„Fejtegetéseinknek erről a pontjáról immár világos
képet alkothatunk magunknak Böhmnek és az erdélyi iskolának
értékfilozófiai jelentőségéről. Az értékelő tudat fejlődési
stádiumainak feltárása és a köztük lévő összefüggés tisztázása, az
önérték fogalmának felismerése és az értékelés gerincfogalmává avatása
épp oly maradandó érdem, mint az egyes értékfajok természetének
elemzésében elért eredményeik.”
Kibédi Varga Sándor (1980, 65.)
„Azt mondhatnám talán, hogy egy bizonyos normativizmus jellemzi etikai
és esztétikai meggyőződéseinket – de nem az akadémikusság
szabálykövetelése –, világnézetünkben pedig egy metafizikára törekvő
idealizmus, mely azonban semmitől sem áll távolabb, mint a pozitív
vallások ama bizonyos kényszerült idealizmusától.”
Mannheim Károly (1980, 188.)
•
Kibédi Varga Sándor, bár az egyik tanítvány tanítványaként maga is a
Böhm-iskola kései követőjének számít, az utókor perspektívájából veszi
szemügyre és a történész módszereivel vizsgálja meg tárgyát: az
„erdélyi” és a badeni iskolát párhuzamba állító, 1939-es előadásában
méltatja így Böhm Károlynak és tanítványainak értékfilozófiai
munkásságát. Mannheim Károly viszont a korabeli résztvevő hangján
szólal meg és a programalkotó társ jogán beszél a maga szellemi
közösségéről: a Lukács-kör intézményesítési kísérletének, a Szellemi
Tudományok Szabad Iskolájának második szemeszterén, 1917 őszén
elhangzott programelőadásában fogalmazza meg ekképpen a „vasárnapos”
közösség idealista-metafizikus világnézeti törekvéseit.
Minket most éppen az érdekel, ami a két képben
közös: a szellemtudományos axiológia és az etikai idealizmus
határozott antipozitivista tendenciája. Előadásunk tárgya tehát: a
századelő Böhm-iskolájának és Lukács-körének szerepe az
antipozitivista korérzékelés meghonosításában.
A gondolat, meglehet, elsőre talán meghökkentőnek tűnik, törekedni
fogunk azonban érvelni mellette. Együtt emlegetni Böhm Károlyt és
Lukács Györgyöt, és párhuzamba állítani egymással a tanítványaikat,
ugye, szokatlannak minősíthető: legalábbis, mondjuk így, sem a
mesterek, sem a tanítványaik szempontjából nem tűnik plauzibilis
vállalkozásnak.
Böhm és Lukács? Böhm Károly a magyar
filozófiatörténeti hagyomány sokáig elfeledett, sőt feledésre ítélt,
majd éppen mostanában újrafölfedezni kezdett alakja, a tizenkilencedik
század utolsó harmadának és a huszadik század első évtizedének
tevékeny gondolkodója, szolid kései rendszeralkotó. Lukács György a
magyar filozófia vitathatatlanul legkiemelkedőbb személyisége, a hazai
bölcseleti hagyomány alighanem legjelentősebb és az egyetemes európai
kánonba talán egyetlenként beletartozó szereplője, az egész huszadik
századon végigívelő hatású filozófus. Böhm neve manapság nemigen mond
semmit még a műveltnek számító átlagértelmiségi számára sem, Lukács
ellenben még mostanában is széles körben szenvedélyes érzelmeket –
azaz: dühödt gyűlölségeket – képes kiváltani.
Böhm-iskola és Lukács-kör? A Böhm-iskola – az
eredetileg Erdélyi Iskolaként, az utóbbi időben mind gyakrabban
Kolozsvári Iskolaként emlegetni szokott csoportosulás – Böhm egyetemi
tanítványi köréből alakul. Böhm maga ugyan, tudvalévően, nincs
felhőtlen viszonyban az intézmények világával, az akadémiai-egyetemi
tudományosság hivatalos intézményei ugyanis jó ideig nem ismerik el a
munkásságát: évtizedekig középiskolai tanárságra kényszerül,
professzori aspirációja kudarcot vall, akadémiai pályamunkái
sikertelenek maradnak. Ötvenévesen lesz egyetemi tanár és az akadémia
levelező tagja, ötvenöt évesen választják a filozófiai társaság
alelnökévé. A megkésett elismerésekkel azonban mégis bekerül a
tudományosság hivatalos intézményrendszerébe: a kolozsvári professzúra
éppenséggel élete legtermékenyebb korszakát fogja eredményezni. Nos,
iskolája ekkor szerveződik meg: élete utolsó másfél évtizedének
előadásait látogató hallgatóiból alakul ki. Résztvevői a jelesebb
tanítványai lesznek, maguk is valamennyien intézményesen jól
pozicionált szereplők: a két háború közötti korszak protestáns
filozófus- és teológusnemzedékének megbecsült alakjai.
