A termőföld mellett az Alföld nagy kincse a felszín alatti víz, amely különösen kedvező adottság az ország ivóvízellátását és hévízkészletét tekintve. A mélységi víz minden más „ásványi kincstől” különbözik. Sajátossága, hogy a hidroszféra részeként a földkéreg legkülső részében egy felülről nyitott hidrológiai rendszert képez, ennek megfelelően állandó kapcsolatban van a felszíni vizekkel és a légkörrel, s a csapadékból táplálkozik. Másik sajátossága, hogy létezését és mozgását a tavak és tengerek vizével ellentétben nemcsak saját tulajdonságai, hanem a tároló kőzet rendkívül széles skálán megjelenő paraméterei határozzák meg. Ezért a vele foglalkozó hidrogeológia a földtudományok egyik önálló ágaként interdiszciplináris tudománnyá fejlődött.

A felszín alatti édesvízkészletek – mint a legértékesebb ivóvízbázisok – egyre fontosabbak az emberiség létfenntartásának folyamatában, s védelmük globális problémává, korunk egyik legfontosabb műszaki és tudományos kérdésévé vált. Az emberiség a 21. századba a vízvilágválság fenyegetésével érkezett. Miközben Európa vízkészletei veszélyben vannak, hazánk vízbeszerzési források és vízminőség tekintetében helyzeti előnyben van Nyugat-Európához képest. Az Alföld rétegzett pleisztocén és felsőpannon üledékei hatalmas mennyiségű édesvízkészleteket tárolnak, amelyek stratégiai jelentőségű készletek, és nemzetközi osztályozás szerint is a világ nagy vízadó rendszerei között szerepelnek. Az édesvízkészletek mélyebb zónáiban a 30 °C-nál melegebb termálvizeket találjuk. A talajvizek, karsztvizek és a nem nagy mélységű rétegvizek csapadékeredete régen nyilvánvaló, de a termálvizekről csak az izotópos vizsgálatok mutatták ki, hogy szintén a csapadékból beszivárgó és a mélyben felmelegedő vizek. Magyarország a termálvizek tekintetében is kedvező helyzetben van.
Az Alföld a Kárpát-medence nagy központi süllyedéke, s mint ilyen, földtani egység. Nevezik Pannon-medencének is, minthogy kiterjedését az újharmadidőszaki Pannon-beltenger üledékei határozzák meg. Az Alföld (Nagyalföld) 100 000 km² kiterjedésű területének valamivel kevesebb mint fele, kereken 45 000 km² tartozik ma Magyarországhoz. Ezért gyakran nevezzük Magyar-medencének, a napi szóhasználatban azonban változatlanul a történelmileg kialakult Alföld megnevezést használjuk. A Kisalföld a Kárpát-medence nyugati fiókját alkotja, területe kb. 8000 km², szintén jelentős vízkészletet tárol.

A Pannon-medence a Föld egyik legzártabb medencéje, de a hidrológiai körforgás tekintetében nyitott rendszer, amelynek történései elválaszthatatlanok a hidroszféra globális eseményeitől. A medence a csapadékot nemcsak a területén elpárolgó vízből kapja, hanem túlnyomóan a tengervizek párájából, és felszíni vizeinek egy része a lefolyás révén ismét a tengerbe jut. A felszín alá jutott víz mozgása már nem követhető ilyen látványosan, aminek az a következménye, hogy mennyisége és pótlódása tekintetében számos tisztázatlan kérdés merült fel. Az Alföld hidrológiai kutatásának elmúlt százharminc éve alatt gyűjtött hatalmas ismeretanyag ellenére is rengeteg „titkot” rejt még ez a különleges vízföldtani egység.

Az Alföld szerkezetének néhány jellemzője

A Pannon-medence aljzatát idős, erősen tektonizált kristályos alaphegység alkotja, ahol a sasbércek és árkok szintkülönbségei az 5000 métert is elérik. Legmélyebb szintje a Békési-medencében eléri, helyenként meghaladja a 7000 métert. Ezt a tektonikailag rendívül szabdalt medencét több ezer méter vastag tengeri-tavi és folyóvízi üledék tölti ki, és az üledékes összletek mindig rétegzettek. Ebből kifolyólag szerkezetében és jellegében merőben eltér a legtöbb európai ország vízföldtani tulajdonságaitól.

A medencét kitöltő üledékek nagy változatosságot mutatnak. Legalsó szintjét több kilométert elérő vastagságban tengeri és folyóvízi lerakódások, főként agyagok és agyagmárgák alkotják, ezekből víz alig fakasztható. A Pannon-tenger beltóvá alakulása után a folyók egyre több durvább szemű üledéket hordtak bele, amelynek vastagsága elérheti az 1–2 km-t is, ez már több homok-homokkő réteget és benne vizet is tartalmaz. Két részmedencéje, a Kisalföld és az Alföld a negyedkorban – az utolsó 2,4 millió évben – tovább süllyedt, amikor már tisztán folyóvízi üledékképződés folyt, jellemzően iszapos, homokos, kavicsos lerakódásokkal. Magyarország mélységi víztározói közül ezek a legjelentősebbek. Vastagságuk a Dél-Alföldön eléri a 700 métert, a Kisalföldön pedig megközelíti az 1000 métert. A medence peremén a folyók hordalékkúpjai sok kavicsot tartalmaznak, vastagságuk többnyire néhányszor 10 m körüli, de a Szigetközben a több száz métert is eléri.

