Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában
az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség
jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az
általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de
részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza
feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének
kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai
történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt
tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989.
decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két
évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó
nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk
rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást
súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett,
amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni,
részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a
marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk
hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk,
gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek
elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások
elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban
rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel
történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység
jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire
dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek
nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak
züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a
megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is
léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar
szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi
múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi
kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben
magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron,
Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt
maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az
utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly
eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A
fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye
kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban
bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a
történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a
tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a
magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok
kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal
körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek
a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és
könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek
közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak
váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos
ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött
gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a
történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek,
szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást
felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a
történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek
fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban
–Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és
Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a
székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és
Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a
marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és
Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű
népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de
helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek
(leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME
tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között,
főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással
foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis
elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát
kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe,
hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói
munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a
tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre
vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes.
Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a
történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már
jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen,
Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon
és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a
kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi
magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron
van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem
országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de
időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek
akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és
Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok,
Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és
Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy
történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács
András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor
akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos
kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László
Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán,
Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész,
Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth
András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint
Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga
tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely
Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában
Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt
régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és
Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros,
Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét
Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a
helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh
Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi
János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős
S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben
megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk
szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar
történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő
szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok
itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni
Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira
Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára
Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh
Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek
is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt,
összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de
erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes
feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb
tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar
Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság
és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium
et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó
feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az
összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a
Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az
erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt
szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a
közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a
történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások
alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a
magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti
kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való
végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások
bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén,
Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De
felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy
veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak
tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi
Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját.
Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő
középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és
rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa
erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája,
akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét
Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
|
|
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral
foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt
felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos,
Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások)
összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma.
Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan
egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló
munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál
Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry
Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt
1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első
időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi
komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről
az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor
budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei
vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy
Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború
között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes
falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például
Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a
kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni
rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság
kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren
elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról,
Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor
Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére
vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön),
Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és
városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az
oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel
könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti
munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai
révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József
teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az
egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos
Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket
boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek,
problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész
feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan
megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult.
Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és
nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek,
hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi
tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély
emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó
(Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette
meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy
magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat
említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed
Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely
önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a
Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként
szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók
számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott
napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve
egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen
rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a
forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított,
de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből
1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond
által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András
Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték.
2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású
forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a
18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A
fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására
vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi
László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által
közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a
Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez
kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a
jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet.
Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb
egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai
című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor
levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve
abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni
kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által
2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat
keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás
parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a
tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti,
helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás.
Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya,
hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens
szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem
írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a
szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és
Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték,
hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges,
kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az
elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó
véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat
is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi
évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak,
rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének
felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai
recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása.
A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók
számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi)
fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi
eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat
az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés
feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a
forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását
általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni,
hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára.
Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó
forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek
tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell
állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent
források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez
kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket
így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az
erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az
erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi
magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése
az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A
több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között
megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel
történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó
politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához
vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi
magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás
felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy
egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült
szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a
kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény
körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és
egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi
években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a
felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok
megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra
vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk
bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás
művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként
beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum
Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című
konferenciáján.
Kulcsszavak: történettudomány, magyar történetírás, Erdély
|
|