Az Oszmán Birodalmat egykoron bejáró, világszerte ismert török utazó, történetíró Evlija Cselebi előtt tisztelgett a világ 2011-ben, a híres Seyahatnâme, a magyar tudományos átírás szerint Szejahatnáme, azaz az Utazások könyve című többkötetes mű szerzője születésének 400. évfordulója alkalmából.

Ugyanakkor 2011 Evlija Cselebi magyar fordítójának és egyik fő kutatójának, Karácson Imrének (1863–1911) 100. halálévfordulója is. Így ez a tanulmány a két egybeeső alkalom kapcsán készült.

Evlija Cselebi több mint negyven év során végigjárta a hatalmas Oszmán Birodalom különböző tájait, sőt a szomszédos országokat is. Ez alatt az idő alatt sok helyre eljutott, amint azt írásai is világosan tanúsítják. Még ha túlzók volnának is ezek a beszámolók, szerzőjüknek köszönhetően rendkívül értékes adatok, leírások maradtak az utókorra.

Rövid áttekintés Evlija Cselebi életéről

Saját állítása szerint Evlija Cselebi 1611. március 25-én született az Oszmán Birodalom akkori székhelyén, Isztambulban, jómódú török családban. Felmenői kütahjaiak voltak. Őseiről Evlija Cselebi elég ellentmondásosan szól; többek között a germijáni uralkodóházon keresztül a híres török misztikusig, Ahmed Jeszevíig vezeti vissza őket. A szép kort megért papa számos hadjáratban és utazásban vett részt. S minden bizonnyal nagy hatást gyakorolt fiára, amikor életének csodálatos élményeit mesélgette családi körben vagy régi barátok társaságában.

Evlija Cselebi anyja révén is jeles atyafiságot mondhatott magáénak, hiszen rokonságban állt Defterzáde Mehmed és Ibsir Musztafa pasával; a pályája csúcsán a nagyvezíri méltóságig emelkedő Melek Ahmed pasa pedig a nagybátyja volt. Azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy ameddig a pasa élt, mint pártfogó igen nagy szerepet játszott Evlija Cselebi életében.

Apjának köszönhetően Evlija Cselebi a szultáni udvarban nevelkedett, ahol kiváló Korán-recitátorrá képezte ki magát, s elsajátította az iszlám vallási rítus előírásait is. Nagy érdeklődést mutatott a nyelvek iránt; saját állítása szerint hihetetlenül sok nyelvet ismert, többek között az arabot, perzsát, görögöt, tatárt, a kaukázusi és a balkáni nyelveket. Ezt tanúsítják az útleírásában előforduló, különböző nyelvekről készült kis alfejezetek, melyek között magyar szójegyzék is szerepel. Emellett komoly ismeretekre tett szert a zenében és a festészetben, valamint a szépirodalomban és a történelemben is.

Evlija Cselebinek ezek az erényei akkor termették meg első gyümölcsüket, amikor 1636-ban, az Aja Szófia dzsámiban IV. Murád szultán felfigyelt a kitűnő hangú Korán-olvasóra, s miután nagybátyja, Melek Ahmed pasa is közbenjárt érte, a szultán felvette őt a belső palota apródjai közé.

A szultáni udvarban eltöltött idő a tehetséges ifjú személyiségének kiformálódásában is meghatározó szerepet játszott. Azon túl, hogy kora legjobb oktatóinak keze alatt bővíthette ismereteit a tudományokban és a művészetekben, itt alakultak ki azok a később is mindig tetten érhető jellemvonásai, amelyek Evlija Cselebit mint igazi társasági embert állítják elénk, aki szeretetre méltó alakjával, színes és érdekfeszítő előadásmódjával, tréfára mindig kész alkatával azonnal a középpontba került, ahol csak megfordult.

Néhány éves tanulás és szolgálat után Evlija Cselebi a belső udvarból az udvari lovasság legrangosabb csoportjába, a szpáhik közé került. Ez a beosztása azonban már legfeljebb arra volt jó, hogy névleges állást biztosítson neki, mert ettől kezdve szinte élete végéig legfőbb szenvedélyének, az utazásnak hódolt.

