Intellektuális piacok
A társadalomkutató szerepmodelljeit (Közép-Európában is) meghatározza,
hogy egyszerre három piacon kíván megfelelni. Először is, szeretné
jövedelmét maximalizálni, tehát szakmai-szellemi potenciálját olyan
munkaerőpiaci változatokban érvényesíteni, hogy adott erőfeszítésekkel
a lehető legkedvezőbb jövedelmet érje el. Másodszor, munkája iránt
maximalizálni szeretné a kollegák figyelmét egyfajta akadémiai
intellektuális piacon (ez a szűkebben vett tudomány, és ezért a
formális elismerést a teljesítmények után az akadémiai rendszer
általában itt regisztrálja). Harmadszor, értelmiségiként szeretné,
hogy egy tágabb figyelempiacon, az őt körülvevő szélesebb
társadalomban, legalább a szélesebb értelmiségi közvéleményben,
döntéshozói körökben és esetenként a médiában is értékeljék, hasson
azokra. Az utolsó évtizedek tudományszociológiai és tudománypolitikai
megfigyelései (Collins, 1989; Whitley, 1985) egyaránt azt mutatták,
hogy e három piacon egyszerre csak egy nagyon kis kör, magyar
viszonylatban talán egy-két tucat kutató tudott megközelítően sikeres
lenni. A kutatótársadalom egésze számára itt nyilvánvaló
szerepkonfliktusok merültek fel, amelyek végül hatékonyságukat
mindhárom piacon rontották. Ráadásul, a 90-es években – bár már akkor
is e piacok eltérő termékeket, értékeket, stratégiákat honoráltak –
mégis lehetséges volt nemcsak az ideiglenes kirándulás egyikből a
másikba, hanem akár a siker is, ha nem is mind a három, de legalább
háromból két esetben. A kutatóközösségek is viszonylag kisebb
létszámúak voltak, a politika és a közvélemény nem csak egzotikus
vélemények megjelenítőiként voltak kíváncsiak társadalomkutatókra. És
talán a piacok alacsonyabb kiépítettsége is jobban kedvezett az
egyszerre több ponton sikereseknek. De ezek akkor is kisebbséget
jelentettek. Azóta e piacok professzionalizálódtak, egymástól drámaian
szétfejlődtek, és a társadalomkutatásba elvben belépők számának
növekedése is élesebbé tette a versenyt e piacokon külön-külön is.
Mindebből következően, gyorsan csökkent a több piacon is jó szinten
működőképesek száma. S mert ezekkel szemben az egyre inkább
forráshiányos kutatószférában az antipátia vagy legalábbis a
bizalmatlanság gyorsan növekedett, így még kevesebb lett belőlük. S
akinek így is sikerült, annak ezért cserébe egyre inkább a
függetlenségéből kellett valamekkora részt feláldoznia. Ebből
következően, ha a kutató már nem hitegethette magát azzal, hogy a
siker az egyik piacon automatikusan a másikon is eredményeket
produkál, választania kellett. Az akadémiai evaluáció különböző
bevezetett és egyre szigorúbban számon kért változatai persze azt a
hitet ébreszthetik, hogy miután a kutatói munkahelyeken ezt kérik
számon, a többi piacok jelentősége szerényebb lesz.
Kutatásunk hipotézise szerint azonban nincs igazán
erről szó. A kutató számára a dilemmák megmaradtak, az evaluációs
technikák azonban egy viszonylag szűk akadémiai szférát leszámítva,
nem válnak egyeduralkodóvá. Nem is válhatnak, mert az evaluáció
mögötti világképek nem a modern társadalomkutatás komplett szerepeiből
indulnak ki (amelyben hivatkozott cikkek gyártása csak az egyik, s
talán nem is a legfontosabb eleme a kutatói munkának), hanem a
természettudományos alapkutatáséból, annak publikációs szokásaiból és
piacaiból. A másik két piac jelentősége tehát megmarad.
Életpályák
E szerepek alapkontúrjainak kijelölésénél a többség számára
vitathatatlanul marad a jövedelem maximalizálása. Az itt választott
stratégiákat tulajdonképpen három elem határozza meg. Először is, a
társadalomkutatói hálózat Közép-Európában alapvetően állami maradt, s
abban a közszféra fizetései jelölik ki a játéktereket. A legfontosabb
talán itt a rendszer képtelensége arra, hogy jelentős
fizetéskülönbséggel ismerje el az „alapmunkahelyeken” az igen sikeres
kutatót, a hallgatók tömegeit vonzó professzort, vagy azt a kutatói
ötletet, amely azután fontos társadalmi reformok alapját képezte. A
szerényebb jövedelmeket azonban kiegyenlítette az életpálya
kiszámíthatósága, ezen állami munkahelyek viszonylagos védettsége és
legalább a kis országon belül az adott értelmiségi munkahelyek
presztízse. Ha azonban ezek a tényezők háttérbe szorulnak vagy
csökkennek, az adott posztok attraktivitása gyorsan csökken. Egy
határon túl kifejezetten fizikai létük jelenti szinte kizárólagos
értéküket. Bár ezen a piacon kevéssé vonzóak, egyelőre léteznek, míg
más lehetőségek egyre inkább illuzórikusnak bizonyulnak.
Ugyanakkor a 90-es évek közepétől a 2000-es évek
közepéig e kutatói jövedelempiacokon számos más jövedelemkiegészítő
forrás is viszonylag egyszerűen megszerezhetőnek tűnt, és ezért a
szűkebben vett kutatói státuszokat az azokat elfoglalók az indokoltnál
jobban hitték, tartották egyfajta biztonsági minimumnak. E kiegészítő
források (akár a nemzeti, akár a nemzetközi grantok) elérhetősége
azonban a 2000-es évek végére megváltozott. A társadalomkutatásban
ezek az összegek a 2008-as világgazdasági válság kitörésével hirtelen
lecsökkentek, és azóta csak igen szerény mértékben vagy még úgy sem
rekonstruálódnak. Ugyanakkor a doktori programok e területeken
Nyugat-Európában friss PhD-k tömegét bocsátják ki. Ezek jó része
számára Európában, a 2010-es évek végéig stabil munkahelyek alig
állnak rendelkezésre (az 1968 után nagy tömegben, újonnan alkalmazott
kutatók-oktatók döntő hányada akkorra vonul nyugdíjba).
