A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 AZ ANTIPOZITIVIZMUS ÁRAMÁBAN*

    A BÖHM-ISKOLA ÉS A LUKÁCS-KÖR A SZÁZADELŐN

X

Perecz László

az MTA doktora, egyetemi tanár, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem;

szerkesztő, Magyar Tudomány

pereczl(kukac)hotmail.com

 

„Fejtegetéseinknek erről a pontjáról immár világos képet alkothatunk magunknak Böhmnek és az erdélyi iskolának értékfilozófiai jelentőségéről. Az értékelő tudat fejlődési stádiumainak feltárása és a köztük lévő összefüggés tisztázása, az önérték fogalmának felismerése és az értékelés gerincfogalmává avatása épp oly maradandó érdem, mint az egyes értékfajok természetének elemzésében elért eredményeik.”
Kibédi Varga Sándor (1980, 65.)

„Azt mondhatnám talán, hogy egy bizonyos normativizmus jellemzi etikai és esztétikai meggyőződéseinket – de nem az akadémikusság szabálykövetelése –, világnézetünkben pedig egy metafizikára törekvő idealizmus, mely azonban semmitől sem áll távolabb, mint a pozitív vallások ama bizonyos kényszerült idealizmusától.”
Mannheim Károly (1980, 188.)
 


Kibédi Varga Sándor, bár az egyik tanítvány tanítványaként maga is a Böhm-iskola kései követőjének számít, az utókor perspektívájából veszi szemügyre és a történész módszereivel vizsgálja meg tárgyát: az „erdélyi” és a badeni iskolát párhuzamba állító, 1939-es előadásában méltatja így Böhm Károlynak és tanítványainak értékfilozófiai munkásságát. Mannheim Károly viszont a korabeli résztvevő hangján szólal meg és a programalkotó társ jogán beszél a maga szellemi közösségéről: a Lukács-kör intézményesítési kísérletének, a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájának második szemeszterén, 1917 őszén elhangzott programelőadásában fogalmazza meg ekképpen a „vasárnapos” közösség idealista-metafizikus világnézeti törekvéseit.

Minket most éppen az érdekel, ami a két képben közös: a szellemtudományos axiológia és az etikai idealizmus határozott antipozitivista tendenciája. Előadásunk tárgya tehát: a századelő Böhm-iskolájának és Lukács-körének szerepe az antipozitivista korérzékelés meghonosításában.
A gondolat, meglehet, elsőre talán meghökkentőnek tűnik, törekedni fogunk azonban érvelni mellette. Együtt emlegetni Böhm Károlyt és Lukács Györgyöt, és párhuzamba állítani egymással a tanítványaikat, ugye, szokatlannak minősíthető: legalábbis, mondjuk így, sem a mesterek, sem a tanítványaik szempontjából nem tűnik plauzibilis vállalkozásnak.

Böhm és Lukács? Böhm Károly a magyar filozófiatörténeti hagyomány sokáig elfeledett, sőt feledésre ítélt, majd éppen mostanában újrafölfedezni kezdett alakja, a tizenkilencedik század utolsó harmadának és a huszadik század első évtizedének tevékeny gondolkodója, szolid kései rendszeralkotó. Lukács György a magyar filozófia vitathatatlanul legkiemelkedőbb személyisége, a hazai bölcseleti hagyomány alighanem legjelentősebb és az egyetemes európai kánonba talán egyetlenként beletartozó szereplője, az egész huszadik századon végigívelő hatású filozófus. Böhm neve manapság nemigen mond semmit még a műveltnek számító átlagértelmiségi számára sem, Lukács ellenben még mostanában is széles körben szenvedélyes érzelmeket – azaz: dühödt gyűlölségeket – képes kiváltani.

Böhm-iskola és Lukács-kör? A Böhm-iskola – az eredetileg Erdélyi Iskolaként, az utóbbi időben mind gyakrabban Kolozsvári Iskolaként emlegetni szokott csoportosulás – Böhm egyetemi tanítványi köréből alakul. Böhm maga ugyan, tudvalévően, nincs felhőtlen viszonyban az intézmények világával, az akadémiai-egyetemi tudományosság hivatalos intézményei ugyanis jó ideig nem ismerik el a munkásságát: évtizedekig középiskolai tanárságra kényszerül, professzori aspirációja kudarcot vall, akadémiai pályamunkái sikertelenek maradnak. Ötvenévesen lesz egyetemi tanár és az akadémia levelező tagja, ötvenöt évesen választják a filozófiai társaság alelnökévé. A megkésett elismerésekkel azonban mégis bekerül a tudományosság hivatalos intézményrendszerébe: a kolozsvári professzúra éppenséggel élete legtermékenyebb korszakát fogja eredményezni. Nos, iskolája ekkor szerveződik meg: élete utolsó másfél évtizedének előadásait látogató hallgatóiból alakul ki. Résztvevői a jelesebb tanítványai lesznek, maguk is valamennyien intézményesen jól pozicionált szereplők: a két háború közötti korszak protestáns filozófus- és teológusnemzedékének megbecsült alakjai.

