Az örök Dante

Pál József legújabb, harmadik Dante-könyvét – ami az immár évtizedes Dante-monográfiát („Silány időből az örökkévalóba”. Az Isteni színjáték nyelvi és tipológiai szimbolizmusa Szeged: JatePress, 1997) és a budapesti Dante-kódex fakszimile kiadását (Dante Alighieri, Commedia. Biblioteca universitaria di Budapest. Codex Italicus 1. Verona: SZTE–USV, 2006) követi – történeti szemléletű monográfiaként definiálhatjuk. Miként a szerző a Bevezetőben felhívja rá a figyelmet, a tanulmány a középkor gondolkodásából és poétikai elveiből kívánja kibontani Dante szövegeinek – leginkább az Isteni színjátéknak – „elénk táruló általános érvényű mondanivalóját.” A módszer lényege, hogy Dante írásait meghagyja a „maguk helyén”, „abban a rendszerben” (9.), amelyhez eredetileg tartoztak.

Ellentmondásosnak tűnhet, hogy a Bevezetőn túljutva az első nagy fejezet nem e módszert látszik követni, és egyáltalán nem hagyja meg történeti helyükön Dante szövegeit, hiszen éppen mai aktualitásukat tárgyalja: Dante poétikai és gondolkodói premisszáit vonja vizsgálat alá, majd megállapítja, hogy a hétszáz éve kidolgozott elvrendszer máig érvényesnek hat, és biztosítja egy „letűnt és érdektelen valóság” (13.) költői bemutatásának aktualitását. A fejezet már címében és szerkezetében is utal az egykor és a ma világának összejátszására és egymásra vetítésére. Pál József a fejezetcímet – Dante és a mai olvasó – Babits Mihály 1930-as tanulmányától kölcsönzi. Joggal, hiszen a Babits-szöveg is arra kereste egykor a választ, hogy egyrészt mi lehet Dante mai – Babits esetében nyilván a két háború közötti – népszerűségének oka, másrészt kulcsot adott az Isteni színjáték olvasásának és értelmezésének módszereihez. Ami az adott fejezet szerkezeti felépítését illeti, a struktúra Szent Tamás questió-inak mintáját követi: felvet egy állítást, Dante idejétmúlt költészetét és gondolkodását, majd ezzel szemben (Sed contra), hoz egy másik – ellentétes értelmű – állítást, hogy aztán öt articulus-ra bontva okfejtését, bizonyítsa az utóbbi propositio igazát. A tény, hogy egy effajta szerkezetben közli mondanivalóját szerzőnk, már a leírtaktól függetlenül is azt kívánja talán sejtetni, hogy a középkori gondolkodás és az azt megjelenítő struktúrák egyáltalán nem idegenek tőlünk, csak meg kell találnunk megértésük és felhasználásuk történetileg és eszmeileg helyes kritériumait. És az első fejezet nem csupán szerkezetével, hanem logikájával is ezt kívánja sugallni. Azt állítja ugyanis, hogy a szöveg máig ható érvényessége nem az általa megjelenített korrajztól és a mű alapját képező világértelmezéstől független esztétikai értékében rejlik, hanem azon képességében, hogy általános érvényűvé képes avatni „korszerűtlen” és „túlhaladott” gondolatokat és nézeteket, amelyek ezáltal minket is érintő eszmei, sőt személyes problémákká válhatnak. Nincs tehát ellentmondás a kitűzött történeti módszer és Dante aktualitásának felmutatása között, mert ha az első fejezet nem is hagyja meg a maga helyén Dante életművét, a mai kort mindenképp közelebb viszi a firenzei szerző világához: azt mutatja be, hogy a két korszak közötti hétszáz évnyi szakadék sem volt képes eltörölni a hasonló egzisztenciális kérdések feltételének megegyező horizontját.

