Határtalan tudomány – a tudomány határai

A nagy fizikusok gyakran érdeklődtek a filozófia iránt. Így bizonyára megbocsátható, ha a recenzens mint fizikus vállalkozik ennek a tudományfilozófiai műnek az ismertetésére, amely egy 2008-ban tartott konferencia anyagát teszi közzé.

A „tudományfilozófia” különben nem a korszerű elnevezés, ma inkább a tudományok tudományáról beszélünk, ún. „tudománytanulmányokról” (science studies). A „határmunkálatok” ennek a része, amely elsősorban azzal foglalkozik, hogy meghúzza a határt a „tudomány” és „nem-tudomány” között (ez az ún. demarkáció problémája), de hasonlóan foglalkozik a tudományon belül az egyes szakterületek, irányzatok elhatárolásának kérdésével is.

A könyvben különben a bevezetőn kívül tizenhárom tanulmány található, köztük Thomas F. Gieryn a határmunkálatok fogalmát bevezető 1983-as cikkének újraközlése is. A következőkben végigmegyek a könyv tanulmányain, mindegyik tartalmát egy-két mondattal ismertetve, jellemezve.
Gyimesi Júlia a pszichoanalízissel, pontosabban azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a pszichoanalízis mennyiben tudomány, illetve, hogy egyáltalán a tudományhoz tartozik-e. Ez a „tudományhoz tartozás” a biológián, pontosabban a szexualitáshoz kötődésen keresztül valósul meg. „…ezt a feladatot látta el a szexualitás elmélete, amely a ’szexuális ösztön’ fogalmának előtérbe állításával biztosította a pszichoanalízis által leírt tudattalan biológiai színezetét, és ezzel elkötelezte az elméletet az említett tudományos materializmus mellett.” „A kulcsot a tudattalan átfogó elméletének tudományos recepciójához a materialista, biológiai lehorgonyzás jelentette.” Ugyanakkor: „A biológiai magyarázat valójában sokkal inkább ígéretként, mint valóban működő keretként funkcionált a pszichoanalízis történetében.” Jung szerepe viszont az volt, hogy „…elszakította a pszichoanalízist és a tudományos materializmust összekötő szálakat…”

Tímár Andrea tanulmánya az angol irodalomtudomány irányzatait, egymással folytatott vitáit mutatja be. Ezek egyike az ún. kultúrakutatás, amelynek egyik legfőbb jellemzője az interdiszciplinaritás, a legkülönbözőbb tudományterületek szempontjainak és ismereteinek figyelembevétele az irodalmi alkotások elemzésénél, értelmezésénél.

A határmunkálatokban előfordulnak ún. határtárgyak is, ilyen például a kutya, amely ténylegesen létezik, és olyan, amilyen (ez a „Reálkutya”), egy másik, ahogy a tudományban megközelítik („Szcientiokutya”) és végül van egy a népszerűsítő könyvekben, filmekben szereplő kutya, ez a „Popkutya”. Ezzel a kérdéssel foglalkozik Mund Katalin. A „határtárgy” különböző felfogásai, megközelítései természetesen átfedésben vannak egymással, ezek elhatárolása „tipikus” határmunkálat. Például az etológusoknak fontos feladatuk, „…hogy különválasszák a kutyáról kialakult évszázados népi hiedelmet a tudományos tényektől.” „…elsősorban saját elméjükben kell különválasztaniuk tudományos és nem tudományos ismereteket, kérdésfeltevéseket.”

Az 1925-ös nevezetes daytoni majomper és az intelligens tervezésre vonatkozó 2005-ös Kitzmiller-per kapcsán Kertész Gergely a tudomány−nem tudomány, tudomány és vallás demarkációjának kérdését elemzi.

Napjainkban a távol-keleti orvoslás (akupunktúra!) és a tudomány kapcsolata, illetve ennek vizsgálata tipikus határmunkálat. Erre a kérdésre összpontosít Zemplén Gábor tanulmánya. Többek között megállapítja, hogy: „Bár a keleti és nyugati orvoslás kapcsolatában általában a rivalizálást hangsúlyozzák, az utóbbi évtizedekben egyre több kutató számára a közeledés és kölcsönös megismerés vált kívánatossá.”

