Sajtó–kép–történet

a magyar neveléstudományban

A hazai pedagógiai szaksajtó, illetve a neveléstudományi folyóiratok strukturált koncepcionális vizsgálatának lehetünk (ismételten) szemtanúi Géczi János jóvoltából, korábbi kutatásai már-már kitaposott, antropológiai szemléletű nyomvonalán lépdelve. Számos munkája vette már górcső alá a magyar pedagógiai szaklapok fotóapparátusának képi hangsúlyait, a szaksajtó textuális és ikonikus tartalmának komplex viszonyrendszerét. A szerző legújabb tudományos szakkönyve korábbi közleményeinek kötetté szerkesztett sajátos realizálódása. Az írásmű a nívós pedagógiai szaklap, az Iskolakultúra könyvsorozatának (Iskolakultúra-könyvek) harmincnyolcadik eleme. A széria szerteágazó és termékeny kiadói mentalitásának ékes bizonyítéka a tizenkét év alatt rendszeresen – évi átlag két-három új kötettel – megjelenő, széles palettán nyugvó neveléstudományi megközelítések tárháza, s a közelmúltban publikált, immár negyvenedik mű közreadása. Az Iskolakultúra 1998 óta bocsát közre tanulmány- és monografikus jellegű köteteket, melyek a nyelvtudományok, a neveléstudományok, a filozófiai, művelődéstörténeti, irodalom- és kultúratudományok széles spektrumát felölelik.

Géczi János munkája tizenkét tanulmányt ötvözve igyekszik a címben megragadott gondolat- és problémakörök (sajtó, kép és neveléstörténet) mentén egységes képet adni a 20. század második felének pedagógiai sajtójáról, miközben az 1956-os balatonfüredi pedagóguskonferenciára, a szocialista gyermekfelfogásra, a szaksajtóban tükröződő gyermekképre és térszimbolizációra irányítja a figyelmet. A könyvben közzétett tanulmányok jelentős hányada már napvilágot látott a hazai neveléstudományi profilú szaklapok hasábjain, illetve hagyományteremtő szakmai kötetekben, s az új kéziratokkal kiegészülve sajátos képet nyújtanak a hazai neveléstudományi szaksajtó szerepvállalásairól, neveléstörténeti megközelítéséről. A kötet részegységeit közelebbről is szemügyre véve azt mondhatjuk, hogy az első kettő (A magyar neveléstudományi sajtó a 19–20. század fordulóján, illetve A pedagógiai sajtó szerepvállalásai a hazai neveléstudományban 1990–2000), valamint az utolsó, tizenkettedik tanulmány (Ikonológia-ikonográfia mint a történeti pedagógia segédtudománya) egy szilárd, mégis konstruktív keretet biztosít a közrefogott tartalmi elemeknek. A strukturális vonulatot tekintve további két egység bontakozik ki a szemünk előtt, hiszen a köztes írások első fele az 1950-es éveket, illetve annak első harmadát veszik górcső alá, míg a tanulmányok második fele az 1960–1980-as évekre fókuszál.

Az úgynevezett „kerettanulmányok” részben a neveléstudományi sajtótörténet vázlatát kínálják, részben a sajtóorgánumok ikonológiai/ikonográfiai motívumait tudatosítják. Az első két írásmű a „hierarchikus lapstruktúra” csúcsán álló folyóirat, a Magyar Paedagogia alapítási és kiadási körülményeinek rendszerét járja körül, s a számtalan kiadványváltozat (újságok, magazinok, ismeretterjesztő lapok) közül „csupán” a szaktudományi kérdések elmélyült vizsgálódásának teret adó pedagógiai szaklapok tárgyalásának szentel figyelmet. A 19–20. század globálisabb szemléletű megközelítése a lapok köré csoportosuló szakmai közösség és olvasóközönség rétegződésére is kitér, illetve némi statisztikai ismertetésre is vállalkozik. A zárótanulmányban az ikonográfiai/ikonológiai aspektusok beemelésének tematikus karakterelemei öltenek testet a pedagógiai kutatások történeti mintázataiban. A történeti diszciplínák kutatói gárdájának preferált módszertani megoldásait tekintve ugyanis – a szerző megítélése szerint – az ikonográfia-ikonológia méltatlan mellőzöttsége, a benne rejlő tudományos megismerési módok kiaknázatlansága dominál.