Áttekintés Evlija Cselebi utazásairól

Köztudomású, hogy Evlija Cselebi utazásainak megkezdését, valamint a Szejahatnáme megszületését egy álomhoz kapcsolja. Eszerint egy éjjel az egyik isztambuli dzsámiban látta magát, ahol Mohammed próféta megjelent neki, az iszlám nagyjainak kíséretében. Evlija Cselebi állítólag másnap hozzá is kezdett az utazáshoz, de hogy melyikhez, az nem deríthető ki pontosan. Az 1630-as években lépésről lépésre előbb Isztambult járta be, majd 1640-től kezdve távolabbi vidékeknek vágott neki. Minden adódó alkalmat kihasználva szinte szakadatlanul úton volt, bár rövidebb időszakra olykor vissza-visszatért Isztambulba. Útleírása szerint az 1670-és évek végéig a félhold vándora bejárta az Oszmán Birodalom minden táját, többek között eljutott Nyugat-Európába, Habsburg területekre is. 1660 és 1666 között többször járt Magyarországon, illetve Erdélyben.

A Szejahatnáme rövid áttekintése

Evlija Cselebi több mint negyven esztendőn át sokfelé utazott és sokféle emberrel érintkezett. Útjai eredményeként született mesterműve, a tízkötetes Szejahatnáme, amely Törökországban először 1898–1938 között jelent meg nyomtatásban. Munkája nemcsak történelmi, irodalmi, valamint művelődéstörténeti szempontból fontos forrásmű, hanem a magyar–török érintkezések szempontjából is igen értékes alkotás.

A Szejahatnamé-val kapcsolatos kutatásokból kiderült, hogy megírásához Evlija Cselebi irodalmi, történeti forrásokat, hivatalos okiratokat, térképeket, feliratgyűjteményeket is felhasznált. Mindezeket saját ismereteivel és képzeletével ötvözve, némileg kiszínezve, olyan „szintézist” hozott létre, amelyben a hétköznapi valóság igaz tényei és a legvadabb kitalálások váltogatják egymást.

A Szejahatnáme tartalma és stílusa

Az erről a témáról készült szakirodalom tanulmányozása alapján azt lehet mondani, hogy általános vélemény szerint Evlija Cselebinek nagy képzelőereje volt, esetenként olyan helyeket is leírt, amelyeket valószínűleg meg sem látogatott, de anekdotái és kellemes stílusa ilyenkor is szórakoztató és tanulságos olvasmánnyá teszik művét mindenki számára. Mert az olvasó nemcsak az Oszmán Birodalom és a szomszédos országok néprajzát, történelmét és földrajzát ismerheti meg belőle, hanem a 17. század török kormányzás alatt élő különböző kultúráiról is tudomást szerez.

Beszámolójából nem az eseménytörténet jó-rossz részletei forrásértékűek a kutatók számára, inkább az, amit a településekről, épületekről, például dzsámikról, mecsetekről, templomokról, középületekről, fürdőkről, híres várakról és azok lakosságáról, vallásáról, életmódjáról, viseletéről meg sok minden másról feljegyzett. Ezáltal a Szejahatnáme a törökkori Magyarország művelődéstörténetének egyik elsőrendű forrása.

Azonban Evlija Cselebi a kortárs európai utazóktól eltérően, a török történetírás hagyományait követve nem közöl pontos adatokat, sőt mondhatjuk, hogy tudatosan túloz.

Evlija Cselebi Szejahatnáme
című munkájának magyar vonatkozásai

Ezekben a kötetekben Evlija Cselebi mindenekelőtt érdekes képet fest a 17. századi magyar közállapotokról, többek között leírja Budát, Pécset, Egert, a Balatont, Erdélyt és még sok más fontos magyar vonatkozású dolgot. Elmeséli például, hogy katonaként részt vett Nagyvárad megvívásában, és ott volt a szentgotthárdi csatában is; tagja volt a szultáni követségnek, amely 1660 körül I. Lipót császárnál járt Bécsben egy hosszabb időre szóló béke megkötése érdekében. Tőle értesülünk arról is, hogy engedély kapott a Német-római Császárságban teendő utazásra, és eljutott egészen a Rajna vidékéig (bár ez nem túl valószínű).
Útjain nyitott szemmel járt, így a hódoltságkori magyarországi viszonyokról is az egyik leghitelesebb tudósító, aki meleg hangon beszél a magyar népről, nemesről és jobbágyról egyaránt.

