Dante Alighieri néhány éve reneszánszát éli. Egyre
több az értelmezés és az újraértelmezés, a tudományos és irodalmi élet
ismét felfigyelt az életműre.
Az MKB Professzori Klubja szeptember elején
kétnapos rendezvényt szentelt Dante életművének. Az egyik előadó, aki
nem egy órát, hanem hosszú éveket töltött Dantéval – Kelemen János –
így válaszolt kérdéseinkre.
•
Hogyan találkozott Dantéval, és miként „bontakozott ki” ez a szoros
kapcsolat Dante
és Ön között? Mi az, ami ilyen mély hatást gyakorolt Önre?
Dantéval való első találkozásom úgy esett, hogy 1956 decemberében
karácsonyi és névnapi ajándékul kaptam szüleimtől az Isteni
színjáték-ot, pontosabban annak csak a harmadik részét, a
Paradicsom-ot, a régi Révai-kiadásban, Babits gyönyörű fordításában. A
kötetet a mai napig őrzöm az Édesanyám gondos és szép kézírásáról
tanúskodó szülői dedikációval.
Mint egyik könyvem előszavában már elmondtam,
Szegeden laktunk, a rókusi Feltámadás (később Föltámadás) utcában,
melynek stratégiai szempontból minden jelentőséget nélkülöző sarkán
sokáig ott állt egy (emlékeim szerint) elhagyatott tank. Persze,
elhagyatottságában is félelmes volt. Azon a télen sokáig nem jártunk
iskolába. Én nyolcadikos voltam, s a bezártság, az általános letargia,
no meg ama bizonyos tank látványa, olvasásra ösztönzött. Később tudtam
meg, hogy az irodalomtudósok és az esztéták az ilyenfajta motivációt
escape-izmusnak nevezik. Más szóval: olvasmányaimat, köztük Platón
Lakomá-ját és a Csengery János fordította nagy Szophoklész-kötetet,
escape literature-ként használtam. Apám könyvei között turkálva
bukkantam rájuk, s az akkori helyzetben teljesen lebilincseltek. Végül
felütöttem az ajándékkönyvet, a Paradicsom-ot is:
A Mindent Mozgatónak glóriája
a Mindenségen áthat, és világol
itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra.
Beleszédültem. Előszörre nem is értettem, mit olvasok. De a szédület
sarkallt olvasni tovább, s előre-hátra lapozva, oldalakat és énekeket
ki-kihagyva, eljutottam végül odáig, hogy „folyton-gyors kerékként
forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és
minden csillagot”.
Azóta vagyok az Isteni színjáték olvasója. Vajon
jobban értem-e most, mint fél évszázaddal ezelőtt? Nem olyan biztos.
Mindenesetre hébe-hóba megpróbálom értelmezni. S ezt nem a kötelező
szerénység mondatja velem, hanem a hermeneutikai tapasztalat. Mert
értelmezés sok van, ám megértés, legalábbis valamilyen befejezett tény
vagy egy végleges állapot formájában, nem létezik.
Nem állítom, hogy az Isteni színjáték-kal való
ismerkedést épp a Paradicsom-mal a legjobb kezdeni. Az iskolában a
Pokol-t adják fel kötelező olvasmánynak, s ez korántsem véletlen.
Állítom viszont, a magam és mások tapasztalata alapján, hogy az Isteni
színjáték a maga egészében bárki számára, így a nem professzionális
olvasók, a tizenéves kamaszok számára is, hozzáférhető. Kicsit
emelkedettebben úgy fogalmaznék, hogy az Isteni színjáték-ot
lehetséges naivul olvasni, s a tények azt mutatják, hogy mindig is
voltak, és ma is vannak naiv olvasói. (Azt mondom, vannak, s nem azt,
hogy hányan: sokan vagy kevesen). Naiv olvasónak a nem filológus
olvasót nevezem, aki egy irodalmi művet az olvasás, az esztétikai
élvezet kedvéért olvas. Hozzáteszem: az a mű igazán élő, melynek
vannak ilyen olvasói. A nagy irodalmat a naiv olvasók tartják életben.
