Az ökoszisztéma-szolgáltatások fogalma a XXI.
század első évtizedében robbant be abba a tudományos és politikai
diskurzusba, amely a természeti környezet értékének, illetve
értékelésének összetett és vitatott kérdéseivel foglalkozik. E fogalom
és koncepció azért is „szólt nagyot”, mert sikerült a
társadalomkutatás és a közpolitika egyik kulcsfontosságú fogalmához,
az emberi jóléthez (welfare), illetve jól-léthez (well-being)
kapcsolódnia. Mindebben kiemelkedő szerepet tulajdoníthatunk a
Millennium Ecosystem Assessment-nek (MEA, 2003).
Az ökoszisztéma-szolgáltatások kreatív potenciálja
abban rejlik, hogy áthelyezték a természet és jól-lét kapcsolatának
vizsgálatát a szűkebb közgazdaságtanból a természet- és
társadalomtudományok metszéspontjába. Ezzel pedig utat nyitottak a
társadalom- és természettudományok közötti érdemi párbeszédnek, már
ami a természet fontosságát illeti az emberi társadalmak jól-létében.
Az ökoszisztéma-szolgáltatások társadalomban betöltött szerepének
vizsgálatához egyfelől elengedhetetlenek a természettudományos
kutatások, hiszen ezek tárják föl az ökoszisztémák ama folyamatait és
struktúráit, amelyek révén a természet javakat és szolgáltatásokat
nyújt a társadalom számára. Megérthetjük továbbá, hogy az emberi
(társadalmi) cselekvések hogyan hatnak az ökoszisztémák
szolgáltatásnyújtó képességére, megbecsülhetjük, hogyan változik az
ökoszisztéma-szolgáltatások mennyisége és minősége, időbeli és térbeli
mintázata (Török, 2009). Másfelől a társadalomtudományos kutatások ezt
a tudást azzal egészítik ki, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatások
hogyan járulnak hozzá a társadalom és a gazdaság működéséhez, milyen
értékeket hordoznak az emberek és közösségeik számára, s átalakulásuk,
illetve eltűnésük milyen társadalmi-gazdasági problémákat vethet föl.
Nem véletlen tehát az sem, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatások
értékelésének tudományos diskurzusa kilépett a főáramú (neoklasszikus)
közgazdaságtan alkalmazott ágából, a
környezetgazdaságtanból, és a viták, illetve eredmények az ökológiai
közgazdaságtanként elnevezett transzdiszciplináris kutatási területen
folynak, illetve jelennek meg.
Ebben a cikkben bemutatjuk, hogy a neoklasszikus
környezetgazdász, illetve a szélesebb társadalomtudományi hátterű
ökológiai közgazdász hogyan értelmezi az ökoszisztéma-szolgáltatások
fogalmát, mely elemeire és jellemzőire koncentrál, hogyan értékeli az
ökoszisztéma-szolgáltatásokat, s milyen közpolitikai eszközöket
javasol megőrzésük érdekében.1 Mindkét
kutatási terület középpontjában az ember és a természet kapcsolata
áll, azonban jelentősen eltérnek tudományos alapfeltevéseiket tekintve
(Kocsis, 1999; Pataki – Takács-Sánta, 2004). Az egyik legfőbb
különbség, hogy amíg a neoklasszikus környezet-gazdaságtan
szemléletében (preanalitikus víziójában) a gazdaság és a természet
különálló rendszerként jelenik meg, addig az ökológiai közgazdaságtan
a természet, a társadalom és a gazdaság egymásba ágyazottságát
feltételezi, amelyben a természet „egészsége” elsődleges a másik két
rendszer működése szempontjából is. A másik fontos különbség a két
irányzat eltérő ember- és (következésképpen) társadalomképe. A
neoklasszikus környezet-gazdaságtan az emberre mint racionális,
önérdekét követő, haszonmaximáló gazdasági emberre tekint – ez a jól
ismert Homo oeconomicus. A társadalom pedig sohasem több mint ezek