Szabadi Vera – miközben áttekinti a magyar szociológia történetét a huszadik század elejétől kezdve – az ún. burzsoá és marxista szociológia elhatárolásával foglalkozik. Hegedüs András szerepe nagyon fontos ebből a szempontból, az általa képviselt szociológia „…nagyon sérülékeny határral rendelkezett a történelmi materializmussal és a polgári szociológiával szemben…” Végül is ma „…természetesen nem beszélhetünk polgári vagy marxista szociológiáról, nem léteznek ezek a kategóriák.”

A „posztakadémikus” tudomány jellemzője, „…hogy a tudományos intézményektől egyre inkább gyakorlati problémák megoldását várja a társadalom.” „…úgy tekint a tudományos intézményekre, mint a többi szolgáltatóra, amelytől bizonyos fajta szolgáltatásokat lehet vásárolni. A diákok az egyetemen oktatást vásárolnak, a cégek kutatási-fejlesztési megbízásokat adnak, és ugyanígy jár el az állam is: akadémiákon, kutatási alapokon keresztül…” Megjelenik a tudományban a megrendelő és a tulajdonos. Ezek szerepét vizsgálja a tudomány megbízhatósága szempontjából Margitay Tihamér. „…a tudomány az üzleti élet mintájára szerveződik…”, „…vele szemben a kívülállók megrendelőként és tulajdonosként lépnek fel…” Ez „…elegendő, hogy a tudomány iránti bizalmat aláássa.”

A tudomány „létjogosultságának”, támogatása indokoltságának, az alap- és alkalmazott tudomány egymáshoz való viszonyának kérdése, illetve az ezzel kapcsolatos viták hazánkat sem kerülték el. Ezt mutatja be Sallay Zoltán. Lényegében az utolsó évtizedre koncentrálva. A háttérben a fogalmak

bizonyos fokú tisztázatlansága, „bizonytalan kontúrja” áll, és ezek elemzésével foglalkozik tulajdonképpen a tanulmány. „Az alap- és alkalmazott kutatás bizonytalan kontúrú fogalmainak  az elterjedését az véglegesítette, hogy a K+F statisztikák alapkategóriáivá váltak.” Azonban napjainkban „…sem a tudomány elemzői, sem az indikátorok szakértői, sem maguk a kutatók már jó ideje nincsenek igazán megelégedve a felosztással…”

„…amit tudunk vagy tudni vélünk a világról, másoktól származik.” Ezért az emberiség története folyamán mindig igaz volt, de mai komplikált világunkban még inkább igaz, hogy „…rászorulunk arra, hogy az élet számtalan specializált területén szakértőkre hagyatkozzunk, de hogy mit jelent szakértőnek lenni, és hogy miként azonosíthatók a megbízható szakértők, arra vonatkozóan nem ismerünk megnyugtató választ.” Ezt – elsősorban a tudományos szakértelem kérdését – járja körül tanulmányában Kutrovátz Gábor. Alapvető kérdés: „…hogyan tudjuk megítélni a szakértői vélemények megbízhatóságát?” Egyébként „…számtalan alkalommal elkerülhetetlen, hogy rivális szakértői álláspontok között kell döntenünk…” A szakértők, illetve a szakértelem megítélése, értékelése maga is egyfajta szakértelmet kíván, ez az ún. meta-szakértelem. Ennek bizonyos mértékű elsajátítására mindnyájunknak szükségünk van, ezért fontos lenne a képzés, az oktatás során felkészíteni az embereket e feladatra.