Ha jól belegondolunk, a régmúlt, de akár az újabb
korok nagy klasszikus művei közül kevésről mondható el, hogy az előbbi
értelemben, s az Isteni színjáték-hoz hasonlóan, ma is az élő irodalom
részei lennének. Én ebben inkább problémát látok, mintsem egy irodalmi
mű kétségbevonhatatlan értékének megnyilatkozását vagy bármi mást. A
tény ugyanis magyarázatot igényel.
Igyekszem később visszatérni erre. Előbb azonban
szeretném felidézni, hogy hogyan találkoztam másodszor Dantéval.
Eljött ugyanis az idő, amikor naiv olvasóból professzionális olvasóvá
váltam. Ez a Szegedi Egyetem olasz szakán, Koltay-Kastner Jenő
irányítása alatt következett be.
Szép lenne, ha azt mondhatnám, hogy Dante miatt
tanultam meg olaszul, és őmiatta választottam egyik bölcsész szakomul
az olaszt, de nem így volt. Meg kell engedni: a többi nyelvvel
ellentétben, melynek tanulására a szülői ház és az iskola
összejátszása serkentett, az olasszal magánszorgalomból kezdtem
foglalkozni. Ez volt az én saját választásom. Igazából azonban a
nyelvek iránti általános érdeklődésem vezetett, s ez olyan kérdésekre
is kiterjedt, hogy ugyanazokat a gondolatokat hogyan lehet, s ki
lehet-e egyáltalán fejezni különböző nyelveken, vagy lehetséges-e
verseket egyik nyelvről a másikra fordítani. (Még nem tudtam, hogy
Dante már megmondta: „versben írt költői mű nem ültethető át a saját
nyelvről más nyelvre anélkül, hogy meg ne törjön minden édessége és
harmóniája”.). Ezek bizony filozófiai, pontosabban nyelvfilozófiai
kérdések, melyekkel aztán tanári és kutatói munkám során egy életen át
hivatalból vesződtem.
Koltay-Kastner Jenőről hallgató korunkban az a hír
járta, hogy „pozitivista”. S ha pozitivizmuson egyrészt az abszolút
ragaszkodást értjük a szövegen belüli és kívüli tényekhez, másrészt
pedig a mélységes szkepszist mindenfajta lelkendezés, szubjektív
értelmezés és széplelkűség iránt, akkor valóban az volt.
Dante-kurzusán ebben a szellemben olvastatta velünk sorról-sorra,
terzináról-terzinára a Színjáték énekeit. Nem mondom, hogy a szöveghez
való közeledésnek ez a sokszor száraznak és aprólékosnak tűnő módja
néha nem ütközött össze a bennem élő naiv olvasóval, mégis sok évvel
később őszintén írhattam le, hogy mennyi köszönettel tartozom
Koltay-Kastner professzornak mindazért, amit Dantéról tanulhattam
tőle.
Be kell még számolnom egy harmadik és egy negyedik
találkozásról. Pályám az egyetem után a filozófia felé kanyarodott: a
strukturalizmus, az analitikus nyelvfilozófia és sok más probléma
töltötte ki mindennapjaimat. Egyszer azonban, a nyolcvanas évek
elején, felkértek, hogy egy tematikus folyóiratszámba Dantéról írjak.
Dante és a filozófia címen meg is írtam a cikket, mely utóbb sokéves
kutatómunkának lett a kiindulópontja. Később pedig, már a kilencvenes
években, Pál József felkérésére néhány évig olasz irodalmat
taníthattam Szegeden, középpontban Dantéval. Az ezekre a kurzusokra
való felkészülés volt a negyedik találkozás, melynek tulajdonképpen
mai munkám is a folytatása.
Arra a kérdésre, hogy vajon mi is lehetett az a
„mély hatás”, melyet Dante különböző korok sokkal érdemesebb olvasói
mellett rám is gyakorolt, egyszerre könnyű és nehéz a válasz. Könnyű,
hiszen mindenki, aki valamilyen okból kapcsolatba lépett művével,
elmondhatja: egyszerűen nem tudta kivonni magát a hatása alól.