A Szejahatnáme kiadása Törökországban
és másutt

A török elbeszélő források kiadására Törökországban elég későn került sor. Ennek során kezdték meg Isztambulban Evlija Cselebi Szejahatnámé-jának a Pertev Pasa Könyvtárban őrzött kéziratának közzétételét. Az 1896-ban Ahmed Dzsevdet és Nedzsip Aszim szerkesztésében megjelent első négy után 1897-ben már az ötödik kötetnél tartottak.

Érdekes módon Vámbéry Ármin, a híres magyar turkológus javaslatára 1901-ben az MTA 1500 frank támogatást nyújtott a kézirat 6. kötete török nyelvű szövegének elkészítésére. Ez a kötet Vámbéry előszavával és az Isztambulban kutatóúton lévő turkológus, történész Karácson Imre közreműködésével hamarosan meg is jelent; ezek után az MTA Történelmi Bizottsága 1902. április 5-én a kötet magyar nyelvű fordításának elkészítésével bízta meg Karácsont. Azonban e kötetek megjelenése idején Törökországban kemény cenzúra volt, és emiatt bizonyos részek kimaradtak az eredeti szövegből. Ráadásul a további kötetek kinyomtatását is megtiltották. Ezért 1928-ig kellett várni a hetedik és a nyolcadik kötet publikálására, a kilencedikre pedig 1935-ig, míg az utolsó, tizedik kötet 1938-ban jelent csak meg. Ezek a kiadások a sok elírás és olvasati hiba miatt nem használhatók jól.

Evlija Cselebi munkáját sajátos tartalma és különleges érdekessége miatt több nyelvre is lefordították, s nem csupán az érintett területekére (így magyar, bolgár, szerb, horvát, szlovák, örmény, román, orosz, görög átültetésekre került sor), hanem olyan világnyelvekre is, mint az angol, a francia és a német.

Karácson Imre és a Szejahatnáme

Száz esztendeje halt meg Karácson Imre, aki a Magyar Tudományos Akadémiától kapott feladatot mindenféle nehézségek ellenére is rövid idő alatt teljesítette, s így 1904-ben napvilágot láthatott az Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660–1664 című műve. E publikációban Karácson Imre előszaván kívül közölték Vámbérynek az isztambuli török kiadáshoz írt bevezetőjét, valamint Ahmed Dzsevdet előszavát is, amelyben hálás köszönettel emlékezik meg a magyar támogatásról.

Karácson Imre, aki időközben Isztambulba utazott, a mecsetek és a derviskolostorok könyvtáraiban őrzött kéziratok átvizsgálása során Evlija Cselebi művének más kézirataira is rábukkant. Hamarosan világossá lett számára, hogy a hetedik kötet java része is Magyarországról szól, s főképpen az 1664. és 1665. évi események leírásával foglalkozik. Így ennek a kötetnek a fordításához is hozzálátott, noha a közben egyre szigorodó cenzúra miatt nem lehetett nyíltan dolgozni a kéziraton. Ám e nehézségek ellenére is sikerült elkészítenie a második kötet magyar fordítását is, mely Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1664–1666. Fordította és jegyzetekkel kísérte: dr. Karácson Imre címmel jelent meg 1908-ban, Budapesten.

Isztambuli tartózkodása során Karácson Imre többek között az MTA megbízásából anyagot gyűjtött a Török történetírók harmadik kötetéhez is, mellyel 1910. október 18-án készült el (a kiadásra csak 1916-ban került sor).

A török–magyar kapcsolatok fejlesztésén, illetve a közös múltunkra vonatkozó történelmi források feltárása terén sokat fáradozó Karácson Imrének a magyar miniszterelnökségre küldött éves beszámoló-jelentéseihez csatolt fordításaiból jött létre, már a halála után, például a Török–magyar oklevéltár, 1533–1789 című forrásközlés is.

Karácson Imre az eredeti Evlija-szövegre való hivatkozások jelentős részét arab betűkkel közölte, míg az 1985-ben, a Gondolat Kiadónál megjelent második kiadásban ezeket kiiktatták. Ezért a bevezető végén szükségét érezték annak, hogy közöljék az alkalmazott átírási rendszert, melynek segítségével bárki könnyen rekonstruálhatja az eredeti alakot.

