Mikes 90. levele egy elbeszélést tartalmaz egy
szegény asszonyról, akinek egyetlen vagyona egy juh volt. A kézirat
dátuma szerint Mikes 1729-ben írta a levelet. A levél elején egy akkor
történt különös eseményről, egy fényes nappal látott csillagról, majd
a görög érsek és püspökök Rákóczi udvarában tett látogatásáról
tudósít. Tömör és élvezetes előadásban gazdagnak láttatja a papi
elitet, kik török alattvalók lévén nem mutathatják gazdagságukat. Az
érseki, püspöki és papi címekért pénzt kérnek a jelöltektől. A vidéki
papok nagycsaládosok, kik kemény mezei munkát végeznek, hogy
eltarthassák családjukat, gyermekeiket ugyanakkor cifra ruhában
járatván előszeretettel hangsúlyozzák társadalmi különállásukat a
falusi lakosságtól. A görög papoknál tett látogatásaira utalva Mikes
megjegyzi, hogy a plébánosoknál látott egyetlen könyv valami régi és
szakadozott misekönyv volt. Olyan pásztorokhoz hasonlítja a görög
papokat, akik a gondjaikra bízott juhokat nemcsak őrzik, de
„ugyanakkor meg is árendálják őket, és ha meg nem nyuzák is, de jól
meg nyirik”. Hasonlatának forrása egyik friss olvasmánya: „éppen egy
rendes historiát olvastam. nevesse meg kéd is”. Ezt követi a történet
bevezetője: „A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Aaron
ellen való feltámadásának”.
A Mikes által elmondott történet szerint – melynek
közvetlen forrása mindeddig ismeretlen – „egy szegény özvegyasszonynak
csak juha lévén, aztot megnyírván, Aaron elvette tőlle a gyapját,
mondván, hogy őtet illeti a törvény szerént”, majd a Deut 18:4-ben
olvasható bibliai törvényt idézi latinul. Az asszony Korahtól –
Mikesnél: Koré – kér segítséget, aki azonban képtelen elérni Áronnál,
hogy elálljon a követeléstől. „Koré, hogy megvigasztalja, 4 ezüstpénzt
ada neki, hogy venne azon annyi gyapjút, amennyit lenyírt a juhról”.
Amikor a juh első ellése elérkezett, Áron ismét megjelent a bárányt
követelve, mondván, hogy az elsőszülött a papé, az elsőszülöttekre
vonatkozó törvény szerint. Ekkor az özvegy úgy döntött, levágja a
juhot. Megtudván ezt Áron, a papoknak járó részt (a lapockáját és a
gyomrát) magának követelte a Törvény alapján. Mikes itt a Deut 18:3
törvényét idézi. Elkeseredésében az özvegy anathema-nak nyilvánítja a
juh húsát „az Úr előtt”. Erre Áron az egész húst elvette magának,
mondván, minden Izraelben felajánlott dolog a papoknak jár.
Az elsőszülöttekre vonatkozó törvényt illetően
Mikes az Ex 19:2, 12-t adja meg hivatkozásként; a forrás helyesen: Ex
13:2, 12. A szám már Mikes forrásában is helytelenül szerepelt, vagy ő
írta el. Részben hasonló a helyzet a Deut 18:3 előírásával is. A
vonatkozó bibliai törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy az
áldozatokból a papoknak járó rész a lapocka, a két állkapocs és a
gyomor. Itt tehát Mikes forrásának szerzője, vagy maga Mikes hagyta ki
a felsorolás középső tagját, és rövidebb listát adott. A Mikes által
használt anathéma szó görög eredetű, és rendszerint ’átok’ jelentéssel
használatos. Mikes forrásában azonban ez a szó a héber hērem kifejezés
megfelelője, amelynek értelme ’egészen Istennek szentelt dolog’.
A történetet Mikes rabbinikus eredetűnek tartja. Az
elbeszélés bibliai modellekre épül: Nátán próféta Dávid királyról
mondott parabolája (2Sám 12) a szegény ember egyetlen bárányáról szól,
amelyet erőszakkal vesz el tőle a gazdag, hogy vendégeit jóllakassa.