Az Alföld felszín alatti vizeinek feltárása

Az Alföld hidrogeológiai viszonyainak megismerésében az első jelentős esemény Zsigmondy Béla bányamérnök nevéhez fűződik, aki 1879-ben, Püspökladányban fúrta az első kifolyó vizet adó kutat a Magyar Államvasutak részére. Az igazi átütő sikert azonban a Hódmezővásárhelyen, 1880-ban, illetőleg 1884-ben átadott két, lakossági használatra szánt artézi kútja hozta. Az „artézi kút” elnevezés onnan származik, hogy Franciaország Artois-i Grófságában fúrták 1126-ban az első olyan kutat, amelyik felszökő vizet adott. Később az olyan kutat is artézi kútnak nevezték, amely nem szolgáltatott felszökő vizet, de szintje megközelítette a terepszintet. Az első sikeres hazai fúrások után rohamos gyorsasággal nőtt a kutak száma. 1900-ban már 2400 artézi kutunk van, s ezeknek túlnyomó része az Alföldön. A Dél-Alföldön a földtani viszonyok olyan páratlanul kedvezőek voltak, hogy már sekély mélységben (30–35 m) felszökő vizet találtak. Ez azonban a vizek nagymértékű pazarlásához is vezetett.

A 20. század első felében tovább nőtt a vízellátás céljait szolgáló kutak száma, az 1940-es évek elején már 24 000 artézi kutat tartottak nyilván a lecsökkent területű országban. A felszín alatti vizekkel való gazdálkodás azonban késett, elsősorban azért, mert azok eredete és pótlódása sokáig tisztázatlan volt. A század második felében tovább gyorsult a vízellátást szolgáló kutak építése, 1980-ban az országban 58 000 kutat tartalmazott a kútkataszter, ebből 43 000 volt az Alföldön. A szolgáltatott ivóvízért beszedett vízdíj évtizedeken át alacsonyabb volt, mint a tényleges termelési költség, a vízdíjakon lévő jelentős állami támogatás nem ösztönzött a vízzel való takarékosságra. A vízkészletek védelme még nem állt a hidrológiai szemlélet középpontjában, a víz még nem szerepelt az ásványi kincsek védendő készletei között. Óriási mértékű vízpazarlás folyt, főleg a szabad kifolyású alföldi artézi kutakból. 1973-ban egyik szaklapunkban azt olvashattuk, hogy Szentes határában a K-99. kataszteri számú, 1923-ban létesített artézi kútból a felhasználatlan, akkor már ötven éve túlfolyó víz a kút körül mocsaras-nádas területet hozott létre.

A felszín alatti víztermelés az 1980-as évek végére érte el a csúcsot, ami sok helyen már túltermelést jelentett, és a karsztterületeken a források kiapadásában és a nagyarányú karsztvízszint-süllyedésekben, a medenceterületeken pedig a rétegvízszintek csökkenésében és a talajvízszint süllyedésében mutatkozott meg. Az ivóvizet adó rétegekben általában 5–10 m-es vízszintsüllyedés, illetve nyomáscsökkenés következett be. A nagyobb vízművek környékén és a mélyebb termálvíztároló képződményekben a süllyedés többször 10 métert is elért. Ezzel párhuzamosan a talajvízszintek (a felszínhez közeli sekély mélységű vizek szintjei) is süllyedtek, az 1970-es évek közepétől a Duna–Tisza közi hátság és a Nyírség területén fokozatos süllyedés figyelhető meg.

Mára a vízdíjak piaci árának bevezetésével és a kevésbé vízigényes ipari technológiák bevezetésével jelentősen, 35-40%-kal csökkent a rétegvíz-kitermelés, s az országban nyilvántartott kb. 90 ezer mélyfúrású kútnak jelenleg mintegy harmada üzemel termelő kútként. A kitermelés csökkenésével azonban leginkább csak a termelőhelyeken emelkedtek a vízszintek, távolabbi területeken nem. Az ÉK-Alföldön, 2006-ban készített egyik felmérés szerint a nagy vízművektől 10–15 km távolságra is több ezer négyzetkilométeren 10–12 m maradó potenciálcsökkenést, sőt további süllyedést lehetett megállapítani, mivel a kétségkívül kis mértékű utánpótlódás mellett, főleg nyomáskiegyenlítődés ment végbe (Marton, 2009). A rétegvizek esetében ez a változás energetikai (azaz potenciál-) csökkenést jelent, maga a réteg változatlanul nyomás alatt és telítve van. Egy példával szemléltetve: az ÉK-Alföld VF-4 jelű Mikepércsen létesített figyelőkútjában a 190–220 m közötti mélységű „vízműves” rétegben a negyven évvel ezelőtti –8,0 m-es nyugalmi szintnél 197,0 m vízoszlop-magasság volt mérhető a vízadó középszintjéhez viszonyítva, a jelenlegi -19,5 m-es nyugalmi szint mellett pedig 185,5 m a vízoszlop-magasság a rétegben, tehát az eredeti érték 94%-án áll.