A tanulmányok által közrefogott kilenc (további) elméleti konstrukció első fele – ahogy az imént már

utaltunk rá – az 1950-es évek pedagógiai szaksajtójában reprezentált nemzeti törekvések, antropológiai vetületek, valamint az 1956. évi balatonfüredi konferencia elő- és utóéletének, a szocialista gyermekfelfogás ikonográfiai megjelenítésének sokrétű szeletét hangsúlyozza. Teret nyer többek között a szocialista szakperiodikák szovjet hatású elméleti és gyakorlati propagálása, illetve a szovjet pedagógia eredményeinek átültetése a magyar neveléstudományba, a magyar pedagógiai szakirodalomba, a magyar pedagógusok tudatába. Kiemelt figyelmet szentel a szerző továbbá a hazai szocialista nevelési elképzelések kifejlődésének kezdetén, 1956-ban megjelent pedagógiai szakkiadványok (Nevelők Lapja, Óvodai Nevelés és Köznevelés) elemző áttekintésének, valamint a vezető szakmai lapok révén megmutatkozó régi és új törekvések sajátosságainak. Emellett a szovjet mintához igazodó magyar nevelésügy részletes taglalására is sor kerül. Külön tanulmányban körvonalazódnak az 1956. évi balatonfüredi platformon tárgyalt kérdések, s azok sajtóvisszhangja, valamint az ikonográfiailag is megjelenített antropológiai képzetek világa, a korszak világképéhez hű etikai, erkölcsi, közösségi nevelés tartalmi elemei.

Az írásművek másik fele a gyermekkép és -felfogás, valamint a térszimbolizáció hármasát helyezi előtérbe az 1960–1980-as évek vonatkozásában. A szocialista gyermekfelfogás címet viselő tanulmány a „túlkorosok” és a felnőttek oktatásának ikonográfiai vizsgálatára összpontosít, s a Köznevelés 1956 és 1965 közötti időszakának felnőttképzést képviselő közleményeit tematizálja. A térszimbolizáció megjelenítése a hazai szaksajtóban. 1960-as évek című írás pedig a pedagógiai terek, illetve az iskolai térfogalom problematikáját, tehát a térszervezést és az intézményesen meghatározott attribútumokat helyezi előtérbe. A kötet egyetlen kétszerzős (Géczi János – Darvai Tibor) tanulmánya a magyar nevelésügyi szaksajtó illusztrációkban bővelkedő kiadványainak (a Tanító, a Köznevelés, az Óvodai Nevelés és az Úttörővezető) három évtizedét elemzi a gyermekeket (is) ábrázoló fotográfiákra, a gyermekkép perspektíváira koncentrálva. A szerzőpáros kísérletet tesz tehát az írott szöveg és a képi anyag összevetésére, a kirajzolódó mintázatok felerősítésére, a terek és jelképek által reprezentált gyermek tüzetesebb vizsgálatára. Az egység végén, az 1989. évi rendszerváltó – átalakuló és megszűnő – folyóiratok számbavételével pedig kiteljesedik a pedagógia önálló tudománnyá válásától kirajzolódó kutatói ív. A neveléstudományi orgánumok tekintetében egy összegző bemutatás tárul fel a Pedagógiai Szemle, Embernevelés, Pedagógiai Technológia, Óvodai Nevelés, Parlando és Szakoktatás folyóiratokról.

A közölt írások széles szakirodalmi bázisra támaszkodnak – a korabeli tudományos eredmények bemutatásától kezdve, egészen a recenzált mű tanulmányainak keletkezését övező publikációs alapok meghatározásáig bezárólag. Ugyanez a koncentrált feltáró és gyűjtőmunka jelenik meg a képi források számbavétele és strukturálása során, valamint a módszertani alapvetések lefektetésekor. A tanulmánykötet azonban nélkülözi az előszó, a szerkesztői „beköszönő” felhangját, mely a szerzői koncepciók azonosításával, illetve a könyv tartalmát behatároló irányvonalak és kapcsolódási pontok kinyilvánításával tudatosítaná a közlemények mélyebb mechanizmusait. Bár az egyes tanulmányok többségét a hazai neveléstudományi szaklapok rovatait böngészve az elmúlt évek során már olvashattuk, a közlemények tudatos rendszerbe szervezése, a szerzői sorrendiség prioritásának meghatározása és tudatosítása sajátos vezérfonal mentén köti össze a pedagógiai szaksajtó, a képtudomány, valamint a neveléstörténet diszciplínájának hármas mezsgyéjén mozgó kutatási szisztémákat. (Géczi János: Sajtó, kép, neveléstörténet. Iskolakultúra-könyvek 38. Veszprém–Budapest, Iskolakultúra, 2010, 220 p.)

Molnár-Kovács Zsófia

PhD-hallgató, PTE