jogi oktatás történetét
is behatóan tárgyalják, a legújabb kori magyar jogi romanisztikából
Visky Károly, Brósz Róbert, Pólay Elemér, Benedek Ferenc és Diósdi
György nemzetközileg is nagyra értékelt munkásságát is méltatva.
A mű negyedik része (602–723.) az európai magánjogi
tradíciók hatását vizsgálja számos Európán kívüli ország – a
legrészletesebben az amerikai kontinens országainak – vonatkozásában,
a szerző e tárgykörben korábban publikált kutatásaihoz képest itt is
részletesebben, illetve szélesebb spektrumban, egyes országok esetében
azonban csak dióhéjban. Hamza Gábor behatóan elemzi például a római
jognak az Egyesült Államok jogfejlődésére gyakorolt, általában kevéssé
ismert, ám korántsem elhanyagolható hatását. Az 1994-es, a
kontinentális jogi hagyományokat messzemenően őrző, dogmatikájában és
terminológiájában is a római jogi tradíció továbbélését mutató,
ugyanakkor angolszász jogi elemeket is szép számban tartalmazó,
szerkezetében a svájci ZGB hatását tükröző québec-i polgári
törvénykönyv, valamint a szintén a római jogi hagyományok továbbélését
mutató louisianai ptk. is részletesebb elemzést nyer.
Különösen behatóan foglalkozik a szerző a „jogi nagyhatalomnak”
tekinthető Brazília jogfejlődésével, illetve az új brazil ptk.-val is.
A mind szerkezetében, mind tartalmában az új portugál ptk. – és
ezáltal persze a BGB – hatását tükröző, igen modern 2002-es brazil
Código civil meglehetősen terjedelmes általános részt (Parte geral)
tartalmaz; ennek első könyve a személyek jogát, második könyve a
dolgokra vonatkozó legfontosabb szabályokat tartalmazza, harmadik
könyve pedig többek között a jogi tényekről, ezen belül a portugál
ptk.-hoz hasonlóan ebben a kódexben sem definiált jogügyletről, a
képviseletről, továbbá a feltételről, az időtűzésről, a jogügyleti
hibákról, a jogügylet érvénytelenségéről, a megengedett és a meg nem
engedett aktusokról, az elévülésről, illetve a bizonyításról szól. A
brazil kódex különös része (Parte especial) pedig elsőként a kötelmi
jogot tárgyalja, majd a dolgok jogát, ezt követően a családjogot, s
végül az öröklési jogot tartalmazza.
Hamza Gábor kitér továbbá egyes ázsiai országok jogfejlődésének
bemutatására, így például a római jogi tradíció megismerésére újabban
óriási súlyt helyező Kína magánjogfejlődésének elemzésére is, és
részletesen foglalkozik a vegyes jogrendszernek tekinthető dél-afrikai
jog főbb vonásaival, fejlődésével és forrásaival is.
A mű tartalmi mondanivalóját rövidítésjegyzék
(725–729.), nagy gonddal összeállított, többnyelvű irodalomjegyzék
(731–770.), részletes forrás-, név-, cím- és tárgymutató (771–801.),
valamint a német mellett angol, francia, olasz és spanyol
tartalomjegyzék egészíti ki.
Hamza Gábor immár harmadik, német nyelven
megjelent, a modern magánjogok kialakulását és fejlődését a nemzetközi
szakirodalom vezérmunkáihoz képest is hallatlanul széles horizontban
és imponáló adatgazdagsággal bemutató monográfiája kétségtelenül újabb
mérföldkő a téma hazai és nemzetközi szakirodalmában egyaránt. A mű
számot tarthat a római jog, a magánjogtörténet és a jogösszehasonlítás
szakembereinek figyelmére. (Gábor Hamza: Entstehung und Entwicklung
der modernen Privatrechtsordnungen und die römischrechtliche
Tradition. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2009, 826 p.)
Siklósi Iván
tanársegéd, ELTE ÁJK Római Jogi Tanszék
|
|