Vélemények és viták a felszín alatti vizek eredetéről és mozgásáról

Hazánkban az 1960–70-es években élénk vita folyt a felszín alatti vizek eredetéről, készleteiről és megújulásuk lehetőségeiről. A fő kérdés, hogy milyen úton jut le a víz az alföldi medencében több száz vagy akár több ezer méter mélységbe, hosszú ideje foglalkoztatja a szakembereket, és ma is ez az egyik fő témájuk a kutatásoknak, illetve a magyarázandó feladatoknak. Az 1960-as évek elején uralkodó szemlélet szélsőségeit kitűnően jellemzi egy korabeli tanulmány (Urbancsek, 1963): „Vannak, akik az utánpótlódás lehetőségét tagadják. Szerintük csak a réteg anyagának leülepedésekor magába zárt vízmennyiség termelhető ki, illetőleg annak is csak az az aránylag kis hányada, amely szabad vízként raktározódott. Ezzel ellentétben más kutatók a csapadékból származó utánpótlódás lehetőségét fogadják el és csak a betáplálás helyére vonatkozólag térnek el a vélemények. A rétegvíz utánpótlódását közvetett úton magyarázzák úgy, hogy a hegységperemeken, tágabb értelemben a Kárpát-medence belső hegyperemein leesett csapadék az ottani vízvezető kőzeteken keresztül bejut a mélyebb medencebeli rétegekbe.”

Az 1970-es években várható lett volna valamilyen általánosan elfogadott szemlélet kialakulása a felszín alatti vizek mozgása tekintetében, miután időközben jelentős nemzetközi tudományos eredmények láttak napvilágot, gondoljunk az átszivárgó vízadó rendszer (leaky aquifer system) vagy a gravitáció által indukált regionális áramlási rendszer (regional groundwater system) és a hidraulikai kontinuitás elméletének megjelenésére. Az új szemlélet alapját M. King Hubbert 1940-ben megjelent hidraulikus potenciál elmélete képezi, amelyből kiindulva Tóth József (Albertai Egyetem, Edmonton, Kanada) eljutott a regionális áramlási rendszerek létezésének felismeréséhez (Tóth, 1963). Az áramlási rendszerek létezésének felismerése és tudományos vizsgálata új szemléletet hozott a hidrogeológiai gondolkodásba. Amíg korábban az aquifer (víztartó kőzet réteg) volt a hidrológiai vizsgálatok alapegysége, az 1960-as évektől kezdődően a nemzetközi tudományos világban a regionális medence áramlási rendszere került a figyelem és a kutatás középpontjába. Röviden fogalmazva, a kúthidraulika helyébe a medence áramlási rendszerének hidrológiája lépett. Ez a hidrológiai szemlélet azt állítja, hogy az artézi medence elkülönült víztartó képződményei nem függetlenek egymástól, hanem dinamikai kapcsolat van közöttük, mert tökéletesen vízzáró képződmény nincs. A víz az egyik víztartóból a másikba átszivároghat a majdnem vízzáró rétegen keresztül is, ha közöttük hidraulikai energia-magasság különbség van.

Miközben jelentős új tudományos ismeretek születtek, hazánkban tovább mélyültek a nézetkülönbségek a hidrogeológia alapvető kérdéseiben. Az egyik nagyhatású elméleti irányzat megfogalmazása több helyen, de legrészletesebben a Kútkataszter VIII. kötetének (1978) preambulumában Az Alföld negyedkori üledékeiben uralkodó rétegvíznyomás című tanulmányban látott napvilágot. Ennek néhány megállapítását idézetek formájában közöljük. „A pliocén korszak végén, a levantei emelet kifejlődésének idején, az Alföldön néhol több száz métert is elérő tarkaagyag sorozat rakódott le, amely a felsőpannóniai és negyedkori nagy víztározók között tökéletes zárást biztosít. A két különböző rétegösszlet között kommunikáció nincs és így közöttük vízmozgás nem tételezhető fel. A tarkaagyag sorozat valósággal kibéleli a negyedkori medence aljzatát, ennek következtében a pleisztocén rétegvíz teljesen önálló hidrológiai rendszert képez, így a teljesen zárt medencének oldalirányú természetes megcsapolása nincs.” Ezek a tézisek egy nemzetközi konferencián (Hydrogeology of Great Sedimentary Basins, Conference of Budapest, 1976) is elhangzottak. Szerzője, Urbancsek János megfogalmazta, hogy „a Nyírségben nincs beszivárgás, sőt lefelé történő vízmozgás nem is lehetséges”.