A Lukács-kör – ez a Böhm-iskolához képest jóval kevésbé intézményesedett csoportosulás – Lukács század eleji baráti hálózatából szerveződik. Lukácsot, ismeretesen, nemhogy harmonikus viszony nem fűzi a korabeli intézményrendszerhez: ifjúkori munkássága nem csupán a hivatalos intézményeken kívül születik meg – egyenesen azok ellenében jön létre. Lukács a magyar századelő „ellenkultúrájának” áramában indul: teljesítménye az önmagukat a kiüresedettnek és elidegenedettnek érzett hivatalos kulturális intézményrendszerrel szemben megfogalmazva színre lépő törekvések sorában értelmezhető. Neki, lehet mondani, sem filozófiafölfogása, sem szerepelképzelései, sem szellemi törekvései nem illenek a korszak – általa elmaradottnak érzett – hivatalos filozófiai intézményrendszerének keretei közé: hangsúlyozottan distanciát tartanak azoktól. Habilitációs kísérletei mind a budapesti, mind a heidelbergi egyetemen kudarcot vallanak: a hivatalos intézmények helyett maga teremt önmagának saját szellemi kört. Szellemi körének tagjai legjelentősebb kezdeményezéseinek – előbb rövid életű folyóiratának, utóbb „vasárnapos” baráti társaságának – a résztvevői: később, a forradalmak bukása utáni emigrációjukban egymástól jelentősen eltérő szellemi irányok felé forduló, ám valamennyien nemzetközi hírnevet szerzett gondolkodók.

Írásunk két gondolatmenetre tagolódik. Előbb, pár vonással, a pozitivizmus századvégi hegemóniájának képét rajzoljuk meg, külön fölvillantva néhány kiemelkedő szereplő alakját. Utóbb, részletesebben, egyrészt a Böhm-iskola, másrészt a Lukács-kör hozzájárulását vázoljuk az újidealista korérzékelés hazai elterjesztéséhez és evvel az említett pozitivista hegemónia megszüntetéséhez. Érvelésünk facitja, megelőlegezve, hogy a hazai filozófiai fejlődés e fontos szerepét a két csoportosulás épp azért képes eljátszani, mert csoportosulások – mindkettő a tradíciókban olyannyira szűkölködő magyar filozófiában a tradícióteremtés kísérletével szolgál tehát.


A pozitivizmus hegemóniája


Kiindulópontunk, ismételjük, a századvég pozitivizmusa. Ekkorra monopolhelyzetét talán már elveszíti – a befejeződő század utolsó évtizedében már föltűnnek az antipozitivista tendenciák –, hegemóniáját mindenesetre megőrzi, sőt, a századelőn, a szociológia tudományának hazai intézményesülésével recepciójának újabb hulláma is megindul. A korszak közmeggyőződésének alapja tehát változatlanul a pozitivizmus marad: nem egyszerűen a filozófiai irányzatok egyikeként, hanem ennél átfogóbb, világnézet-meghatározó ideológiaként. Filozófiai alakja abban az általánosan elterjedt nézetben ölt testet, hogy a filozófiai kérdések közvetlenül tudományos kérdésekké alakíthatók, s mint tudományos kérdések véglegesen meg is válaszolhatók. Szcientizmus, metafizikaellenesség, haladáshit, a természettudomány megismerési mintaként történő fölfogása, az egységes tudomány eszménye: ezek így együtt a korszak széles körben osztott meggyőződései.

A pozitivista meggyőződés-együttes, mondjuk újra, a korszakban szerfölött elterjedtnek mondható, a korszak véget értével azonban meglepően gyorsan plauzibilitását veszti. A korszakban tehát csaknem mindenki osztja – legyen kevésbé jelentős vagy jelentős gondolkodó –, a korszak végeztével azonban csaknem mindenki túllép rajta –, aki mégis kitart mellette, a kortársak szemében afféle idejét múlta csodabogárnak tűnik föl.

