Bibó Istvánnál életpálya és életmű, személyes sors
és intellektuális karrier elválaszthatatlanok; életének eseményei
döntő módon szólnak bele gondolkodói fejlődésébe. Utóbbi nemigen
érthető az előző nélkül; ezért célszerű az életrajz felől
megközelíteni a bibói teljesítményt.
1911. augusztus 7-én, középosztálybeli család első
gyermekeként született. A család apai ága Halasról származott, s
generációkra visszamenően értelmiségi pályát választó mezővárosi
református köznemesekből állt, akik a 19. században költöztek
Budapestre. Bibó István édesanyja, Graul Irén egy Elzászból
Magyarországra bevándorló, német nevű, de a családi hagyomány szerint
francia származású család leánya volt. Bibó István édesapját, id. Bibó
Istvánt az újonnan alapított szegedi egyetem 1924-ben meghívta az
egyetemi könyvtár könyvtárigazgatói posztjára; ezt 1935-ben
bekövetkezett haláláig töltötte be. Bibó István a budapesti Mátyás
Király Főgimnáziumban megkezdett középiskolai tanulmányait a Szegedi
Piarista Gimnáziumban folytatta, és 1929-ben iratkozott be a szegedi
Ferenc József Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára. Tanárai
közül a legnagyobb hatással Horváth Barna, a jogfilozófia nemzetközi
hírű professzora volt rá: jogfilozófiai érdeklődésének kialakulását és
irányultságát jelentős mértékben az ő nézetei befolyásolták.
Személyiségének és világképének formálódásában meghatározó jellegűek
voltak baráti kapcsolatai, melyek közül az Erdei Ferenccel és Reitzer
Bélával kötött barátság volt a legfontosabb.
Az egyetemen hamarosan a harmincas évek elején
kibontakozó népi mozgalom hatása alá került. A népiek gondolatvilágát
mindenekelőtt Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső inspirálta. A
mozgalom tagjai többnyire irodalmárok voltak: Féja Géza, Veres Péter,
Kodolányi János, Illyés Gyula, a fiatalabb nemzedékhez tartozó Szabó
Zoltán, Kovács Imre, valamint a szociológus Erdei Ferenc. Ők
teremtették meg Magyarországon a szociográfia műfaját, a társadalom
alatt élő szegényparasztság sorsának ábrázolásával sokkolva a
közvéleményt (Némedi, 1985).
Bibó jogfilozófusként indult. 1935-ös jogfilozófiai
írásában, a Kényszer, jog, szabadság-ban (melyet doktori dolgozatként
nyújtott be) a Horváth Barna-féle szinoptikus módszert alkalmazta.
Olyan kategóriákat elemzett itt, mint az erőszak, az érték és a
legitimitás. A három fogalom által konstituált gondolati erőtérből
emelkedett ki az, amelyik később az egész további életmű vezérmotívuma
lett: a hatalom; de felbukkant itt egy másik olyan gondolat is, amely
vörös fonálként húzódik végig az egész életművön: a morális értékekkel
alátámasztandó hatalomgyakorlás igénye.
Az egyetem és az azt követő évek fényes
intellektuális és közéleti pályafutás ígéretét hordozták; tehetsége,
szorgalma és társadalmi helyzete, valamint kapcsolatai úgyszólván
predesztinálták erre. 1934-ben az államtudományok kormányzógyűrűs
doktora lett, 1933–34-ben elnyerte a bécsi Collegium Hungaricum állami
ösztöndíját, 1935–36-ban pedig Genfben az Institut Universitaire de
Hautes Études Internationales-on töltött el még egy ösztöndíjas évet.
A következő három évben pedig újabb ösztöndíjakat kapott Hágába és
Genfbe. Bécsben Alfred Verdross és Adolf Merkl előadásait hallgatva és
szemináriumait látogatva már megkezdett jogfilozófiai kutatásait
folytatta, míg Genfben Guglielmo Ferrero, Hans Kelsen és Paul
Guggenheim segítségével a nemzetközi jogra, diplomáciatörténetre és a
politikai legitimáció történetére vonatkozó ismereteit mélyítette el,
továbbá a Népszövetség működését tanulmányozta.