A fenti idézetekkel az 1960–70-es évek egyik uralkodó felfogását jellemeztük, aminek egy mondatban kifejezhető lényege, hogy ennek a hatalmas medencének felszín alatti vizei zártak, természetes megcsapolásuk nincs. Ennek az állításnak azonban egy nagyon fontos logikai következménye, hogy ha nincs természetes megcsapolás, akkor természetes úton nem lehet utánpótlódás sem, nincsenek áramlási rendszerei, vizei tehát ősidők óta a felszín alatt lehetnek, mozgásuk nincs.

Az Alföld vízadó rétegeinek zártságát hangoztató szemléletnek tudományos körökben és a felsőfokú oktatásban is megjelenő széleskörű és hosszú ideig tartó elfogadottságát mutatja, hogy a magyar hidrogeológiai irodalomban megjelent a „küszöbesés” fogalma, melyet a szakma nagy tekintélyű képviselője, Juhász József Hidrogeológia című, három kiadást megért könyvében (Juhász, 1976, 1987, 2002) ismertet, amely évtizedeken át a szakma meghatározó forrásmunkája volt. A küszöbesés feltételezése lehetővé teszi a vízadó zárt rétegként történő kezelését.

Az 1970-es években, az előbbiekkel párhuzamosan, más szemléletű hidrogeológiai kutatás kezdődött a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet (VITUKI) Mélységi Vízkutatási Osztályán, amelyben meghatározó szerepe volt Erdélyi Mihálynak, aki az országhatárokon átívelő szemlélettel vizsgálta a Magyar-medence hidrodinamikáját. Ennek előzménye az volt, hogy Tóth József már a ’60-as évek derekán vázolta az áramlási rendszerek elméletét Szebényi Lajosnak az artézi vizek forgalmáról kifejtett nézeteivel kapcsolatos hozzászólásában (Tóth, 1966), ami azonban akkor teljesen visszhang nélkül maradt. Erdélyi Mihály (1976) pályatársait messze megelőzve már az új szemlélet alapján kísérelte meg a Pannon-medence gravitációs hajtóerejű felszín alatti vízáramlási rendszereit feltérképezni és értelmezni. Megállapította, hogy az Alföld többszintes áramlási rendszereiben le- és feláramlási, illetve semleges átmeneti zónák vannak. A medence morfológiája biztosítja a mély áramlási rendszerek létezéséhez szükséges potenciális energiát. Az 500 mm-nél több évi csapadék és a mély, jó vízvezető kőzetek nagy felszíni elterjedése fenn tudják tartani a mély áramlási rendszereket és ezek mentén a vizek forgalmát.

Ez a koncepció sokkolta a medence zártságát hangsúlyozó szemlélet képviselőit, s informális kapcsolatokban vallásháborúkhoz hasonlítható módon ítélték el az új szemlélet támogatóit, míg mások paradigmaváltó fejlesztésnek minősítették azt, és kezdték munkájukban alkalmazni. Az Erdélyi-féle koncepciónak szinte azonnal erős és hiteles támogatója akadt egy vidéki hidrológus, Halász Béla személyében, aki a rétegzett hidrogeológiai rendszerek hidraulikájával foglalkozva elméletileg igazolta a pleisztocén rétegsorok egyetlen vízadóként való viselkedésének szükségességét. Matematikailag bizonyította, hogy „a rétegzett rendszer a vízkivételi műtől számított bizonyos távolságon túl egyetlen, de az összlet teljes átbocsátó képességével rendelkező rétegként viselkedik’’. Ebből közvetlenül adódott az agyagok áteresztő voltának feltételezése és elfogadása.

Erdélyi munkássága új szemléletet hozott a magyar hidrológiai gyakorlatba, de a másik oldal nagy tekintélye sokáig elhomályosította eredményeit; a Halász-féle vizsgálatokat pedig akkor még jószerivel meg sem ismerték, bár publikálásuk révén erre lehetőség lett volna. Sokat segített az új hidrológiai szemlélet érvényesülésében a Magyar Állami Földtani Intézet munkatársának, Rónai Andrásnak a munkássága. Rónai A talajvíz és a rétegvizek kapcsolata az Alföldön című, 1975-ös tanulmányában megfogalmazza, hogy az alföldi medence negyedkori rétegei egyetlen nagy víztartó rendszer részei, és táplálásuk a felszínen és a felszín alatt több száz méter mélyen az egész Kárpát-medence éghajlati viszonyaitól függ, és egységesen alakul. Rónai hosszú ideig élénk tudományos levelezést folytatott a Kanadában dolgozó Tóth professzorral, a regionális gravitációs áramlási rendszer elméletének kidolgozójával. Az Alföld negyedidőszaki földtana című fő munkájában (Rónai, 1985) ezeket a tapasztalatokat is hasznosítva, de saját méréseire támaszkodva megállapítja, hogy „az alföldi laza üledékekkel nagy vastagságban feltöltött medence több elkülönült részre tagolt, de egészében egyetlen nagy vízadó

rendszer, amelyben a víz horizontális és vertikális irányban különböző sebességgel, de állandó körforgásban, szivárgó mozgásban van. A hegyperemeken s a kiemelt homokterületeken beszivárgó víz a vízvezető rétegek segítségével a mélybe nyomul, és a mélyből az áramlási rendszer pályája mentén vízvezető és vízzáró rétegeken át felfelé szivárog és a talajvízen át visszajut az atmoszférába”. 