Mikesnél az özvegy és Áron történetének alapjául a bibliai törvény
előírásai szolgálnak, azaz a laikusok kötelezettségei (zsengék,
elsőszülöttek, tized) a papokkal szemben. Az utolsóként említett
anathéma (hērem) a felajánlott dolog teljes megsemmisítését jelenti,
vagyis abból nem részesülhet senki, a törvény szerint a papok sem. A
parabola nemcsak kapzsinak és erőszakosnak mutatja be Áront, de olyan
személynek is, aki hamisan értelmezi a Törvényt, magának követelve az
Istennek járó részt is. A történet csattanója a mózesi törvény
kiforgatását, hamis interpretációját hangsúlyozza. Az, hogy az
elbeszélés főszereplője özvegyasszony, szintén kapcsolatba hozható a
mózesi törvénnyel. A bibliai törvényhozás ugyanis külön figyelmet
szentel az özvegyekről és árvákról való szociális gondoskodásnak. Az
özvegy és Áron története viszont éppen arról szól, hogyan teszik az
előírások lélektelen alkalmazásával, sőt, akár hamis érveléssel is a
támasz nélkülieket földönfutóvá azok, akiknek feladatai közé tartozna
a róluk való gondoskodás.
A történetet Mikes magyarul mondja el. Az általa
citált három bibliai hely közül az elsőt latinul, a többit magyarul
idézi. Az idézetek bizonyos szabadsággal a Vulgata és a Káldi
György-féle bibliafordítás megfelelő részleteit látszanak visszaadni.
Az özvegy története a Korah-felkelés bibliai
történetéhez (Num 16; 26:9–11) kapcsolódik. Izrael pusztai
vándorlásának idején Korah, az egyik papi csoport feje fellázadt Mózes
és Áron tekintélye ellen. A lázadók istenítélettel bűnhődtek: elnyelte
őket a lábuk alatt megnyíló föld. A Zsoltárok gyűjteményében több
címfelirat említi Korahot és csoportját (benē Korah) mint
zsoltárszerzőt és -énekes céh tagjait a jeruzsálemi szentélyben (Zsolt
42:1, 44:1, 45:1, 46:1, 47:1, 48:1, 49:1, 84:1, 85:1, 87:1, 88:1). A
pusztai vándorlásról szóló hagyomány viszont ismeretlen okból negatív
szereplőkként állítja be őket; a Korah-lázadásról szóló bibliai
elbeszélés nem indokolja a lázadás kitörését. Ezzel szemben a Mikesnél
olvasható történet Korahnak Áron kapzsisága miatt érzett
felháborodásával magyarázza az eseményeket. Mikes elbeszélésében Korah
a történet aktív résztvevője: szánalmat érez az asszony iránt, kárának
enyhítésére pénzt ad neki, és megpróbál Áronnál közbenjárni érte.
A mózesi Törvény merev és hamis interpretációja
régtől témája volt a zsidó hagyománynak. Az újszövetségi
Máté-evangélium kemény kritikát mond a farizeusok kapzsiságáról, ami a
mózesi Törvény hamis értelmezésére vezeti őket. Az evangelista
képmutatóknak és vak vezetőknek nevezi őket, akik bezárják a mennyek
országát az emberek előtt, mivel azt mondják: „… ha valaki a templomra
esküszik, nem érvényes, de ha a templom aranyára, akkor az kötelezi.
Esztelenek és vakok! Hát mi több, az arany vagy a templom, amely
megszenteli az aranyat?” (Mt 23:16–17) Hasonlóképpen kritizálja az
áldozatoknak és a tized megfizetésének a farizeusok által eltúlzott
jelentőségét, valamint azt, hogy a farizeusok nem törődnek a Törvény
szellemével: „Mentából, kaporból és köményből tizedet adtok, közben
ami fontosabb a törvényben, az igazságosságot, az irgalmat és a
hűséget elhanyagoljátok” (Mt 23:23).
Josephus, az újszövetségi iratokkal kortárs szerző
árnyalt bemutatást ad Korahról (Antiquitates 4.2.2.§14-4.3.4.§56), aki
látszólag a közjó védelmezőjeként lázad Áron ellen – valójában azonban
magának akar hatalmat biztosítani a tömeg segítségével. Josephus a
görög történetírók által nagyra értékelt motívumokat emeli ki: a
polgári széthúzás (sztaszisz) veszélyét, a fényűzés hajszolását és a
szerzés vágyát, megvetést a rend és a törvények iránt – mindazokat a
jellemhibákat, amelyek megrontják az arisztokráciát. A történetben
Josephus nem használ parabolát.