Másrészt nehéz, hiszen az évtizedek során ez a hatás folyamatosan
mélyült, és lehetetlen kiemelni belőle valamilyen központi mozzanatot.
Egészen biztos, hogy kezdetben a dantei költészet elemi ereje ragadott
meg, előbb Babits fantasztikus újraköltésének, majd az eredeti szöveg
folyamatos ízelgetésének köszönhetően. S engem is, mint sok más
olvasót, leginkább Francesca da Rimini, Odüsszeusz vagy Ugolino
drámája nyűgözött le. Ám anélkül, hogy megtagadnám ezt az eredeti
élményt, ma már sok más mozzanatról kellene beszélni. Egyet emelek ki:
a költészetnek és a gondolatnak, a valóság művészi kifejezésének és
filozófiai átvilágításának azt a szintézisét, melyhez hasonlót alig
találni az európai szellem történetében.
Miként szólhatnak a ma olvasójához
Dante szövegeinek művészetfilozófiai
és nyelvfilozófiai üzenetei?
Dantét a kortársak nemcsak költőnek tartották, hanem nagy teológusnak
és tudósnak. Igaz, ők még nem választották szét a művészetet és a
tudományt olyan mértékben, mint mi tesszük. Számukra a költészet a
bölcsesség része volt, annak alsó foka; Aquinói Szent Tamás szavaival
élve: „infima doctrina”. Ettől függetlenül igaz a megállapítás, hogy
Dante tudós is volt, hiszen elsajátította a skolasztika nagy
építményében rendszerezett összes tudományt. Egyenesen azt mondhatjuk,
hogy enciklopédikus törekvés vezette: Vendégség című művének
kifejezetten az volt a célja, hogy a laikus olvasó számára
összefoglalja a tudni való dolgok összességét. Enciklopédikus
célkitűzése az Isteni színjáték-ból is kiolvasható. A kérdés az, hogy
teológusként, tudósként, filozófusként Dante nagy és eredeti
gondolkodó volt-e. Az irodalom története mellett számon tarthatja-e őt
a gondolkodás története?
Hosszú időkön keresztül ez komoly vita tárgya volt.
Nem kisebb szerző, mint Benedetto Croce fejtette ki Dante
költészetéről szóló híres könyvében (La poesia di Dante), hogy
Danténak csak a költészete számít, s filozófiai írásai, prózai
alkotásai vagy az Isteni Színjáték tanköltemény jellegű részletei nem
sorolhatók a filozófia vagy a tudomány történetének emlékezetes
állomásai közé. Az egyeduralom (De Monarchia) című művéről azt írta,
hogy inkább publicisztikai, mintsem elméleti jelentőségű írás; A nép
nyelvén való ékesszólásról (De vulgari eloquentia) című értekezéséről
pedig azt, hogy „nem a modern filológia kezdete, és a nyelvfilozófia
szempontjából sem tartalmaz semmi relevánsat, hanem úgy kell felfogni,
mint az olasz nemzeti szellem kialakulásának, és mint Dante művészi
fejlődésének dokumentumát”. Végül, Croce szerint, a költő metafizikai
és etikai elmélkedéseiben is „csak nagy jóakarattal lehet olyan
részletet találni, mely ne az általa tanulmányozott könyvekből
származna.”
Ma már ritkák az ilyen vélemények. A fönti
kérdésben említett két problémakörnél maradva azt mondhatjuk, hogy
Dante nagy nyelvész és nyelvfilozófus, illetve nagy esztétikai
gondolkodó és művészetfilozófus volt. Ezek a meghatározások persze a
mi diszciplináris felosztásainkat tükrözik, óhatatlanul
anakronisztikusak, s nem biztos, hogy Dante magára venné őket. De hát
már Platónnak is tulajdonítunk nyelvfilozófiai és művészetelméleti
nézeteket… Sőt hozzáteszem: Dante, anélkül, hogy első kézből ismerte
volna a görög filozófust, éppen tőle veszi át a művészetről alkotott
fogalmát.