A Dante művét jellemző történeti poétika és középkori világértelmezés és művészetfelfogás kibontása azonban csak a második fejezetben veszi kezdetét, s bár végig a vizsgált szerző életműve képezi a tárgyalás központi magját, valójában igen messziről indulunk. Először a középkori hermeneutika alapjairól – a bibliaértelmezés hagyományáról és egzegetikai elveiről, a már görög–római hatásokat is mutató allegorizáló szövegmagyarázó módszerekről, a négyes értelem tanáról, és a szerzői eredetiség kérdésköréről – olvashatunk, hogy aztán elérkezve immár Dantéhoz, az általa átvett és megújított szövegértelmezési hagyományba nyerhessünk betekintést. Azt is megtapasztaljuk, hogy e hagyomány milyen megtermékenyítően hatott nem csupán a szövegek kommentálása során, hanem – legalábbis Dante esetében – a létrehozásukkor is. A Dante által követett példa maga a Biblia, amely harmonikus egységben, de természetesen egymásra építve rejti magába az egyes szöveghelyek négy – szó szerinti, allegorikus, morális és misztikus – jelentési síkját. Dante, aki az Isteni színjáték fikciója szerint a szent szövegek szerzőihez (vagy lejegyzőihez) hasonlóan szintén részesült az isteni kinyilatkoztatásban, szinte szükségszerűen hasonló jelentéstartományokat mozgósító szöveget hozott létre. Olyat, amely önnön történeti jelentését képes rávetíteni a múlt és a jövő eseményeire, valamint a közösség és az egyén életére is.

A dantei ábrázolás jellemzőinek vizsgálata ezek után egy újabb általános, a középkor egészét behálózó problémakör megvilágítását igényli Pál Józseftől. A szimbolizmus mai, Goethétől eredeztethető, illetve a középkori – alapvetően az égi és a földi valóságot magába záró jelek rendszereként felfogott – szemléletét veti össze, majd rámutat a középkori realizmusból következő, a művészet minden ágát és a tudományos megismerést is jellemző szimbolikus gondolkodás sajátosságaira. Megvilágító erejű példaként – többek között – Beatrice alakját idézi, akinek neve, földi léte és túlvilági valósága egyaránt közvetítői szerepét hangsúlyozza, amennyiben képes Dantét a bűnből a szabadság felé vezetni, ugyanakkor lehetővé teszi számára, hogy a földi világot és túlvilágot a Teremtő jeleiként olvasva felemelkedhessen a valódi megértés és ismeret szférájába. Ám Dante és Beatrice viszonya is csak jel: a mindenkori ember kegyelem általi megszabadulását, vagy annak lehetőségét jelölheti. Ezért Beatrice „életében, tevékenységében, Dantéhoz való viszonyában feltárulkozik a középkori szimbolizmus teljes tartalma.” (75.)

A korabeli hermeneutika és a szimbolizmus alapelemeinek elemzése után kerül sor Dante életrajzának, ihlető forrásainak, valamint

tudományos műveinek összefoglaló jellegű bemutatására. Az életpálya kitüntetett eseményei, Dante politikai működése, valamint politikafilozófiai elmélete nem mint önálló jelentőséggel bíró történeti tények és eszmei tartalmak jelennek meg a könyvben, hanem – teljes joggal – mint előzmények az Isteni színjáték gondolatvilágához. Ezért is zavarba ejtő, hogy az adott fejezet után Pál József nem vág bele a főmű elemzésébe, hanem egy filológiai-történeti kitérővel az Isteni színjáték szöveghagyományát – kitüntetett figyelmet szentelve a budapesti Dante-kódexnek –, és az első Commedia-kommentátorok munkáit, interpretációs horizontjait vázolja. Az excursus beiktatása valójában arra hívja fel a figyelmünket, hogy már a szöveghagyományozódás és a recepciótörténet első korszaka is jelentős szövegromlást és túl- vagy átértelmezéseket generált.

