Dante kortárs olvasata
2010. június 24 és 26 között a Római Magyar Akadémia (RMA) volt a
színhelye az utóbbi évek egyik legjelentősebb nemzetközi
Dante-konferenciájának, melyen a világ számos országából harmincnégy
neves középkor- és Dante-kutató adott elő. A Leggere Dante oggi című
konferencia fő szervezője a Rómában azon időszakban alkotói
szabadságát töltő Kelemen János akadémikus, a Magyar Dantisztikai
Társaság (MDT) elnöke és a konferencia ötletgazdája, valamint az RMA
akkori tudományos igazgatója, Vígh Éva, a fő támogató pedig a
Fondazione Rubbettino és az RMA „Fraknói” Tudományos Intézete volt.
Külön megemlítendő, hogy a konferencián szekcióvezetőként megjelent az
amerikai dantisztika rangos képviselője, Giuseppe Mazzotta professzor
is. Az előadóként is megnyilatkozó Vígh Éva által szerkesztett, szóban
forgó kötet a jelentős sajtóvisszhangot is kiváltó konferencia aktáit
foglalja magában, a szerkesztő előszavával, Giuseppe Frasso nagy
tekintélyű filológus bevezetésével és – az előadóként ugyancsak
szereplő – Kelemen János zárszavával. (A kötet első részletes olasz
szemléje az alábbi: Anna Langiano, „Tradizioni esegetiche e
problematiche della traduzione nel Convegno Leggere Dante oggi”. In:
Dante. Rivista internazionale di studi su Dante Alighieri, VII, 2010,
199–207.)
Frasso szónoki bevezető beszéde (Az Arno-tól a
Dunáig) többek közt Danténak a magyar–olasz kulturális kapcsolatok
történetében betöltött meghatározó szerepét emeli ki, röviden
felvázolva a magyarországi Dante-recepció és Dante-fordítások
történetét, hangsúlyozva a 2004-ben alapított MDT tudományos
tevékenységének, illetve az MDT Dante Füzetek című, 2006-tól
rendszeresen megjelenő folyóiratának (és más romanisztikai,
irodalomtudományi és filozófiai folyóiratok, mint a Verbum, a Helikon
és a Világosság) jelentőségét a Dante-kutatások terén. Michele Barbi
tekintélyes Dante-kutató nyomán (egyben Vico egy híres gondolatát
idézve fel) Frasso az új magyar Dante-kommentár kidolgozásának
folyamatában a filológiai és a kritikai megközelítés egyenrangúságának
szükségességét emeli ki. Kelemen kötet-konklúziójának (amely alapjában
A filológiai és a hermeneutikai állítások asszimetriájáról című
előadásának a foglalata) megfelelően is a filológia elválaszthatatlan
a kritikai-filozófiai reflexiótól: „nem létezik olyan filológiai
művelet, amely ne implikálna valamiféle hermeneutikai aspektust”,
mivel „minden szöveg sokkal nagyobb teret enged a hermeneutikai, mint
a szigorú értelemben vett filológiai interpretációnak” (392.): ez az
alapja az interpretáció kreatív jellegének, mely Dante mint középkori
szerző esetében is útmutatást adhat a kortárs (posztmodernkori)
olvasóközönségnek.
A kötet első részének címe Kommentár,
interpretáció, olvasat, a másodiké pedig Hatástörténet, recepció,
fordítás. A témák, problémafelvetések igen szerteágazóak, s ezek
sokféle elemzési módszerrel kerülnek kifejtésre. Jelen kritikai
ismertetésben a terjedelmi korlátok és a tematikai átfedések miatt a
tanulmányok közül csak néhányra hívom fel a figyelmet – fenntartva,
hogy a kötet minden kontribúciója értelemszerűen egyaránt értékes. Az
első részt illetően mindenképp kiemelendő Pál József Kegyelem és
küldetés a Színjátékban és a Faust-ban című írása, melyben (akárcsak
más írásaiban) Kelemen a két szerzőóriás életműve közti analógiákat és
különbségeket teszi komparatív vizsgálat tárgyává. Saverio Bellomo,
aki Dante főművének új olasz kommentárján dolgozik, írásával (A
Színjáték új kommentárjához) érdekes filológiai műhelytitkokat tár
fel, és fontos útmutatásokat ad a magyar dantistáknak. Hoffmann Béla
munkája (Szemantikai komplikációk a szimoniákusok énekében) a Pokol
XIX. énekének mélyelemzését valósítja meg, nagy hangsúlyt fektetve
azon szöveghelyek jelentésének pontosítására, melyet a sok évszázados
exegetikai tradíció ezidáig nem tudott megnyugtatóan tisztázni
(értendő ez többek közt a 19–21. sorokban foglaltakra). A kötetben két
szerző, Unn Falkeid és az alulírott foglalkozik az Egyeduralom-mal
kapcsolatos interpretációs kérdésekkel. Falkeid írásában a Paradicsom
VI. éneke és a Monarchia komparatív elemzését valósítja meg, míg Nagy
József az új magyar Monarchia-kommentár kidolgozásának módszertani
kritériumait fejti ki.