Következésképpen, a mobil kutatási források a társadalomkutatásban és
a humaniórákban elsősorban ennek a fiatal kutatótömegnek az életben
tartására vannak lekötve. Az európai projektek kezdeményezői
(professzori fedőnevekkel megtűzdelve vagy azok nélkül) egyre inkább
ezek a fiatalok, akik nem az új zseniális ötletet hordozó
projekttervvel vállalkoznak (hiszen annak sikeresélye nyitott, s nekik
mindenekelőtt stabil jövedelem kellene a projektből), hanem valami
kiszámíthatóval, megbízhatóval, az EU-apparátusokban éppen trendivel.
Mert egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a kudarcot, a
lehetőségekhez képest biztosra kell menniük. De még így is, a
támogatást elnyerőkhöz képest a jutalmazható projektek száma oly
csekély, hogy a választás objektivitása illuzórikussá válik. S ha ez a
rendszer így kezd működni Európa központi kutatási rendszereiben,
akkor ebből számos kommunikációs, életút-tervezési és -elismertetési
probléma jelentkezik a közép-európai félperiférián is. Ugyanakkor
viszonylag kiszélesedett, s mint ilyen, stabilizálódott az oktatói
munkaerőpiac. Gyorsan nőtt a társadalomtudományokat tanulni kívánók
száma, és szinte mindenütt a térségben, ahol ezt az igényt meghatározó
módon állami oktatási keretekben igyekeznek lefedni, egyre több
formális kritériumok szerint „rajthoz állítható” szakindítóra,
iskolaalapítóra van elsősorban a periféria egyetemeinek és esetenként
főiskoláinak is szükségük. Mindebből következően a közép-európai
társadalomkutató a 2000-es években egyre meghatározóbb módon oktatóvá,
sőt több helyen oktatóvá válik. Ez lesz az emelt jövedelemhez jutás
legbiztosabb módja. Különböző státusokkal, szerződésekkel, párhuzamos
közalkalmazotti állásokkal, részfoglalkoztatással és másként az adott
szakmai közösség így tud a legkönnyebben jövedelmet maximalizálni.
Természetesen ez a szerkezet csak akkor maradhat életben, ha az
iskolák mindenképpen érdekeltek abban, hogy „megfelelő számú
fokozattal rendelkezőt” jegyezhessenek a programokban, s nem nagyon
törődnek azzal, hogy a katalógusbeli órákon túl a városban van-e az
oktató, és ismételt bensőséges konzultációkra (formális fogadóórákon
túl), a hallgatók számára vagy kutatószemináriumokon rendelkezésre
áll-e? Ehhez persze az is szükséges, hogy a hallgatók mindenekelőtt
nem a számukra adott körülmények között elérhető legminőségibb
intenzív oktatásban legyenek érdekelve, hanem abban, hogy adott időn
belül, minimális, de még védhető szellemi ráfordítással diplomához
jussanak. Tehát nincs botrány abból, hogy a heti egy-két napos
jelenléten túl nem érhetik el professzoraikat, mert azokra ők
különösképpen nem is kíváncsiak.
Kutatói közfunkciók
Hasonlóképpen újrafogalmazódik a harmadik piac, a
közéleti-tanácsadói-médiakonglomerátum szerepe is. Fontosabb
elmozdulások a 90-es években kialakult rendszerben itt már néhány éve
szembetűnőek lehetnek. Először is, a rendszerváltást követő években a
közvélemény érthetően nyitott volt azokra az egyébként önmagukban
talán nem is túl könnyen érthető megszólalókra, akik arról beszéltek,
milyen irányban mozog a társadalom. A hétköznapok szintjén e
tekintetben az emberek kis világa azóta sokkal inkább kiszámíthatóvá
vált, így sokkal kisebb mértékben kíváncsiak a megmondó emberekre. Az
ezek számára elérhető médiafelületek csökkennek is rendesen.
Másodszor, a társadalomkutató elitben (a várakozásokkal szemben)
nagyon lassú volt a generációváltás, a médiaipari szakmunkások (ez a
csoport az újságírókénál sokkal szélesebb) között azonban ez az
átrendeződés a 2000-es évek közepétől felgyorsult. És a huszon- és
harmincéves műsorkészítő sokszor nem érzi jól magát az
ötven-hatvanéves szakértővel, és azt nem is szívesen használja.
Helyette az ő korosztályába tartozó és médiaszerepléseiket
alapmegjelenésükként felmutató fiatalembereket és nőket keres. Ők az
esetek igen nagy részében nem is tagjai az akadémiai
kutatóközösségnek, vagy abban csak igen periférikus posztokhoz
juthatnak. De a szakmai hierarchikus elit elől elveszik a
médiamegjelenés lehetőségét. Mindettől nem teljesen függetlenül, de
azért mégis saját automatizmusok szerint ugyanez végbemegy a
párttanácsadás szféráiban is. Különböző sebességgel ugyan, de a
pártelitek is megújulnak, és az új politikusnemzedék szakértőt is a
saját korosztályából keres magának. Tehát a 90-es évekhez képest
mindebből következően ezek a piacok is összeszorultak, mindez nem
kevés gondot okoz azoknak a kutatói korosztályoknak, amelyek úgy
hitték, hogy a 90-es évek kínálta feltételekhez jól alkalmazkodnak, s
hogy azok hosszú ideig, akár pályájuk végéig is velük lesznek. És
ebből következően kiegészítő problémaként jelentkeznek a
tudománypolitika számára is. Hiszen annak most valamiképpen reagálnia
kellene arra az újfajta elégedetlenségre és bizalmatlanságra, amely a
kutatói elitet most elfogja. Végül is mindenki érdekelt a kiszámítható
kutatói pályákban, a társadalomtudományokban is, és ezek akkor
működnek, ha a 90-es és a 2000-es évek „nagy öregekké érlelődő”
sikeresei most mintákat kínálnak a többieknek is. A minta persze nem
azt jelenti, hogy nekik bármit itt most utánozniuk kellene. De azt
jelenti, hogy az életpálya egyáltalán kiszámítható, van nem megalázó
vége is. Tehát érdemes tervezni és a kutatóközösségekben rendszert
építeni.
