Dolgozatomban azt szeretném megmutatni, hogy az
utóbbi fél évszázadban milyen keretekben fejlődött a biolingvisztika.
Egyszerre szeretnék történeti képet mutatni, valamint világos
elképzelést a változásokról. Mint e kis szimpózium többi előadása is
mutatja, alapvetően négy olyan terület van, amely az utóbbi fél
évszázad természettudományos irányultságú nyelvészetét alapvetően
formálta:
1. a gyermek nyelvi fejlődése mint sajátos
biológiai rendszer kibontakozása,
2. a részben ehhez is kapcsolódó genetikai
megfontolások, mind a nyelvi zavarokról, mind a nyelv innát
(veleszületett) szerveződéséről,
3. a nyelvhez kapcsolódó sajátos idegrendszeri
szerveződés,
4. a nyelv evolúciós elképzelése.
Két hőst szeretnék bemutatni a klasszikus korból,
akiknek sokat köszönhetünk a mai felfogások kibontakozásában és
finomodásában. Egyikük Roman Jakobson, a másik Eric Lenneberg.
Jakobson (1896–1982), az európai iskolázottságú, zsidó emigráns, orosz
nyelvész három mozzanatban mutatja be, már az 1940-es években (!,
magyarul l. 1969) az európai strukturalizmust, és egyszerre, a korai
német etológia és a német szellemtudomány inspirációját egyesítve
fejti ki biolingvisztikai alapgondolatait. Az egyik elve a pankronikus
nyelv eszménye a gyermeknyelvben. Ő elsősorban hangokkal foglalkozik,
de mára ezt az elvet általánosabban is kibontjuk. A gyermek nem
véletlenszerűen bontakoztatja ki a rendszert „az elsajátított hangok
egymásutánjában szigorú törvényszerűséget veszünk észre”. Analógia van
e tekintetben a fejlődés és a felbomlás, az afázia között is. Azok a
hangdistinkciók, amelyek először jelennek meg a gyermeknél, utoljára
tűnnek el. Végül Jakobson harmadik gondolata a természeti gazdagság és
a kulturális, másodlagos rend korlátozó szerepe. „A gyermeki
gőgicsélés fonetikai gazdagságát fonológiai természetű erők kezdik
korlátozni.”
Az 1960–70-es években azután Jakobson az afáziáról
is kialakított egy jellegzetes véleményt, amelynek lényege, hogy a
klasszikus értelemben vett szenzoros afázia a nyelv paradigmatikus, a
motoros afázia pedig szintagmatikus szerveződésének zavara. Ennek
azután két stilisztikai alakzat felelne meg, a metafora és a
metonímia, s ahogyan ma mondanánk, két kognitív művelet, a szelekció
és a kombináció. Ez a koncepció lesz majd a máig tartó kettős modellek
alapja a nyelv idegrendszeri leképeződésében (vö. Pléh, 2009).
Jakobsonnak a gyermeknyelvre vonatkozó nézetei
mindmáig érdekesek és relevánsak. Ugyanakkor számos dologban
messzemenően finomítjuk ezt az elképzelést. Jakobson úgy képzelte el,
hogy az első év gőgicsélése egy kaotikus természeti szerveződésnek a
következménye. Ma Jacques Mehler, Gervain Judit, Ghislaine
Dehaene-Lambertz és mások munkáiból (lásd Mehler et al., 2008) azt
látjuk, hogy a gyermeknél már a megszületésekor sincsen kaotikus
világ. Mind az észlelés, mind a produkció világában igen korán
megjelenik az anyanyelv rendszerére való ráhangolódás, és igen hamar
beindul a szelekciós tanulás, amelynek megléte, csak jóval későbbre
helyezve, Jakobson alapgondolata is volt. Ezt egészíti ki az, hogy a
gyermeknyelv fejlődését vizsgálva ma egy másik, szintén biológiai
rendszert feltételezünk magára a kommunikációra. Izgalmas kérdés, hogy
melyik vezet. Michael Tomasello felfogásában például a kommunikációé a
vezető szerep, Elizabeth Spelke felfogásában a nyelv vezet, Csibra
Gergely és Gergely György koncepciójában pedig a nyelv valójában egy
nyelven túlmenő, általános kulturális tanulási keretnek a
megnyilvánulása lenne (lásd ezekről Tomasello, 2011).