Külföldi útjairól hazatérve megkezdte
közhivatalnoki pályafutását: 1934-ben kinevezték fogalmazógyakornoknak
a Budapesti Királyi Törvényszékhez. Gyakori távolléte ellenére gyorsan
emelkedett a ranglétrán: 1938-ban királyi törvényszéki jegyző,
1939-ben királyi bírósági titkár, 1941-ben törvényszéki bíró, majd
pedig még ebben az évben miniszteri titkár lett az
Igazságügyminisztériumban (Huszár et al., 1995, 145–162).
Az értelmiségi és hivatali karrier állomásai nem
adnak teljes képet életének erről a szakaszáról. Míg a külső életút a
létező hatalmi struktúrákba betagozódó középosztálybeli fiatalember
alakját sejteti, ezekben az években írt leveleiből a fennálló
viszonyokkal mélyen elégedetlen, aktív politikai szerepre törekvő
radikális társadalomreformer figurája rajzolódik ki. Intellektuális
beállítottsága ebben az időszakban alapvető átalakuláson ment
keresztül. A jogfilozófiai és nemzetközi jogi kérdések mellett egyre
inkább a politikatörténeti és politikaelméleti problémák kezdték
foglalkoztatni, amelyeket mindinkább összekötött gyakorlati politikai
kérdésekkel. Úgy látta, hogy a korabeli Magyarországon komoly
politikai és társadalmi reformok mellett mindenekelőtt az emberi
méltóságnak arra a forradalmára van szükség, amely nyugati
tanulmányútjai tanulsága szerint a kontinens nyugati felén már rég
lezajlott.
Életének személyes vonatkozásairól a háborút
megelőző időszakra, illetve a háború éveire vonatkozóan eléggé keveset
tudunk. Ekkor már Budapesten élt, s életét a külföldi évek és a
Márciusi Frontban való részvétel rövid, ám fontos periódusa után az
egyetemi tanítás, illetve a bírósági munka töltötte ki. 1940-ben
kinevezték egyetemi magántanárnak Szegedre. Mivel a szegedi egyetem a
második bécsi döntés, Észak-Erdély visszacsatolása után
visszaköltözött Kolozsvárra, Bibó a magántanári habilitációt még
Szegeden teljesítette, ám ezután éveken keresztül Kolozsvárott
tanított egyetemi magántanárként. Közben a Budapesti Királyi
Törvényszéktől 1938 novemberében átkerült az Igazságügyminisztériumba,
ahol 1941 júniusában miniszteri titkárnak nevezték ki.
Bibónak a jogfilozófiától a politikaelméletig és a
szociológiáig vivő útja egyben műfaji váltást is jelentett. Írásait
ekkortól fogalmazta meg esszé formában. Ennek nemcsak egyéni ízlésbeli
okai voltak; ez volt az a műfaj, amely leginkább megfelelt gondolkodói
alkatának, s amelyhez aztán egész életén át hű maradt (Poszler, 1989,
337–381).
1944 nyarától igazságügyminisztériumi beosztását
arra használta fel, hogy a bujkáló zsidók számára mentesítő
igazolásokat állítson ki. Emiatt a nyilas hatalomátvétel után 1944.
október 16-án letartóztatták, és átadták a németeknek. Három nap múlva
azonban – minisztériuma közbenjárására – szabadon engedték.