A Mikesnél olvasható példázat forrása egy középkori
midrás, amely Korah lázadásának történetét beszéli el. A mese később
népszerű antológiák részévé vált. Két változata ismert: a Mikesnél is
olvasható rövidebb változat (Tehillim 1, 14; Midraš Aggada, Num 7.19;
Manzur 7–8) és egy ennél hosszabb elbeszélés (Likkutim I. 23a-23b; Bēt
ha-Midraš VI. 107-108; Hibbur Ma'asē No. 6; Nevē Šalom 56; a
forrásokról lásd Ginzberg, 1938, 3, 290–292). A hosszabb változat
szerint Korah felkelést akart szítani Mózes és Áron ellen az általuk
kirótt adók miatt. Ez a szöveg magyar fordításban a következő:
„Korach rágalmazta Mózest és Áront. Mit csinált?
Összegyűjtötte az egész községet […] és csúfolódó beszédet tartott
előttük. Ezt mondotta nekik: Szomszédságomban lakott egy özvegy
asszony két árva leányával. Volt egy mezeje. Midőn hozzáfogott a
szántáshoz, Mózes idézte neki a biblia törvényét: Ne szánts ökörrel és
szamárral együtt. Amikor vetni kezdett, ezt idézte: Meződet ne vesd be
kétfélével. Amikor az aratáshoz és a kévekötéshez fogott,
megparancsolta neki: Hagyjátok a mezőn az elhullatott kalászokat, az
ottfelejtett kévéket és a vetésnek szélét. Mielőtt megkezdte a
cséplést, így szólt hozzá: Adj dézsmát, továbbá első és második
tizedet. Az asszony elismerte a törvényt és megadta. Aztán mit tett?
Eladta a földet és vett két juhot, hogy ruházkodjék azok gyapjából és
élvezze egyéb hasznukat. Amikor megellettek, megjelent Áron és így
szólt az asszonyhoz: Add nekem az elsőszülötteket, mert azokat Isten
rendelte nekem: minden elsőszülöttet … szentelj a te Istenednek. Az
asszony alávetette magát a törvénynek és átadta a bárányokat. Amikor
elérkezett a juhnyírás ideje és az asszony megnyírta a juhokat, azt
mondta neki Áron: Add nekem az első nyírást (mert így rendelte Isten:
juhod első nyírását add neki). Erre az asszony így szólt: Nincs nekem
annyi erőm, hogy szembeszálljak ezzel az emberrel. Én levágom és
megeszem azokat. Amikor aztán levágta a juhokat, ismét megszólalt a
pap: Add nekem a lapockát, a két állkapcsot és a gyomrot. Ekkor az
asszony azt mondta: Miután levágtam azokat, még akkor sem szabadultam
meg Tőle?! És kijelentette: legyenek ezek számomra örökszentség. Mire
Áron válaszolt: Az egész az enyém, mert úgy rendelte Isten: minden
örökszentség Izraelben a tied legyen. Fogta és elment és otthagyta az
asszonyt, sírva, két leányával” (Zsoldos, 1931, 361–62.).
A fordítás közlője, Zsoldos Jenő a Mikesnél
anathémaként említett hērem terminust az „örökszentség” szóval adja
vissza, és megjegyzi: „A héber hrm fordítása LXX-ban: anathema, a
Vulgataban: sanctum sanctorum, Káldi a bibliai szót (Lev 27:28) így
írja körül: Minden a mi az Urnak szenteltetik. Károlyi fordításában:
„a mi teljesen Istennek szenteltetik” (Zsoldos, 1931, 363, 98.
jegyzet).
A hosszabb változat példák sorával közvetíti
ugyanazt a mondanivalót a papok kapzsiságáról és kegyetlenségéről. A
papokat hazugokként és a mózesi Törvény hamis értelmezőiként
ábrázolja. Ez a szöveghagyomány teljes listát ad azokról a
kötelezettségekről és illetékekről, amelyeket a laikusok kötelesek
teljesíteni, illetve megadni a papoknak: a böngészést illető
törvényekről és a tizedről (gyapjú és juhok), az elsőszülöttekről,
valamint a papoknak minden egyes áldozatból járó részről. A hosszabb
változatban az özvegy kezdetben földdel rendelkezik, majd ennek
eladása után vesz két birkát, szemben a rövid változat egyetlen
birkájával. A hosszabb verzió említi az özvegy két lányát is. A
motívum jelentősége, hogy az özvegy mellett egy másik veszélyeztetett
társadalmi csoportot, az árvákat is bemutatja. A rövidebb változat,
elhagyva a lányok és az özvegy földjének motívumait, magányos,
nincstelen emberként ábrázolja az asszonyt, és párhuzamba állítja az
irgalmas Korahhal.