összessége. Ezzel szemben az ökológiai közgazdaságtan emberképe
összetettebb: a korlátozott racionalitású, érzelmek és főleg szokások
által vezérelt, a közösségei nélkül értelmezhetetlen emberi lény képét
rajzolja föl – egyén és társadalom kölcsönösen alkotják-alakítják
egymást, egyik sem redukálható a másikra. A harmadik alapvető
különbség, hogy a neoklasszikus környezet-gazdaságtan valamennyi
társadalmi-gazdasági problémát az erőforrások hatékony elosztására
vezet vissza, illetve akként értelmezi. A megoldások legfőbb tere
következésképpen elsősorban a piac, ahol az egymással önkéntes
cserékbe bonyolódó szereplők össztársadalmi szintű „optimumot”
teremtenek. Az ökológiai közgazdaságtan a hatékony elosztás kérdését
további kettővel egészíti ki: a rendszerek egymáshoz viszonyított
méretével (ez a növekedés/fejlődés problematikája) és a társadalmi
igazságosság (a jól-lét időbeli és térbeli elosztásának) kérdésével. E
három fő különbség számos eltérést eredményez nyilvánvalóan abban is,
hogy a két irányzat az ökoszisztéma-szolgáltatásokat milyen
módszerekkel értékeli, és milyen közpolitikai eszközöket javasol a
megőrzésükre, végső soron jól-létünk előmozdítására. A cikk további
részében az ökoszisztéma-szolgáltatások meghatározásából kiindulva a
fenti kérdéseket járjuk körül.
Az ökoszisztéma-szolgáltatások fogalma az ENSZ
által indított, az egész Földre kiterjedő kutatás (MEA) révén a
közpolitikai döntéshozók figyelmét kívánta felhívni arra az
összefüggésre, hogy az emberi társadalom léte nagyban függ a
természeti rendszerek „egészségétől”, ezért a természet nagyarányú
pusztításával a társadalom és végső soron a gazdaság alapjait is
aláássuk. Ebben a kutatásban és a közpolitika szereplői számára
készített összegzésében az ökoszisztéma-szolgáltatásokat az alábbi
módon határozták meg: „Azok a hasznok, amelyeket az emberek az
ökoszisztémából nyernek.” (MEA, 2003, 57.) A definícióból is látszik,
hogy az ökoszisztéma-szolgáltatás fogalma a természetet és a
társadalmat kapcsolja össze, megvilágítva, hogy mit nyújt a természet
az ember, illetve közösségei számára. A definíció kulcsfogalma a
haszon (hasznosság), amit az egyes közgazdasági irányzatok
különféleképpen közelítenek meg. A neoklasszikus környezet-gazdaságtan
képviselői a hasznot a piaci csere folyamatában létrejövő és pénzben
mérhető fogalomnak tekintik, s az anyagi szükségletek kielégítésével,
a jóléttel hozzák kapcsolatba. Ebben a szemléletben az emberek mint
fogyasztók, a társadalom pedig mint a fogyasztók összessége jelenik
meg, akik használják, igénybe veszik a természetet, illetve az
ökoszisztéma-szolgáltatásokat. Azok az ökoszisztéma-szolgáltatások
kapnak szükségszerűen nagyobb szerepet, amelyek a piaci cserében
megjelennek, vagyis van pénzbeli értékük, mint például az élelmiszer
vagy a tüzelőanyagok, illetve amelyek ugyan nem feltétlenül jelennek
meg a piaci cserefolyamatokban, de az egyéni igénybevételhez, a
személyes fogyasztáshoz kapcsolhatók, mint például a rekreáció. Ebben
a fogyasztás-fókuszú megközelítésben egy adott szükséglet kielégítését
több szolgáltatás is szolgálhatja, így amennyiben egy
ökoszisztéma-szolgáltatás eltűnik, akkor az egy másik
ökoszisztéma-szolgáltatással vagy ember alkotta megoldásokkal
kiváltható. Egy gabonafélét helyettesíthet egy másik gabona, vagy a
vizes területek (wetland) árvízvédelmi szolgáltatásának megszűnése
után mesterséges létesítmények emelhetők az áradás veszélyének
csökkentésére.