Hogy érthetővé váljon, miről beszélünk, négy nevet említünk: Pauer Imréét, Pauler Ákosét, Pikler Gyuláét és Posch Jenőét. Az előbbi kettő a pozitivista meggyőződés-együttes színvonalkülönbségeire, az utóbbi kettő a pozitivizmus plauzibilitásvesztésével előálló kényszerű anakronizmusra szolgál példával.

Pauer Imre a pozitivista projekt kétségkívül szerényebb színvonalú változatát valósítja meg. Az ő neve manapság jobbára csupán a hazai filozófiai múlt specialistáinak számára ismerős, pedig annak idején, a maga korszaka szerfölött aktív és meghatározó intézményes pozícióit birtokló szereplőjének számít. A pozitivizmus recepciójának szorgalmas, ám kevéssé eredeti munkása, akinek az életútja látványos sikertörténet, életműve pedig egy közepes képességű ember rendkívüli szorgalmáról tanúskodik. Legfontosabb munkái – a több kiadást is megérő, háromkötetes, pszichológiából, logikából és metafizikából álló bölcseleti propedeutikája, illetve a voltaképpeni főműve, a Gorove-díjjal jutalmazott etikája – nem a pozitivizmus valamiféle alkotó átvételében jeleskednek: mint már a velük szemben megfogalmazott korabeli plágiumvádak is mutatják (Perecz, 2003), éppenséggel inkább a kiválasztott nyugati pozitivista szerzők közvetlen, reflektálatlan és szolgamód önállótlan átültetése jellemzi őket.

Pauler Ákos, a másik oldalon, nyilvánvalóan a pozitivizmus színvonalasabb megvalósításával szolgál. A két háború közötti korszak hivatalos bölcseletének meghatározó szereplőjeként – egyszerre szakmailag legpozicionáltabb és gondolatilag legjelentősebb gondolkodójaként – ő egyébként, ugye, tiszta logikai idealizmusával szerepel a hazai filozófiai kánonban. Indulásának éveit azonban a pozitivizmus befolyásolja: gyerekkori metafizikai rokonszenveit háttérbe szorítva, mintegy évtizedre a pozitivizmus elkötelezettje lesz. A pozitivizmus melletti – részben a családi örökség hatására, részben a természettudományok iránti rokonszenv nyomán, részben pedig az egyetemi tanulmányok befolyása következtében bekövetkező – döntése mindenesetre, a bölcselő monográfusának érvelése meggyőzőnek tűnik, szerves „gondolati fejlődés” eredménye (Somos, 1999, 27.). A pálya pozitivista főműve, a természetfilozófia fogalmának szentelt doktori disszertáció – a maga pszichologista alapelvének, az „alany-tárgy korrelativitása” tanának következetes kifejtésével – éppenséggel a magyar filozófiai pozitivizmus legmagasabb színvonalú változatát nyújtja.

Pikler Gyulát a hazai szociológiai pozitivizmus legszínvonalasabb képviselőinek egyikeként szokás számon tartani. Főművében, a jog keletkezéséről és fejlődéséről írott monográfiájában kidolgozott „belátásos elméletével” a pozitivizmus organicista társadalomfölfogásának hatásos koncepcióját alkotja meg. A századelő hazai közegében szükségképp a progresszió melletti és a reakció elleni közvetlen állásfoglalássá alakuló elméletét teoretikusan megalapozandó, pályája második felében fiziológiai lélektani kutatásokba kezd. Ez a pszichológiai munkásság azonban hiába születik javarészt német nyelven: szerzőjüket a korszak kibontakozó új társadalomelméleti-szociológiai paradigmájától mind messzebb távolítják (Loss, 1995, 56–58.). Fokozatosan önállósuló kutatásai mind kevésbé képesek betölteni a nekik szánt, megalapozó funkciót. Pikler mint kísérleti pszichológus nemzetközi ismertségre tesz szert; mint a természettudományos metodológiát követő pozitivizmus megkésett hívének, munkássága mind anakronisztikusabbá válik.