Kutatási kimenetek
1989-ig a közép-európai társadalomkutatást kettévágta készsége az
együttműködésre az akkori rendszerrel vagy ennek az együttműködésnek
az elutasítása (Bibkov – Gavrilenko, 2002, Szokolov, 2009). A
részletek itt nem meghatározóak, és most nem érdekes, hogy a váltás
előtti években kik magukat minek hitték, vagy mondották. Olyan
országokban – Csehszlovákiában, Romániában –, ahol a konfrontáció
felvállalása azonnali egzisztenciális ellehetetlenülést, rosszabb
esetekben szabadságvesztést is jelentett, aki megtehette,
ellenzékiségét – amíg lehetett – frontálisan nem vállalta. Lazább
helyeken, mint Magyarországon, önképe szerint senki sem volt
rendszerhű, még a pártintézetek vagy a marxizmus-leninizmus tanszékek
munkatársai is ellenzékinek hitték magukat. Bizonyos határokon belül
talán azok is voltak. Tulajdonképpen nem az határozta meg, hogy ki
melyik társadalomkutató törzshöz tartozik, hogy feltétlenül mit
mondott, hanem hogy hol s milyen körítéssel mondta. Aki ezt a
szamizdatban tette, vagyis vállalta, hogy egy nem cenzúrázott közlési
csatornában teszi, az automatikusan társadalomkritikusnak, pontosabban
ellenzékinek számított. Ebben a közléspolitikai vitában ugyanakkor
mellékessé vált egy kutatás-módszertani vízválasztó. Abban mindkét fél
egyetértett, hogy a társadalomtudományi tudás nem öncélú, hogy annak a
társadalom jobbítását kell szolgálnia. De abban már nem, hogyan A
kutatóközösség egy része úgy vélte, hogy nem lehet az elitek állami
partnere, mert azzal a társadalmi elnyomást erősítené, s kutatásaival
is azt kellene lelepleznie. Míg a másik csoport ezekkel szemben a
dolgok jobbrafordulását az államigazgatás felvilágosításától várta. A
két szerep természetesen nem az államszocialista rendben született, s
történelmi mintákból tulajdonképpen 1968 táján állt össze mai európai
formáiba. Később egy kötet összefoglalta a 60-as évekbeli német
pozitivizmus-vitát, ahol e szembenállás tudományelméletileg is
megjelent. Magyarországon is igen népszerű volt. 1989 után a
publikációs csatornák különbözőségeiből következő elkülönülés a
kutatóközösségeken belül érthetően értelmét vesztette. A 90-es évek
első felében sok társadalomkutató azt hitte, hogy az előző időszaktól
eltérően most majd az új kormányzat, hiszen a nyugati racionalitás
vált politikai rendszerének alapjává, intézetet, tudományterületet, s
őt személyesen is elhalmozza megbízásokkal, hogy stratégiáját
„tudományosan” megalapozza. Megbízások koncepciógyártásra érkeztek is,
de a nagy átfogó kutatások extraforrásai csak nem akartak előkerülni.
A nyugati minták szerint újjászerveződő államigazgatásnak ugyanakkor
aktuális információkra volt szüksége a jóléti funkciók kiépítéséhez
vagy modernizálásához. Ennek gyűjtését, rendszerezését megrendelte, de
különleges koncepcionális partnerséget a társadalomkutatásnak
intézményesen nem kínált (egyes személyeknek igen, de a kutatóközösség
ezt nem úgy élte meg, hogy itt őt szólították volna meg). Az új
kapcsolatok az elitek s a társadalomkutatás között semmiképpen nem
reprodukálták a kritikai és a „nem kritikai” megközelítések közötti
korábbi különbségeket. Diszciplináris vagy tematikai metszetek mentén
ezek, persze, megjelentek, vagy még fel is erősödtek. A kritikai
megközelítések, például, szinte teljesen elfoglalták a
szegénységkutatást és a romológiát, s szinte teljesen hiányoztak,
mondjuk, a pártrendszerek kutatásából vagy a nemzetgazdasági szintű
megközelítésekből. Az igazi különbséget nem a konkrét módszertanok, s
már természetesen nem a publikációs fórumok szembeállítása, hanem egy
sajátos érzelmi állapot jellemezte. Talán némileg pontatlanul ezt a
permanens felháborodás és a szolidaritásérzés valamilyen sajátosan
demonstrált keverékeként észleljük e területek kutatócsoportjaiban.
Ennek a sajátos érzelmi töltésnek meg is kell jelennie, ahol ez nem
bukkan elő, ott és azok nem tartozhatnak a terület kutatói
hálózataiba. Hol jobban kimondva, hol pedig csak kevésbé – ebben a
narratívában morális ítéletek is megfogalmazódnak a kutatás
felelősségéről és kívánatos társadalmi hasznáról, általában is. Más
kutatási témák kapcsán a kutatásetika kérdései Közép-Európában
egyébként a kutatói közvéleményben (talán az általános
konfliktuskutatás kivételével) a vizsgált időszakban lényegében nem
jelentek meg. Kutatási területek határait a természettudományokban
gyakran módszertanok jelölik ki, azok, akik az adott mérési vagy
kísérleti technikát használják, esetenként eltérő objektumokba,
összefüggő hálózatba, projekttérbe, sőt, esetleg még munkaerőpiacra
tartoznak. A társadalomkutatásban ilyen metanarratívák és/vagy
szélesebb kutatási objektumok, vagy nagyobb társadalmi intézmények
(iskola, egyház stb.), amelyekhez nagy megrendelők is csatlakozhatnak,
alakítják ki a területek belső határait. Ebben az értelemben a jelzett
narratíva közösségképző hatásai nem egyedüliek, legfeljebb az érzelmi,
a csoporton belül morálisként, azon kívül pedig nem ritkán azért a
moralizálóként is megért változat egyedi. De akárhogy is van, e
terület sajátos nyelve csak még világosabbá tette, hogy más kutatási
ágakban a kritikai és a technicistább megközelítések nem váltak szét,
inkább különböző keverékeket alkottak. Ebben a helyzetben vált
érdekessé, hogy a 2000-es évek közepén a társadalomkutatás egyik nagy
nemzetközi mintaadójánál, az amerikai szociológiában újrafogalmazódott
a társadalomkritika egyfajta összdiszciplináris programban, a
„közszociológiában” (public sociology) (Burawoy, 2005). Az amerikai
szociológiában indult igen hangos vitára a lengyel, magyar és orosz
kutatók, folyóiratok is reagáltak. Eredetibb helyi változatok (lásd
például Auyero, 2010) azonban inkább csak az orosz esetekben látszanak
(Publicsnaja…, 2008 ). Azonban elképzelhető, hogy a Burawoy-programból
és kelet-európai értelmiségi hagyományokból sajátos nemzeti kritikai
intellektuális képletek is felépülhetnek.
Mindazonáltal a Burawoy-féle közszociológiai funkció nem igazán esik
egybe a korábbi kritikai társadalomkutatási modellel. A kritikai
szociológia célközönsége akadémiai. A közszociológiáé pedig inkább a
tudományon kívüli nyilvánosság lenne. Az első Burawoy-modell szerinti
nézetet (2007) lásd az 1. táblázatban.