Az ökológiai közgazdaságtan képviselői a hasznot
(hasznosságot) interszubjektív és pénzben nem mindig mérhető
fogalomként kezelik, s a jól-léthez mint az emberi élet összetett
minőségét leíró fogalomhoz kapcsolják (Martinez-Alier et al., 1998;
Vatn, 2004). A jól-lét az anyagi jóléten túlmutat, és magába foglalja
többek között az egészséget, a biztonságot, a szociális kapcsolatokat,
a szabad választás lehetőségét és a képességek kiteljesítésének
lehetőségét is. A szükségleteknek sokkal szélesebb körét öleli fel,
mint teszi azt a fogyasztás-fókuszú jóléti megközelítés. Ilyen
értelemben a természetnek nemcsak azokat a szolgáltatásait
értékelhetjük, amelyek a használattal és az anyagi jóléttel vannak
szoros összefüggésben, mint például a tiszta víz, az élelmiszer vagy a
ruházkodás természetes alapanyagai, s nemcsak az lehet fontos
számunkra, hogy a természeti környezetben feltöltődünk, egészségünk
javul, vagy élvezhetjük a táj szépségét, hanem azt is megértjük és
átéljük, hogy személyes és közösségi identitásunkról van szó
természethez fűződő kapcsolatunkban. A természet az életünk alapja
fizikai-biológiai és társadalmi-gazdasági értelemben egyaránt, vagyis
természet nélkül nincs emberi élet. Ilyen értelemben az összes
folyamatot, amely az ökológiai rendszer fenntartásához szükséges,
ökoszisztéma-szolgáltatásnak tekinthetjük (Gonczlik, 2004).
A MEA az ökoszisztéma-szolgáltatásokat négy fő
csoportba osztja (MEA, 2005), amely a körülötte kialakuló tudományos
viták ellenére máig a legelterjedtebb csoportosítása az
ökoszisztéma-szolgáltatásoknak. Érdemes ezért ezeket a kategóriákat is
megvizsgálni társadalomtudományi szemmel.
Ellátó vagy termelő szolgáltatásoknak nevezzük az
ember számára közvetlenül felhasználható anyagi jellegű javakat, mint
a víz, az élelmiszer, a gyógyszeralapanyagok, a takarmány, a faanyag
és egyéb nyersanyagok.
A kulturális szolgáltatások a nem anyagi jellegű,
nem kézzelfogható, de közvetlenül élvezhető, az ember lelki, szellemi
fejlődését segítő szolgáltatások. Ide tartozik a rekreáció, a turizmus
vagy a művészi inspiráció.
A szabályozó szolgáltatások az ökoszisztémák ama
tulajdonságára és folyamataira épülnek, amelyek képesek az emberi
életet biztonságosabbá, kiszámíthatóvá, élhetőbbé tenni. Példaként
említhető az éghajlat-szabályozás, az árvíz és erózió elleni védelem
vagy a beporzás.
A támogató vagy fenntartó szolgáltatások olyan
ökológiai folyamatokat jelölnek, amelyek a fenti három szolgáltatáshoz
nélkülözhetetlenek, azok ökológiai alapját adják. A talajképződést, a
tápanyagkörforgást vagy a primer produkciót sorolják e kategóriába.
Ahogy az ellátó szolgáltatásoktól haladunk a
támogató szolgáltatások felé, úgy lesz egyre áttételesebb a kapcsolat
a szolgáltatás és az emberi szükségletek kielégítése között. Az ellátó
és a kulturális szolgáltatások hasznosságát és fontosságát a
természettől távol élő emberként is érzékeljük és értékeljük, hiszen
ezek a mindennapi életünkben is jelen vannak. A szabályozó
szolgáltatások jelentőségét általában már csak akkor fedezzük fel,
amikor az ezt nyújtó ökoszisztémák degradálódásával vagy
átalakításával az adott szolgáltatás megszűnt. Gondoljunk csak az
ártéri területek lecsapolásával járó fokozottabb árvízveszélyre, vagy
a méhek és beporzó rovarok eltűnésével előálló mezőgazdasági
problémákra! A támogató szolgáltatások esnek legtávolabb az emberi
szükségletek közvetlen kielégítésétől, hasznosságuk sokszor csak az
ökológiai folyamatok és hatásláncok végiggondolása után állapítható
meg. Másik jellemzőjük, hogy rájuk épül a többi
ökoszisztéma-szolgáltatás, létük nélkül a többi
ökoszisztéma-szolgáltatást sem tudnánk élvezni.