A rétegzett rendszerek értelemszerűen átszivárgó vízadó rendszerek. A hidrogeológiai rendszer rétegzettségének fenti értelmezése egyet jelent a hidraulikai folytonosság megfogalmazásával. Az ilyen rendszerek hidraulikai modellezései már az új hidraulikai szemlélet eredményei voltak, ezek között említhető Székely Ferenc több tanulmánya, közöttük az agyagrétegekkel elválasztott rétegzett hidrogeológiai rendszert megcsapoló kutak depressziójának számítására kidolgozott eljárása.

Lökést adott az Alföld felszín alatti vizeinek mozgása és utánpótlódása megismeréséhez az izotóphidrológia módszereinek 1970-es években elkezdett alkalmazása, amely először a VITUKI-ban, majd vidéken is a gyakorlati munka eszköze lett. Papp Béla, a VITUKI munkatársa a Magyar Alföld mélységi vizeinek izotópkoncentrációit mérte 1973-ban Koppenhágában (Papp, 1974), s az eredmények azt mutatták, hogy a felső-pannon vízadók egy részében holocén csapadékvizek találhatók, holott a vízadó rétegek lerakódása millió évekkel ezelőtt történt. Bécsben a BVFA Geotechnikai Intézetében 1973–79 között végzett izotópmérések pedig a Nyírség felszín alatti vizei áramlási rendszerének kimutatását és az átszivárgás útján történő utánpótlódás számítását tették lehetővé (Marton, 1981). A korszak azonban még mindig nem volt alkalmas az új szemlélet fogadására, a közölt és több formában is publikált eredményeket hosszú elhallgatás követte. Más izotóphidrológiai vizsgálatok, melyek szintén Erdélyi és Rónai említett kutatási eredményeit igazolták az Alföld északi részén húzódó hegylábak közvetítő szerepének kimutatásával a vizek nagy mélységbe juttatása folyamatában, ismertebbek lettek (Stute – Deák, 1989). Meglepőnek hatott az a feltűnő jelenség is, hogy a mélységi víztartókban lefelé haladva 1000 m mélységig megtaláljuk ugyanazt az évi vízszintjátékot, amit a talajvíznél megfigyelünk (Rónai, 1985, 202.). De a kétféle szemlélet, azaz a vízadók zártságát vélelmező és a medence kontinuitását felismerő nézet, továbbra is együtt élt a magyar hidrológiai gondolkodásban.

Az új szemléletű hidrogeológia megismertetését segítette, hogy a magyar Felsőoktatási Minisztériumtól elnyert A magyar hidrogeológia modernizálása című pályázatból finanszírozva már főkollégiumi szinten, azaz teljes három hónapos előadássorozatra került sor az ELTE-n, 1997-ben Tóth József emeritus professzor (Kanada) vezetésével. A későbbiekben ezt további tudományos kollégiumok követték Mádlné Szőnyi Judit (ELTE) szervezésében. Az „Alföldet a világ leghozzáférhetőbb, egyben legizgalmasabb terepléptékű hidrogeológiai laboratóriumának tekintettem, a tanulmányi kirándulások élménye pedig meggyőzött arról, hogy az ország, és azon belül az Alföld, hidrogeológiai Paradicsom!” − írja visszaemlékezésében Tóth József.

A század vége felé közeledve egyre erősödtek az új szemléletű hidrológia eredményeit közvetítő nézetek, melyek közül szemléltetésképpen két tanulmányt említünk. Varsányi Zoltánné (2000) kémiai és izotópos adatok alapján a Dél-Alföld vizeiről megállapítja, hogy „a pleisztocén rétegekben két területen követhető nyomon a víz mozgása a beszivárgástól a megcsapolásig. Az egyik a Duna-Tisza köz – Dél-Tiszántúl, ahol a beszivárgási terület a Duna-Tisza közi hátság, a megcsapolás Hódmezővásárhely környéke, a másik a Maros-hordalékkúp, ahol a beszivárgási terület az országhatár közelében, Kevermes környékén valószínűsíthető, a megcsapolási terület pedig északi irányban a Békéscsaba-Sarkad vonalban található”. A másik nagy figyelmet keltő esemény a debreceni Nagyerdő területén a mélyen fekvő alsó-pleisztocén vízadó rétegre telepített vízműkutak térszínig kiható depressziós tölcsérének a kimutatása volt, amely az egyébként is mély talajvíz szintjét további 5–6 méterrel lesüllyesztette. A meglepő, hazánkban eddig nem tapasztalt jelenséget Marton Lajos és Szanyi János 2000-ben ismertették a Hidrológiai Közlönyben (Marton – Szanyi, 2000). Ez a hatás már csak teljesen új hidrogeológiai szemlélettel volt értékelhető és magyarázható.

