Két kísérlet

Szakolczai György és Szabó Róbert könyve azoknak a keresztény politikusoknak állít emléket, akik a kommunizmus magyarországi térhódításakor megkíséreltek szembeszállni a proletárdiktatúra kiépítésével. Erőfeszítéseik az ország érdekében sikertelennek bizonyultak, személyes sorsuk pedig kevés kivétellel tragédiába fordult. Történetük felelevenítését egyszerre inspirálja a fájdalom a múlt és jelen felett – a szerzőknek mély meggyőződésük, hogy bukásuknak máig ható következményei vannak az ország sorsára nézve. Választ szeretnének ezért a soha meg nem válaszolható, önmarcangoló kérdésre: lehetett volna-e másképpen? Elérhető volt-e az egyház és a keresztény szellemiség képviselete számára egy kedvezőbb pozíció a kommunizmus idején?

A könyv sajátos műfajt képvisel, melyben ötvöződik a személyes emlékezés, a korabeli dokumentumokra épülő forráselemzés és a társadalomtudományok kritikai megközelítése. A szerzők idősebbje, Szakolczai György, az 1945-ben megalakult Demokrata Néppárt 41-es számú tagsági könyvének tulajdonosa. Sok szereplőt személyesen ismert, fiúi tisztelettel szeretett – a könyvben számos helyen személyes emlékeiről is beszámol, mely emberközelivé teszi a több mint félévszázados eseményeket. A szubjektív élmények leírása kiegészíti a levéltári forrásokra támaszkodó alapos történeti kutatást. A főszöveget hasonló terjedelmű melléklet kíséri, melyben a hivatkozott források teljes szövege megtalálható, sok közülük először jelenik meg nyomtatásban. Közlésük igazi szellemi élménnyé teszi a könyv olvasását, hisz a szerzők kritikai értékelését az olvasó maga is átgondolhatja, elfogadhatja, vagy elutasíthatja. A recenzens néhol úgy érezte, személyes beszélgetést folytat a szerzőkkel, esetleges felvetéseire sokszor választ is kapott.

Történetüket a szerzők 1945-ben kezdik el. Ebben az évben alakult ki két egymásnak ellentmondó nézetrendszer arról, hogy a második világháború utáni új történelmi helyzetben mi a megfelelő stratégia a keresztény szellemiség képviseletének biztosítására. Az egyház élére Mindszenty József került, aki a Magyarország ezeréves történelmi hagyományaitól teljesen idegennek tekintette a kommunista nézetvilágot, és az ország első közjogi méltóságaként gyakorlatilag semmilyen együttműködésre nem volt hajlandó a kialakuló rezsimmel. Ezzel ellentétes volt a Barankovics István által vezetett Demokrata Néppárt (DNP) álláspontja, akik a modus vivendit próbálták megtalálni egy új korszakban. A Barankovics által írott – és az egyház által figyelemre sem méltatott – Pro memoria utólag látnoki pontosságúnak bizonyult arról, hogy a szovjet befolyás nem átmeneti, hanem várhatóan tartós adottság.

A két nézetrendszer szükségszerű konfliktusát a második fejezet mutatja be a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete) betiltása és az 1947-es választások során. A KALOT megmentése érdekében és a modus vivendi stratégia jegyében a szervezet vezetői (Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm) 1946-ban felvették a kapcsolatot a szovjetekkel, illetve csatlakoztak a kommunista irányítás alatt álló MIOT-hoz (Magyar Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsa), amit Mindszenty elítélt. Utólag kiderült, hogy ezek a lépések sem segíthettek; a szervezet népszerűsége és taglétszámának nagysága meghatározta sorsát – a többi katolikus egyesülettel együtt feloszlatták. Vezetőiket az egyház más pozíciókba helyezte. A szervezet sorsa megerősítette a konzervatív egyházi álláspontot arról, hogy a kommunistákkal való tárgyalás és együttműködés eleve reménytelen. A modus vivendi keresőit a továbbiakban sem támogatták, sőt az 1947-es választások során a püspöki kar világossá tette, hogy a DNP nem a velük való együttműködés alapján szerveződik. A vita arról, mi a keresztény politika lényege, ma is aktuális. Barankovicsék elítélték a kereszténység tekintélyének egy párt részére való kisajátítását, s egy párt katolikus jellegét elvi és gyakorlati programjából, illetve vezetőinek személyes integritásából és politikai magatartásából vezették le. Hitelességüket az 1947-es választások mutatták meg, amelyek során a DNP nagy sikert aratott, és a kommunisták mögött a legtöbb szavazatot kapta.