Az 1960-as években a bionyelvészet alakulására Noam
Chomsky első biolingvisztikai modellje gyakorolt nagy hatást. Chomsky
felfogása a nyelvet nem tanulás alapú, hanem veleszületett rendszernek
képzeli el. A hagyományosan szembenálló indukció-dedukcióval
ellentétben abdukciós elveket követne, moduláris jellegű, központja a
kreatív mondattan. Ez a rendszer a hagyományos evolúciós elvekkel és a
haszonnal, a beválással nem magyarázható, valamiféle nagy ugrás
(makromutációkról beszélnek az első Chomsky-követők) vagy exaptáció
eredménye lenne.
Az 1960-as években azután Eric Lenneberg (1967,
magyarul 1974) kiemelkedő monográfiájában, Chomskyhoz közvetlenül
kapcsolódva fogalmazta meg a biolingvisztika nagyon izgalmas elméleti
kérdéseit, összekapcsolva ezt az általa jól ismert korai európai
etológiai eredményekkel. A nyelvet fajspecifikus vonásnak tartja, mely
kibontakozásában egyetemes mintát követ az emberi fajnál. A
kibontakozást biológiai alapú kritikus periódusok jellemzik. Ennek a
fajspecifikus rendszernek a feltételezéséhez egy sajátos evolúciós
elméleti érvelés és egy sajátos genetikai koncepció, valamint a
nyelvre specifikus agyi mikro- és makro rendszerek feltételezése
vezetett. Lenneberg (1921–1975) a kritikus periódus fogalma melletti
érvelés révén vált máig sokat idézett szerzővé. (2010. december 8-án
17 700 Google, 3000 Google Scholar találat a harmincöt éve elhunyt
szerzőre!) Lenneberg úgy képzelte el, hogy a kora gyerekkorra jellemző
nagyobb agyi plaszticitás, majd fokozott specifikáció elsősorban a bal
agyfélteke és a jobb félteke működésbeli eltéréseinek fokozódásában
jelenik meg. A kritikus periódus lezárója a nyelvelsajátításban a
féltekei specializáció lenne, és ez bizonyos határokon, bizonyos
kritikus intelligenciaküszöbön felül nem lenne intelligenciafüggő.
Lenneberg számos korai adatot sorol fel a négy–ötéves kor előtt
bekövetkezett agysérülésekre, amelyek vagy műtétek, vagy fertőzések
hatására jöttek létre. Amikor a bal félteke kisgyerekeknél sérül,
akkor a jobb félteke képes mintegy átvenni a bal szerepét, a sérült
gyerek újratanulja a nyelvet, ugyanolyan szakaszokban. Egy másik
adattípus bizonyos fejlődési rendellenességek összevetése. Lenneberg
elsősorban kis agyméretű törpéket állított előtérbe, és arra jutott,
hogy ezek fejlődési rendellenessége kicsúszik az egyébként általában
megfigyelhető agynövekedési folyamatokból, amelyek a nyelv
kialakulását lehetővé teszik.
Később sok kritika érte Lenneberg elképzelését.
Marcel Kinsbourne például azt hirdeti, hogy a két félteke eltérése
korábbi eredetű, nem az ötödik-hatodik, illetve a tizedik évre
szilárdul meg, mint Lenneberg hirdeti. Mások azt emelik ki, hogy igen
finom hálózatszerveződésű elvek kellenének ahhoz, hogy világosan
tisztázzuk, miben is kritikus tulajdonképpen a periódus. Ám az igazán
érdekes fejlemények a szelekciós tanulási elméletekkel következnek be.
Jean-Pierre Changeux és Gerald Edelman munkái, vagy kifejezetten a
Wernicke- és a Broca-területek fejlődésére vonatkozóan Peter R.
Huttenlocher világosan rámutatnak arra, hogy a kritikus periódus
valójában idegrendszeri gallyazás eredménye. Az első szakaszra gyors
proliferáció, nagy kapcsolatsűrűség jellemző, s ezt követi a
tapasztalatok révén a szelekció, a gallyazás, amikor csak a
tapasztalatban gyakori kapcsolatok maradnak meg (vö. Changeux, 2008).
Lennebergtől származik, pusztán elméleti
megfontolásokból, a tiszta nyelvi zavar (specific language impairment)
gondolata is. Ennek a felfogásnak a lényege, hogy a nyelv
fajspecifikus biológiai rendszerként való értelmezésében rendkívül
fontos feltételeznünk, hogy sajátosan csak nyelvi zavarok jelennek
meg. Lenneberg nem teljesen világos elkötelezettségű itt, hiszen egy
intelligenciaküszöbértéket is feltételez. Ugyanakkor a nyelvi
zavarokra nézve a későbbi modern felfogásokat mintegy elővételezve,
családfákat mutat be. Kimutatja azt is, hogy míg egypetéjű ikreknél a
megzavart nyelvi fejlődésben 65% az együttjárás, kétpetéjűeknél csak
30%. A fejlődés menete 90%-ban azonos egypetéjűeknél, míg
kétpetéjűeknél 40%-os ez az együttjárás.