A neoklasszikus környezet-gazdaságtan szemléletében
az ellátó szolgáltatások értelmezhetők a legkönnyebben, hiszen a
piacon megjelenő javakról és szolgáltatásokról van szó, s
igénybevételük közvetlenül az anyagi jólét növelését szolgálja. A
kulturális szolgáltatások közül a rekreáció és a turizmus már
határesetnek tekinthetők, ugyanis közvetetten szolgálják az anyagi
jólét növekedését, s nem minden esetben kell értük fizetni. Értéküket
a közgazdászok közvetett pénzbeli értékelési technikákkal próbálják
megragadni, amelyek az emberek fizetési hajlandóságát mérik, mint
például az utazási költség módszer vagy a hipotetikus piacokon alapuló
értékelés (Marjainé Szerényi, 2001). A szabályozó szolgáltatások már
nem jelennek meg a piaci folyamatokban, de ha megszűnnek, akkor anyagi
veszteség érheti az embereket. Példaként említhetjük a természetes
ökoszisztémák erózió- vagy árvízvédelmi szolgáltatását. E
szolgáltatások értékét leggyakrabban költségalapú technikákkal
becslik, mint például a védekezési költség vagy helyreállítási költség
módszer (Marjainé Szerényi, 2005). Az árvízvédelmi létesítmények
beruházási költségei vagy a megszüntetett ökoszisztémák helyreállítási
költségei ugyanis közelítőleg megmutathatják, hogy az eltűnt
ökoszisztéma-szolgáltatások művi helyettesítése vagy helyreállítása
milyen nagy ráfordításokkal jár. A támogató szolgáltatások a
neoklasszikus környezet-gazdaságtan látóköréből
|
|
már valószínűsíthetően kiesnek, ugyanis nagyon
távol állnak az emberi szükségletek közvetlen kielégítésétől, piaci
értékük nincs, s alkalmazható értékelési technikák sem léteznek a
pénzbeli érték meghatározására. Mivel ezek a szolgáltatások a többi
szolgáltatás alapját képezik, ezért pénzbeli értékelésükkel
tulajdonképpen kétszer vagy többször is számba vennénk őket (a ráépülő
szolgáltatások értékével együtt) (Hein et al., 2006). E tulajdonságuk
miatt a neoklasszikus környezet-gazdaságtan képviselői leggyakrabban
itt húzzák meg a határt az ökológiai rendszerek működéséhez szükséges
folyamatok (ökoszisztéma funkciók) és az ökoszisztéma-szolgáltatások
között (Boyd – Banzhaf, 2009).
Az ökológiai közgazdaságtan szemléletében mind a
négy ökoszisztéma-szolgáltatás típus fontosságát értelmezni lehet. Az
ellátó szolgáltatások elengedhetetlenek a fiziológiai szükségletek
szempontjából. A kulturális szolgáltatások ezen túlmutatnak, s a
szociális szükségletek kielégítését (mint például egy közösséghez
tartozás) vagy a lelki-szellemi fejlődést és a művészi képességek
kiteljesedését segíthetik. A szabályozó szolgáltatások a biztonság
megteremtéséhez járulnak hozzá, amely a fiziológiai szükségleteknél
magasabb szintű szükséglet. A támogató szolgáltatások az ökológiai
rendszer fenntartását szolgálják, ezért ökológiai oldalról ezek a
leglényegesebbek, nélkülük nem jön létre a többi
ökoszisztéma-szolgáltatás. Az ökológiai rendszerek egészséges működése
implicit módon, a természettel való egység megtapasztalásán keresztül
megvalósuló pszichológiai fejlődésünk révén is befolyásolja a
jól-létet (Kumar – Kumar, 2008). Mindezek miatt az ökológiai
közgazdaságtan a támogató ökoszisztéma-szolgáltatások fontosságát
akkor sem kérdőjelezi meg, ha azok nagyon közvetetten kapcsolódnak az
ember napi szükségleteihez, inkább e szolgáltatások nélkülözhetetlen
mivoltára próbálja ráirányítani a figyelmet. Az értékelési
technikáknál a több szempontú (multi-criteria) és a részvételi
(participatory) módszerek kerülnek előtérbe, mert lehetőséget adva a
párbeszédre, a közös tanulásra (Wilson – Howarth, 2002) az egyén és
közösség dinamikus összefüggésének kontextusát közelítik. Ezek a
technikák alkalmasak arra, hogy egy adott területen feltárják, a
területhasználók és egyéb érintettek milyen
ökoszisztéma-szolgáltatásokat ismernek, hogyan viszonyulnak hozzájuk,
melyeket tartják fontosnak, és miért. Ezen kívül lehetőséget
biztosítanak arra is, hogy az értékelésben részt vevők és a kutatók
nyílt párbeszédben és közös tanulási folyamatban együtt tárják fel és
értsék meg a komplex ökológiai-társadalmi folyamatokat, s ezen
keresztül az ökoszisztéma-szolgáltatások kulcsfontosságú szerepét
jól-létük alakulásában.