Ami nyelvfilozófiáját illeti, az nemhogy irreleváns
a számunkra, hanem éppenséggel forradalmi. Például a nyelv
történetiségéről; a nyelv, a munkamegosztás és a társadalmi
hierarchiák közötti összefüggésről; a nyelvhasználat erkölcsi
vonatkozásairól vagy a nyelvi formáról (forma locutionis) alkotott
elképzelése ma is támpontja lehet a nyelv természetéről szóló
vitáknak. „A nyelv forma és nem szubsztancia”, mondta Ferdinand de
Saussure. Csakis e kijelentésnek a fényében érthető meg a „nyelvi
forma” fogalmának fontossága. Danténak a forma locutionis-ra vonatkozó
spekulációi ezért ma is sokat mondanak a számunkra.
Hadd szűkítsem le a dantei nyelvfilozófiára
vonatkozó megjegyzéseimet a költőnek a nyelvek sokféleségéről és
változékonyságáról szóló tanítására. Dante tudatában van annak, hogy
kérdésfeltevése mennyire újszerű. Elméletének kifejtésekor joggal
szögezte le (középkori szerzőtől szokatlanul), hogy „semmiféle
tekintélyre” nem támaszkodik. Ha – mint megfigyelte – „Bolognában a S.
Felice külváros és ugyancsak Bolognában a fő utca lakói” oly
különbözőképpen beszélnek, akkor általában is el kell fogadnunk, hogy
a bábeli nyelvzavarodást követően a nyelv „az erkölcsökhöz és a
szokásokhoz hasonlóan, a helyek és a korok távolsága szerint kell,
hogy különbözzék”. A nép nyelvén való ékesszólásról című értekezésben
mindezt a Bábel utáni állapotról mondja, ám a Paradicsom 26. énekében
már azt adja Ádám szájába, hogy a nyelvek a bábeli nyelvzavar előtt is
sokfélék voltak és történetileg változtak. Más szóval, a történetiség
magának a nyelvnek a természetéből fakad:
Nyelvem, mióta ajkaim beszélték,
kihalt, előbb mint végrehajthatatlan
művük’ Nimród népei megkisérték.
Mert emberi ész műve tarthatatlan
s romló, lévén támasza csak a lenge
|
|
és csillagoktól függő akaratban.
Azt az ős Természetnek hozta rendje,
hogy az embernek nyelve van; de rája
bízta, hogy így vagy úgy, szépítve zengje.
Dante esztétikai és művészetfilozófiai elmélete a
művészet mibenlétének kérdésén túl kiterjed a nyelvi és a vizuális
ábrázolás számos problémájára. Ugyanakkor, kis túlzással azt
mondhatnánk, hogy ő volt az első irodalom- és művészettörténész. A
népnyelvi ékesszólásról értekezvén áttekintette például az előtte járó
itáliai és provanszál költők poétikáját, a Purgatórium-ban pedig ilyen
(gondolom, általunk is érvényesnek tartott) értékítéleteket hozott:
„Lám, festészetben Cimabue tartott / minden teret, és ma Giottót
kiáltják: /s amannak híre éjszakába hajlott”.
„A művészet főszabálya” szerinte az, hogy
tanítványként kell követnie a természetet, s ezért „a művészet Isten
unokája”. A művészet tehát, platóni értelemben, az utánzás utánzása.
Ezt az elvet alkalmazza Dante például a Purgatórium-nak azokban a
bravúros énekeiben, ahol általa soha nem látott, és az Achillesz
pajzsán szereplő képekhez hasonlóan nem is létező műalkotásokat –
padlórajzokat, kariatidákat, domborműveket – ír le, mintegy verbálisan
megalkotva őket. Persze ezek az alkotások a költői fikció szerint
Isten művei, s nem utánzatok utánzatai. Mégis, a legjobb illusztrációi
a „a természetet követni” elvnek, hiszen már magával a valósággal
érnek fel. A padlórajzokat csodáló Dante szemében Isten realista:
Hol van a véső, hogy vonalat-árnyat,
vagy ecset, ílyet, hűn utána húzzon,
milyet bármely nagy művész megcsudálhat?