Intézményi kötődések
A valamikor az 1960–70-es években újjászülető modern társadalomkutatás
Magyarországon először az akadémiai intézményhálózatban támadt fel
újra, később a pártreformerek létrehoztak maguknak egy saját
intézményi bázist, ahol tulajdonképpen végül is ugyanazon akadémiai
standardok szerint folytak kutatások, bontakoztak ki viták, ahogy
korábban az akadémiai intézetekben folytak. Tulajdonképpen nem volt
szükség ideológiai töltésű pártszociológiára. Elég volt, hogy létezett
a kutatás közvetlen ellenőrzésének lehetősége. Ugyanakkor egyetemi
közönséghez, hallgatókhoz ezek a munkák és kutatók évekig nem jutottak
el. Az akkori tudománypolitika elsősorban, sőt kizárólag
instrumentális tudás termelését volt hajlandó támogatni. A reflektív
tudástermelés szponzorálásáról szó sem lehetett (még akkor sem, ha
annak valamilyen formáit egyenként adott időszakban és keretekben
valameddig tolerálták).
A 80-as években – nagyobbrészt annak köszönhetően,
hogy Magyarország viszonylagos, a többi államszocialista országhoz
képest viszonylagos nyitottsága miatt fajlagosan, a társadalomkutatói
létszámokból következően igen sok ösztöndíj-lehetőséghez, meghíváshoz
jutott. A Soros Alapítvány is a kezdetekkor kelet-európai
programjaiból többet juttatott Magyarországnak, elsősorban a budapesti
kutatóknak. Ezért itt viszonylag hamar világossá vált, s 1989 után
azután teljesen egyértelművé lett, hogy a nyugati elit kutatóhelyek
hálózatába az integráció egyetlen útja az oktatott elméletek átvétele
onnan, és úgy, ahogy ez a periféria más kutatási rendszereiben
történik, a kutatás nemzetközi központjaiban fokozatot szerző és
hazatérő hazai kutatók vezető pozíciókhoz juttatása. A szakmák
oktatott elméleti alapjainak „keleti” átvétele, beolvasztása az itteni
tanrendekbe hamar megtörtént. A hazatérők vezető pozíciókba
katapultálására – legalábbis a magyar társadalomkutatásban) lényegében
nem került sor hasonló eseteket (ha nem is túl sokat) az orosz vagy a
cseh szociológiából azért ismerünk. Az okokat rendszerben kellene
vizsgálni. Nincsenek is sokan az utolsó húsz évben a kinti kutatási
világba bekapcsolódó innen elvándoroltak. Lényegében a felkínált
kutatási és létfeltételek ebből a kis csoportból igazán senkit sem
vonzottak haza, s persze, az ezirányú mozgás hiánya miatt a magyar
szakmák belülről nem is hiszik, hogy nem lennének eléggé „nyugatiak”,
s hogy feltétlenül külső visszaojtásokkal kellene megújítani magukat.
A még 1989 előttre datálódó kinti kapcsolatok létét vagy inkább már
egykori létét a kutatótársadalom aktívan arra használta, hogy magát ma
is magas szinten beágyazottnak mutassa be a kutatáspolitika számára.
Olyanként, akit nem kell hazahívott, nyugati papírokkal rendelkezőkkel
kiváltani. Kelet-Európában lényegében nem léteztek olyan szakmai
lehetőségek, amelyekkel élve valaki úgy lehetett volna kritikai vagy
közszociológus, hogy ne kelljen integrálódnia az akadémiai szociológia
otthoni, de formálisan nyugati professzionalizációs értékeket vállaló
rendjébe. Az 1989 előtti állapotok különbségei itt inkább a
westernizáció hirtelenségének és demonstrációs erejének mértéke
szerint tagozódtak. Az évtizedekig lényegében hermetikusan elzárt
cseh, román vagy balti kutatásban az éppen aktuális angolszász divatok
abszolutizálódnak, „big science” – lényegileg alternatíva nélkül. A
lengyel vagy magyar kutatásban az átnövés sokkal szervesebb és
autonómabb volt. Az 1989 előtt lényegében a nemzetközi szociológiával
kapcsolatban nem álló más perifériákon, így például Afrikában, az
akadémiai rendszerben helyük lett olyan oktatóknak, kutatóknak, akik a
kritikai kutatást tartják egyfajta globalizáció-szkeptikus, a
nemzetközi központok tudományos paradigmáival nehezen összeférhető
sajátságos és tudománypolitikailag támogatható helyi jelenségnek.
Kelet-Európában ilyesmi lényegében nem volt lehetséges. A régió
értelmisége magát egyértelműen a Nyugat frissen visszaintegrálódott
részének tartotta, ezért mindenféle elvben kialakuló intellektuális
„globalizmust” demonstratívan elutasított. Másrészt, a 90-es évek
végétől a részvétel és a forráshoz jutás lehetőségei az európai
hálózatokban egyértelműen kijelölték azokat a szellemi mintákat is,
amelyek felmutatásával elismeréshez lehetett jutni (Bourdieu, 1997).
A szak(mai) szociológiák ideális periférián
modelljüket, elvben, a skandináv társadalomkutatásban találták meg. A
skandinávok az európai kutatási hálózatokban ezeken a területeken is
hiperaktívak voltak, tehát személyes tanulmányokon, kapcsolódásokon
keresztül első osztályú információhoz is lehetett e területekről
jutni. Itt azonban egy sajátos ellentmondás bukkant elő. Ez a kutatás
egyértelműen a jóléti államot szolgálta, annak a társadalmi
mozgásokról való információbiztosítását volt hivatott megoldani. Ezt a
policy-kiszolgáló működési filozófiát a közép-európai kutatás már csak
egzisztenciális okokból is szívesen átvette (volna). Ugyanakkor
politikai világában inkább piaci abszolutista, az állam
visszaszorítását kívánatosnak tartó értelmiségi csoportokhoz kötődött.