Laki János tanulmánya, a kérdések, amelyekkel foglalkozik, bizonyára viszonylag közel áll az aktív kutatóhoz, a tudomány bármelyik területén is tevékenykedik. „A tudomány és nem-tudomány (demarkáció!), a tudomány megbízhatósága (kiválósága) egy rendszer évszázadok óta csiszolódó működésmódja.” „A kutatók olykor tévednek, elfogultak, dogmatikusak, néha kozmetikázzák az adatokat vagy vakká válnak a cáfoló adatok iránt, de a rendszer* úgy van felépítve, hogy minden elmélet, kísérleti vagy mérési adat ki legyen téve más részek általi ellenőrzésnek.” „Az egyes kutatók szándékos vagy szándéktalan torzításait a rendszer* egésze föltárja és helyesbíti, sőt, nem pusztán föltárja, de elrettentésül újra meg újra a közösség elé tárja: akarva-akaratlanul, tudósnemzedékek sora találkozik morális példázatként, mondjuk, a piltdowni lelet manipulálásának esetével.” Ezért végül is „…a tudomány más megismerő eljárásokkal szembeni fölényét is a tudástermelő folyamat megbízhatósága, az emberileg lehetséges legszigorúbb, legalaposabb eljárásokat alkalmazó masinéria működése biztosítja.”

Nehéz dolog a tudomány és nem-tudomány elhatárolása olyan területen, mint például a szociológia, ahol a nyilvánosság elve beleszólást biztosít a kívülállóknak is. Mint Némedi Dénes tanulmányában megállapítja: „A tudományos nyilvánosság tehát paradox, mert egyfelől a szabad vita a tudomány legitimálásának fontos eleme, másfelől minden határmunka arra irányul, hogy elválassza a legitim beszélőket és hozzászólókat az illegitimektől, kialakítsa azt a zárt teret, amelyet az illetékes hozzászólások képeznek.” Vagyis: „Mindenképp kettős feladatot kell megoldani: egyfelől biztosítani kell a kommunikáció zártságát, az illetéktelenek kizárását, másfelől erőforrásokat kell szerezni a ’határon’ túl is, szövetségeseket kell gyűjteni.”

Mint ismertetésünk elején említettük, a kötetben magyar fordításban közlésre került Thomas F. Gieryn 1983-ban megjelent cikke, ami bevezette és körüljárta a „határmunkálatok” fogalmát a tudományban, pontosabban a tudományfilozófiában. Eszerint a tudomány és nem-tudomány tudományos igényű elhatárolása valójában nem lehetséges, bár ez a gyakorlatban naponta megtörténik. Konkrét példákat is elemez, mint a frenológia esetét vagy a „nemzetbiztonság” és a tudomány kapcsolatát. Tárgyalja továbbá a fizikus John Tyndal kampányát a tudomány védelmében, aki Michael Faraday utóda volt a londoni Királyi Intézetben. A legfontosabb megállapításai a következők: „A határmunkálatok haszna nem korlátozódik a tudomány és nem-tudomány elhatárolására. Ugyanez […] hasznos a diszciplínák, szakterületek vagy elméleti irányzatok tudományon belüli […] elhatárolásához.” De ne felejtsük: „A tudomány határai nem egyértelműek; rugalmasak, változnak a történelem folyamán, az adott helyzet igényei szerint elmozdíthatók, egymáshoz képest következetlenek és olykor vitatottak.” A könyvet egy eredetileg a Magyar Narancsban közölt interjú zárja, amelyet Barotányi Zoltán készített a kötet szerkesztőivel. A számos érdekes megállapításból itt kettőt idézünk: „…hívei vagyunk a tudománynak: azért kezdtük el vizsgálni a tudományt, mert szeretjük azt, mert van tudományos hátterünk, részt vettünk a tudományos képzésben. Ugyanakkor azt gondoljuk, nem szabad naiv módon isteníteni a tudományt, s nem szabad elvárni az emberektől, hogy olyan érvek alapján bízzanak a tudományban, amelyek valójában nem megalapozottak.” És végül „…ha a tudomány társadalmi szerepét nézzük, akkor ez egy intézményrendszer, amelynek az a célja, hogy jó, megbízható tudást adjon nekünk a világról, és erre szükségünk van.” (Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor szerkesztők: Határmunkálatok a tudományban. Budapest L’Harmattan Kiadó, 2010, 241 p.)

Berényi Dénes
az MTA rendes tagja