A megalakult kereszténydemokrata frakciót a harmadik fejezetben ismerhetjük meg. A rövid egyéni életrajzokon keresztül a szerzők bemutatják a képviselőcsoport rendkívüli sokszínűségét, amely a legkülönfélébb társadalmi háttérrel rendelkező személyekből tevődött össze. Vezető értelmiségiek mellett a parasztság minden rétege képviselve volt. A szerzők ennek alapján fogalmazzák meg, hogy ez a képviselőcsoport volt „minden idők legnépibb és egyben legintellektuálisabb magyar képviselőcsoportja”. Nekik kellett megkísérelni a szinte lehetetlent, a „teljes kommunista hatalomátvétel elhárítását vagy legalábbis késleltetését” (75.). Ennek esélyét még növelte is Mindszentyvel való nézeteltérésük és a Horthy-korszak teljes elutasítása.

A képviselőcsoport parlamenti munkáját a 4. fejezet mutatja be. Alapelvük a modus vivendi megtalálása volt, melynek alapján deklarálták, hogy alapvető elvi kérdésekben nem engednek, de kerülik a konfrontációt a kormánnyal (78–79.). A párt az államosítások során is a kártalanítás fontosságára hívta fel a figyelmet – a perdöntő kérdés azonban az iskolák államosítása lett, amiben a párt nem köthetett kompromisszumot. Elutasító felszólalásaik után elkezdődött a képviselőcsoport felszámolása. Mindszentyvel való ellentétük ellenére sorsuk a Mindszenty-perrel teljesedett be. A bíboros 1948. december 26-i letartóztatása után még megkísérelték a lehetetlent: a per megakadályozását; természetesen sikertelenül. A Mindszenty-per kezdetét megelőző napon, 1949. február 2-án Barankovics bejelentette a párt önfeloszlatását, majd feleségével; szoros szövetségesével, Jánosi József jezsuitával és Blaskó Mária írónővel együtt és az amerikai nagykövetség segítségével elhagyta az országot, és még ugyanazon a napon Bécsben is bejelentette a párt önfeloszlatását.

A nagy kísérletnek, a teljes kommunista hatalomátvétel megakadályozásának bukásához vezető lépéseket, illetve az azt követő személyes sorsokat az ötödik fejezet tárgyalja. Rákosi 1948 januárjában fogalmazta meg azévi feladatként „az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezését.” Ezt lehetett értelmezni leszámolásként, de a modus vivendi megtalálásának programjaként is. Az utóbbi értelmezés jegyében vetődött fel az a terv, hogy Mindszentyt, aki a rendszer számára elfogadhatatlan volt, kuriális bíborosként állandó tartózkodásra Rómába hívják. Többek elképzelései szerint ez látszott az egyetlen lehetséges megoldásnak, mert tettei – többek között mindazok kiközösítése, akik részesei voltak az iskolák államosításának – megváltoztathatatlan hajthatatlanságáról tettek tanúságot. Ez a kísérlet nem vezetett eredményre, majd a Mindszenty-per kezdetét további letartóztatások követték.

