A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KÖNYVSZEMLE

X

Sipos Júlia gondozásában

 

 

Nyelvtanulás nehézségekkel


Ki diszlexiás? Milyen nehézségekkel küzd a diszlexiás a nyelvtanulásban? Egyáltalán tanuljon-e nyelvet? Szerezzen-e nyelvvizsgát? Vagy legyen-e felmentve a tanulás és/vagy az osztályozás és/vagy a nyelvvizsga alól? Ha felmentést kap, az csak az írásbeli, csak a szóbeli vagy mindkét részre vonatkozzék? Ha tanul, milyen módszerrel tegye? Ha osztályozzák, vizsgázik, milyen módon történjék ez? Megannyi kérdés, melyre a válasz éppoly összetett, mint a könyv címének szavai.

A kilencszerzős tanulmánykötet több tudományág szemszögéből és több módszerrel közelíti meg a diszlexiások nyelvtanulását. Ez feltétlenül előnyére válik a műnek, amely jól ötvözi a tudomány eredményeit a terepmunkával: osztálytermi megfigyelésekkel, tesztekkel, interjúkkal és kérdőívekkel.

A bevezetés (a két szerkesztő tollából) és az I. fejezet (Gósy Mária írása) elméleti alapvetésben próbál megküzdeni a fogalmak és a terminológia tisztázatlanságával, ugyanis a gyerekcipőben járó szakma sok szakkifejezést használ (különböző meghatározásokkal vagy anélkül) egymással összefüggő vagy egymáshoz közel álló fogalmakra.

A könyv egyik legérdekesebb része a II. fejezet. Ebben Sarkadi Ágnes a diszlexiás/diszgráfiás tanulók jogairól szól. Ismerteti a jogszabályok biztosította kedvezményeket, felmentéseket az általános iskolától a felsőoktatásig.

Ez a fejezet messze túlmutat a jogon. Egyrészt összehasonlítja a jogszabályok által elméletileg létrehozott helyzetet a valósággal – és jelentős eltérést talál. Másrészt felhívja rá a figyelmet, hogy a 2007-es felülvizsgálat következtében a korábban sajátos nevelési igényűnek nyilvánított több mint harmincezer gyermek harmada kikerült ebből a körből, pedig „a diszlexia nem betegség, tehát nem is múlhat el” – ahogy a köztudatba sajnos át nem ment megállapítás fogalmaz. Ez a változás komoly aggályokat vet fel a diagnosztikával és/vagy a felülvizsgálattal kapcsolatban.

Szintén feltűnő következetlenséget tükröz a diszlexiás tanulók besorolásának különbsége a közoktatási törvény szerint (amelynek alapján a diszlexiások vagy sajátos nevelési igényű, vagy beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő diákok – a diszlexia mértékétől függően; az elhatárolás azonban közel sem egyértelmű) és a felsőoktatási törvény szerint (amelynek alapján a diszlexiások a beszéd- és más fogyatékkal élő hallgatók csoportjába tartoznak – ami az éppen frissebb jogszabály esetén visszalépést jelent a korszerű felfogáshoz képest).

A következő rész a diszlexiás nyelvtanulók tanulási folyamatait három szemszögből vizsgálja: a nyelvtanáréból, a diákéból, valamint egy idegen nyelvi teszten nyújtott teljesítmény alapján. Kormos Judit és Mikó Anna kimutatja, hogy a diszlexiás diákok nehézségeket tapasztalnak a nyelvtanulás szinte összes területén: elsősorban a helyesírás, kiejtés, olvasás és szókincstanulás terén, de gyakran a nyelvtannal is gondjaik vannak. Legkevésbé a hallás utáni szövegértés és a beszédkészség jelent problémát. Az átélt kudarcok kihatnak a diákok személyiségére is. Ez is indokolja a diszlexiás diákok speciális segítését a nyelvtanulásban például gyakori ismétlésekkel és a betű–hang megfeleltetéseknek a szokásosnál részletesebb megtanításával.

A IV. fejezet (szerzői: Kormos Judit, Sarkadi Ágnes és Kálmos Borbála) a II. fejezet egyfajta folytatásaként külön kitér az államilag elismert nyelvvizsgákra: ezek ugyanis egyaránt nélkülözhetetlenek a diplomához és a munka világában is. Az interjúk arra utalnak, hogy nem minden diszlexiás tud (vagy egyáltalán kíván) élni a lehetséges kedvezményekkel, például mert nem akar szembenézni a külvilág előítéleteivel, vagy a kedvezményeket a gyakorlatban nem mindig biztosítják. Tapasztalataik alapján a szerzők ajánlásokat fogalmaznak meg a nyelvvizsgaközpontok számára: a lap színe, a betűk mérete és típusa, a sortáv, a többletidő, a helyesírás értékelésének mellőzése, esetleg a szövegszerkesztő és az elektronikus szótár használatának engedélyezése mind jelentős segítséget jelenthet – és nem jelent különös megterhelést a nyelvvizsga-központoknak.