Így azután kutatóként személyes érdekei és értelmiségikénti
világnézetei egymást részben kioltották, amiből a kutatás egyfajta
átfogóbb szervezeti lemerevedése, intézményi megújulási képtelensége
is következett. Mindeközben a public szociológia működtetésének három
vitatott kérdése is nyilvánvalóvá vált:
a.) Eltérnek az értelmezések a publikus
társadalomtudomány működtetéséről. Egyfelől
|
|
világosan érzékelhető az a felfogás, amely
kialakulásában is elsődlegesnek véli a professzionális kutatást, majd
annak egyik értelmezési lehetőségeként képzeli el az eredmények
eljuttatását a szélesebb közvéleményhez. Ez a tudománymodell a
klasszikus természettudományok „ismeretterjesztő” felfogásából indul
ki, s a már befejezett, kész tudást kívánja ott „teríteni” a
laikusoknak. Mások a publikus szociológiát inkább dialógusban vélik
működtethetőnek a közönséggel. Tehát itt a felhasználható
professzionális tudás nem befejezett. A társadalom előtt álló
különböző problémákra az értelmezési, egyes esetekben a
problémamegoldási módozatai közül is néhányat felkínáló publikus
ajánlat, természetesen, professzionális elemekből építkezik (ezek
között a saját kutatásokból származó és az aktuálisan a diszciplína
által kínált tudásanyagra együtt), de a közvéleményben megfogalmazódó
problémára nem kész, leegyszerűsített csomagokkal, hanem lényegében új
tudással: értelmezésekkel, fogalmi fejlesztésekkel válaszol.
b.) Szétválik-e a két tudáskezelési, termelési
hasznosítási kutatóközösség, vagy egyszerre létezhetnek a szerepek
ugyanannak a szervezetnek, sőt kutatónak a tevékenységi mezejében? Az
elkülönülés mellett voksoló kisebbség (ha egyáltalán hajlandó volt e
két működési módot elvben egyenrangúnak elismerni) általában azt
hangsúlyozza, hogy e tevékenységek logikája, idő- és forrásigénye
annyira más, hogy másmilyen kutatói szerepeket, sőt esetleg
személyiségeket is kívánnak. Ugyanakkor e tevékenységhez, a
közszociológia műveléséhez szükséges viszonylagos autonómiát ma
Közép-Európában az academe-n kívül más megteremteni nem tudja.
Nincsenek hosszú távon kiszámíthatóan működő civil aktorok, amelyekkel
tartós szövetségben lehetne ezt csinálni. Nincs olyan érdeklődés vagy
fizetőképes kereslet a versenyszférában, amelyre építve ez a
tevékenység akár az állam kritikáját is kínálva, hosszabb távon
életben tartható lenne. Emellett a grantpiacok az alapkutatásra és a
publikus piacok a dialógusra egy, például a magyarhoz hasonló
gazdasági-társadalmi rendszerben – bizonyos nagyságrendek felett –
szezonálisak. Elvben ezeket különböző elegyekben ugyanazok a projektek
és vezető kutatóik, időben némileg elcsúszva kivitelezhetik.
c.) Megjelenik a szakmai közösségeken belül egy
olyan közvélemény – főleg ott és olyankor, amikor valamilyen csoport
magát abszolutista módon a legnagyobb észak-amerikai
kutatóegyetemekhez méri. Tudósok vagyunk, akkor foglalkozzunk csak
kutatással (tehát valamiképpen alaptudománnyal, a szakmának szánt,
belső tudáspiacon megmérhető eredményekkel). Minden más megalkuvás,
sőt a tudományon kívüli tevékenység. A magyar társadalomkutatásban
expliciten ilyen nézeteket valló csoportok jól alig láthatóak, de ott,
ahol sokan vagy legalábbis többen jöttek haza friss nyugati
fokozatokkal, és a helyi rendszer elitje nehezen akarja, vagy tudja
őket befogadni (például Oroszországban vagy Ukrajnában), az
egzisztenciális opponentúrából episztemológiai, kognitív ellenzékiség
is lesz (meggyőződésünk szerint így, ebben a sorrendben és nem
fordítva). A magyarországihoz hasonlóan szerény forrásokkal rendelkező
kutatási rendszerekben, s különösen olyankor, amikor az országos
K+F-rendszer terjedelmében, elérhető forrásaiban még kifejezetten és
jól láthatóan szűkül is, ilyen nézetek a társadalomkutatásban
öngyilkosok lennének, s nem is hallhatóak. Itt a kérdés más: miként
bizonyítsuk használhatóságunkat, hadrafoghatóságunkat a politikának és
a közvéleménynek, hogy azok hajlandóak legyenek ránk (ha nem is
többet, de legalább annyit, mint eddig, költeni)? Alkalmazott kutatás
ebben a tekintetben bizonyára pozitívan nyom a latban, de hogy a
közszociológia is pozitív elem lehetne? Egyes helyzetekben,
partnerekkel feltehetően igen, másokkal, más ügyekben pedig bizonyára
nem, hogy esetleg az állammal szemben erősít meg olyan társadalmi
csoportokat, amelyek valamilyen rájuk vonatkozó új szabályozásokat nem
szeretnének elfogadni.
A tranzitológia vége?
1989 után a kelet-európai társadalomkutatás nemzetközi kontextusát
három fő elem határozta meg: a „tranzitológia”, a nemzetközi
szervezetek érdeklődése a komparatív kutatások iránt és a
világgazdaságban felerősödött neoliberális tendenciák. Gyakran
ugyanabban a projektben, kutatási hálózatban mindhárom hatás jelen
volt.