Az ezt követő hónapok eseményeiről nem sokat
tudunk. Budapest ostromát feleségével és 1942-ben született István
nevű gyermekével együtt apósánál, Ravasz Lászlónál, a református
teológia Ráday utcai épületében vészelte át. 1945 februárjának utolsó
napjaiban Erdei Ferenc, a közben belügyminiszterré lett régi barát
Debrecenbe hívta, arra kérve őt, hogy vállalja el a Belügyminisztérium
közigazgatási osztályának vezetését. Úgy tűnt, folytatódik a háború
előtt elkezdődött hivatali karrier. Hamarosan még magasabbra került a
ranglétrán; a Belügyminisztérium 1945 augusztusában végrehajtott
szervezeti átalakítása után Erdei közigazgatási főosztályvezetővé
nevezte ki. Ez év májusában belépett a Nemzeti Parasztpártba, ami
jelezte, hogy közelebb akar kerülni a gyakorlati politizáláshoz is.
Hivatali elfoglaltsága mellett rendszeresen publikált – többnyire a
Sárközi Márta által újraindított második Válasz-ban –, miközben
előadások sokaságát tartotta; saját kimutatása szerint 1945-48 között
nyolcvanhatot az ország különböző pontjain (Huszár et al., 1995,
334–338). Ezeknek a közönsége nagyon vegyes volt; pedagógusoknak,
minisztériumi tisztviselőknek és munkástanfolyamok hallgatóinak
egyaránt nagy kedvvel beszélt azokról a témákról, amelyek ezekben az
években foglalkoztatták.
Belügyminisztériumi pályafutása egy évig tartott.
Ebben nyilvánvalóan része volt a politikai helyzet megváltozásának: a
Kommunista Párt a belügyi tárcát ugyanis olyan kulcspozíciónak
tekintette, amelyet semmilyen körülmények között nem akart kiengedni a
kezéből. Ezért a választások után, 1945 novemberében Erdeit Nagy Imre
váltotta fel a belügyminisztériumi székben, majd 1946 márciusában Rajk
László lett az új belügyminiszter. Bibó egyre kényelmetlenebbül érezte
magát a Belügyminisztériumban, és végül 1946 júliusában megvált
hivatalától.
Rövid ideig úgy tűnt, hogy tudományos pályafutását
politikai események nem befolyásolják. 1946-ban Horváth Barna
felterjesztésére nyilvános rendes egyetemi tanárrá nevezték ki a
Szegedi Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának Alkotmány- és
Közigazgatástani Tanszékére, ahol az 1946/47-es tanévben nemzetközi
jogot, államtudományt és politikát adott elő heti tizenhét órában. Még
ugyanebben az évben Hajnal István akadémiai levelező tagságra
ajánlotta, és a Magyar Tudományos Akadémia 1946. évi naggyűlésének
július 24-én tartott ülésén a II. osztály B. alosztályának levelező
tagjává választották. Akadémiai székfoglalóját 1947 februárjában
tartotta az államhatalmak elválasztásának témaköréből.
Ám már 1947 őszére világossá vált számára, hogy az
egyetemi tanárkodás az adott körülmények között, a tanszabadság
rohamos beszűkülése miatt aligha folytatható, s különösképpen kedvenc
témáját, a politikaelméletet nem adhatja úgy elő, ahogyan szeretné.
Ezért kapóra jött neki, hogy a kultuszminiszter még 1946-ban kinevezte
miniszteri biztosnak az átalakulóban lévő, a Kelet-európai Intézet
nevet éppen az ő javaslatára fölvevő Teleki Pál Intézethez. 1947
novemberében az egyetemtől szabadságot kért, arra hivatkozva, hogy
időközben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium megbízta a
Kelet-európai Intézet elnökhelyettesi teendőinek ellátásával. Ám
időközben a fényes szelek egyre rosszabb irányból kezdtek el fújni.
1949 nemcsak az ország életében, hanem Bibó személyes sorsában is
fordulópontnak bizonyult: az addig fölfelé ívelő tudományos karrierje
végérvényesen kettétört. Az Akadémia ezévi átszervezése során levelező
tagból tanácskozó taggá minősítették vissza, ami gyakorlatilag
tagságának felfüggesztését jelentette. Magasabb állami és pártszervek
további ideológiai fejlődésre alkalmatlannak ítélték, s a szegedi
egyetem dékánja 1950 szeptemberében felszólította, hogy kérje a
nyugdíjazását. Több sikertelen kísérlet után 1951-ben sikerült végül
álláshoz jutnia: a korábbi nyilvános rendes egyetemi tanárt
visszaminősítették az Egyetemi Könyvtár második kategóriájú könyvtári
kutatójává. Negyven éves volt ekkor.