Az új ismeretek egyes elemei példák formájában megjelentek az akkor még egyetlen hazai Hidrogeológia című kézikönyvben is (Juhász, 1987, 2002), de ezek elméletének tételes ismertetése és általános elfogadottsága még váratott magára. Az új eredmények mellett is maradtak tehát tisztázatlan kérdések. A hidraulikai kontinuitás elve a hazai hidrológiai gondolkodásban még a közelebbi múltban sem volt általánosan elfogadott elmélet, következésképpen napjainkban sem az. Vágás István, a Hidrológiai Közlöny főszerkesztője már az új évezredben fogalmazza meg: „Tisztázatlanok a felszín alatti vizek utánpótlódásának lényeges kérdései. Nem ismerjük a mélységi vizek függőleges mozgásának a talajvizekkel, egyes esetekben együttjárásban megnyilvánuló kapcsolatait, sőt a talajvíz-szintek függőleges ingadozásának pontos okozóit sem” (Vágás, 2001). Legújabban pedig A Tisza rejtélyesnek tűnő vízállás-változásai Martfűnél című közlemény (Bezdán, 2011) hozta izgalomba a hazai hidrogeológia művelőit, amelyhez Vágás István főszerkesztői utószóban fejtette ki azon véleményét, miszerint igazolhatónak tűnhetnek Rónai Andrásnak az 1950–60-as évek vitájában kifejtett nézetei.

Az Alföld felszín alatti vizeinek
áramlási rendszerei

A nagyszámú víz- és szénhidrogén-kutató fúrás eredményeként a 20. század végére elég adat gyűlt össze, hogy a hidrogeológia fő kérdései megválaszolásra kerüljenek. Fokozatosan kialakult a kép Magyarország rétegvíztároló rendszereiről, az áramlási rendszerekről és a Pannon-medence mélyszerkezetéről. Tóth József és Almási István (Albertai Állami Egyetem, Edmonton, Alberta, Kanada) feldolgozásában tanulmány jelent meg a Geofluids című folyóiratban a Pannon-medence felszín alatti vizeinek áramlási rendszereiről (Tóth – Almási, 2001). Eddig ez a legátfogóbb és legtöbb adatra támaszkodó értékelés a medencéről. A kőzetváz leírását az illetékes hazai szervezetek és hatóságok által rendelkezésükre bocsátott több ezer mélyfúrás adatai alapján végezték, melyek egy része a preneogén aljzatba (az alaphegységbe) is több száz méterre lehatolt. Teljes egészében közel 53 000 pórusnyomás- és vízszintmérési adatot használtak fel az értékeléshez. Vizsgálataik alapján a Pannon-medence felszín alatti vizeinek áramlási viszonyait két különböző eredetű hajtóerő határozza meg: a) a felszín domborzatából eredő gravitáció, és b) a kőzetváz oldalirányú tektonikus kompressziója. A gravitációs erő által indukált áramlás zónájában az áramtér regionálisan nyitott, míg a kompressziós tartományban feszített.

A felső gravitációs tartomány vizei – egészüket tekintve – nyitott áramlási rendszerekben folynak, utánpótlódásuk csapadékból történik, és határozott megcsapolódási vagy kiáramlási zónákon keresztül térnek vissza a felszínre. Ennek a tartománynak a vastagsága nagy változatosságot mutat, közelítően 400 és 1700 m között változik. A főbb beszivárgási területek a Duna–Tisza közi hátság általában, és különösen annak magasabb fekvésű északi és déli részei, a Gödöllői Dombság és Illancs, az Északi-középhegység vonulata, és ÉK-en a Nyírség-dombvidék. A fő regionális megcsapolási területek: egy 5–25 km széles sáv a Duna keleti partja mentén, a Tisza és a Körösök széles egyesült síkságai, a két utóbbi képezvén az Alföld központi magját. A potenciometrikus szintek emelkedése a mélységgel az Alföld belsejében határozott, de csak néhány méter nagyságú. A gravitációs tartományba tartozó rendszerek vizének kitermelése esetében az utánpótlódás nagyon lassú, amit az emberi beavatkozás ugyan fel tud gyorsítani, de még így is több nagyságrenddel elmarad a felhasználás mértékének ütemétől. Másrészt az is bizonyítható, hogy az Alföld rétegvizeiben a vízmozgást nem az emberi tevékenység (a kitermelés elkezdése) indította el, de mindenképpen felgyorsította.

A Pannon-medence mélyebb szintjeiben fellépő tektonikus kompresszió túlnyomás alá helyezi a vizeket, amelyek a kisebb ellenállás irányában, fölfelé igyekeznek áramlani, ezek azonban más léptékű, nagyon lassú folyamatok, melyeknek kedveznek a tektonikai vonalak és a kisebb ellenállású üledékes ablakok. Ebből következik, hogy a túlnyomásos zónában található készletek nem pótlódhatnak.