A Lukács-kör – ez a Böhm-iskolához képest jóval
kevésbé intézményesedett csoportosulás – Lukács század eleji baráti
hálózatából szerveződik. Lukácsot, ismeretesen, nemhogy harmonikus
viszony nem fűzi a korabeli intézményrendszerhez: ifjúkori munkássága
nem csupán a hivatalos intézményeken kívül születik meg – egyenesen
azok ellenében jön létre. Lukács a magyar századelő
„ellenkultúrájának” áramában indul: teljesítménye az önmagukat a
kiüresedettnek és elidegenedettnek érzett hivatalos kulturális
intézményrendszerrel szemben megfogalmazva színre lépő törekvések
sorában értelmezhető. Neki, lehet mondani, sem filozófiafölfogása, sem
szerepelképzelései, sem szellemi törekvései nem illenek a korszak –
általa elmaradottnak érzett – hivatalos filozófiai
intézményrendszerének keretei közé: hangsúlyozottan distanciát
tartanak azoktól. Habilitációs kísérletei mind a budapesti, mind a
heidelbergi egyetemen kudarcot vallanak: a hivatalos intézmények
helyett maga teremt önmagának saját szellemi kört. Szellemi körének
tagjai legjelentősebb kezdeményezéseinek – előbb rövid életű
folyóiratának, utóbb „vasárnapos” baráti társaságának – a résztvevői:
később, a forradalmak bukása utáni emigrációjukban egymástól
jelentősen eltérő szellemi irányok felé forduló, ám valamennyien
nemzetközi hírnevet szerzett gondolkodók.
Írásunk két gondolatmenetre tagolódik. Előbb, pár
vonással, a pozitivizmus századvégi hegemóniájának képét rajzoljuk
meg, külön fölvillantva néhány kiemelkedő szereplő alakját. Utóbb,
részletesebben, egyrészt a Böhm-iskola, másrészt a Lukács-kör
hozzájárulását vázoljuk az újidealista korérzékelés hazai
elterjesztéséhez és evvel az említett pozitivista hegemónia
megszüntetéséhez. Érvelésünk facitja, megelőlegezve, hogy a hazai
filozófiai fejlődés e fontos szerepét a két csoportosulás épp azért
képes eljátszani, mert csoportosulások – mindkettő a tradíciókban
olyannyira szűkölködő magyar filozófiában a tradícióteremtés
kísérletével szolgál tehát.
A pozitivizmus hegemóniája
Kiindulópontunk, ismételjük, a századvég pozitivizmusa. Ekkorra
monopolhelyzetét talán már elveszíti – a befejeződő század utolsó
évtizedében már föltűnnek az antipozitivista tendenciák –,
hegemóniáját mindenesetre megőrzi, sőt, a századelőn, a szociológia
tudományának hazai intézményesülésével recepciójának újabb hulláma is
megindul. A korszak közmeggyőződésének alapja tehát változatlanul a
pozitivizmus marad: nem egyszerűen a filozófiai irányzatok egyikeként,
hanem ennél átfogóbb, világnézet-meghatározó ideológiaként. Filozófiai
alakja abban az általánosan elterjedt nézetben ölt testet, hogy a
filozófiai kérdések közvetlenül tudományos kérdésekké alakíthatók, s
mint tudományos kérdések véglegesen meg is válaszolhatók.
Szcientizmus, metafizikaellenesség, haladáshit, a természettudomány
megismerési mintaként történő fölfogása, az egységes tudomány
eszménye: ezek így együtt a korszak széles körben osztott
meggyőződései.
A pozitivista meggyőződés-együttes, mondjuk újra, a
korszakban szerfölött elterjedtnek mondható, a korszak véget értével
azonban meglepően gyorsan plauzibilitását veszti. A korszakban tehát
csaknem mindenki osztja – legyen kevésbé jelentős vagy jelentős
gondolkodó –, a korszak végeztével azonban csaknem mindenki túllép
rajta –, aki mégis kitart mellette, a kortársak szemében afféle idejét
múlta csodabogárnak tűnik föl.
Hogy érthetővé váljon, miről beszélünk, négy nevet
említünk: Pauer Imréét, Pauler Ákosét, Pikler Gyuláét és Posch Jenőét.