Posch Jenő pályája sok tekintetben párhuzamosságokat mutat a Piklerével. Ő nagynevű kortársánál kevésbé ismert, bölcseletileg azonban alighanem mélyebb szereplő. Egész életét a bölcseleti tudományosság központjaitól távol éli le – előbb vidéki, majd fővárosi középiskolai tanár –, csak élete alkonyán jut szakmai elismeréshez. Mindkét főműve – időelméleti nagymonográfiája és lélektani összefoglalása – határozottan antimetafizikus, az empirikus tudományosság adatait közvetlenül mozgósító, elkötelezetten pozitivista munka. Törekvései a kortársi pozitivizmus ismeretfilozófiájának és lélektanának eredményeire támaszkodnak, ám rendkívül eredeti gondolatmeneteket vonultatnak föl: pszichológiája például – a pszichikum jelenségeit az emberi viselkedés megnyilvánulásain keresztül igyekezvén megragadni – bizonyos értelemben tehát egyenesen a behaviorizmust előlegezi meg. Munkásságára ugyanakkor sajátos megkésettség árnya vetül. Az új században – legújabb értelmezőjének szellemes meghatározása szerint – a pozitivizmus „utolsó bozótharcosainak” egyikévé válik (Mester, 2011, 245.): nem hajlandó tehát tudomást venni a korszak megváltozott, az újidealizmus különféle áramlatai által kialakított bölcseleti légköréről.


Az újidealizmus hulláma


Merthogy a korszak bölcseleti légköre alig néhány esztendő alatt megváltozik. Leegyszerűsítve – de különösebb túlzás nélkül – fogalmazva: amíg úgy 1900-ban lényegében mindenki elkötelezetett pozitivista, addig 1920-ra gyakorlatilag mindenki lelkes antipozitivistává válik. A hazai bölcseletben rövid időn belül afféle Gestalt-váltás megy végbe: amit a filozófusok mindaddig egyféleképpen láttak, azt most egyszerre másféleképpen kezdik látni. A pozitivizmus – az európai hatástörténethez képest nálunk egyébként jelentősen tovább tartó – hegemóniájának megszűntével a századfordulótól egyszerre jelenik meg tehát az antipozitivista „újidealizmus” különféle áramlatainak hatása. Megélénkül a Nietzsche-, megindul a Bergson-recepció, elterjednek a neokantiánus és az életfilozófiai irányok különböző változatai, befogadóra talál a bolzanoi logika, a meinongi tárgyelmélet és a husserli fenomenológia.

Immár közelebbi tárgyunkra térve, előadásunk föltevése, hogy az újidealista korérzékelés meghonosításában kiemelkedő szerepet játszik az említett két csoportosulás: a kolozsvári Böhm-kör a századfordulón és a budapesti Lukács-kör a tízes években. Böhm Károly és tanítványai a badeni neokantiánus iskola eredményeivel rokon értékfilozófiát dolgoznak ki (Perecz, 1998), Lukács György és követői – előbb A Szellem folyóirat szerzői, utóbb a Vasárnapi Kör tagjai – részben kantiánus, részben életfilozófiai fogalmi keretbe foglalt etikai idealizmust képviselnek (Karádi, 1980).


Böhm és tanítványai


Az állítás, el kell ismernünk, Böhm esetében némi argumentációra szorul. Böhm jóval korábbi generációhoz tartozik, mint Lukács – még a 19. század első felében, 1846-ban születik –, a pozitivizmust – szemben a bármifajta pozitivista törekvést legelső teoretikus kísérleteitől kezdve azonnal mélységes ellenszenvvel figyelő Lukáccsal – legitim irányzatnak, sőt a par excellence tudományos filozófia lehetséges alapjának tekinti. Rendszerének eredeti terve, ismeretesen, épp a pozitivizmus és a kantianizmus összeegyeztetésének – Kant „comte-izálásának” – gondolatára épül. A Comte-tal kiegészített Kanttal eredetileg a korai – pozitivisztikus-antimetafizikus – neokantianizmus programját kívánja végrehajtani: a tapasztalat határait megállapító Kant és a tapasztalat adatait rendszerbe foglaló Comte összekapcsolását szeretné elvégezni. Ráadásul – rendszerének minden tényleges változása dacára –, élete végéig fenntartja a meggyőződését, hogy a filozófiának a pozitív tudományok szolid alapjára kell épülnie, illetve megőrzi a homályosnak érzett – sőt, a „misztikával” rokonnak gondolt – metafizikával szembeni idegenkedését. Idegenkedése abban is

 

megnyilvánul, hogy a bölcselet újabb, metafizikai fejleményeit kifejezett ellenszenvvel figyeli: homályos „balsejtelmeket” (Mester, 2007) fogalmaz meg velük kapcsolatban.