A következő rész, Csizér Kata írása a diákok nyelvtanulási motivációjával foglalkozik. Angolul és

 

németül tanuló diszlexiás és nem diszlexiás diákok tanulási viselkedését és motivációját hasonlítja össze. Kimutatja a diszlexiások kisebb motivációját. Ezt a szerző a sorozatos kudarcélményekre és a tanári magatartás hiányosságaira vezeti vissza. Ez utóbbiak részben a nem megfelelő tanárképzésből származnak. A sikerélmények biztosításával nemcsak a motiváció (s vele a tanulás sikeressége) nő, hanem a diák kiegyensúlyozottabban értékeli önmagát – ami a nyelvtanulásnál is fontosabb cél. A motiváció fenntartásában rámutat a megfelelő módszer és a támogató családi környezet szükségére.

A VI. fejezetben olvashatjuk Sarkadi Ágnes és Kormos Judit tanulmányát a diszlexiás nyelvtanulók eltérő tapasztalatairól annak függvényében, hogy korán vagy későn diagnosztizálták-e a tanulási nehézségüket. Arra az eredményre jutottak, hogy az iskola és a tanár diszlexiához való hozzáállása jelentősen befolyásolta a diákok élményeit és nyelvtanulási viselkedését. Ezért is jelent nagy segítséget a korai és pontos diagnózis. A szerzők megfogalmazzák: célszerű lenne a többségi (integrált) oktatásban a diszlexiás tanulók számára idegen nyelvi felzárkóztató csoportokat létrehozni, és a csak diszlexiásokból álló (szegregált) csoportokban is differenciálni az eltérő haladási tempó miatt.

A következő részben Sarkadi Ágnes, Kormos Judit és Kontra Edit arra keres választ, hogy mennyire tájékozottak a nyelvtanárok a diszlexiában. Az eredmény: tájékozatlanok, mert tanulmányaik és a továbbképzések során szinte semmilyen felkészítést nem kaptak a diszlexiás nyelvtanulók speciális nehézségeiről, igényeiről, kedvezményeiről. Ezért sok tanárnak problémát okoz a diszlexiás nyelvtanulók integrált oktatása. A megkérdezett tanárok és diákok részéről egyaránt gyakori javaslat – de ritka gyakorlat – a külön felzárkóztatás a diszlexiások számára.

Kontra Edit és Kormos Judit olyan iskolákat tanulmányoz, ahol sikeres, egész éven át tartó, a tanrendbe integrált tanítási programot valósítanak meg a diszlexiás gyerekek idegen nyelvi felzárkóztatására (ahogy azt az előző írás is ajánlja). A szerzők interjúk segítségével mérték fel, hogyan látják az Oktatási Minisztérium Előre fuss speciális pályázati programjának résztvevői a diszlexiások nyelvoktatásának módszertani kérdéseit. Nem lett volna feltétlenül szükséges elismételni a kötet elején megadott általános tudnivalókat a diszlexiáról, de a tanulmánynak feltétlenül pozitívuma, hogy konkrét tanítási tapasztalatokkal támasztja alá: megfelelő módszerekkel a diszlexiások is jó eredményt érhetnek el a nyelvtanulásban.

Az utolsó rész bemutatja azt a többhónapos terepmunkát, amely három nagyon különböző iskolában zajlott, ám hasonló eredménnyel zárult. A szerzők (Kormos Judit, Orosz Veronika és Szatzker Orsolya) azt látják igazolva, hogy a sikeres nyelvtanulás szempontjából még a diszlexiás fiatalok speciális igényeinek ismereténél is fontosabbnak bizonyul az elfogadó, empatikus tanári hozzáállás, a fokozatos haladás, a gyakori ismétlés, az érdeklődés ébren tartása, több érzékszerv bevonása, szünetek közbeiktatása, a biztatás, a kellemes légkör és alacsony csoportlétszám.

A kötet az Esélyegyenlőség a nyelvtanulásban kutatócsoport (ELTE BTK Angol Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék) hároméves vizsgálatának eredményeit foglalja össze. A kutatócsoport időközben megszűnt. Nem mintha sikerült volna teljes esélyegyenlőséget biztosítani a tanulási zavarral küzdőknek a nyelvtanulásban, hanem mert elapadt a finanszírozás. Tennivaló azonban maradt bőven. Talán a legfontosabb: a tanárképzésnek és -továbbképzésnek ezentúl ne legyen mostohagyermeke a diszlexiásokkal kapcsolatos tudás! A könyv remélhetőleg hozzájárul ehhez. Megállapításai, ajánlásai (például többletidő, sikerélmény, tanárképzés és -továbbképzés korszerűsítése, fokozatos haladás, ismétlés) általában sokkal tágabb körre érvényesek, nemcsak az idegen nyelv tanulására vagy a diszlexiásokra: érdemes megismernie és megfontolnia őket minden pedagógusnak és szülőnek. (Kormos Judit – Csizér Kata szerk.: Idegennyelv-elsajátítás és részképesség-zavarok. Budapest: Eötvös Kiadó, 2010)

Barta Péter

egyetemi docens, ELTE Francia Nyelv és Irodalom Tanszék