Az előbbi kettő a pozitivista meggyőződés-együttes
színvonalkülönbségeire, az utóbbi kettő a pozitivizmus
plauzibilitásvesztésével előálló kényszerű anakronizmusra szolgál
példával.
Pauer Imre a pozitivista projekt kétségkívül
szerényebb színvonalú változatát valósítja meg. Az ő neve manapság
jobbára csupán a hazai filozófiai múlt specialistáinak számára
ismerős, pedig annak idején, a maga korszaka szerfölött aktív és
meghatározó intézményes pozícióit birtokló szereplőjének számít. A
pozitivizmus recepciójának szorgalmas, ám kevéssé eredeti munkása,
akinek az életútja látványos sikertörténet, életműve pedig egy közepes
képességű ember rendkívüli szorgalmáról tanúskodik. Legfontosabb
munkái – a több kiadást is megérő, háromkötetes, pszichológiából,
logikából és metafizikából álló bölcseleti propedeutikája, illetve a
voltaképpeni főműve, a Gorove-díjjal jutalmazott etikája – nem a
pozitivizmus valamiféle alkotó átvételében jeleskednek: mint már a
velük szemben megfogalmazott korabeli plágiumvádak is mutatják
(Perecz, 2003), éppenséggel inkább a kiválasztott nyugati pozitivista
szerzők közvetlen, reflektálatlan és szolgamód önállótlan átültetése
jellemzi őket.
Pauler Ákos, a másik oldalon, nyilvánvalóan a
pozitivizmus színvonalasabb megvalósításával szolgál. A két háború
közötti korszak hivatalos bölcseletének meghatározó szereplőjeként –
egyszerre szakmailag legpozicionáltabb és gondolatilag legjelentősebb
gondolkodójaként – ő egyébként, ugye, tiszta logikai idealizmusával
szerepel a hazai filozófiai kánonban. Indulásának éveit azonban a
pozitivizmus befolyásolja: gyerekkori metafizikai rokonszenveit
háttérbe szorítva, mintegy évtizedre a pozitivizmus elkötelezettje
lesz. A pozitivizmus melletti – részben a családi örökség hatására,
részben a természettudományok iránti rokonszenv nyomán, részben pedig
az egyetemi tanulmányok befolyása következtében bekövetkező – döntése
mindenesetre, a bölcselő monográfusának érvelése meggyőzőnek tűnik,
szerves „gondolati fejlődés” eredménye (Somos, 1999, 27.). A pálya
pozitivista főműve, a természetfilozófia fogalmának szentelt doktori
disszertáció – a maga pszichologista alapelvének, az „alany-tárgy
korrelativitása” tanának következetes kifejtésével – éppenséggel a
magyar filozófiai pozitivizmus legmagasabb színvonalú változatát
nyújtja.
Pikler Gyulát a hazai szociológiai pozitivizmus
legszínvonalasabb képviselőinek egyikeként szokás számon tartani.
Főművében, a jog keletkezéséről és fejlődéséről írott monográfiájában
kidolgozott „belátásos elméletével” a pozitivizmus organicista
társadalomfölfogásának hatásos koncepcióját alkotja meg. A századelő
hazai közegében szükségképp a progresszió melletti és a reakció elleni
közvetlen állásfoglalássá alakuló elméletét teoretikusan
megalapozandó, pályája második felében fiziológiai lélektani
kutatásokba kezd. Ez a pszichológiai munkásság azonban hiába születik
javarészt német nyelven: szerzőjüket a korszak kibontakozó új
társadalomelméleti-szociológiai paradigmájától mind messzebb
távolítják (Loss, 1995, 56–58.). Fokozatosan önállósuló kutatásai mind
kevésbé képesek betölteni a nekik szánt, megalapozó funkciót. Pikler
mint kísérleti pszichológus nemzetközi ismertségre tesz szert; mint a
természettudományos metodológiát követő pozitivizmus megkésett
hívének, munkássága mind anakronisztikusabbá válik.