Figyelemre méltó Luigi Tassoni A Convivio
narrációja című újító szándékú munkája, mely Dante – elsősorban
interpretáció- és politikaelméleti szempontból kulcsfontosságú –
Vendégség-ét nem hagyományos (vagyis nem doktrinális), hanem
|
|
narratológiai szempontból elemzi. Tassoniéval
bizonyos tekintetben rokon szellemiségű Horváth Kornélia Megjegyzések
az Új életben kifejtett dantei poétikáról című írása, mely szintén a
posztmodern irodalomelméleti eszköztár bevetésével vizsgálja Dante
szövegét. Végül az első részből Szörényi László Nimród zsoltára – régi
magyar nyelv Dante Poklában? című (korábban magyarul már közölt)
cikkét emelném ki, melynek merész hipotézise – mint Mazzotta
rámutatott – elsősorban a Dante munkássága iránti nagy tiszteletet és
szeretetet emblematizálja.
A második részben két (az idősebb és a fiatal
generációt képviselő) italianista figyelemre méltó – ugyanakkor
egymással polemizáló – elemzése tárgyalja a Babits Mihály
Dante-fordításával kapcsolatos problémákat. Sárközy Péter Az Isteni
Színjáték Babits-féle magyar fordítása című (e témában korábban közölt
írásai összegzését magában foglaló) tanulmányának fő tétele, hogy
Babits a dantei főmű formailag és tartalmilag pontos műfordítását
valósította meg, mellyel egyben a XX. századi magyar költészeti nyelv
megalapozásában is meghatározó szerepet játszott (vö. 252.). Mátyus –
a babitsi Dante-fordítás jelenleg valószínűleg legnagyobb szakértője –
munkájának már a címében is (Hibák és/vagy interpretáció Babits
Dante-fordításában) jelzi a Sárközy-féle megközelítéshez képest
árnyaltabb vizsgálat szükségességét. Mátyus egyik fontos
következtetésének megfelelően Babits szemléletében Dante „nem népies,
nem egyszerű, nem egy »barbár«, vagy »hős« vagy »kisgyermek«, ahogy a
Babitsot megelőző vagy vele kortárs kritika nagy része vallotta, hanem
– a fordító szemében – azon túl, hogy költői zseni, egyben a nyelv
tudósa, kutatója és formálója”; ennek lényegi következménye az, hogy
„a fordító, aki hűen akarja reprodukálni a dantei szöveget, [a
Dantééhez] hasonlóan nehéz, mesterkélt és kidolgozott nyelvezetet kell
alkalmazzon” (268.). Juan Varela-Portas tanulmánya, Az analitikus
allegória: a madridi Dante-kutatás módszertana, mint a cím is mutatja,
a jelenkori dantisztika egyik legvirágzóbb európai iskolájának
célkitűzéseit és tevékenységét mutatja be szemléletesen. Végül két
olyan tanulmány jelentőségét hangsúlyoznám, amely Dante munkásságának
késő- és posztmodern művészeti adaptációs kísérleteit vizsgálja. Az
egyik a Milly Curcio-féle Dante és a jelenkori poklok, melyben a
szerző nagyívű áttekintést ad Dante intertextuális jelenlétéről olyan
írók művében, mint például Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Arthur
Rimbaud, Victor Hugo, Franz Kafka, Marcel Proust, Primo Levi, Thomas
S. Eliot, Italo Calvino, Daniele Benati. A másik, a Bárdos Judit által
írt Dante és a film, melyben a filmtörténész – megtörve a konferencia
irodalom-, filológia- és filozófia-központúságát – Dante két nagy
jelentőségű filmadaptációs kísérletét elemzi: Giuseppe De Liguoro
1911-es Infernó-ját és Andrzej Wajda 1957-es Csatorná-ját (utóbbira
röviden Curcio is kitér), megemlítve – néhány további, a
filmművészetben tetten érhető Dante-utaláson túl – a fontosabb
tévéfeldolgozásokat is. Bárdos fontosabb konklúziói közül kiemelendő,
hogy a De Liguoro-film, bár valószínűleg a Pokol legsikeresebb
filmadaptációs kísérlete, megmarad a kísérlet (a kvázi-adaptáció)
szintjén, hisz tulajdonképp nem Dante szövegét, hanem Gustave Doré
képi világát jeleníti meg; mindazonáltal jelentős művészeti
teljesítmény, mivel „egy önálló filmnyelvvel eleveníti meg […] Dante
világát” (344.). A Wajda-filmet illetően pedig egyértelmű, hogy még
csak nem is adaptáció-kísérletről, hanem a Pokol egy lehetséges, a
filmnyelv által megvalósított (poszt)modern interpretációjáról van szó
(346.). Összességében megállapítható, hogy bár a Színjáték nagy hatást
gyakorolt a filmművészetre (akárcsak a képzőművészetekre és – a
konferencián sajnálatos módon nem tárgyalt – zeneművészetre), Dante
főművének szigorú értelemben vett filmadaptációja valószínűleg nem
valósítható meg.
Az RMA és az MDT e kulturális kezdeményezését –
figyelembe véve a megvalósítás eszközeinek nyilvánvaló szűkösségét –
túlzás nélkül nevezhetjük hősies vállalkozásnak, melyet a Leggere
Dante oggi című kötet méltó módon dokumentál. A firenzei költő
életműve iránt érdeklődő tudós közönség számára e kötet
nélkülözhetetlen kutatási forrásanyag, a laikus olvasók számára pedig
a kortárs Dante-kutatás korszakos jelentőségű dokumentuma. ([a cura
di] Éva Vígh: Leggere Dante oggi. Interpretare, commentare, tradurre
alle soglie del settecen-tesimo anniversario Roma: Aracne, 2011, 410
p.)
Nagy József
tudományos munkatárs,
ELTE Bölcsészettudományi Kar Olasz Tanszék
|
|