A Szejahatnáme kapcsán még ma is nehézségeket okoz az a körülmény, hogy a munka nem végső formájában maradt ránk. Evlija Cselebi, akinek halálozási dátumát nem ismerjük pontosan, úti feljegyzéseit és összegyűjtött anyagát minden jel szerint élete vége felé kezdte el végleges formába önteni, de a halál megakadályozta abban, hogy tervét befejezze. Ezért aztán számos hiba, elírás, ellentmondás nehezíti meg a munka adatainak pontos értékelését.

De mégis, minden hiányossága és gyengesége ellenére, a szóban forgó mű pótolhatatlan forrása a 17. századi Oszmán Birodalomnak; történeti forrás rangját csak olyan álláspontról lehet megtagadni tőle, amely a történelmet a politikatörténetre szűkíti le. Ezzel együtt Evlija Cselebi munkája fontos a korabeli gazdasági élet, kultúra, életmód, viselet, hadtörténet, technika stb. megismeréséhez.

Gondoljunk csak egy pillanatra arra, hogy milyen képünk lenne Evlija Cselebi nélkül a magyarországi török világ mindennapjairól, vagyis az Oszmán Birodalomban élő különböző népek összetételéről, azok mentalitásáról, a világ három külön földrészén az általuk létrehozott színes kulturális értékekről: dzsámikról, fürdőkről, türbékről, karavánszerájokról, kutakról, hidakról, várakról; vagyis a hódoltságkori török építészet történetét Evlija Cselebi közlései nélkül nem lehetett volna megírni.

Ugyanakkor Evlija Cselebi Útleírás-ából tudjuk például azt, hogy Vitéz János esztergomi bíboros, érsek építtette a bámulatos hidro-akusztikus vízgépet, s ő számol be magának a gépnek a működéséről is.

E néhány példa is érzékelteti talán, hogy Evlija Cselebi érteke nem történetírói mivoltában keresendő; elsősorban a mindennapi élet, a korabeli oszmán-török „civilizáció” leírójaként tarthat számot érdeklődésünkre.

Evlija Cselebi kortársaitól eltérően, ha saját korlátai között is, de igyekezett a muszlim világon túlra is tekinteni. A török írók között ugyancsak szokatlan dolgot tesz, amikor a törökök hibáira vagy mulasztásaira mutat rá, vagy méltatja az ellenség erényeit is, ahogy ez több helyen is olvasható munkájában. A Szejahatnáme magyar vonatkozású részei pedig fontos adatokkal gazdagítják még ma is a hódoltságkori Magyarországra vonatkozó ismereteinket.

Futólag meg kell még említeni a Szejahatnámé-ben szereplő magyar szavakat is, amelyek a nyelvek közötti érintkezésekre több szép példát adnak. A kérdéses szavak között a mai törökben meghonosodott magyar eredetű szavak is találhatók (vö: Zuhuri Danışman, Evliyâ Çelebi Seyâhatnâmesi, Mehmed Zillî oğlu Evliyâ Çelebi 9. cilt. 1970, 164. Macar dili ve hesapları), például város, palánk, palánkvár, hajdúság stb., s figyelemre méltók a rövid magyar mondatok, így: hoz bozat, hamar hoz, mujmek, nem tudom, honlakol, itlakom. (Hozz búzát, hamar hozd, moss meg, nem tudom, hol lakol, itt lakom.) Azonban itt egy fontos hiányosságról is kell pár szót mondanunk, illetve egy tudományos szempontot is ki kell emelnünk. Sajnos a török kutatók sokáig nem hasonlították össze a mű különböző kéziratait, sem történelmi, sem nyelvészeti szempontból. Sőt az Evlija Cselebi kutatójaként ismert Cavit Baysun professzor sem foglalkozott eléggé a kéziratok összevetésével. A legutóbbi, Isztambulban készült és 1996–2007 között a Yapı ve Kredi Bankasınál megjelent betűhű szövegkiadás az alapok lerakásával ehhez a munkához nagy segítséget nyújt majd.

Mindent egybevéve Evlija Cselebi Szejahatnáme című munkájának történelmi, irodalmi és művelődéstörténeti értéke felbecsülhetetlen.
 

Kulcsszavak: Evlija Cselebi, Szejáhatnáme, útleírás, török–magyar kapcsolatok, Karácson Imre