Nyilvánvalóan mindkét típusú értékelésnek vannak
előnyei és hátrányai (Kelemen et al., 2010). A pénzbeli értékelés nagy
előnyének tartják, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatások értékét
egymással és más piaci termékekkel, szolgáltatásokkal
összehasonlíthatóvá teszi. A közös nevezőre hozással a kapott értékek
elvileg beépíthetők a közgazdasági számításokba, segítve ezzel a
döntéshozatalt. A monetáris értékelési módszerek hátránya viszont,
hogy egyéni preferenciákra és értékítéletre építenek, s az egyéni
értékeket összegzik, ami nem feltétlenül azonos egy közösség által
meghatározott értékkel. Fentebb utaltunk rá, hogy számos
ökoszisztéma-szolgáltatásnak nincs piaci értéke, ezért csak közvetett
módszerekkel lehet az értéküket pénzben meghatározni. Ezek a technikák
azonban számos módszertani problémával terheltek, amelyek
bizonytalanná teszik a kapott értékek érvényességét (Vatn – Bromley,
2004).
A többszempontú és a részvételen alapuló értékelés
előnye, hogy sokkal gazdagabb értékmeghatározást tesz lehetővé, mint a
pénzbeli értékelés. Föltárulnak az érintettek értékdimenziói,
véleményei, érzelmei az ökoszisztéma-szolgáltatásokkal kapcsolatban.
Ezek a közös beszélgetésekben alakulnak és módosulnak, amire a
pénzbeli értékelés szokásos alkalmazásai nem teremtenek lehetőséget.
Az egyéni-fogyasztói preferenciák helyett az állampolgári szerepből
alkotott értékítélet jellemzi e módszereket, ami felelősségteljesebb,
a hosszú távú folyamatokat és a jövő generációk érdekeit is figyelembe
vevő cselekvést eredményezhet. A többszempontú és részvételi
értékelési módszerek egyik legnagyobb hátrányaként emlegetik, hogy az
eredmények nem sűríthetők egyetlen mérőszámba (hiszen az elhangzott
érvek sokféleségére épülnek), s emiatt korlátozottabb
általánosíthatóságuk. Korlátja lehet e módszereknek a nagy idő- és
erőforrás igényük.