Posch Jenő pályája sok tekintetben
párhuzamosságokat mutat a Piklerével. Ő nagynevű kortársánál kevésbé
ismert, bölcseletileg azonban alighanem mélyebb szereplő. Egész életét
a bölcseleti tudományosság központjaitól távol éli le – előbb vidéki,
majd fővárosi középiskolai tanár –, csak élete alkonyán jut szakmai
elismeréshez. Mindkét főműve – időelméleti nagymonográfiája és
lélektani összefoglalása – határozottan antimetafizikus, az empirikus
tudományosság adatait közvetlenül mozgósító, elkötelezetten
pozitivista munka. Törekvései a kortársi pozitivizmus
ismeretfilozófiájának és lélektanának eredményeire támaszkodnak, ám
rendkívül eredeti gondolatmeneteket vonultatnak föl: pszichológiája
például – a pszichikum jelenségeit az emberi viselkedés
megnyilvánulásain keresztül igyekezvén megragadni – bizonyos
értelemben tehát egyenesen a behaviorizmust előlegezi meg.
Munkásságára ugyanakkor sajátos megkésettség árnya vetül. Az új
században – legújabb értelmezőjének szellemes meghatározása szerint –
a pozitivizmus „utolsó bozótharcosainak” egyikévé válik (Mester, 2011,
245.): nem hajlandó tehát tudomást venni a korszak megváltozott, az
újidealizmus különféle áramlatai által kialakított bölcseleti
légköréről.
Az újidealizmus hulláma
Merthogy a korszak bölcseleti légköre alig néhány esztendő alatt
megváltozik. Leegyszerűsítve – de különösebb túlzás nélkül –
fogalmazva: amíg úgy 1900-ban lényegében mindenki elkötelezetett
pozitivista, addig 1920-ra gyakorlatilag mindenki lelkes
antipozitivistává válik. A hazai bölcseletben rövid időn belül afféle
Gestalt-váltás megy végbe: amit a filozófusok mindaddig egyféleképpen
láttak, azt most egyszerre másféleképpen kezdik látni. A pozitivizmus
– az európai hatástörténethez képest nálunk egyébként jelentősen
tovább tartó – hegemóniájának megszűntével a századfordulótól
egyszerre jelenik meg tehát az antipozitivista „újidealizmus”
különféle áramlatainak hatása. Megélénkül a Nietzsche-, megindul a
Bergson-recepció, elterjednek a neokantiánus és az életfilozófiai
irányok különböző változatai, befogadóra talál a bolzanoi logika, a
meinongi tárgyelmélet és a husserli fenomenológia.
Immár közelebbi tárgyunkra térve, előadásunk
föltevése, hogy az újidealista korérzékelés meghonosításában
kiemelkedő szerepet játszik az említett két csoportosulás: a
kolozsvári Böhm-kör a századfordulón és a budapesti Lukács-kör a tízes
években. Böhm Károly és tanítványai a badeni neokantiánus iskola
eredményeivel rokon értékfilozófiát dolgoznak ki (Perecz, 1998),
Lukács György és követői – előbb A Szellem folyóirat szerzői, utóbb a
Vasárnapi Kör tagjai – részben kantiánus, részben életfilozófiai
fogalmi keretbe foglalt etikai idealizmust képviselnek (Karádi, 1980).
Böhm és tanítványai
Az állítás, el kell ismernünk, Böhm esetében némi argumentációra
szorul. Böhm jóval korábbi generációhoz tartozik, mint Lukács – még a
19. század első felében, 1846-ban születik –, a pozitivizmust –
szemben a bármifajta pozitivista törekvést legelső teoretikus
kísérleteitől kezdve azonnal mélységes ellenszenvvel figyelő Lukáccsal
– legitim irányzatnak, sőt a par excellence tudományos filozófia
lehetséges alapjának tekinti. Rendszerének eredeti terve, ismeretesen,
épp a pozitivizmus és a kantianizmus összeegyeztetésének – Kant
„comte-izálásának” – gondolatára épül. A Comte-tal kiegészített
Kanttal eredetileg a korai – pozitivisztikus-antimetafizikus –
neokantianizmus programját kívánja végrehajtani: a tapasztalat
határait megállapító Kant és a tapasztalat adatait rendszerbe foglaló
Comte összekapcsolását szeretné elvégezni. Ráadásul – rendszerének
minden tényleges változása dacára –, élete végéig fenntartja a
meggyőződését, hogy a filozófiának a pozitív tudományok szolid
alapjára kell épülnie, illetve megőrzi a homályosnak érzett – sőt, a
„misztikával” rokonnak gondolt – metafizikával szembeni idegenkedését.
Idegenkedése abban is
|
|
megnyilvánul, hogy a bölcselet újabb, metafizikai
fejleményeit kifejezett ellenszenvvel figyeli: homályos
„balsejtelmeket” (Mester, 2007) fogalmaz meg velük kapcsolatban.