Mindez igaz, kétségtelenül. Csakhogy maga a rendszer, amelyet indulásának rövid bölcseleti kaleidoszkópját maga mögött hagyva, érett gondolkodóként, lényegében folyamatosan, három évtizeden keresztül szakadatlan továbbépít, éppenséggel a pozitivizmustól fokozatosan eloldódó, a metafizikai iránt ellenben mindinkább nyitott konstrukció lesz. Szándéka szerint egyetlen rendszeren dolgozik mindvégig, ez az egyetlen rendszer azonban az elkészült művek felől tekintve két rendszernek látszik. Az egyik az említett, az indulásának idején megfogalmazott, a kantianizmus és a pozitivizmus összeegyeztetésével kísérletező, pozitivista-antimetafizikai szisztéma, a másik a gondolkodásának átalakulása nyomán kibontakozó, a badeni neokantiánusok törekvéseivel rokon értékfilozófiához eljutó, újidealista, a metafizika iránt nyitott konstrukció. Böhm szellemi fejlődésútja ebben az értelemben paradigmatikusnak mondható: maga is követi korszaka – az előző század utolsó harmada és az új első évtizede – kontinentális filozófiájának a pozitivizmustól az újidealizmusig ívelő, hatalmas fordulatát.

A korábbi rendszer alapfogalmával, az „öntéttel” – az öntudatos és öntudatlan lelki tevékenységek funkcionális egységével, a folyamatosan tevékeny szellem maga-kifejtésével – szemben az új rendszer fundamentálfilozófiai kategóriája a „projekció” lesz. A projekciótan szerint a szellem öntudatlan projekciói a létező valóságot alkotják meg, tudatos projekciói viszont a megteremtendő értékvilágot írják elő. A böhmi rendszer ez utóbbi ponton alakul át pozitív naturalista bölcseletből normatív érvényességfilozófiává: a „való” mellett tehát kibontakozik a „kellő”, az ontológia mellett előtűnik a deontológia, a megismerés mellett megjelenik az értékelés. A körvonalazódó értékelmélet egyszerre látszik antropológiának, történetfilozófiának és kultúrfilozófiának. Az antropológia az absztrakt emberkép fundamentumává teszi az értékproblémát, a történetfilozófia az ember- és kultúrfejlődés kibontakozását építi az értékek belső dialektikája, a kultúrfilozófia pedig a különböző kultúrszférákat magyarázza az értékek tipológiája segítségével.

A böhmi rendszer végeredménye ilyenformán kriticista értékelméletbe ágyazott, történet- és kultúrfilozófiává táguló transzcendentálfilozófia. Szintetizáló jellegével és sokféle területen érvényesülő magyarázóerejével ez lesz az a rendszer, amely rendkívüli hatást gyakorol Böhm közvetlen tanítványaira, a megszerveződő Erdélyi Iskola tagjaira.

Az iskola Böhm kései bölcseletének megfelelően a badeni neokantiánusokkal rokon értékfilozófiai programmal indul tehát. Tagjai a neokantianizmus előfeltevéseivel és kategóriarendszerével fognak munkához: filozófiájukat normatív módon értelmezik, transzcendentálfilozófiai keretbe foglalt értékfilozófiaként határozzák meg, és hangsúlyozottan elhatárolják a pozitív-naturalista-relativista irányzatoktól. A törekvés, a maga társadalmi-tudományos optimizmusával, magabiztos fejlődéshitével és a szilárd értékvilág-bizonyosságával, a tízes években még problémamentesen képviselhető, a húszas évektől, a szellemtörténeti korérzékelés kibontakozása nyomán azonban mind aggályosabbá válik. A világháború végével a neokantianizmus az európai–német filozófiában hirtelen összeomlik, a magyar filozófiában pedig lassú visszavonulásba kezd. Az Erdélyi Iskola tagjai közül az eredeti program mellett csak néhányan tartanak ki: a többség vagy hallgatólagosan, vagy programatikusan új irányok felé tájékozódik. Ilyenformán – noha a résztvevők identitásának hosszú ideig része marad saját tanítványi tudatuk és a mester emlékének életben tartását a halála után két esztendővel megalapított Böhm Károly Társaság is segíti –, az Erdélyi Iskola története, lehet mondani, az Erdélyi Iskola fokozatos fölbomlásának, a neokantianizmus lassú plauzibilitásvesztésének története.