S csak ekkor, a tanulmány felénél kezdi meg Pál József az Isteni színjáték poétikai elemzését, amelyben erősen támaszkodik a könyv első felében vázolt általános költészettani-retorikai és bölcseleti elvekre, valamint életrajzi adatokra. A dantei ábrázolás felfejtését egy jelentős műfajelmélet-problémával indítja: lévén a túlvilági jelenetekben a hősök az időből kiszakítva, bűnükbe belemerevedve, illetve érdemeik jutalmát örökre élvezve jelennek meg, az őket bemutató költői nyelv szükségszerűen a dráma vagy a líra jellegzetességeit mutatja, amennyiben egy adott pillanatra, a lelkeknek az utazó Dantéval való találkozásának pillanatára kell összpontosítania. Ellenben a találkozások másik résztvevője, maga a túlvilágot bejáró Dante az időből érkezik, utazása az időben zajlik, ezért alakja és belső fejlődésének felmutatása az epika eszközeit vonja be a szövegbe. Ezen általános jellegzetesség azonban főképp a túlvilág két „szélső” országát, a Poklot és a Paradicsomot hatja át, hiszen a Purgatórium bűnösei nem az örökre rájuk szabott ítélet alatt szenvednek, hanem egy tanulási, tökéletesedési folyamaton esnek át. Ez azt is jelenti, hogy időbeli létezésük, a változásra való szabadságuk, sőt kényszerük miatt a mű legreálisabb hősei a purgatóriumi lelkek. Ennek megfelelően a valóságábrázolás kitüntetett terepe a Purgatórium, mígnem a másik két ország bemutatását a „mai értelemben vett szürrealitás elve” (137.) uralja. S ha a művészet didakszis, miként azt Dante a középkori hermeneutikától megtanulta, s egyben mimézis, ahogyan Arisztotelész mondta, akkor „ahol az igazi művészetre szükség van, az sem nem az örök kárhozat, sem nem a vég nélküli boldogság kommunikáción és érzékszerveken felüli birodalma” (145.), hanem a Purgatórium, az „átmenetiség” országa. Így érthető, hogy miért szentel megkülönböztetett figyelmet Pál József a költészet, zene és képzőművészet eszköztárát – amennyire ez egy irodalmi szövegben lehetséges – felhasználó, a szerzői intenció szerint összművészeti alkotásként megjelenő középső ország poétikai elemzésének: a tanulmány végigpásztázza a túlvilági lelkek tisztulását segítő purgatóriumi domborműveket, valamint elemzi a szövegbe illesztett liturgikus énekek és szentírási passzusok jelentőségét. A tudatos és tudós Dante bontakozik így ki az olvasó szeme előtt, aki – ez esetben alapvetően didaktikus – céljainak megfelelően rendezi és rendszerezi szövegét.

A szövegértelmezést lezáró utolsó nagy fejezetben ellenben a retorikai alakzatok kapják a főszerepet. Először a költőt magát különböző helyzetekben festő hasonlatokat szedi csokorba Pál József, s leginkább azt érzékelteti, ahogyan a hasonlító szerkezetekben megnyilvánul a mű egyik alapját képező motívum, a főszereplőt jellemző fejlődés és morális-szellemi átalakulás.

A paradicsomi rózsa szimbólumrendszerének, valamint a teremtett világ és a teremtő szimbólumainak lajstroma zárja az elemzést. A középkori ember és Dante számára feltárulkozó teremtett világ egésze lenyomata teremtője akaratának és tevékenységének, hasonlóképp ahhoz, ahogyan egy mű önmagába rejti alkotóját. Ezért „a művész a lehető legteljesebben kifejezheti a teremtőt” (228.), vagyis a művész alakja Isten képmása lesz. Dante és műve is az „Isten–természet” viszonyt példázza, de nem abban az értelemben, hogy Dante egyéni világot és mitológiát kívánt volna alkotni, hiszen ő „művészként nem a világot akarta saját képére formálni, hanem önmagát olyanná tenni és a világot olyannak felmutatni, amely minél hűségesebben hordozza a művész lelkében és lelkén uralkodó igazságot, a téma szempontjából az imago Dei jelét (229.).

A könyv ezen a ponton érne véget, ám egy Appendix is helyet kapott az utolsó oldalakon. A függelék Michelangelo és Dante kapcsolatát elemzi: felmutatja Michelangelo műveiben Dante hatását, leírja a szobrászt ihlető firenzei neoplatonizmus jellemzőit, valamint a humanista bölcselet hatását az ikonológiára. A kiegészítő tanulmány hangsúlyos része azon eltérések vizsgálata, melyek a Sixtus-kápolna freskóinak Isten-ábrázolása és Dante Isten-képe között feszülnek. Michelangelo mozgó és a világba hatoló, illetve Dante mozdulatlan, világon kívüli Istene között Pál József egy korszakos törést vél felfedezni. Michelangelo lehozta Istent az Empireumból, s ezáltal „a «magánvaló» a gondolkodás aktusában megváltoztatta természetét, és «nekünk való» lett, azaz megszűnt embertől és természettől függetlennek hitt realitás léte. Ezzel merőben új értelmet kapott a realizmus szó is.” (243.) A könyv végére illesztett mondat valójában keretet ad a tanulmánynak, amennyiben magyarázatként szolgál arra a bevezetésben feltett kérdésre, hogy miért is nehéz ma megérteni Dante művét és világát.

A könyv 2010-ben az Akadémiai Nívódíjban részesült. (Pál József: Dante. Szó, szimbólum, realizmus a középkorban. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2009, 255 p.)

Mátyus Norbert

irodalomtörténész