Mindez igaz, kétségtelenül. Csakhogy maga a
rendszer, amelyet indulásának rövid bölcseleti kaleidoszkópját maga
mögött hagyva, érett gondolkodóként, lényegében folyamatosan, három
évtizeden keresztül szakadatlan továbbépít, éppenséggel a
pozitivizmustól fokozatosan eloldódó, a metafizikai iránt ellenben
mindinkább nyitott konstrukció lesz. Szándéka szerint egyetlen
rendszeren dolgozik mindvégig, ez az egyetlen rendszer azonban az
elkészült művek felől tekintve két rendszernek látszik. Az egyik az
említett, az indulásának idején megfogalmazott, a kantianizmus és a
pozitivizmus összeegyeztetésével kísérletező,
pozitivista-antimetafizikai szisztéma, a másik a gondolkodásának
átalakulása nyomán kibontakozó, a badeni neokantiánusok törekvéseivel
rokon értékfilozófiához eljutó, újidealista, a metafizika iránt
nyitott konstrukció. Böhm szellemi fejlődésútja ebben az értelemben
paradigmatikusnak mondható: maga is követi korszaka – az előző század
utolsó harmada és az új első évtizede – kontinentális filozófiájának a
pozitivizmustól az újidealizmusig ívelő, hatalmas fordulatát.
A korábbi rendszer alapfogalmával, az „öntéttel” –
az öntudatos és öntudatlan lelki tevékenységek funkcionális
egységével, a folyamatosan tevékeny szellem maga-kifejtésével –
szemben az új rendszer fundamentálfilozófiai kategóriája a „projekció”
lesz. A projekciótan szerint a szellem öntudatlan projekciói a létező
valóságot alkotják meg, tudatos projekciói viszont a megteremtendő
értékvilágot írják elő. A böhmi rendszer ez utóbbi ponton alakul át
pozitív naturalista bölcseletből normatív érvényességfilozófiává: a
„való” mellett tehát kibontakozik a „kellő”, az ontológia mellett
előtűnik a deontológia, a megismerés mellett megjelenik az értékelés.
A körvonalazódó értékelmélet egyszerre látszik antropológiának,
történetfilozófiának és kultúrfilozófiának. Az antropológia az
absztrakt emberkép fundamentumává teszi az értékproblémát, a
történetfilozófia az ember- és kultúrfejlődés kibontakozását építi az
értékek belső dialektikája, a kultúrfilozófia pedig a különböző
kultúrszférákat magyarázza az értékek tipológiája segítségével.
A böhmi rendszer végeredménye ilyenformán
kriticista értékelméletbe ágyazott, történet- és kultúrfilozófiává
táguló transzcendentálfilozófia. Szintetizáló jellegével és sokféle
területen érvényesülő magyarázóerejével ez lesz az a rendszer, amely
rendkívüli hatást gyakorol Böhm közvetlen tanítványaira, a
megszerveződő Erdélyi Iskola tagjaira.
Az iskola Böhm kései bölcseletének megfelelően a
badeni neokantiánusokkal rokon értékfilozófiai programmal indul tehát.
Tagjai a neokantianizmus előfeltevéseivel és kategóriarendszerével
fognak munkához: filozófiájukat normatív módon értelmezik,
transzcendentálfilozófiai keretbe foglalt értékfilozófiaként
határozzák meg, és hangsúlyozottan elhatárolják a
pozitív-naturalista-relativista irányzatoktól. A törekvés, a maga
társadalmi-tudományos optimizmusával, magabiztos fejlődéshitével és a
szilárd értékvilág-bizonyosságával, a tízes években még
problémamentesen képviselhető, a húszas évektől, a szellemtörténeti
korérzékelés kibontakozása nyomán azonban mind aggályosabbá válik. A
világháború végével a neokantianizmus az európai–német filozófiában
hirtelen összeomlik, a magyar filozófiában pedig lassú visszavonulásba
kezd. Az Erdélyi Iskola tagjai közül az eredeti program mellett csak
néhányan tartanak ki: a többség vagy hallgatólagosan, vagy
programatikusan új irányok felé tájékozódik. Ilyenformán – noha a
résztvevők identitásának hosszú ideig része marad saját tanítványi
tudatuk és a mester emlékének életben tartását a halála után két
esztendővel megalapított Böhm Károly Társaság is segíti –, az Erdélyi
Iskola története, lehet mondani, az Erdélyi Iskola fokozatos
fölbomlásának, a neokantianizmus lassú plauzibilitásvesztésének
története.