Élő az élő, holt a holt a rajzon;
többet valóság látója se lát,
mint én, ki rajt járok, s fejem lehajtom.
Közismert, hogy Dante váteszi szerepet tulajdonít a költőnek, s az
Isteni színjáték-ban azt a feladatot tűzi maga elé, hogy a víziójában
feltáruló vallási, politikai és morális igazságot az egész
emberiségnek hozza tudomására: „megírni bűnös világod javára / majdan,
amit látsz, most hatolj be mélyen!” Erre nem térek ki. Elég itt annyit
mondani, hogy Dante felfogása a költészetről és poétikai elveinek
megvalósítása az Isteni színjáték-ban mint „emberiség-” és
világkölteményben”, a mai napig az „elkötelezett irodalom”
felülmúlhatatlan példája, és ezért minden kor számára, így számunkra
is, folyton megújuló üzenetek forrása.
Kicsit hangsúlyosabban említeném meg poétikájának
egy másik, viszonylag ritkán vizsgált elemét, mely talán nem tartozik
közvetlenül a „művészetfilozófia” területéhez, de kétségtelenül
egyenes következménye annak, hogy Dante mit gondol filozófiailag a
költészetről. Művei – Az új élet prosimetriumától kezdve a
Vendégség-en át az Isteni színjáték-ig – feltűnően reflexívek,
lépten-nyomon élnek az önreferencialitás eszközeivel. Azt látjuk, hogy
az adott szöveg folytonosan kommentálja önmagát, felhívja valamely
saját tulajdonságára a figyelmünket, s támpontokat szolgáltat önmaga
értelmezéséhez; ahhoz például, hogy adott esetben szó szerint vagy
allegorikusan kell-e értenünk. A kommentárok és önértelmezések hol
elkülönítve, „jelölt” helyeken jelennek meg (mint Az új élet-ben vagy
a Vendégség-ben), hol pedig magába a szövegbe beágyazva (mint az
Isteni színjáték-ban). Ez világirodalmi szempontból teljesen új
jelenség. Nem mintha az önreferencialitás nem lenne az irodalmi nyelv
inherens sajátossága. Ám Dante az első, aki ezt poétikailag először
aknázza ki. Más szóval, először ő alkalmazza az önreferencialitást a
szövegformálás tudatos módszereként. Tegyük ehhez hozzá a minden
szövegét átható intertextualitást.
Mindez nemcsak új jelenség a világirodalomban,
hanem teljesen modern vagy sokkal inkább „posztmodern” jelenség. S
ebből adódik kétségtelenül az egyik olyan összefüggés, mely különösen
érzékennyé teheti a mai olvasót Dante költészetére, s melyből fontos
üzenet adódik a számára. Mert ha feltesszük a kérdést, hogy mivel is
magyarázható az önreferencialitás és az intertextualitás feltűnő
jelenléte a dantei szövegekben, akkor az egyik lehetséges választ a
költő vállalkozásának komplex voltából meríthetjük.
Éppen Danténak, az egész emberiség sorsáért morális
felelősséget vállaló profetikus költőnek a példája mutatja, hogy az
önreferencialitás, vagyis a szöveg visszahajlása önmagába, nem öncélú
narcisztikus játék, vagy nem feltétlenül az, hiszen egy mindent
átfogó, a világra és az ember sorsára vonatkozó extratextuális üzenet
kifejezésének lehet az eszköze. Egy ilyen üzenet, mint a költő jól
érzékelte, csak egy rendkívül bonyolult szövegre bízható rá. Az
önreferenciális eszközökre azért volt szüksége, hogy a sok szinten
tagolódó szöveget „össze tudja tartani”, s az olvasónak is lehetővé
tegye a benne való tájékozódást. Azt hiszem, így van ez a mai
irodalomban is.
Egy cikkében idézi T. S. Eliotot, aki szerint
„Dante a legeurópaibb költője ennek a kontinensnek”, mert „ő a
legkevésbé provinciális”. Mit jelent Dante európaisága?
Felelhetnék úgy, hogy egyszerűen megismétlem Eliot kijelentését, mert
rengeteg igazság van benne. De hadd tegyek hozzá ehhez néhány
megfontolást.