A tudományos munka lehetetlenné vált a számára. A
Bibó-család ezekben az években teljesen visszahúzódó életet élt, amit
csak az Illyés Gyuláék, Borsos Miklósék, Németh Lászlóék, valamint
Sárközi Márta által alkotott baráti társaság időnkénti összejövetelei
enyhítettek. Bibó visszaemlékezése szerint Illyés Gyula valamikor 1950
tavaszán vagy őszén olvasta föl neki 1956-ban oly híressé váló versét,
az Egy mondat a zsarnokságról-t.
Az 1956-os év októberének eseményei egy
visszahúzódó életformából szakították ki. Észlelte az erjedés jeleit,
de még a Petőfi Kör vitáira sem ment el. Úgy vélte, hogy az, ami ott
történik, az adott pillanatban még a Kommunista Párt belügye, s neki
ebben részt vennie nem áll módjában, mert a kommunistáknak a
politizálásról alkotott fogalmai igencsak távol esnek az övéitől.
Október 30-ának délelőttjén a hajdani Parasztpárt
köréhez tartozó népi írók és politikusok egy autót küldtek érte, hogy
vegyen részt az Illyés Gyula lakásán tartandó tanácskozáson, melyen a
Nemzeti Parasztpárt újjáalakulását készítették elő. November 3-án, az
újjáalakuló Magyar Tudományos Akadémia értekezletén szerzett tudomást
arról, hogy ő lett a Petőfi Párt néven újraéledő Nemzeti Parasztpárt
második minisztere az utolsó Nagy Imre-kormányban. November 4-én
hajnalban telefonon a Parlamentbe hívták az új kormány első ülésére.
Az érte küldött gépkocsin hajnali öt óra tájban érkezett meg a
Parlament épületébe. A tervezett kormányülés – miután Nagy Imréék
közben a jugoszláv nagykövetségre távoztak, amiről Bibó természetesen
nem tudhatott – elmaradt. Bibó megvitatta a helyzetet a jelen levő
Tildy Zoltánnal, aztán még a reggeli órákban átsétált az amerikai
nagykövetségre, ahol a kormányülésre szánt előterjesztését távirattá
alakította át, és kérte, hogy továbbítsák azt az USA kormányának
(Huszár et al., 1995, 433– 434.). Ezután visszatért a Parlamentbe,
amelyet hamarosan körülzártak és megszálltak a szovjet csapatok. Ezt
követően Tildy Zoltán és felesége, valamint az ugyancsak jelen levő
Háy Gyula és mások is távoztak az épületből. Bibó István nem követte
őket: úgy ítélte meg, hogy mint a törvényes kormány egyetlen jelenlevő
miniszterének, erkölcsi kötelessége a kormány képviselete és a
jogfolytonosság fenntartása. A Parlamentbe behatoló szovjet katonák,
miután megtudták, hogy államminiszter, többé nem törődtek vele. Ily
módon alkalma volt arra, hogy Magyarok címmel kiáltványt fogalmazzon
meg, amelyet telefonon eljuttatott az USA nagykövetségére. Egészen
november 6-ig a Parlamentben tartózkodott. Ez idő alatt két írást is
papírra vetett. Az egyik az Expozé a magyarországi helyzetről, míg a
másik Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására címet
viselte. Ezeket később eljuttatta Turbot Delofhoz, a francia
nagykövetség kultúrattaséjához, illetve több külföldi nagykövetséghez.