Lukács és követői
Míg Böhm, ha megkésve is, de el tudja foglalni a maga helyét az
akadémiai-egyetemi tudományosságban, addig a pályakezdő Lukács
határozottan kívül áll az egész hivatalos intézményrendszeren, és
tudatosan nem kapcsolódik egyetlen intézményes törekvéshez sem. A
korabeli magyar filozófia a nagy nyugati filozófiákhoz – elsősorban a
közvetlen mintaként szolgáló német filozófiához – képest
elmaradottnak, meghatározó pozitivista iránya a nyugati tendenciákhoz
képest megkésettnek nevezhető. (Perecz, 2004) Lukács hangsúlyozott
distanciát tart ettől az elmaradottságától és megkésettségétől: a
filozófusszerepről alkotott elképzeléseivel, filozófiafölfogásával és
szellemi törekvéseivel egyaránt kívül helyezi magát a korszak
hivatalos magyar filozófiai intézményrendszerének keretein. Pályáját,
ismeretesen – megsemmisítésre ítélt szépirodalmi kísérletek után –,
impresszionista modorú színikritikákkal kezdi meg, egyetemi
tanulmányait nem a bölcsészkaron, hanem a jogi karon folytatja,
filozófiafölfogása egész premarxista korszakában ingadozik a
szisztematikus-tudományos beállítottság és az esszéisztikus-irodalmias
orientáció között (Congdon, 1983).
Legjelentősebb kezdeményezései – előbb A Szellem
című folyóirat, utóbb a Vasárnapi Kör létrehozása – kettős értelmezési
keretben helyezhetők el. Intézményesen egyfajta „ellenkulturális”
orientációt képviselnek: a hivatalos filozófiai intézményrendszer
radikális bírálatára épülnek. Irányzatilag hangsúlyozott
antipozitivista-„újidealista” beállítódást testesítenek meg: a
kortársi hivatalos filozófiatudomány pozitivizmusának éles kritikáján
alapulnak (Gluck, 1985; Perecz, 2008).
Lukács korábbi vállalkozása, A Szellem megindítása
nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy a pályakezdő gondolkodó nem talál
törekvései számára megfelelő megnyilvánulási fórumot. A hivatalos
filozófiatudomány korabeli közlönyeit – az Athenaeum-ot, illetve A
Magyar Filozófiai Társaság Közleményei-t – a lapos pozitivizmus
orgánumának, illetve a bölcseleti elmaradottság szomorú
megnyilvánulásának tekinti. A korszak ellenkultúrájának folyóirataival
közelebbi kapcsolatot tart ugyan, egymástól különböző okokból azonban
egyik sem válik sajátképpeni orgánumává: a Huszadik Század-ot a
pozitivista beállítottság, a liberális evolucionizmus – általában: az
optimista világnézet – teszi idegenné a számára, a Nyugat-ban az
impresszionisztikus szubjektivizmust és az értékrelativizmust találja
ellenszenvesnek. A Szellem, a szerkesztőtársával, Fülep Lajossal
együtt szerkesztett orgánum a kortárs német bölcseleti szemlét, a
Logos-t tekinti mintájának. A hivatalos egyetemi-akadémiai
tudományosságtól hangsúlyozottan független orgánumnak a szerkesztők
kettős feladatot szánnak: a hazai filozófiai kultúra terjesztésének,
illetve az antipozitivista-metafizikai újidealizmus térhódításának
elősegítését. A két feladat felfogásuk szerint nem különül el, hanem
szorosan összekapcsolódik egymással: a gazdag és élénk filozófiai
kultúra hiányáért ugyanis az antimetafizikus pozitivizmust tekintik
felelősnek, a hiány megszüntetését ezért éppen az újmetafizikától
várják. A folyóirat azonban igen rövid életűnek bizonyul, technikai
problémáknak és szemléleti ellentéteknek egyként betudható okokból,
egyetlen évfolyamot sem ér meg: 1911 elején indul, s még ugyanazon
évben megszűnik – a márciusi első számot mindössze a decemberi második
szám követi.
Lukács másik jelentős kezdeményezése, a Vasárnapi
Kör hasonlóképp az ellenkultúra megnyilvánulásaként, az
antipozitivista „újidealizmus” fórumaként jelentkezik: a magyar
progresszión belül új utat kereső generáció baráti csoportosulásaként
indul el. Ahogy A Szellem a hiányzó bölcseleti orgánum megteremtésének
kísérleteként fogható föl, mutatis mutandis, a Vasárnapi Kör a
filozófia intézményes – akadémiai-egyetemi – művelésének afféle
kritikáját nyújtja. A kör – ahogy a résztvevők emlegetik: ez az
„ideális filozófiai akadémia” – találkozásai 1915 őszén, Lukács
Heidelbergből való kényszerű és időleges hazatérése után kezdődnek,
vasárnap délutánonként – innen a „vasárnaposok” megjelölés –, Balázs
Béla budai lakásán. A beszélgetéseket a spontaneitás jellemzi, az
összejövetelek mégis határozott irányt mutatnak: a meghívottak
valamennyien kifejezetten metafizikai érdeklődésűek, új résztvevő csak
jelölés nyomán csatlakozhat a társasághoz, minden tagnak vétójoga van.