„Európa” és az „európaiság” fogalmát manapság
túlzottan is konjunkturálisan használjuk. Nemrégen mindannyian
európaiak voltunk, s Európához, a Nyugathoz akartunk csatlakozni, mert
valóságosan és szimbolikusan ez jelentette számunkra a szovjet és
posztszovjet világból való kiszabadulást. Akkoriban azt mondtuk: mi
mindig is európaiak voltunk, kulturálisan mindig is a Nyugathoz
tartoztunk. Ma viszont hányan lettek közülünk Európa-ellenesek,
„euro-szkeptikusok”, s hányan készek elfordulni a nyugati értékektől,
az ész, a demokrácia, a szabadság, az autonóm individuum eszméitől, az
emberi egyetemesség keresztény és felvilágosodás kori fogalmától.
Amely egyben Dante fogalma!
Persze ilyen fordulatok már máskor is lejátszódtak.
De éppen ezért kell belátnunk, hogy európai örökségünknek azok a nagy
művei, mint amilyen az Isteni színjáték, abban segíthetnek, hogy
’Európa’ fogalmának konjunkturális változásai ne vakítsanak el minket,
s ne veszítsük el szem elől a szintén változó, de lényegi tartalmat.
Európa, mint sokan megírták, összetett fogalom, van
földrajzi és szellemi jelentése, s már az első évezred végétől kezdve
kifejez egyfajta történeti identitást, mely az antik világgal való
kontinuitás és a kereszténységhez való tartozás tudatából származott.
Ahogyan Dante az ’Európa’ szót használta, az önmagában mutatja:
rendelkezett egyfajta markáns Európa-tudattal mind földrajzi, mind
szellemi, mind pedig politikai értelemben. Az utóbbi kettő nála
elválaszthatatlan.
Persze, az ő Európa-fogalma nem a miénk, hiszen
korának gyermekeként belefoglalta a más vallásúak kirekesztésének
elvét. Mégis kifejeződik benne az egyetemesség igénye. Ezt Babits
Mihály alábbi passzusa foglalja össze a legtökéletesebben anélkül,
hogy szerepelne benne az Európa szó: Dante „a világcsászárságról
álmodott, a római császárság folytatásáról, mely fölötte állna
Firenzének csak ugy mint minden más államnak, s biztositaná az egész
világ békéjét s fegyelmét. Nem nemzeti, hanem nemzetek fölötti
császárságot képzelt, hiszen a császár, akinek ügyéért lelkesedett,
mégcsak nem is volt olasz. De római császár volt. Róma nem pusztán a
fajt jelentette Dante szemeiben, hanem szellemi, lelki valóságot. A
költő inkább volt a világ békéjének és egységének vallásos hitü
rajongója, semmint valamely állam vagy nép imperiálizmusának
előharcosa”. Ez pontosan annyit tesz, hogy Dante „a legkevésbé
provinciális költője” volt ennek a kontinensnek.
Előadások, monográfiák, újraértelmezések. Dante-reneszánsz
Európában. Mi lehet a magyarázata, hogy újra felfedezzük Dantét?
A Dante-reneszánsz tényei valóban lenyűgözőek. Idén, csak Pesten három
nagy Dante-rendezvény (Maladype Színház, Zsámbék és az MKB Bank
nagyszabású kezdeményezése); készül az Isteni színjáték két új
fordítása; havonta tart rendezvényeket a Magyar Dantisztikai Társaság;
a tavalyi évben a Római Magyar Akadémia Dante-konferenciáján tizenhét
nemzet Dante-kutatói és fordítói vettek részt… S nem is említettük,
hogy mi van a nagyvilágban. Csak egy példa: Roberto Benigni
Olaszország és Amerika nagyvárosainak nyilvános terein az Isteni
színjáték énekeinek előadásakor tízezreket mozgat meg (inkább
kicsinyítettem, mint növeltem a számot).