E szövegekben kifejtette, hogy az ország törvényes kormánya a Nagy
Imre-kormány, melynek legitimitását a forradalom alapozta meg. A
lehetséges kibontakozás útját a szovjet csapatok kivonásában, egy
alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásában és egy többpártrendszeren
alapuló parlamentáris demokrácia kialakításában látta, miközben
hangsúlyozta, hogy meg kell akadályozni a kapitalizmus restaurációját
Magyarországon.
|
|
Az 1956-os periódust lezáró írás – amely több
külföldi folyóiratban is megjelent – az Emlékirat: Magyarország
helyzete és a világhelyzet címet viselő hosszabb esszé a politikai
szerepet játszó Bibó István hattyúdala volt. 1957. február végén –
március elején kezdte el írni, és áprilisban fejezte be. 1956 végétől
már várta a letartóztatást, ami végül 1957. május 23-án be is
következett. A dolog az akkoriban megszokott koreográfia szerint
zajlott. Este tizenegy órakor csöngettek Berkenye utcai lakásának
ajtaján. Négy nyomozó jelent meg, akik két házbeli tanút hívtak, és
házkutatást tartottak. Ez egész éjszaka tartott: főleg Bibó különböző
írásainak kéziratait keresték, és foglalták le. Ezt követően hajnalban
Bibót a Fő utcai Gyűjtőfogházba szállították, ahol hamarosan
megkezdődött a kihallgatások több mint egy évig tartó sorozata (ezekre
vonatkozón lásd: Kenedi, 1996). A kihallgatások kérdései hamarosan
nyilvánvalóvá tették számára, hogy valamiféle összeesküvés
szervezésére vonatkozó vádat akarnak összekovácsolni ellene. Ehhez
kézenfekvőnek látszott a forradalom alatt és után keletkezett,
1956–57-es írásainak, valamint a Göncz Árpáddal és Regéczy Nagy
Lászlóval fennálló kapcsolatának, illetve a külföldi nagykövetségekkel
történt kapcsolatfelvételnek a felhasználása. 1958. augusztus 2-án
Göncz Árpáddal és Regéczy-Nagy Lászlóval együtt állították bíróság
elé. A vád a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló
szervezkedés vezetésében való részvétel és hűtlenség volt, ám
valójában a forradalom alatt és után papírra vetett gondolataiért
ítélték el (Huszár et al., 1995, 507–532.). Életfogytig tartó
börtönbüntetést kapott. Az ítélet indoklásában a bíróság nem
mindennapi cinizmussal jelentette ki, hogy a vádlott visszaélt az
írott szó hatalmával.
A börtönből csak az 1963-as amnesztia során
szabadult ki: 1963. márc. 27-én lépett ki a börtönkapun. Ezután neki
is látnia kellett – sok más 56-os rabhoz hasonlóan, hogy ez már nem az
az ország, amelyből börtönbe vitték. A cellából a Kádár-féle
konszolidáció kezdetének világába csöppent bele. Rövid ideig
fordításból élt, majd, baráti segítséggel – Erdei Ferenc és Ortutay
Gyula közbenjárására – a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában
kapott állást.
A börtön megviselte egészségét: 1967-ben infarktust
kapott: ebben a börtönbeli viszontagságokon túl valószínűleg szerepe
volt annak is, hogy könyvtárbeli munkáját teljes energiával, önmagát
nem kímélve végezte. Amikor a 60-as évek végén fölajánlották neki a
nyugdíjba vonulás lehetőségét, ezt örömmel fogadta, mert az így
feltáruló szabadidő a szellemi újrakezdés esélyét jelentette.
Nyugdíjazására végül is 1971-ben került sor.
1974-ben úgy tűnt, hogy egy utolsó esély kínálkozik
a tudományos pályára való visszatéréshez. Hajdani svájci iskolája, az
Institut Universitaire de Hautes Etudes Internationales több hónapos
kutatói ösztöndíjat ajánlott föl számára. Kiutazási kérelmét azonban
hosszas huzavona után 1974 decemberében végül is elutasították. A
kapuk ismét – immár végérvényesen – bezárultak előtte. Terveit már
csak töredékesen tudta megvalósítani: életének utolsó éveiből az
1968-as Uchrónia-vázlat és az 1974-ben befejezet Bénultság-könyv
kézirata mellett az 1971–72-ben magnóra mondott befejezetlen esszé, Az
európai társadalomfejlődés értelme, valamint néhány töredék maradt az
utókorra.