A kezdetben bármely intézményesítettséget nélkülöző összejövetelek
másfél év múltán, 1917 elején szervezettebbé válnak, és a nyilvánosság
elé lépnek: a Vasárnapi Körből kialakul a Szellemi Tudományok Szabad
Iskolája. Az Előadások a szellemi tudományok köréből címet viselő
vállalkozás programjában – hangsúlyozottan nem népszerűsítő szándékkal
– az „új spiritualizmus” és „idealizmus” világnézetének terjesztését
tűzi célul. Az előadók csaknem valamennyien a kör tagjai.
Mind a Vasárnapi Kör, mind a belőle kinövő Szellemi
Tudományok Szabad Iskolája világnézete egyfajta „etikai idealizmusnak”
nevezhető (Karádi, 1980, 27.). Mindkét szerveződés határozott
pozitivizmus- és impresszionizmusellenessége mélyén dualista világkép
fedezhető föl: a „közönséges élet” és a valódi „értékvilág”
szembeállítása húzódik meg. A beállítás nem rendszeres-teoretikus
kifejtésben kap hangot: hol életfilozófiai, hol kantiánus fogalmi
keretben szólal meg. A dualista konstrukció Lukácsnál nyeri el
legszubtilisebb formáját: ennek kategoriális hálójában az „élet” és a
„lélek” metafizikai fogalma áll egymással szemben. Eszerint az élet a
közönséges, inautentikus lét, a lélek pedig a valódi, autentikus lét.
Az élet a külső, mechanikus, emberidegen erők világa: az intézmények
és konvenciók halott szükségszerűségeinek birodalma. A lélek az emberi
világ szubsztanciája és az autentikus individualitás: a minden
személyiséget önértékké emelő, megismételhetetlenné és pótolhatatlanná
tevő magot képezi tehát (Márkus, 1997). A szembeállítás meghatározza a
csoportosulásnak mind esztétikai, mind etikai, mind politikai
felfogását. Esztétikai tekintetben az életből kinövő, az életet mégis
meghaladni képes mű fogalmához vezet el. Etikailag a kötelesség kanti
és a szeretet dosztojevszkiji etikájának szembeállítása következik
belőle. Politikailag pedig előbb az élet inautentikus szférájának
érzett politikum éles elutasítása, majd – a csoportosulás meghatározó
tagjai számára – a valóság teljes megváltoztatásának ígéretét kínáló
bolsevik politika fölvállalása lesz a következménye (Kettler, 1967,
18–27.).
•
A múlt század elejének Böhm-iskolája és Lukács-köre, hadd húzzuk alá
még egyszer befejezésképp, egymáshoz hasonló szerepet játszik a hazai
bölcselet fejlődésében. Mindkettő számottevően járul hozzá a
pozitivizmus hegemóniájának megtöréséhez és az újidealista
korérzékelés meghonosításához. Mindkettő olyan csoportosulást képez
(az előbbi intézményesen formalizáltabb jelleggel, az utóbbi inkább
laza baráti körhöz hasonló keretek között), amelyik szervesíteni
próbálja a filozófiát a magyar kultúrában: mindkettő a filozófiai
tradícióteremtés műhelye tehát. Böhm és Lukács, persze, sem
közvetlenül, sem akár közvetve nem kapcsolódik egymáshoz. Böhm,
bizonyosak lehetünk benne, Lukács nevét sem ismeri: amikor meghal,
1911-ben, az ifjú metafizikus mögött még csaknem kizárólag
folyóirat-közlemények állnak, egyetlen könyve, esszékötetének magyar
nyelvű kiadása jelent meg csupán. Ha hallana róla, valószínűleg
valamiféle aggályosan híg esszéistának és gyanúsan ködös fecsegőnek
gondolná a pályakezdő fiatalembert. Lukács ellenben, ez is föltétlenül
így van, bizonyosan hallott Böhmről, jogi tanulmányait Kolozsvárott
fejezi be ugyanis 1906-ban, a kolozsvári filozófiaprofesszor
legsikeresebb éveinek egyikében: ugyanakkor írásban soha nem tesz akár
rövid utalást sem a kolozsvári professzorra. Föltehetően nem tekinti
egyébnek ötlettelen és gondolattalan, menthetetlenül unalmas és
reménytelenül száraz katedrafilozófusnál.