Lukács és követői


Míg Böhm, ha megkésve is, de el tudja foglalni a maga helyét az akadémiai-egyetemi tudományosságban, addig a pályakezdő Lukács határozottan kívül áll az egész hivatalos intézményrendszeren, és tudatosan nem kapcsolódik egyetlen intézményes törekvéshez sem. A korabeli magyar filozófia a nagy nyugati filozófiákhoz – elsősorban a közvetlen mintaként szolgáló német filozófiához – képest elmaradottnak, meghatározó pozitivista iránya a nyugati tendenciákhoz képest megkésettnek nevezhető. (Perecz, 2004) Lukács hangsúlyozott distanciát tart ettől az elmaradottságától és megkésettségétől: a filozófusszerepről alkotott elképzeléseivel, filozófiafölfogásával és szellemi törekvéseivel egyaránt kívül helyezi magát a korszak hivatalos magyar filozófiai intézményrendszerének keretein. Pályáját, ismeretesen – megsemmisítésre ítélt szépirodalmi kísérletek után –, impresszionista modorú színikritikákkal kezdi meg, egyetemi tanulmányait nem a bölcsészkaron, hanem a jogi karon folytatja, filozófiafölfogása egész premarxista korszakában ingadozik a szisztematikus-tudományos beállítottság és az esszéisztikus-irodalmias orientáció között (Congdon, 1983).

Legjelentősebb kezdeményezései – előbb A Szellem című folyóirat, utóbb a Vasárnapi Kör létrehozása – kettős értelmezési keretben helyezhetők el. Intézményesen egyfajta „ellenkulturális” orientációt képviselnek: a hivatalos filozófiai intézményrendszer radikális bírálatára épülnek. Irányzatilag hangsúlyozott antipozitivista-„újidealista” beállítódást testesítenek meg: a kortársi hivatalos filozófiatudomány pozitivizmusának éles kritikáján alapulnak (Gluck, 1985; Perecz, 2008).

Lukács korábbi vállalkozása, A Szellem megindítása nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy a pályakezdő gondolkodó nem talál törekvései számára megfelelő megnyilvánulási fórumot. A hivatalos filozófiatudomány korabeli közlönyeit – az Athenaeum-ot, illetve A Magyar Filozófiai Társaság Közleményei-t – a lapos pozitivizmus orgánumának, illetve a bölcseleti elmaradottság szomorú megnyilvánulásának tekinti. A korszak ellenkultúrájának folyóirataival közelebbi kapcsolatot tart ugyan, egymástól különböző okokból azonban egyik sem válik sajátképpeni orgánumává: a Huszadik Század-ot a pozitivista beállítottság, a liberális evolucionizmus – általában: az optimista világnézet – teszi idegenné a számára, a Nyugat-ban az impresszionisztikus szubjektivizmust és az értékrelativizmust találja ellenszenvesnek. A Szellem, a szerkesztőtársával, Fülep Lajossal együtt szerkesztett orgánum a kortárs német bölcseleti szemlét, a Logos-t tekinti mintájának. A hivatalos egyetemi-akadémiai tudományosságtól hangsúlyozottan független orgánumnak a szerkesztők kettős feladatot szánnak: a hazai filozófiai kultúra terjesztésének, illetve az antipozitivista-metafizikai újidealizmus térhódításának elősegítését. A két feladat felfogásuk szerint nem különül el, hanem szorosan összekapcsolódik egymással: a gazdag és élénk filozófiai kultúra hiányáért ugyanis az antimetafizikus pozitivizmust tekintik felelősnek, a hiány megszüntetését ezért éppen az újmetafizikától várják. A folyóirat azonban igen rövid életűnek bizonyul, technikai problémáknak és szemléleti ellentéteknek egyként betudható okokból, egyetlen évfolyamot sem ér meg: 1911 elején indul, s még ugyanazon évben megszűnik – a márciusi első számot mindössze a decemberi második szám követi.