Mindezek után nem meglepő, hogy eltérőek lesznek a
közpolitikai ajánlások is. A neoklasszikus környezet-gazdaságtan a
piaci megoldásokat helyezi előtérbe, ahol az ökoszisztéma-szolgáltatás
használói fizetnek az ökoszisztéma-szolgáltatás előállítóinak (Engel
et al., 2008). A piaci megoldás sikere nagyban függ a szolgáltatás
fajtájától, az előállítók és a használók jellemzőitől. Közvetlen piaci
csere például abban az esetben jöhet létre, ha egy bizonyos
ökoszisztéma-szolgáltatás kiemelkedő jelentőségű egy gazdálkodó
szervezet számára, amely képes is megfizetni az adott
ökoszisztéma-szolgáltatás biztosítását. Ásványvíz-előállító
vállalatoknál találhatunk példát arra, hogy a felhasználandó
természetes víz tisztasága érdekében hajlandóak megfinanszírozni a
közeli mezőgazdasági gazdálkodók természetközeli gazdálkodásra való
átállását (Perrot-Maître, 2006). Az ilyen közvetlen tranzakció azonban
ritka, s ma még leginkább állami támogatásokkal ösztönzik a fontos
ökoszisztéma-szolgáltatások előállítását. Ennek egyik oka az, hogy még
a könnyen piacosítható ellátó szolgáltatások előállítása is
természetközeli gazdálkodást feltételez, amelynek versenyképessége a
jelen intézményi környezetben fennálló költségviszonyok és a
méretkorlátok miatt kisebb, mint az iparszerűen gazdálkodóké. Az
állami támogatások alkalmazásának másik oka, hogy míg a szolgáltatás
előállításának költsége egy adott gazdálkodó szervezetet terhel, a
hasznokat egy tágabb közösség élvezi. Gondoljunk például az ártéri
ökoszisztémák árvízvédelmi szolgáltatására! Ilyen esetekben is
célszerűbb lehet állami támogatással (a közösség tagjai által
befizetett adókból) megfizetni a közösségi hasznokat.
Az ökológiai közgazdaságtan nem önmagában a piaci
vagy állami megoldásokra helyezi a hangsúlyt, hanem azokra az
intézményekre, amelyek befolyásolják az ökoszisztéma-szolgáltatások
előállítását. Az ökoszisztéma-szolgáltatások többszempontú és
társadalmi részvétellel történő értékelése révén az érintettek
tanulhatnak egymástól, megérthetik egymás szempontjait, komplexebb
képet festhetnek a jól-létüket szolgáló
ökoszisztéma-szolgáltatásokról, s mindezen keresztül elmélyülhet
környezettudatosságuk. A párbeszéd révén ráadásul felszínre
kerülhetnek és megoldódhatnak tájhasználati konfliktusok, s az
érintettek közös platformot alakíthatnak ki a közösség számára fontos
ökoszisztéma-szolgáltatásokról, amire alapozva elindulhat egy közös
tájhasználat-tervezési (jövőtervezési) folyamat is. Ez ugyanakkor az
ökoszisztéma-szolgáltatások állapotát befolyásoló tájhasználati,
infrastrukturális és fejlesztési kérdésekben jelenleg használt
döntéshozatali mechanizmusok megváltoztatását is megkívánja. A
társadalmi részvételre épülő ökoszisztéma-szolgáltatás értékelés
eredményei ugyanis a mérlegelő (deliberatív) demokráciára jellemző
döntéshozatali folyamatokba, azaz a társadalmi részvétellel meghozott
döntésekbe illeszthetők be leginkább. Az ilyen döntések meghozatala
során valamennyi érintettnek joga és érdemi lehetősége van
bekapcsolódni a döntéshozatalba, ahol a döntés átlátható módon tükrözi
az érintettek érveinek sokféleségét (Pataki, 2007; Reed, 2008).
Az ökológiai közgazdaságtan szemléletén alapuló
értelmezése és értékelése az ökoszisztéma-szolgáltatásoknak
álláspontunk szerint gazdagabb és reálisabb, mint a neoklasszikus
környezet-gazdaságtanon alapuló. Bár az utóbbi a jelenleg
intézményesült döntéshozatali folyamatokhoz jobban illeszkedik, ha a
természet nyújtotta javak és szolgáltatások jól-létünkben játszott
szerepét alulértékeltnek tartjuk, akkor abban alapvető okként éppen a
jelen intézményi rendszerre és uralkodó döntési logikára ismerhetünk
rá. Annak megváltoztatása nélkül pedig nem remélhetünk javulást a
jól-létünket meghatározó és lehetővé tevő természeti rendszerekben
sem. Az ökológiai közgazdaságtan megközelítése ezt, a szükséges
intézményi változást igyekszik megalapozni.
Kulcsszavak: környezet-gazdaságtan, ökológiai közgazdaságtan,
ökoszisztéma-szolgáltatás, természeti javak értékelése
IRODALOM
Boyd, James – Banzhaf, Spencer (2009):
What Are Ecosystem Services? The Need for Standardized Environmental
Accounting Units. Ecological Economics. 63, 616–626. •
WEBCÍM >
Engel, Stefanie – Pagiola, S. – Wunder, S.