A legvégsőkig dolgozott. A kórházban, élete utolsó
hónapjaiban is politikaelméleti gondolatmeneteit mondta magnóra. 1979.
május 10-én halt meg. A testi halált azonban hamarosan szellemi
feltámadás követte. Kenedi János kezdeményezésére magyar értelmiségiek
egy csoportja még Bibó életében, közelgő 70. születésnapjára egy
tisztelgő kötetet készült összeállítani. Az ünnepelt halála miatt a
tisztelgő tanulmányokból egy emlékkötet kerekedett ki, amely – miután
egy állami kiadó visszautasította – szamizdatban jelent meg. A
vállalkozásban – mely az egyik legfontosabb ellenzéki megnyilvánulás
volt a 80-as évek elejének Magyarországán (Csizmadia, 1995, 135-140.)
– hetvenhat szerző emlékezett meg tanulmányban, versben és prózában
Bibó Istvánról. Az emlékkönyv jelentőségét tovább növelte az a tény,
hogy a népi és urbánus ellenzék összefogásából született.
Bibó István politikaelméleti koncepciójának lényegi
eleme a társadalompszichológiai látásmód. Történelemről és politikáról
szóló eszmefuttatásai mögött érték és valóság viszonyáról vallott
meggyőződése húzódik meg: az emberi cselekvéseket nem az érdekek
determinálják, hanem az adott közösségben uralkodó értékképzetek,
amelyek szabályozzák a társadalmi szerepek elosztását és a szerepekhez
tapadó érdekfelfogásokat. Bibó liberalizmus, szocializmus és
kereszténység alapgondolatainak egyesítésére törekedett, politikai
koncepciója egyfajta parlamentáris demokráciával ötvözött vállalkozói
szocializmusként jellemezhető, melyben a funkciótlan nagy vagyon
kiküszöbölésével megvalósul a mindenki számára egyenlő emberi
méltóságot biztosító kölcsönös szolgáltatások társadalma. Önmagát
ahhoz a népi mozgalomhoz tartozó politikai gondolkodóként definiálta,
amelynek helyét a politikai spektrum baloldalán látta és láttatta.
Bibót érdeklődése, politikai tapasztalatai és
léthelyzete szinte predesztinálták arra, hogy a rendszerváltások
specialistája legyen. Elképzeléseiben a politikai demokrácia egy
átmeneti szakaszt követő majdani kívánatos állapotként jelent meg.
Intellektuális erőfeszítéseinek java része az átmenetek lehetséges
változatainak kidolgozására és ezen átmenetek buktatóinak az
elkerülésére irányult. A demokrácia tömeglélektani, politikai
pszichológiai és intézményi előfeltételeinek kidolgozása érdekelte
elsősorban.
Morális és intellektuális habitusára nézve sokat
mondó az a megjegyzés – ami egy, a harmincas években Erdei Ferencnek
írott levélben található –, hogy jelen körülmények között becsületes
embernek politikával kell foglalkoznia. Erre először 1937–38-ban nyílt
alkalma, amikor Reitzer Bélával együtt Erdei Ferenc politikai
tanácsadója volt. Jóllehet Bibó tisztában volt vele: a gyakorlati
politika kompromisszumkötések sorozata, ám nézete szerint ezeknek
olyan kompromisszumoknak kell lenniük, amelyek nem járnak együtt
elvfeladással, és nem semmisítik meg kompromisszumkötő politikai
identitását.
Politikai szereplésre 1945 után nyílott ismét
lehetősége. Míg a Márciusi Front időszakában afféle szürke eminenciás
volt Erdei mögött, most politikai írásaival próbált hatást gyakorolni
a politikai elitre. Azonban egyik esetben sem tényleges politikus.