A tradíciók nem kapcsolódnak tehát egymáshoz. A mai filozófiatörténész
feladata, hogy kapcsolatot állapítson meg közöttük, az
antipozitivizmus egyazon áramában helyezve el őket.
Kulcsszavak: Böhm Károly, Lukács György, magyar filozófiatörténet,
pozitivizmus, újidealizmus.
IRODALOM
Congdon, Lee (1983): The Young Lukács.
University of North Carolina Press, Chapel Hill
Gluck, Mary (1985): Georg Lukács and His
Generation, 1900–1918. Harvard University Press, Cambridge, Mass. •
WEBCÍM >
Karádi Éva (1980): A Vasárnapi Kör
világnézete. In: Karádi Éva – Vezér Erzsébet (szerk.): A Vasárnapi
Kör: Dokumentumok. Gondolat, Budapest, 24–41.
Kettler, David (1967): Marxismus und
Kultur: Mannheim und Lukács in den ungarischen Revolutionen 1918/19.
Luchterhand, Neuwied/Berlin
Kibédi Varga Sándor (1980 [1939]): Magyar
és német filozófia: Az erdélyi és bádeni iskola. In: Kibédi Varga
Sándor: A szellem hatalma. Aurora Könyvek. München, 55–67. •
WEBCÍM >
Loss Sándor (1995): A jogbölcselet és a
lélektan vonzáskörében: Pikler Gyula társadalom- és jogbölcselete. In:
Szabadfalvi József (szerk.): Portrévázlatok a magyar jogbölcseleti
gondolkodás történetéből: Pulszky, Pikler, Somló, Moór, Horváth, Bibó.
Prudentia Iuris sorozat. Bíbor, Miskolc, 45–62.
Mannheim Károly (1980 [1918]): Lélek és
kultúra. In: Karádi Éva–Vezér Erzsébet (szerk.): A Vasárnapi Kör:
Dokumentumok. Gondolat, Budapest. 186–202.
Márkus György (1997 [1973]): A lélek és az
élet: A fiatal Lukács és a »kultúra« problémája. In: Kardos András
(szerk.): A Budapesti Iskola: Tanulmányok Lukács Györgyről II.
(Alternatívák). Argumentum–Lukács Archívum, Budapest, 36–68.
Mester Béla (2007): „Nyilván »angyalkák«
leszünk”: Böhm Károly balsejtelmei a következő nemzedék
filozófiájáról. Pro Philosophia Füzetek. 52, 3–11.
Mester Béla (2011): Az akarat mint képzet.
In: Laczkó Sándor (szerk.): Lábjegyzetek Platónhoz 9: Az akarat. Pro
Philosophia Szegediensi Alapítvány–Magyar Filozófiai Társaság–Státus,
Szeged, 244–252.
Perecz László (1998): Túl a
neokantianizmuson: Vázlat az Erdélyi Iskoláról. Pro Philosophia
Füzetek. 13–14. 219–235.
Perecz László (2003): Túl az
iskolafilozófián: A Pauer–Kármán-vitáról. In: Mészáros András
(szerk./red.): Iskolai filozófia Magyarországon a XVI–XIX. században.
Školská filozofia v Uhorsku v XVI–XIX. stročí. Dialógus Könyvek.
Edícia Dialógy. Kalligram–A Magyar Köztársaság Kulturális
Intézete/Kultúrny inštitút Mad’arskej republiky, Pozsony/Bratislava,
145–152.
Perecz László (2004): A magyar filozófiai
intézményrendszer kialakulása. In: Mester Béla – Perecz László
(szerk.): Közelítések a magyar filozófia történetéhez: Magyarország és
a modernitás. Recepció és kreativitás. Áron, Budapest. 40–74.
Perecz László (2008): The Background
Scenery: “Official” Hungarian Philosophy and the Lukács Circle at the
Turn of the Century. Studies in East European Thought. 60, 1–2, 31–43.
Somos Róbert (1999): Pauler Ákos élete és
filozófiája. Paulus Hungarus–Kairosz, Budapest
LÁBJEGYZET
* Ez az esszé eredetileg a
VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Filozófia szekciójának
nyitóelőadásaként hangzott el, Kolozsvárt, 2011. augusztus 23-án.
<
|
|