Oszlik a köd, tisztul a kép

Ha lassan is, de kezdjük megismerni az Alföld szerkezetét és annak vízkincsét. A felszín alatti víz a csapadékból származik, és bizonyos mértékig folyamatosan táplálkozik. A víztároló képződmények nagy részében (a fosszilis vizek kivételével) a víz állandó mozgásban van, a felszínről utánpótlódik, s a megcsapolási helyek felé áramolva ismét a felszínre lép. A medencébe jutó víznek azonban csak kisebbik hányada vesz részt regionális vízáramlásokban, többségükben rövid áthatolási idejű, sekély rendszerekbe kerülnek (Mádlné Szőnyi, 2006). A vízcsere ideje igen széles skálán mozog, a néhány évtől több százezer évig tart. A radiokarbon-vizsgálatok szerint a medenceterületek ivóvízminőségű vizet tároló üledékeiben a víz kora tízezer év nagyságrendű, a mélyebben található hévizek kora a millió évet is eléri, ez utóbbiak egy része viszont már fosszilis víz.

A modern hidrogeológia nagy felismerése, hogy az áramló felszín alatti víz univerzális földtani tényező, és hogy ez a térben és időben általánosan ható felszín alatti mechanizmus, amely létrehozza az üledékes kőzetek szerkezetét, és működteti a felszín alatti anyagtranszportot, meghatározza annak tulajdonságait és körülményeit. A modern hidrogeológiai felfogás szerint a nagy üledékes medencék hidraulikus egységet képeznek, és rétegzett közlekedő víztározó rendszereknek tekintendők. A hidraulikus egység azt jelenti, hogy „az Alföld hajdani mocsarassága, mostani szikessége, feltörő belvizei, aszályos dombhátai, mélyből felszökő artézi vizei, jellegzetes növényei, geotermikus hőkincse, olaj- és gázmezői, mind összefüggésben vannak egymással a felszín alatti vizektől való közös és kölcsönös függésük miatt” − írja Tóth József visszaemlékezésében.

A nagy medencék hidraulikai kontinuitásának elfogadása elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy a talajvíz és rétegvíz fogalmak elkülönítése elveszítette létjogosultságát, az artézi vízviszonyok kialakulása is új értelmezést nyert (Mádlné Szőnyi 2006). A modern hidrogeológia nem tekinti külön víztestnek a talajvizet, hanem azt az áramlási rendszer felső határaként ismeri el, és a számítások során a szoftverek (MODFLOW stb.) a tartomány felső peremfeltételeként kezelik.

Bővültek ismereteink a geológiai képződmények vízadó képességének tulajdonságairól is. A 20. század első felében még az a szemlélet uralkodott a hidrogeológiában, hogy a felszín alatti vizet csupán a homok, homokkő vagy kavicsos homokrétegek – aquiferek – szolgáltatják, és az őket elválasztó agyag- és iszaprétegek nem vesznek részt az áramlásban, sem mint víztározó, sem mint vízáteresztő közegek. Az 1960-as évektől kezdve azonban az elméleti fejlesztések és a több évtizedig tartó, hosszú idejű szivattyúzások tapasztalati eredményeként eljutott a tudomány a medence méretű áramlási rendszerek koncepciójáig, ahol már nem csak a homok- vagy kavicsrétegek, hanem az őket közbezáró, eddig vízzárónak tekintett rétegek is forrásai és közegei az áramlásnak. A szivattyúzás előrehaladtával, egyre több réteg kapcsolódik össze, és szolgáltat vizet a kúton keresztül, amint azt Shlomo P. Neuman és Paul Witherspoon kísérletekkel igazolták, és 1972-ben publikálták. Ez azt jelenti, hogy a termelés során az átszivárgás folyamatos táplálást jelent a réteg számára. Hazai példa erre többek között Debrecen, ahol a legrégebben szivattyúzott 130–180 m mélységű alsó-pleisztocén réteget megcsapoló kutak vizének mintegy fele függőleges átszivárgásból származik, és a talajvíz szintjének alakulására is kihat (Marton, 2009).

Legújabban az izotópos mérések adataiból hazánkban végzett számítások egyértelműen igazolták a negyedkori és felsőpannon képződményekben természetes úton végbemenő horizontális és vertikális vízmozgások létezését. A víz korának ismeretében végzett hidraulikai számítások meggyőzően bizonyítják, hogy az Alföld negyedidőszaki és pliocén rétegeiben tárolt vizek kapcsolatban vannak egymással, a vízadó rétegek között átszivárgás van, de a vízcsere ezer év nagyságrendű és molekuláris jellegű vízmozgással történik. Új szemléletet jelent a vizek mozgásában − ahogy azt az újabb külföldi kutatások kimutatták, − hogy nanoméretek esetében, tehát az agyag pórusaiban, a hajtóerők hatására a folyadék nem kontinuumként mozog, hanem viszkózus áramlásból molekuláris áramlásba megy át, ahol már nem érvényesek a hidraulikából ismert Navier–Stokes-törvények, de a Darcy-törvény, a mérnöki hidrogeológia alapvető törvénye érvényben marad.