Elemezte a politikai folyamatokat, programokat javasolt, a politikai
feszültségek lehetséges orvoslására dolgozott ki javaslatokat. Mindezt
a Nemzeti Parasztpárt tagjaként tette; részt vett a párt választási
agitációjában, de nem tartozott a párt irányítói közé. Manapság a
legtöbb kritika éppen Bibó 1945–48 közötti írásait éri. S valóban: nem
tagadható, hogy Bibó hajlott arra, hogy a mindenkori politikai
szituáció nyitottságát túlhangsúlyozza. Konkrét politikai elemzéseinek
tévedései is ebből az alapállásból fakadtak: ameddig csak lehetett,
azt akarta sugallni, hogy van kiút az általa is látott közelgő
zsákutcából, hogy mégis lehetséges politikai cselekvés. Sajátos
aufklérista naivitás jellemezte; azt remélte, hogy ha sikerül
ráébresztenie a politikai élet szereplőit saját érdekeikre, akkor ezek
ennek a belátásnak az alapján fognak cselekedni. Ehhez az attitűdhöz
kapcsolódott habitusának egy másik jellemzője, amelyet Szabó Zoltán
megátalkodott jóhiszeműségnek nevezett, s ami arra vonatkozott, hogy
feltételezte: a politikai szereplők nem zéróösszegű játszmát
játszanak, céljuk a kooperáció, nem pedig az ellenfél politikai, netán
fizikai megsemmisítése.
Bibó 1956-ban került be harmadszor és immár
utoljára a politika világába. Az 1956-os forradalom alatt az utolsó
Nagy Imre-kormány államminisztere volt, ténylegesen azonban most is
nagyon hasonló pozíciót foglalt el, mint az első két alkalommal.
Politikai programokat, kibontakozási javaslatokat, egy lehetséges és
kívánatos átmenetre vonatkozó forgatókönyveket készített, eközben a
végsőkig nem adta fel a reményt, hogy lehetséges valamiféle olyan
politikai megoldás, amely korlátozza, de nem semmisíti a parlamentáris
demokráciát.
Bibó társadalompszichológiai látásmódjából fakadóan
végtelenül károsnak tartotta a politikai hazugságokra épülő politikai
konstrukciókat. Ez a magyarázata az 1867-es kiegyezéssel kapcsolatos
sommás, és történészek részéről számos kritikát kiváltó értékelésének.
Demokráciaképének alapja az a meggyőződés, hogy a politikai élet
szférája a moralitás szférájától elkülönült módon létezik ugyan, ám
mégsem teljesen független attól. Bibó szerint a politikum gyökereivel
a moralitás talajába kapaszkodik, s ha ezeket a gyökereket átvágják,
nem marad más, mint – az ő kifejezését használva – a kisstílű
machiavellizmus, amelynek természetrajzát és önfelszámoló logikáját
oly pontosan rajzolta meg Shakespeare a III. Richárd-ban. Richárd a
társadalom morális viszonylatait szétzúzva a politikai szférát is
megsemmisíti, az általa keltett örvény végül őt is beszippantja. A
politika és a morál világának ilyesfajta összefüggéséről vallott
mélységes meggyőződése mondatja Bibóval azt, hogy egyfelől az európai
állam erkölcsi személyiség, másfelől pedig a politikai cselekvés végső
irányultságát tekintve értékorientált jellegű.
Egy új demokrácia legsarkalatosabb kérdése a
plurális politikai erőtér által konstituált politikai tekintély
kikristályosodási pontjainak felépítése és megőrzése. Értelmezésében a
„tekintély […] egy politikai szerkezet hatékonyságának lélektani
reflexe. Az, hogy egy politikai szervezet bizonyos egyensúlyt hoz
létre, az egy lélektani viszonylatban gyökerezik, amely az egyes ember
és az illető politikai szerkezet között fennáll.” (Dénes, 2004, 152.)