Az 1980-as években azután, Myrna Gopnik és mások
munkái révén, melyeket itt a konferencián egyik oldalról Kas Bence, a
másik oldalról Venetianer Pál jellemez, maga a Lenneberg elindította
gondolat határozott aspecifikus fordulatot vesz. Első lépésben
megjelennek azok az elképzelések, amelyek a nyelvi zavart különleges,
csak nyelvi, egyéb kognitív zavarok nélküli felfogásként értelmezik.
Ezen a viselkedéses értelmezésen belül azután egy évtized után
megjelennek azok a felfogások, amelyek, mint Paula Tallal, Elisabeth
Bates, Susan Gathercole és mások, azt hangsúlyozzák, hogy talán mégsem
annyira specifikus a zavar. Bates szerint egy átfogó, elsősorban a
szótanulás gyorsaságát érintő fejlődési zavarról van szó, Tallal
szerint egy fejlődési akusztikai elemzési zavarról, Gathercole szerint
pedig munkaemlékezeti zavarról. Mindenesetre ennek révén jön létre a
specifikus nyelvi zavar, az SLI doktrínája helyett a nyelvi zavar, az
LI, a Language Impairment doktrínája. A másik oldalon ugyanez a
feltételezés első lépésben az emberi genom keretében egy specifikus
génhiányt vélt feltárni egy nyelvi zavaros családnál. Ez a FoxP2
elnevezésű gén, melynek genetikai sorsát Venetianer Pál oly
szemléletesen bemutatja, viselkedésesen eredetileg a nyelvi
ismertetőjegy-vakságért (A fiúk megy) lett volna felelős, de
fokozatosan a finom mozgások időzítési zavarainak lesz egy különleges
megnyilvánulási formája.
Lenneberg szintézise a 20. század közepén már azt
is észrevette, hogy igen sajátos tüneteket mutatnak a szerzett nyelvi
zavarok. Az afáziás zavarok olyan tünetegyüttest képeznek, amelyeket
később periszilviánus tüneteknek nevezünk. Természetesen, Lenneberg
idejére már százéves hagyománya volt a nyelvi zavarok és az
|
|
agysérülések összekapcsolásának (vö. Pléh, 2009). A
klasszikus felállás, Paul Broca és Carl Wernicke képe, de még ennek
olyan, akkor újításnak számító változatai is, mint például Sigmund
Freud modellje, alapvetően a képzetek zavarairól beszélnek. A
hátsó-alsó frontális terület, a Brodmann 44-es terület sérülése a
motoros képzetek zavarához, míg a felső halántéklebeny, a Brodmann
42-es terület sérülése a szenzoros képzetek zavarához vezet.
Mindezekben azonban maga a nyelvtan még nem jelenik meg. A 20. század
közepétől azután, Norman Geschwind modelljében, a szenzoros és motoros
szembeállítás átalakul fluens és nem fluens, illetve szótalálási és
agrammatikus afáziává. A motoros terület egyre inkább a nyelvtanért,
az eredeti sérüléseiben a szenzoros afáziáért felelős terület pedig a
szótárért lesz felelős. Ennek következtében, együtt a modern
neurobiológiai módszerekkel, különösen a kiváltott potenciál és a
képalkotó módszerek terjedésével a sértetlen idegrendszer nyelvi
folyamatainak vizsgálatára a 20. század utolsó évtizedeiben
megjelennek a különböző kettős modellek. Ilyenek például Steven
Pinker, aki a nyelvtant és az asszociatív hálózatot, vagy Harald
Clahsen, aki a nyelvtant és szótárt, s William Marslen-Wilson és
Lorraine Tyler, akik a dorzális és ventrális látórendszer analógiájára
a cselekvési központúságot és elemközpontúságot, majd Michael Ullmann,
aki az implicit (ez lenne a nyelvtan) és az explicit rendszert (ez
lenne a szótár) állították egymással szembe.
Ennek a fejlődésnek az új mozzanata az, amit
Stanislas Dehaene a neurális újraverbuválás gondolataként fogalmaz
meg. A neurális újraverbuválás a következőt jelenti:
1. Az emberi agyi szerveződést az evolúciótól
örökölt erős anatómiai és kapcsolati korlátok jellemzik. A
csecsemőkorban már igen korán megjelennek a rendezett neurális
térképek, és ezek a későbbi tanulást bizonyos irányba befolyásolják.