A „tranzitológia” a rendszerváltás, a piacépítés
vagy a demokratizálás kutatása volt, vagy lett volna. Jelentett
empirikus vizsgálatokat – nemzeti vagy néhány országot összerendező
keretekben, és jelentett olyan elméleti próbálkozásokat, amelyekben az
1989 utáni történéseket más régiók modernizációival vetették össze. A
tranzitológia e megközelítésben nem a régióból indult, nem onnan nőtt
ki. A régió kutatói belenőttek saját nemzeti történéseikbe, sokszor
közértelmiségiként is részei voltak az eseményeknek, és küzdöttek a
kutatási rendszer átalakulásával is. E kereteikből eleinte nem is
kívántak nagyon kilépni. Anélkül is tömegesen érkeztek meghívások
külföldi előadásokra, konferenciákra. 1989 szemtanúit, résztvevőit
szívesen hallgatták a világban. Nem vártak tőlük különösebb kutatási
eredményeket vagy eredeti elméleti ötleteket. Elégnek tűnt, hogy ők
„tanúk” voltak. Ugyanakkor az amerikai, európai egyetemek
szovjetológiájának egzisztenciája is megrendült. Egyrészt, sokszor a
szemükre vetették, miért nem jelezték előre a Szovjetunió gyors
összeomlását. Hiszen a tudomány – többek között – épp attól tudomány,
hogy képes annak viselkedését, átalakulását előre jelezni. De
gyakorlati, kutatásszervezői szempontok is hatni kezdtek. Ha az
oroszok veszélyessége csökkent, az általuk ellenőrzött területek
összementek, akkor miért kellene annyi pénzt kiadni kutatásukra? És
miért kellene különböző közép-európai emigránsokat, mint a késői
hidegháború éveiben az amerikai rendszeren belül tartani, ha országaik
már „felszabadultak”. Természetesen a vonatkozó negatív döntések nem
egyik pillanatról a másikra születtek, s közben hasznosságukat
igazolandó mindezek a központok, projektek megjelentek a terepen,
vagyis a régióban. Ott, ahol korábban empirikus munkát igazán – annak
politikai elzártságából következően – nem is végezhettek. Nem igazán
nagy számban megjelentek ugyanitt olyan nagy komparatív adatfelvételi
vállalkozások is (például Ronald Inglehart vagy a University of
Michigan más nagy projektjei is) (Inglehart – Wenzel, 2005), amelyek a
világ más tájain már korábban is rendszeresen végeztek felvételeket,
de amelyek ide ugyanazon politikai-rendészeti korlátok miatt szintén
nem juthattak el. Mindezeknek helyi együttműködőkre, terepmunkásokra,
adatgyűjtőkre volt szükségük. Elméleti munkát a „keleti” régióbeli
partnerektől itt tulajdonképpen nem is vártak. Az elméletet vagy ők
szállították, vagy azt majd a nemzetközi projektek koordinátorainak
kellett lepárolniuk, akik zömmel szintén ők voltak. Közben a régió
nemzeti tudományának helyi állami támogatása nem hogy nem nőtt, hanem
az 1989 utáni helyi gazdasági válságokban – a 90-es években általában
még csökkent is. Következésképpen, a helyi empirikus kutatás függősége
a külső adatgyűjtő projektektől nemcsak növekedett, hanem sok
területen kifejezetten meghatározóvá is vált. Ezzel szemben látható
elégedetlenség alig volt érezhető. De néhány magyar kutató (Csepeli
György, Bruszt László) akik az új trenddel közvetlenül személyesen is
korán találkoztak, erről, mint egyfajta adatgyűjtési imperializmusról
vitát kezdeményeztek. Ezek, az első hullámban főleg amerikai
kezdeményezésű projektek azonban a 90-es évek végére nagyobbrészt
kifutottak. Az átmenet kutatásában megjelentek más területek
komparatistái, egy rövid időre főleg latin-amerikanisták is. A régiót
látogatták olyan meghatározó nevei az ottani demokrácia-kutatásnak,
mint Guillermo O’Donnell, állast vállalt itt, néhány évig a CEU
rektora volt Alfred Stepan, s előfordultak itt a latin
modernitáskutatás olyan meghatározó nemzetközi nevei, mint Juan J.
Linz, vagy Fernando Henrique Cardoso is. De ők is hamarosan
elmaradtak. A tranzitológia kezdetekben ígérte, hogy megkísérli
mindebből a rendszerváltás átfogóbb elméleteit is előállítani. Később
már inkább úgy tűnt, hogy a régión belüli politikai-társadalmi mozgás
egymástól egyre inkább különböző, széttartó modelleket hoz létre, s a
szintézismodellek rendre el is maradtak. A 90-es évek végétől
született azért néhány transzformációs nagyelmélet-kísérlet a régión
kívül, elsősorban a korábbi amerikai–brit szovjet- és
Közép-Európa-kutatás túlélő elitjének tollából. Ezek között igazi vita
azonban ott sem alakult ki. Érdekes módon, azoknak nem láthatóak sem
helyi alkalmazói, sem hívei nagyobb számban magában a régióban.
Szakirodalmi hivatkozottságuk a régión belül ma (még?) meglepően,
indokolatlanul csekély.
Adatgyűjtés „forever”?
Azonban a 90-es évek második felétől fokozatosan megjelent az
empirikus adatgyűjtők egy új hulláma, a nemzetközi szervezetek
szponzorálta munkák is. A nagyjából 1998–2004 közötti időszakban,
tehát még az EU-tagság előtt ezekben többfajta módon meghatározóvá az
EU vált. Először is, a belépést megelőző időszakban a lehetőségekhez
képest alapos „leltárt” készített a tagjelöltek gazdaságáról,
társadalmának állapotáról. A 90-es évek legelején, a német
újraegyesítést követően, a német hatóságok meglepődve konfrontálódtak
azzal, hogy az új tartományok állapota sokszor köszönőviszonyban sem
volt azzal, amit adott vonatkozásban az NDK-statisztikák alapján
feltételezhettek volna. Az EU igazgatóságai láthatóan nem akartak
hasonló csapdába kerülni. A leltárkészítéssel külső szerveket,
többnyire EU-intézeteket vagy állandó nyugat-európai bedolgozó
szervezeteket bíztak meg. Amelyek azután, természetesen, az
adatgyűjtésre s esetleg a helyi adatértelmezésre az adott országok
kutatóhelyeit alkalmazták. Ezekben az években, különböző módokon
könnyített formákban, gyorsan elnyerhető külön EU-forrásokból
lehetőség nyílt a bekapcsolódásra a már futó vagy újonnan induló nagy
európai kutatási projektekbe. Ezek a legkülönfélébb formákban módot
kínáltak a magyar kutatás tematikai, módszertani megújulására,
növelték adatbőségét, és lényegében egy új, külső személyi
kapcsolathálót is teremtettek a legjobb vagy inkább csak legkönnyebben
kommunikáló magyar csoportok köré. Az első években az itt elnyerhető
összegek szerényebbek voltak, de az e kapcsolatok iránt érdeklődő
magyar team-ek számára olyan könnyen elérhetőnek tűntek, hogy akár
téves elképzeléseket is kialakíthattak arról, hogy az európai
finanszírozás a társadalomkutatásnak ebben a szegmensében ki is
válthatja a magyar forrásokat. A pályázatok szerkezetének átalakulása,
a nagy pályázó hálózatok előtérbe kerülése a győztesek között, és a
nagy keretprogramokban kialakult tizenöt-húsz pályázó szemben egyetlen
nyertessel arányok ezeket az álmokat azóta elfújták. Így is vannak,
persze, gyakran több hullámban is sikeres teamek a régióból, így
Magyarországról is. Ezek általában az erősen EU-s munkára szakosodott
nyugat-európai partnerek bedolgozói. A siker meghatározó módon ezek
kapcsolathálóiból, pályázó skill-jeiből következik. A közép-európai
teamek bedolgozók, s nagy többségükben lényegében ugyanúgy
adatszolgáltatók, mint voltak a 90-es évek még többnyire amerikai
kezdeményezésű projektjeiben. Mondhatnánk, hogy ez alatt az idő alatt
az amerikai perifériáról sikerült átállni az európaira. De az akkori
kapcsolódási pontok inkább esetszerűek voltak, a projekteket kint
kezdeményezők életpályáiknak, forrásbiztosítási lehetőségeiknek inkább
kifutó szakaszaiban voltak, az európaiak pedig megkísérelnek az
európai grantpiacon folyamatosan jelen lenni. Ide betagozódni
automatikusan, minden pályázati nehézséggel együtt nagyobb biztonságot
jelent.