Végezetül elmondhatjuk, hogy a talajvízszintek függőleges ingadozásának kérdésében is újabb felismerésekhez juthattunk, főleg annak megválaszolásában, hogy a feláramlási zónákban az alulról érkező víz módosíthatja-e a talajvízszinteket. Kis hatótávolságú helyi áramlási rendszerekben ez természetesen módosító hatást jelent, nagykiterjedésű, mély feláramlási övezetekben azonban más értelmezést kap a jelenség. A számítások azt mutatják, hogy a rétegzett rendszerekben a víz felfelé történő mozgásának mértéke olyan kicsi (5–10 mm/év), hogy az nem tudja mérhetően befolyásolni a talajvíz szintjének domborzatát, azt elsősorban a csapadék és a helyi klimatikus viszonyok alakítják. Ez a felfelé áramló kis mennyiségű mélységi víz azonban az ellenkező irányú hajtottsága következtében ilyen esetekben is ható tényezőként működik, mivel a talajvíz gravitációs leáramlását megakadályozva „hidraulikus támaszként” (hydraulic perch) szerepel ott, ahol ezt a zónát nem zavarja meg vízkivétellel az emberi tevékenység. Gondoljunk hazánkban a Hortobágyra vagy az Alföld nagy szikes pusztáira.

Záró gondolatként megfogalmazhatjuk: az Alföld felszín alatti vízkészlete értékes ásványi kincs, kitermelhető mennyisége azonban az utánpótlódás mellett sem korlátlan. Ezzel a természeti erőforrással korábban nem gazdálkodtunk okosan. Készleteinek védelme, a magyar állam tulajdonában tartása, gazdaságos használata, minőségének megőrzése, néhány esetben annak javítása nemzeti érdek.
 

Kulcsszavak: hidrológia, hidrogeológia, ivóvízkészletek, a víz mint ásványi kincs, Alföld, Pannon-medence, áramlási rendszerek, izotóphidrológia
 

IRODALOM

Bezdán Mária (2011): A Tisza rejtélyesnek tűnő vízállás-változásai Martfűnél. (A főszerkesztő utószavával). Hidrológiai Közlöny. 91, 5, 45–48.

Erdélyi Mihály (1976): Outlines of the Hydrodynamics and Hydrochemistry of the Pannonian Basin. (A Pannon-medence hidrodinamikai és hidrogeokémiai körvonalai). Acta Geologica Academiae Scientiarum Hungariae. 26, 287–309

Juhász József (2002): Hidrogeológia. Akadémiai, Budapest (1. kiadás 1976; 2. kiadás 1987)

Marton Lajos (1981): A környezeti izotópok felhasználása a Nyírség negyedkori mélységbeli vizeinek kutatásában. Kandidátusi értekezés. Kézirat, Budapest

Marton Lajos (2009): Alkalmazott hidrogeológia. ELTE Eötvös, Budapest

Marton Lajos – Szanyi János (2000): A talajvíztükör helyzete és a rétegvíz termelés kapcsolata Debrecen térségében. Hidrológiai Közlöny. 80, 1, 2–18.

Mádlné Szőnyi Judit (2006): A „modern” hidrogeológia környezettani jelentősége. ELTE TTK Alkalmazott és Környezetföldtani Tanszék, UNESCO Chair „Erdélyi Mihály” School of Advanced Hydrogeology. Előadás, Budapest

Papp Béla (1974): Felszínalatti vizek oxigén-18 és deutérium összetevőinek regionális vizsgálata. Kézirat, Bp.

Rónai András (1985): Az Alföld negyedidőszaki földtana. Geologica Hungarica. Series Geologica, Tom. 21. Bp.

Stute, Martin – Deák József (1989): Environmental Isotope Study (14C, 13C, 18O, D, Noble Gases) on Deep Groundwater Circulation Systems in Hungary with Reference to Paleoclimate. Radiocarbon. 31, 3, 902–918. •  WEBCÍM >

Tóth József (1963): A Theoretical Analysis of Ground-Water Flow in Small Drainage Basins. Journal of Geophysical Research. 68, 16, 4795–4812.

Tóth József (1966): Hozzászólás dr. Szebényi Lajos „Az artézi víz forgalmának mennyiségi meghatározása” c. tanulmányához. Hidrológiai Közlöny. 46, 6, 261–264.

Tóth József – Almási István (2001): Interpretation of Observed Fluid Potential Patterns in a Deep Sedimentary Basin under Tectonic Compression: Hungarian Great Plain, Pannonian Basin. Geofluids. 1, 1, 11–36. DOI: 10.1046/j.1468-8123.2001.11004.x

Urbancsek János (1963): A földtani felépítés és rétegvíznyomás közötti összefüggés az Alföldön. Hidrológiai Közlöny. 43, 3, 205–218.

Vágás István (2001): A hidrológia tudományának hazai fejlődése. Hidrológiai Közlöny. 81, 4, 217–221.

Varsányi Zoltánné: (2000): Felszín alatti vízmozgási rendszerek elkülönítése a Dél-Alföldön kémiai és izotópos vizsgálatok alapján. Hidrológiai Közlöny. 80, 3, 145–156.