2. A kulturális elsajátításnak (például az olvasás
elsajátításának) meg kell találnia a maga neurális fülkéjét, vagyis
olyan idegrendszeri hálózatokat, amelyek elég közel állnak a kívánt
működéshez, és elég hajlékonyak ahhoz, hogy neurális erőforrásaik jó
részét erre az új használatra irányítsák át.
3. Amikor az evolúciósan végbement működésekre
dedikált kérgi területeket új kulturális tárgyak szállják meg, ezek
korábbi szerveződése nem teljesen törlődik ki. Vagyis a korábbi
neurális korlátok jelentős hatást gyakorolnak a kulturális
elsajátításra és a felnőttkori szerveződésre (Dehaene – Cohen, 2007,
396.)
Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy ezt a
gondolatmenetet kiterjesszük magára a nyelv folyamatára is. Ezzel azt
hirdetjük, hogy talán a természetes nyelv is egy másra kialakult finom
mozgásszervező és akusztikai elemző rendszer újraadaptációja lenne.
Evolúció és bionyelvészet
Az 1950-es évektől kezdve két irányban fejlődött a nyelvi evolúcióval
kapcsolatos adatszerzés és spekuláció. Az egyik irány Noam Chomsky
(1968/1995) meglehetősen doktrinér felfogása, amely abból indul ki,
hogy egy biológiai rendszerről van szó, amely modulárisan bontakozik
ki, és amely mögött egy sajátos, emberspecifikus agyi szerveződés
rendeződik. A másik felfogás viszont, a 20. század közepétől, az
akkori genetika, főemlőskutatás, az agyfejlődésre vonatkozó
paleorégészet adataiból kiindulva, egy sokkal fokozatosabb, és a nyelv
fizikai megvalósulására koncentráló rendszert fejt ki. Marc D. Hauser,
Chomsky és W. Tecumseh Finch (2002) az utóbbi évtizedben ezt
megpróbálják egy egységes rendszerben kezelni. Az egységes rendszer
lényege, hogy megkülönböztetik a tágan és a szűken értelmezett nyelvi
képességet. A tágan értelmezett nyelvi képességben folytonos
fejlődésről lenne szó. Ide tartozna az agyfejlődés, a hangkontroll, a
fogalomalkotás fejlődése, a kommunikációs hatékonyság, a finomabb
mozgásszerveződés, a gesztusok megjelenése, az enkefalizáció és így
tovább. Ezzel állítják szembe a szűken értelmezett nyelvi képességet,
amely feltehetően csak emberi. Alapja a rekruzív mondattani
szerveződés, és nincsen adaptív haszna. A tágan
értelmezett nyelvi képesség fejlődésére óriási mennyiségű adatunk
van. Az adatok egy része az agyfejlődésre vonatkozik, egy része
viszont a nyelvhez vezető, feltételezhető kognitív változásokra.
Merlin Donald (2001) az agyfejlődési adatokat összekapcsolta egy
sajátos, a nyelvet mintegy lehetővé tevő, sokféle evolúciót
feltételező felfogással. Az 1. táblázat
mutatja Donald felfogását.
Philip Lieberman (2006) a meglehetősen doktriner
chomskyánus felfogásokkal szemben egy sajátos, motoros
szintaxis-elméletet állított előtérbe a nyelv evolúcióját illetően.
Szerinte az emberi nyelvben oly fontos mondattani szerveződés
valójában a mozgásmintázatok kontextuális szerveződésére, a gyors
mozgási átmenetek kezelésére, és a két testfél mozgásszervezési
összhangjára alapoz, valamint a mozgásminták észleléshez való
viszonyítására, mint azt például a tükörneuronok is példázzák Kabai
Péter összefoglalásában. Ez a kettős rendszer, illetve ez a mozgató
rendszer lenne az alapja minden további nyelvi teljesítménynek.