Neoliberális kutatáspolitikai tendenciák alatt
ebben az összefüggésrendszerben mindenekelőtt globális, mindenütt
érvényesnek tartott értékelési kritériumok bevezetését jelentené a
2000-es évek eleje óta a társadalomkutatásba. Az egyéni és intézményi
teljesítmények különböző nemzetközi scientometriai mérőszámokkal való
összevetését a természettudományokban a 70-es évek óta alkalmazzák, és
ott az alapkutatásban gyakorlatilag meghatározóakká, sőt
kizárólagosakká váltak. A mérési pontok ott közismerten olyan
nemzetközi publikációs csatornák, melyeket meghatározó módon
észak-amerikai és nyugat-európai kutatási hálózatok és kiadók
ellenőriznek. A sikeres publikáció csak ezek narratíváin, szakmai
nyelvén, intellektuális divatjain, mérőmódszerein belül lesz
elképzelhető. A közép-európai társadalomkutatás teljesítményeinek
azonban csak egyik, rezonancia és hasznosulás szempontjából
valószínűleg nem is legfontosabb outputja lesz mérhető. Ezt elvben a
régió tudománypolitikusai is elismerik, de mert közöttük nagy
többségben vannak a természetkutatók, egyszerűen nem tudnak, és nem is
akarnak lemondani arról, hogy a számukra természetessé vált, itt is az
objektivitás látszatát kínáló mérési módszertant módosítsák. Ily
módon, induljon ki bármely problémából a projekt, használjon bármilyen
forrásokat és módszertant, ha nem termel e hierarchikus exportpiacon
elhelyezhető terméket, nem minősül tudománynak. A gazdaságban az
exportpiacok sokfélék (elvben sokkal többfélék, mint a nemzetközi
publikációs rendszer elit folyóiratai), de a termékeknek vannak más
elhelyezési, értékelési lehetőségei (nemzeti piacokon, állami
megrendelésekben, nemzetközi bartertekben stb.). A neoliberális
világgazdasági modell ezeket igazán kiiktatandóaknak, rosszabb
teljesítménynek tartja, de ha vállalatokat működtetnek, vagy életben
tartanak, senki sem akarja lenullázni, leállítani őket. Az evaluáció
nemzetközi standárjait különböző gazdasági-politikai világnézetű
kutatásmanagementek vezetik be, s így vannak közöttük olyanok is,
amelyek egyébként nem hívei neoliberális megoldásoknak. De nekik sem
jut eszükbe, hogy ne alkalmazzák ezeket az unifikációs eszközöket a
teljesítménymérésnél.
Mindebből következően a kutatáspolitika-történetnek
nyilvánvalóan hatása van a társadalomkutatás által a régióban termelt
tudás jellegére is. Alapellentmondás észlelhető a rendszer intézményes
fenntartói és forrásfinanszírozói, valamint a számonkérés, a
teljesítmény minőségbiztosításának rendje között. A fenntartók a
társadalomkutatást ma elsősorban nagy hallgatói tömegeket oktató
egyetemi közösségként, a szabad források nagyságrendjét tekintve pedig
meghatározó módon társadalompolitikai problémákhoz rendelt megoldási
módozatok kidolgozóiként működtetik. De teljesítményét a lehetséges
outputok egy nagyon kis szegmensében, egyfajta exportgazdaságban
mérik, s az ottani eredményeket azután abszolutizálják a rendszer
teljes kimenetére. S mindeközben még vita sem indult arról, milyen, a
helyi tudáspiacokon releváns teljesítményei vannak ennek a kutatási
rendszernek. A létező mérési és elszámoltatási rendszer csak a
nemzetközi piacokon elszámoltatható tudásra kíváncsi, nem is érdekli,
hogy emellett hasznosítanak-e társadalmi szempontból endogén tudást,
illetve képesek-e a kutatóközösség rendelkezésére álló módszerekkel
arra valahogy hatni. Endogén tudás alatt azokat a különböző helyi
formákban létező, gyakran tapasztalati jellegű problémamegoldó
készségeket értenénk, amelyeket a saját problémakezelési kísérleteiben
a kutató-tanácsadó hálózat alkalmaz, illetve amelyek azután később
beépülnek a társadalom által kollektív tapasztalatként megélt tudásba
is (Hountondji, 1996, 2002). Ezzel a tudástípussal a magyar kutatás
láthatóan nem foglalkozott, sem projektjei, sem fogalmi kerete nincs a
kezelésére. De ami érdekesebb, hosszú idő óta ez az első felzárkózni
kívánó, utolérő modernizációs programokról beszélő régió, amely ehhez
nem kíván helyi tudást felvonultatni. Az utolsó fél évszázad
felzárkózói, miközben természetesen megkísérelték asszimilálni,
alkalmazni azt a tudást, amelyhez a modernizmus központjaiból
hozzájutottak, nem véletlen melléktermékként, hanem központi programok
tárgyaiként megkíséreltek régióspecifikus tudást is előállítani. E
pontnál nem adatgyűjtésre és rendszerezésre gondolunk, hanem olyan
értelmezési vagy teoretikus kísérletekre, amelyek regionális s azon
belül nemzeti stratégiák kialakításához, nagy társadalmi konfliktusok
menedzselésénél az érdekeltek számára is felhasználhatóak voltak, vagy
lettek volna (például Abdalla, 2000). Ilyenek lettek a különböző
latin-amerikai függőségi elméletek vagy afrikai identitásstratégiák
(összefoglalásuk például Ajei, 2007), az Ausztráliában színre lépett
déli teória diskurzus (Connell, 2007). A rendszerváltás
kutatóközösségei még a 90-es években azonban egyszerűen a Nyugat
részét akarták alkotni anélkül, hogy tisztázták volna, melyek itt a
negatív elemek? Az nyilvánvaló, hogy az európai értékek, mint olyanok,
felmutatása az odatartozást demonstrálja. De létezik-e olyan helyi
aktuális társadalmi tapasztalat, amelynek tudományos kezelése onnan e
társadalmakat kiszorítaná? Nem azt kérdezzük, létezik-e olyan
hagyomány, történelmi görcs, trauma, amely ezzel szemben hat; hanem
azt, hogy akár ezek, akár az innovációk tapasztalatai – mint a
társadalomkutatás tárgyai – zavarják-e ezt a fajta integrációt? A
kérdés később sem tűnt eldönthetőnek, mert az egyre fontosabbá váló
európai projektek és kutatási hálózatok, érthetően összeurópai
trendekre összpontosítottak. Céljuk az volt, hogy adott jelenségeket,
megjelenésük minden helyi specifikumával együtt összeurópai
folyamatként értelmezzék. S ez természetes is volt. S itt nem a
„nemzeti humántudományokról” beszélünk. Hiszen, a helyi hagyományok
szerint ezek közé nálunk kizárólag a 19. századi nemzetépítés
intellektuális háttérépítési diszciplínáit: a nyelvtudományt, a
nemzeti irodalom, néprajz, a nemzeti történelem kutatásait sorolják.