A DNP képviselőcsoportjának története a feloszlatással nem ért véget. A 6. fejezet foglalkozik 1956-os szerepükkel. A DNP nem vett részt az előkészületekben, 1956. október 30-án kapcsolódott be az eseményekbe, bejelentve, hogy a párt újrakezdi működését. A könyv idősebb szerzője szerint a legfontosabb a párt állásfoglalásainak szellemisége volt: „talán naivitásnak tűnik, de ha mindenki ebben a szellemben, az önbíráskodás elítélésének és a megbocsátásnak a szellemében nyilatkozott és járt volna el, talán elkerülhető lett volna a forradalom bukása és a Kádár-kor egy teljes generációig tartó kitérője” (111–112.). A DNP mindvégig támogatta Bibó István kezdeményezését, aki híres memorandumában Nehru indiai miniszterelnököt kérte fel arra, hogy támogassa a magyar ügy tárgyalásos rendezését.

A forradalom végül elbukott, és a hetedik fejezet a kereszténydemokrata politikusok üldöztetéséről és személyes tragédiájáról szól. A legtöbbek része börtön, internálótábor, vagy az egzisztenciális ellehetetlenülés volt. Kivételt a vezető értelmiségiek képeztek, akik közül többen folytatni tudták szellemi tevékenységüket, és sokan tudták folytatni a paraszti foglalkozást is. A szerzők szerint az eltérő sorsok arra utalnak, hogy a „Rákosi-kornak nem volt kialakult koncepciója és ennek alapján az alacsonyabb pártszerveknek és a végrehajtó hatalomnak egyértelműen kiadott utasítása arra, hogy mit tegyenek a DNP volt képviselőivel” (135.). Sokszor a helyi vezetők önkényétől függött az egyes emberek sorsa. A képzett kisiparosok és parasztok ellehetetlenítése azonban gazdaságilag tönkretette az országot. A forradalom után nem voltak hasonló retorziók, Bibó kezdeményezéséért „csupán” őt és közvetlen munkatársait ítélték el. Akik viszont a helyi forradalomban vettek részt, azoknak súlyos üldöztetés volt a sorsuk.

A Rákosi korszak kiszámíthatatlanságával szemben állt a Kádár korszak elnyomása, ami a szerzők szerint racionális és ezért sokkal kártékonyabb volt – „Kádár elérte azt, amit Rákosi soha: e nemzet gerincének megroppanását, és ebből a szörnyű, gyógyíthatatlan megnyomorodásából mindmáig nem emelkedtünk ki” (145.). Ezt mutatja be a könyv nyolcadik fejezete. A leszámolások időszaka után a rendszer szolgálatába állította az értelmiséget, míg a munkásokat szándékosan „szétzilált, elvtelen kispolgári masszává” züllesztette (149.). Hatalmi megfontolások alapján csak azokat üldözték, akik közvetlen veszélyt jelentettek a hatalomra, és racionális kímélettel bántak azokkal, akik nem jelentettek reális veszélyt. A Bibó-levélhez csatlakozókkal viszonylag kíméletesen bántak – de nem kímélték azokat az ügyvéd képviselőket, akik a forradalom részeseinek jogi segítséget nyújtottak vagy nyújthattak volna. Az ő sorsuk leggyakrabban a hivatásuktól való megfosztás és a segédmunka lett.
Az egyház az 1964. évi, a Vatikánnal kötött részleges megállapodás után nem látott lehetőséget a hatalommal szembeni ellenállásra, és a bebörtönzött papok és pereik ügyében jórészt hallgatott. A keresztény politika képviselete teljesen ellehetetlenült. A szerzők azt a kérdést vetik fel, hogy nem lett volna-e jobb az első időszakban a kevésbé merev elutasítás, a másodikban a kevésbé engedékeny behódolás (151.). Amellett érvelnek, hogy ha az egyház jobban ismeri a kommunisták gondolkodásmódját és azt, hogy sok mindenre hajlandók lettek volna a megegyezésért, talán kedvezőbb feltételeket lehetett volna kiharcolni. Ezt természetesen soha nem tudjuk meg, ám a következmények egyértelműek: a társadalom lezüllesztése máig ható tehertétel az ország számára. A magyar katolikus egyháznak és a DNP életben maradt képviselőinek ezért nem lehetett nagyobb szerepük a rendszerváltásban. Az életben maradottak közül összesen ketten kerültek be az új parlamentbe, és csak néhányan kaptak szerény elismerést.