Hogy mi ennek az oka? Hivatkozhatnék a mi
ezredfordulónkon is lábra kapó kiliasztikus hangulatokra. Nem biztos,
hogy ez komoly érv, de ezen a nyomon haladva egy erősebb magyarázathoz
is eljutunk. A válság, melyről egyre inkább tudjuk, hogy nem
egyszerűen gazdasági válság, hanem civilizációnk évtizedek óta mélyülő
válságának része, fogékonnyá tesz minket Dante világa iránt, mely a
nagy középkori civilizáció küszöbön álló összeomlásának kifejeződése.
Ezt Dante az emberiség végválságaként élte meg, s mi rokonlelkek
vagyunk vele, a válság költőjével.
De a Dante-reneszánsz nem új keletű. Alig van az
európai irodalomnak klasszikusa, akinek a recepciója – mondjuk az
utóbbi két évszázadban – az ő recepciójához lenne fogható, s aki
nemzedékről-nemzedékre szakadatlanul vonzaná magához a naiv olvasót.
Ez is, mint mondtam, magyarázatot kíván.
Befejezésül megkockáztatom: Az Isteni színjáték
alapvető és a szerző által intencionált szó szerinti jelentése az,
hogy bemutatja az isteni igazságszolgáltatás működését, és – zárójelbe
téve most a purgatóriumot – elénk tárja a kárhozat és az üdvözülés
képét. Ettől elválaszthatatlan az a másik jelentés, melyet egy
elterjedt közhely tükröz: valamely szörnyűségre azt szoktuk mondani,
hogy az Dante fantáziájához méltó. Önreferencialitás ide vagy oda,
bizonyosak lehetünk abban, hogy a Pokol fiktív világa, ahol a borzalom
legmagasabb fokával találkozunk, a tapasztalatot tükrözi, és nem
hihetjük, hogy Dante képzelete a pokol leírásában mindannyiunk
képzelőerejét és a történelmi valóságot is felülmúlta volna.
Ugyanakkor hadd idézzem itt Alain Badiou egy Freudról írt, de Dantéra
is vonatkoztatható mondatát: „Az emberi személyiség nyomorúságos
boszorkánykonyháit felemelni az örökkévalóságba, ehhez nem akármilyen
teherbíró-képesség és zsenialitás kell”. Azok a tortúrák és kínok,
melyeket a kárhozott lelkek elszenvednek, annak a képei, hogy az
emberek mi mindent képesek valóban elkövetni az emberekkel szemben. Ez
a realizmus teszi lehetővé, hogy a mindenkori olvasók saját
tapasztalatuk fényében, „aktualizálva” olvassák Dante művét, s erre
támaszkodva dolgozhassanak ki új legitim értelmezéseket. Így
olvashatta Mandelstam a maga Gulag-tapasztalata alapján börtönénekként
a Pokol-t, s így volt lehetséges, hogy London bombázásának jeleneteit
Eliot a Pokol képeivel írja le. Ha valaha ki lehetett jelenteni, hogy
Auschwitz után nem lehet többé verset írni, ez nem érvényes Az isteni
színjáték-ra: sem a Pokol-ra, sem a Paradicsom-ra.
Ezen a jelentéssíkon hogyan olvasandó a Paradicsom?
Dante szavaival Az isteni színjáték három nagy részének egészében véve
az ember a tárgya, „amint érdemeket szerezve vagy érdemtelenül, szabad
akaratának megfelelően, a jutalmazó vagy büntető igazságosság alá van
vetve”. A Paradicsom a jutalmazó igazságosság érvényesülésének a
helye. Az a hely, ahol az üdvözült lelkek szabadságon és egyenlőségen
alapuló testvéri közösségében visszavonhatatlanul uralomra jut az
erkölcsi, politikai és szociális értelemben vett igazságosság. Más
szóval, ha nem volna logikailag ellentmondásos az utópiával
kapcsolatban „helyről” beszélni, a Paradicsom az utópia helye. A Pokol
a condition humaine képe, a Paradicsom az ettől elválaszthatatlan
utópikus képzeleté.
Dante műve egyszerre elégíti ki a valóság és az
utópia iránti szenvedélyünket.
Kulcsszavak: Isteni színjáték, Babits, filozófia,
önértelmezés-önreferencia
|
|