(2008): Designing Payments for Environmental Service Sin Theory and
Practice: An Overview of the Issues. Ecological Economics. 65,
663–674. •
WEBCÍM >
Gonczlik Andrea (2004): Az élő természet
adományai. Kovász. VIII, 15–43. •
WEBCÍM
>
Hein, Lars – van Koppen, K. – de Groot, R.
S. – van Ierland, E. C. (2006): Spatial Scales, Stakeholders and the
Valuation of Ecosystem Services. Ecological Economics. 57, 209–228. •
WEBCÍM >
Kelemen Eszter – Bela Gy. – Pataki Gy.
(2010): Módszertani útmutató a természet adta javak és szolgáltatások
nem pénzbeli értékeléséhez. ESSRG Füzetek, 2. SZIE KTI
Környezetgazdaságtani Tanszék Környezeti Társadalomkutatók Csoport,
Gödöllő •
WEBCÍM >
Kocsis Tamás (1999): A jövő
közgazdaságtana? Kovász, 3, 3, 131–164. •
WEBCÍM >
Kumar, Manasi – Kumar, Pushpam (2008):
Valuation of the Ecosystem Services: A Psycho-cultural Perspective.
Ecological Economics. 64, 808–819.
Marjainé Szerényi Zsuzsanna (2001): A
természeti erőforrások pénzbeli értékelése. Közgazdasági Szemle.
XLVIII, 114–129. •
WEBCÍM >
Marjainé Szerényi Zsuzsanna (szerk.)
(2005): A természetvédelemben alkalmazható közgazdasági értékelési
módszerek. KvVM természetvédelmi Hivatal, Budapest •
WEBCÍM >
Martinez-Alier, Joan – Munda, G. –
O’Neill, J. (1998): Weak Comparability of Values as a Foundation for
Ecological Economics. Ecological Economics. 26, 277–286. •
WEBCÍM >
MEA – Millennium Ecosystem Assessment
(2003): Ecosystems and Human Well-being: A Framework for Assessment.
Island Press, Washington DC •
WEBCÍM >
MEA – Millennium Ecosystem Assessment
(2005): Ecosystems and Human Well-being: Biodiversity Synthesis. World
Resource Institute, Washington DC •
WEBCÍM >
Pataki György (2007): Bölcs „laikusok”:
Társadalmi részvételi technikák a demokrácia szolgálatában. Civil
Szemle. IV, 3–4, 144–156. •
WEBCÍM >
Pataki György – Takács-Sánta András
(2004): Természet és gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan
szöveggyűjtemény. L’Harmattan Kiadó, Budapest
Perrot-Maître, Danièle (2006): The Vittel
Payments for Ecosystem Services: A „Perfect” PES Case? International
Institute for Environment and Development Working Paper Series, No. 3.
•
WEBCÍM >
Reed, Mark S. (2008): Stakeholder
Participation for Environmental Management: A Literature Review.
Biological Conservation. 141, 2417–2431. •
WEBCÍM >
Török Katalin (2009): A Föld ökológiai
állapota és perspektívái (A Millennium Ecosystem Assessment alapján).
Magyar Tudomány. 1, 48–53. •
WEBCÍM >
Vatn, Arild (2004): Environmental
Valuation and Rationality. Land Economics. 80, 1, 1–18.
Vatn, Arild – Bromley, Daniel (2004):
Választások árak és védőbeszédek nélkül. In: Pataki György –
Takács-Sánta András (2004): Természet és gazdaság. Ökológiai
közgazdaságtan szöveggyűjtemény. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 189–218.
Wilson, Matthew A. – Howarth, Richard B.
(2002): Discourse Based Valuation of Ecosystem Services: Establishing
Fair Outcomes through Group Deliberation. Ecological Economics. 41,
431–443. •
WEBCÍM >
LÁBJEGYZETEK
1 A tanulmányt megalapozó,
jelenleg is zajló kutatás az OTKA támogatásával valósulhatott meg. A
kutatás címe: Agrárökoszisztéma szolgáltatások értékelése részvételi
technikák alkalmazásával, azonosítója: 78514.
<
|
|