Lukács másik jelentős kezdeményezése, a Vasárnapi Kör hasonlóképp az ellenkultúra megnyilvánulásaként, az antipozitivista „újidealizmus” fórumaként jelentkezik: a magyar progresszión belül új utat kereső generáció baráti csoportosulásaként indul el. Ahogy A Szellem a hiányzó bölcseleti orgánum megteremtésének kísérleteként fogható föl, mutatis mutandis, a Vasárnapi Kör a filozófia intézményes – akadémiai-egyetemi – művelésének afféle kritikáját nyújtja. A kör – ahogy a résztvevők emlegetik: ez az „ideális filozófiai akadémia” – találkozásai 1915 őszén, Lukács Heidelbergből való kényszerű és időleges hazatérése után kezdődnek, vasárnap délutánonként – innen a „vasárnaposok” megjelölés –, Balázs Béla budai lakásán. A beszélgetéseket a spontaneitás jellemzi, az összejövetelek mégis határozott irányt mutatnak: a meghívottak valamennyien kifejezetten metafizikai érdeklődésűek, új résztvevő csak jelölés nyomán csatlakozhat a társasághoz, minden tagnak vétójoga van. A kezdetben bármely intézményesítettséget nélkülöző összejövetelek másfél év múltán, 1917 elején szervezettebbé válnak, és a nyilvánosság elé lépnek: a Vasárnapi Körből kialakul a Szellemi Tudományok Szabad Iskolája. Az Előadások a szellemi tudományok köréből címet viselő vállalkozás programjában – hangsúlyozottan nem népszerűsítő szándékkal – az „új spiritualizmus” és „idealizmus” világnézetének terjesztését tűzi célul. Az előadók csaknem valamennyien a kör tagjai.

Mind a Vasárnapi Kör, mind a belőle kinövő Szellemi Tudományok Szabad Iskolája világnézete egyfajta „etikai idealizmusnak” nevezhető (Karádi, 1980, 27.). Mindkét szerveződés határozott pozitivizmus- és impresszionizmusellenessége mélyén dualista világkép fedezhető föl: a „közönséges élet” és a valódi „értékvilág” szembeállítása húzódik meg. A beállítás nem rendszeres-teoretikus kifejtésben kap hangot: hol életfilozófiai, hol kantiánus fogalmi keretben szólal meg. A dualista konstrukció Lukácsnál nyeri el legszubtilisebb formáját: ennek kategoriális hálójában az „élet” és a „lélek” metafizikai fogalma áll egymással szemben. Eszerint az élet a közönséges, inautentikus lét, a lélek pedig a valódi, autentikus lét. Az élet a külső, mechanikus, emberidegen erők világa: az intézmények és konvenciók halott szükségszerűségeinek birodalma. A lélek az emberi világ szubsztanciája és az autentikus individualitás: a minden személyiséget önértékké emelő, megismételhetetlenné és pótolhatatlanná tevő magot képezi tehát (Márkus, 1997). A szembeállítás meghatározza a csoportosulásnak mind esztétikai, mind etikai, mind politikai felfogását. Esztétikai tekintetben az életből kinövő, az életet mégis meghaladni képes mű fogalmához vezet el. Etikailag a kötelesség kanti és a szeretet dosztojevszkiji etikájának szembeállítása következik belőle. Politikailag pedig előbb az élet inautentikus szférájának érzett politikum éles elutasítása, majd – a csoportosulás meghatározó tagjai számára – a valóság teljes megváltoztatásának ígéretét kínáló bolsevik politika fölvállalása lesz a következménye (Kettler, 1967, 18–27.).



A múlt század elejének Böhm-iskolája és Lukács-köre, hadd húzzuk alá még egyszer befejezésképp, egymáshoz hasonló szerepet játszik a hazai bölcselet fejlődésében. Mindkettő számottevően járul hozzá a pozitivizmus hegemóniájának megtöréséhez és az újidealista korérzékelés meghonosításához. Mindkettő olyan csoportosulást képez (az előbbi intézményesen formalizáltabb jelleggel, az utóbbi inkább laza baráti körhöz hasonló keretek között), amelyik szervesíteni próbálja a filozófiát a magyar kultúrában: mindkettő a filozófiai tradícióteremtés műhelye tehát. Böhm és Lukács, persze, sem közvetlenül, sem akár közvetve nem kapcsolódik egymáshoz. Böhm, bizonyosak lehetünk benne, Lukács nevét sem ismeri: amikor meghal, 1911-ben, az ifjú metafizikus mögött még csaknem kizárólag folyóirat-közlemények állnak, egyetlen könyve, esszékötetének magyar nyelvű kiadása jelent meg csupán. Ha hallana róla, valószínűleg valamiféle aggályosan híg esszéistának és gyanúsan ködös fecsegőnek gondolná a pályakezdő fiatalembert. Lukács ellenben, ez is föltétlenül így van, bizonyosan hallott Böhmről, jogi tanulmányait Kolozsvárott fejezi be ugyanis 1906-ban, a kolozsvári filozófiaprofesszor legsikeresebb éveinek egyikében: ugyanakkor írásban soha nem tesz akár rövid utalást sem a kolozsvári professzorra. Föltehetően nem tekinti egyébnek ötlettelen és gondolattalan, menthetetlenül unalmas és reménytelenül száraz katedrafilozófusnál.
A tradíciók nem kapcsolódnak tehát egymáshoz. A mai filozófiatörténész feladata, hogy kapcsolatot állapítson meg közöttük, az antipozitivizmus egyazon áramában helyezve el őket.
 