A történet tanulságait a könyv kilencedik fejezete tartalmazza. A szerzők ebben fejtik ki a leghatározottabban álláspontjukat. Megállapítják, hogy reálpolitikai szempontok alapján nem férhetett kétség ahhoz, hogy a szovjetek nem átmenetileg állomásoztak Magyarországon, és a nyugati hatalmak beavatkozása nem várható. A magatartást tehát ehhez kellett volna szabni a kármentés szellemében. A szerzők idősebbje elismeri, hogy a modus vivendi keresése például a KALOT kapcsán naivitás volt, mely félmilliós tömegével és húsz népfőiskolájával nyilvánvalóan nem volt elfogadható az új rezsim számára. Az egyház későbbi szigorúsága a vezetőkkel, leginkább Kerkai elmozdítása az ifjúságnevelésből azonban a szerzők szerint nem menthető. Legnagyobb fájdalmuk mégis az iskolák feladása és a szerzetestanárok eltiltása a további oktatástól az államosítások után. Kevésbé merev vagy halogató taktika révén a további munkájuk „lehetővé tette volna annak a nemzeti vezetőrétegnek a felnevelését, melynek hiányába most ez az ország valósággal belerokkan” (174.). A szerzetesek hivatástól való megfosztásának egyéni tragédiája tehát egyben az ország tragédiája is lett. A könyv talán legnagyobb vitára számot tartó értékelése Mindszenty szerepét illeti, aki háttere és egyénisége alapján képtelen volt a modus vivendi stratégiájára. Sorsa végül a nemzeti ellenállás számos magyar hősének sorsához hasonlóan a bukás és az emigráció lett. A szerzők szerint nagyon hiányoznak azok a hősök a magyar emlékezetből, akik racionális és sikeres politikát folytattak, és megtalálták a modus vivendit adott kor körülményei között (185.).

A DNP kísérlete a modus vivendi megtalálásában nem volt sikeres. Képviselőinek sorsa kevéssé különbözött azokétól, akik a merev elutasítás talaján maradtak. Ez valamilyen választ ad a könyv mi lett volna, ha kérdésére – vannak tragédiák, melyeket adott pillanatban már nem lehet elhárítani. Magyarország esetében a szovjet érdekszférába kerülés után a kommunista hatalomátvétel elkerülhetetlen volt. Ilyen esetekben a választás a mártíromság, a reménytelen küzdelem, vagy az önfeladás között van. A könyv szereplői az első és második lehetőség között ingadoztak hátterüktől és személyiségüktől függően. A szerzők egyértelműen a második taktika mellett foglalnak állást, a végkimenetel azonban az elsőre is igazolást ad. Sajnos soha nem fogjuk azonban megtudni azt, hogy ugyanezek a stratégiák milyen eredményt érhettek volna el a Vatikánnal kötött részleges megállapodás után.

A nemzeti és személyes tragédiák ellenére a küzdelmek megörökítése felemelő olvasmány. Olyan közéleti szereplőkről szól, akik a legkeményebb üldöztetés idején is felvállalták a keresztény értékek képviseletét és hűek maradtak önmagukhoz. Elkötelezettségük fontos példamutatás az utókor számára. A könyv méltó emléket állít sorsuknak. (Szakolczai György – Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására: Barankovics és a DNP 1945–1949, Bibó és a DNP 1956. Budapest: Gondolat Kiadó, 2011)

Győrffy Dóra

hab. egy. docens, PPKE, Bölcsészettudományi Kar