Hatékonyságon persze sok mindent lehet érteni. Bibó ezt összekapcsolja
a szolgálatszerűség motívumával és szembeállítja az uralmi
szemlélettel. Felfogása szerint ugyanis a demokrácia szó eredeti görög
értelmében, vagyis népuralomként, modern viszonyok között igen
megtévesztő és veszélyes fikció, mert a tagolatlan népakarat képzete
éppenséggel a személyes diktatúrának egyengetheti az utat. A diktátor
elsősorban nem az amorf és könnyen befolyásolható népakarattól tart,
hanem a politikai tekintély vele szemben álló gócaitól, amelyeket
intézményes jogi garanciák alapoznak meg; ezeket személyes politikai
teljesítmények teszik élővé, és a közösségi hozzájárulás erősíti meg.
A demokrácia létezésének alapfeltétele egy olyan
konszenzuálisan elfogadott értékkészlet, amelyet a politikai elit és a
választópolgár is magáénak vall, s amely biztosítja a politikai élet
szereplőinek megfelelő politikai szocializációját. Ez a politikai
szocializáció hosszú és keserves folyamat. Különösen igaz ez azokban
az új demokráciákban, ahol élő és begyakorolt demokratikus közvélemény
híján szinte a semmiből vagy majdnem a semmiből kell megteremteni a
demokratikus viselkedési normákat és formákat megteremtő, fenntartó és
azokat folyamatosan megerősítő politikai közvéleményt. Az emberi
méltóság forradalma, ez a sajátos bibói kategória a politikai
filozófia nyelvére lefordítva nem más, mint a demokratikus politikai
szocializáció folyamata. Bibó mindig is hangsúlyozza, hogy ebben a
szocializációs folyamatban milyen alapvető szerepe van a valódi
politikai nyilvánosságnak. Ez az egyik leglényegesebb azon eszközök
sorában, amelyek megakadályozzák a demokrácia demokratikus látszat
mögötti oligarchikus valósággá történő elfajulását.
A bibói demokráciamodell lényeges alapeleme az a
Bibó gondolatvilágának republikánus ízt adó meggyőződés, hogy a
politika az egész politikai közösség ügye, s a politikai demokrácia
tartalma nem merül ki a parlamentarizmus intézményrendszerének
létezésében. A demokrácia nem statikus állapot, hanem folyamatos
közösségi erőfeszítés: „…a szabadság és közösségi ellenőrzés nem
létezik merőben a közakarat fikcióit képviselő intézmények révén.
Abból a tényből, hogy egy államnak a nép által választott parlamentje
van, még semmit sem tudunk leolvasni arra nézve, hogy az illető
társadalom mennyire szabad. A társadalom szabadságát ugyanis az dönti
el, hogy az egyes ember a társadalmi tekintély-képződésben milyen
mértékben és milyen módszerekkel vesz részt. Egyetemes szabadság csak
kis egységek szabadságán keresztül tud megvalósulni …” (Dénes, 2004,
153–154.)
Kulcsszavak: Bibó István, jogfilozófia, politikaelmélet, az emberi
méltóság forradalma, a kölcsönös szolgáltatások társadalma, érték és
érdek, politikai tekintély
IRODALOM
Csizmadia Ervin (1995): A magyar
demokratikus ellenzék (1968–1988). T-Twins, Budapest
Dénes Iván Zoltán (szerk.) (2004): Bibó
István egyetemi előadásai. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója,
Debrecen
Huszár Tibor – Litván Gy. – S. Varga K.
(szerk.) (1995): Életút dokumentumokban, 1956-os
Intézet–Osiris–Századvég, Budapest
Kenedi János (szerk.) (1996): A fogoly
Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról. 1956-os Intézet,
Budapest
Némedi Dénes (1985): A népi szociográfia
1930–1938. Gondolat, Budapest
Poszler György (1989): Eszmék – eszmények
– nosztalgiák. Magvető, Budapest
|
|