Kulcsszavak: Böhm Károly, Lukács György, magyar filozófiatörténet, pozitivizmus, újidealizmus.
 


 

IRODALOM

Congdon, Lee (1983): The Young Lukács. University of North Carolina Press, Chapel Hill

Gluck, Mary (1985): Georg Lukács and His Generation, 1900–1918. Harvard University Press, Cambridge, Mass. • WEBCÍM >

Karádi Éva (1980): A Vasárnapi Kör világnézete. In: Karádi Éva – Vezér Erzsébet (szerk.): A Vasárnapi Kör: Dokumentumok. Gondolat, Budapest, 24–41.

Kettler, David (1967): Marxismus und Kultur: Mannheim und Lukács in den ungarischen Revolutionen 1918/19. Luchterhand, Neuwied/Berlin

Kibédi Varga Sándor (1980 [1939]): Magyar és német filozófia: Az erdélyi és bádeni iskola. In: Kibédi Varga Sándor: A szellem hatalma. Aurora Könyvek. München, 55–67. •  WEBCÍM >

Loss Sándor (1995): A jogbölcselet és a lélektan vonzáskörében: Pikler Gyula társadalom- és jogbölcselete. In: Szabadfalvi József (szerk.): Portrévázlatok a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetéből: Pulszky, Pikler, Somló, Moór, Horváth, Bibó. Prudentia Iuris sorozat. Bíbor, Miskolc, 45–62.

Mannheim Károly (1980 [1918]): Lélek és kultúra. In: Karádi Éva–Vezér Erzsébet (szerk.): A Vasárnapi Kör: Dokumentumok. Gondolat, Budapest. 186–202.

Márkus György (1997 [1973]): A lélek és az élet: A fiatal Lukács és a »kultúra« problémája. In: Kardos András (szerk.): A Budapesti Iskola: Tanulmányok Lukács Györgyről II. (Alternatívák). Argumentum–Lukács Archívum, Budapest, 36–68.

Mester Béla (2007): „Nyilván »angyalkák« leszünk”: Böhm Károly balsejtelmei a következő nemzedék filozófiájáról. Pro Philosophia Füzetek. 52, 3–11.

Mester Béla (2011): Az akarat mint képzet. In: Laczkó Sándor (szerk.): Lábjegyzetek Platónhoz 9: Az akarat. Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány–Magyar Filozófiai Társaság–Státus, Szeged, 244–252.

Perecz László (1998): Túl a neokantianizmuson: Vázlat az Erdélyi Iskoláról. Pro Philosophia Füzetek. 13–14. 219–235.

Perecz László (2003): Túl az iskolafilozófián: A Pauer–Kármán-vitáról. In: Mészáros András (szerk./red.): Iskolai filozófia Magyarországon a XVI–XIX. században. Školská filozofia v Uhorsku v XVI–XIX. stročí. Dialógus Könyvek. Edícia Dialógy. Kalligram–A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete/Kultúrny inštitút Mad’arskej republiky, Pozsony/Bratislava, 145–152.

Perecz László (2004): A magyar filozófiai intézményrendszer kialakulása. In: Mester Béla – Perecz László (szerk.): Közelítések a magyar filozófia történetéhez: Magyarország és a modernitás. Recepció és kreativitás. Áron, Budapest. 40–74.

Perecz László (2008): The Background Scenery: “Official” Hungarian Philosophy and the Lukács Circle at the Turn of the Century. Studies in East European Thought. 60, 1–2, 31–43.

Somos Róbert (1999): Pauler Ákos élete és filozófiája. Paulus Hungarus–Kairosz, Budapest
 


 

LÁBJEGYZET

* Ez az esszé eredetileg a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Filozófia szekciójának nyitóelőadásaként hangzott el, Kolozsvárt, 2011. augusztus 23-án. <