Elágazások
A kutatásszervezési, tudáshálózati és szakmaszervezési trendek néhány
nyilvánvaló dilemmába torkolnak. Befejezésül ezek közül jeleznénk a
fontosabbakat.
Először: kétségessé vált az elmúlt húsz év
pályázati gazdaságtana. A grantgazdaság kiépítésének haszna a vizsgált
területen nyilvánvaló. De egyrészt drámaian merevvé teszi a
kutatótársadalom rétegződését, másrészt a mégoly „olcsó” területeken,
mint a társadalomkutatásban is, jelen formáiban hamis arányokat sugall
az intézményfenntartás és a projektköltségek viszonyáról. Ilyen
helyzetekben általában a rendszer egyéni és szervezeti túlélői a
kutatási rendszerekben is ideológiákat teremtenek a nekik kedvező
kialakuló és gyorsan növekvő egyenlőtlenségek köré. Azonban az
alkalmazott minőségindikátorok, mint jeleztük, nem elég komplexek a
rendszer valódi teljesítményeinek meghatározásához.
Másodszor: gondolnunk kellene a kutatóközösségek
„proletarizálódásának” kognitív körülményeire is. A jelenlegi
finanszírozási formák láthatóan nem tudják, legalábbis kutatóként,
működtetni az eddig e területen kialakult létszámokat. Itt most nem
erre a tényre utalunk, hanem csak azt jelezzük, hogy a
társadalomképeket jelentős mértékben meghatározza azoknak a helyzete a
társadalmi munkamegosztáson belül, akik azokat kidolgozzák.
Természetesen itt sem lehetséges, a területen kívüliség. De ha azok
egzisztenciális túlélésükkel vannak szükségszerűen elfoglalva
(másként, mint a 90-es évek elején, de nem kevésbé éles helyzetekben),
akkor személyes problémáik tükröződni fognak általános társadalmi
problémahorizontjaikban. Ebből következően bizonyos problémákat
észlelnek, másokat nem. Hajlanak egyes megfogalmazások elfogadására a
kutatási megbízások között, s másokéra talán kevésbé. Itt nem
szervezeti függőségekről, hanem kognitív meghatározottságokról
beszélünk. Amelyek úgy rontják le a születő produkciók értékét, hogy
közben magunk sem akarunk róluk tudomást venni.
Harmadszor: valamiképpen vissza kell térni, legalább részben, az EU-n
belüli és oda még be nem került balkáni és posztszovjet, valamit a
távol-keleti tranzíciók összehasonlító elemzéséhez. Ettől nem leszünk
kevéssé „európaiak”, és az is világos, hogy noha az átalakulások már
sok éve visszafordíthatatlanok, még nem fejeződtek be. A pozitív és
negatív tapasztalatok szélesebb körű, új típusú összehasonlításai
nélkül nyilvánvalóan, önmagunkat sem tudjuk igazán meghatározni.
Kulcsszavak: társadalomkutatás, rendszerváltás, tudománypolitika
IRODALOM
Abdalla, Ahmed (2000): The Role of the
Intellectuel in the Public Sphere. Conference Quest. 14, 1–2, 49–56.
Különszám •
WEBCÍM >
Ajei, Martin Odei (2007): Africa’s
Development – The Imperatives of Indigenous Knowledge and Values. PhD
Thesis. University of South Africa, Cape Town •
WEBCÍM >
Auyero, Javier (2010): Burawoy, His
Memory. A Review. Contemporary Sociology: A Journal of Reviews. 39, 1,
129–131. doi: 10.1177/0094306110361338
Bibkov, Alekszander – Gavrilenko,
Sztanyiszlav (2002– 2003): Rosszijszkaja szociológia – avtonomía pod
vaproszom. Logos. 2002/5–6. 162–185., 2003/2, 51–87.
Bourdieu, Pierre (1997): Lers usages
sociaux de la science. Paris, INRA •
WEBCÍM >
Burawoy, Michael (2005): For Public
Sociology. American Sociological Review. 70, 1, 4–24. doi: 10.1177/
000312240507000102
Burawoy, Michael (2007): Public Sociology
vs. the Market. Socio-Economic Review. 5, 2, 356–367. •
WEBCÍM >
Collins, Randall (1989): Toward a Theory
of Intellectual Change. The Social Chauses of Philosophies. Science,
Technologies and Human Values. 14, 2, 109–140.
Connell, Raewyn (2007): Southern Theory.
The Global Dynamics of Knowledge in Social Science. Polity Press,
Cambridge
Hountondji, Paulin (1996): African
Philosophy: Myth and Reality. Indiana Univ. Press, Bloomington •
WEBCÍM >
Hountondji, Paulin (2002): The Struggle
for Meaning. Ohio University Center for International Studies, Athens,
OH •
WEBCÍM >
Inglehart, Ronald – Wenzel, Christian
(2005): Modernization, Cultural Change and Democracy. The Human
Development Sequence. Cambridge University Press, Cambridge •
WEBCÍM >
Publicsnaja szociologija v Rosszii.
Kruglij sztol. (2008) •
WEBCÍM >
Szokolov, Mihail (2009): Russzijszkaja
szociologíja poszle 1991 goda. Laboratorium. 1, 20–56. oroszul: •
WEBCÍM >
angolul •
WEBCÍM >
Tardos Róbert (2007): Relevancia,
közfigyelem és szakmaiság – szűk ösvények a mai szociológiában.
Replika. 58, 171–180. •
WEBCÍM >
Whitley, Richard (1985): The Intellectual
and Social Organization of the Sciences. Oxford University Press,
Oxford
|
|