Számos, részben spekulatív, részben
szociolingvisztikai megfigyeléseken alapuló elképzelésünk van arról is
– elsősorban Michael Corballisnál, hogy hogyan jelenhettek meg a
gesztuskommunikáció eszközei, és ebben hogyan bontakozhatott ki
fokozatosan egy ősnyelvi szerveződés. Az ősnyelv „nyelvtani”
kategóriái valahol a cselekvő, cél, eszköz, fogadó, hely kategóriákkal
az emberi cselekvés szerveződéséből alakulnak ki. Ezt követné
viszonylag újonnan, ahogy Derek Bickerton (2004) hangsúlyozza, a
szerkezeti viszonyok formaivá változása, a tartalomtól függetlenedő
mondattan megjelenése és a produktív nyelvtani műveletek. Ennek egyik
tünete lenne a szórend rögzülése, illetve a nyelvtani morfémák, majd
az üres nyelvtani kategóriák megjelenése. Ezek a felfogások nem
ugrásszerű, hanem lépcsőzetes fejlődést képzelnek el, ami nagy vitákat
vált ki a különböző táborok között.
Összefoglalva azt látjuk, hogy az utóbbi 50 évben
az említett négy területen, a bátor hipotézisekből kiinduló kutatások
hangsúlya sokszor az eredeti elképzelésekkel ellentétes irányra vált
át, ugyanakkor az egyes biolingvisztikai területeken a fejlődés iránya
különböző lehet. A hang és a gyermeknyelv kibontakozásának világában
az eleinte kibontakozónak, konstruktívnak elképzelt rendszer helyett
ma inkább egy szelekciós módon változó rendszert képzelünk el. A nyelv
agyi reprezentációjában a képzetek világából nyelvtan és szókincs
szembeállítása lesz, hogy ezt az implicit-explicit szembeállítás
váltsa fel, ahol az implicit volna a nyelvtani és az explicit a
lexikai mozzanat. Ugyanakkor a specifikus nyelvi zavar tekintetében
egyfajta leegyszerűsítés megy végbe, és egy általánosítás, amelyben
már nem specifikus zavarról, hanem csak nyelvi zavarról kezdünk
beszélni. A mondattan evolúcióját értelmezve is sokan véljük úgy, hogy
a magányos szintaxis helyett, valójában az ember-specificitásnál egy
sajátos mozgásszervezési átalakulás vezet a nyelv biológiája felé.
Mindenképpen azt látjuk tehát, hogy ötven év alatt a nyelv biológiája,
az etológiával és az összehasonlító pszichológiával, valamint az
evolúciós elmélettel szövetkezve, kevés megfigyelésen alapuló, merész
hipotézisekből indul, hogy azután igen sok megfigyelésen és kísérleten
alapuló részletes elméletek keretévé váljon, melyek már tesztelhetőek,
s igazi szakmai viták keretében formálódnak.
Kulcsszavak: bionyelvészet, afázia, innátizmus, nyelvi zavarok
IRODALOM
Bickerton, Derek (2004): Nyelv és
evolúció. (fordította Lukács Ágnes) Gondolat, Budapest
Changeux, Jean-Pierre (2008). Az
igazságkereső és az ember. (fordította Pléh Csaba) Gondolat, Budapest
Chomsky, Noam (1968/1995). Mondattani
szerkezetek. Nyelv és elme. (fordította Zólyomi Gábor)
Osiris–Századvég, Budapest
Chomsky (2004) A biolingvisztika és az
emberi minőség. (fordította Siptár Péter) Magyar Tudomány. 12,
1354–1377.
Dehaene, Stanislas – Cohen, Laurent
(2007): Cultural Recycling of Cortical Maps. Neuron. 56, 384–398. •
WEBCÍM >
Donald, Merlin (2001): A Mind So Rare.
Norton, New York
Hauser, Marc D. – Chomsky, N. – Finch, W.
T. (2002): The Faculty of Language: What Is It, Who Has It, and How
Did It Evolve? Science. 298, 1569–1579.
Jakobson, Roman (1969/1972). Hang, jel,
vers. (Szerkesztette Fónagy Iván és Szépe György) Gondolat, Budapest
Lenneberg, Eric H. (1967): Biological
Foundations of Language. Wiley, New York
Lenneberg, Eric H. (1974): A nyelv
biológiai szempontból. In: Pap Mária (szerk.): A nyelv keletkezése.
Kossuth, Budapest, 111–128.
Lieberman, Philip (2006): Toward an
Evolutionary Biology of Language. Harvard University Press, Cambridge,
MA
WEBCÍM >
Mehler, Jacques – Dupoux, E. – Gervain J.
(2008): Ember születik. (fordította Gervain Judit) Gondolat, Budapest
Pléh Csaba (2009): A Nyelv idegrendszeri
képviselete: tények és új elméletek. Modern Nyelvoktatás. 15, 3, 3–18.
http://www.tintakiado.hu/book_detail.php? id=223
Tomasello, Michael (2011): Az
együttműködés eredete. Gondolat, Budapest
|
|