A hosszabb midrás magyar fordítását közlő Zsoldos
Jenő a szöveggel kapcsolatban megjegyzi, hogy „a midrási mese és Mikes
szövege között feltűnő a tartalom ellentétes tendenciája. A midrás
pellengérre állítja Korachot, Mikes olvasmánya glorifikálja. A héber
szöveg a rágalmazó, koholt történettel uszító Korachban megbélyegzi a
forradalmi demagógiát és mintegy szimbolizálja a tekintélyromboló
népbolondítót. Mikesnél ellenben Korach: az elnyomottak védője, a
papok embertelenségétől szenvedő szegények igazlelkű
|
|
barátja. A midrás gonoszszándékú hőse Mikesnél mint
rokonszenves népvezér jelenik meg. Természetesen valószínűnek kell
tartanunk, hogy Mikes a mese belső formáját készen kapta és egy olyan
francia szöveg alapján ültette át levelébe, mely a zsidó felfogással
ellentétesen alakította át és módosította az alapforrás szellemét.”
(Zsoldos, 1931, 362–366.) A különbségek a Zsoldos által ismert
hosszabb midrásváltozat és Mikes szövege között nem Mikes vagy a
feltételezett francia forrás írói invenciójának eredményei: Mikes a
Zsoldos által nem ismert és nem idézett rövidebb változatot ismerte,
melyben Korah jóakaratú emberként és az özvegy pártfogójaként jelenik
meg (Zsoldos, 1931, 361–62.).
Mikes 1729-ben Rodostóban, Rákóczi udvarában élt.
Olvasmányainak két fontos forrása volt: a Rákóczi könyvtárában lévő
könyvek és saját magánkönyvtára. Mindkét gyűjtemény főként korabeli
francia szerzők műveit tartalmazta, amelyekből rendszeresen merített:
az egyik Mme de Gomez novellasorozata, a másik a Spectateur, az
angolból franciára fordított erkölcsi folyóirat. Nincs utalás arra,
hogy Mikes a francián kívül más nyelvből is fordított volna. Mint a
jezsuita kollégium egykori diákjának és kora művelt emberének azonban
jó latin nyelvtudással kellett rendelkeznie. A 90. levél rövid latin
bibliai idézeteket is tartalmaz. Ezt azt jelzi, hogy Mikes forrása
latin nyelvű volt, vagy ha francia nyelvű volt, tartalmazott latin
nyelvű bibliai idézeteket.
A szegény asszony és birkájának története felbukkan
több XVIII. századi európai szerzőnél. Ezek a változatok azonban mind
későbbiek Mikes levelének dátumánál. Közülük a legrégebbi egy
Londonban 1741-ben kiadott anonim mű, The priest and the widow, a tale
(A pap és az özvegy meséje, ford. F. I.). A történetet franciául első
ízben Voltaire közli Dictionnaire philosophique című művének Curé de
campagne című szócikkében (Voltaire, 1764, 1/398.). Mivel a mű
1764-ben jelent meg először, azaz több mint harminc évvel Mikes
levelének dátuma és három évvel Mikes halála után, Voltaire-t
kizárhatjuk a lehetséges források közül. A szócikket ezt követően több
angol folyóiratban is közölték, The Country Curate címen. Ezek alapján
feltételezhető, hogy az özvegy és Áron története a 18. század második
felében meglehetősen ismert volt. További jelentős szerzők is idézik,
például Thomas Paine. A történet forrásához Voltaire vezet el, aki
fenti munkájában utal Gilbert Gaulmin egyik könyvére, melyben a szerző
a történet latin fordítását közli a héber eredeti alapján.
Gilbert Gaulmin államtanácsos, XIV. Lajos korának
híres francia orientalistája, számos görög és keleti szöveg kiadója,
kommentátora és fordítója, keleti kéziratok gyűjtője volt. Bizánci
szerzőket adott ki, s fordításokat közölt az indiai Pilpay meséiből. A
Voltaire által említett könyv forrásaként „egy névtelen rabbi”
Ma'siyōt (Történetek) című, héber nyelven, a 16. század első fele óta
a héber könyvnyomtatás központjának számító Velencében megjelent
munkáját jelöli meg. Gaulmin könyvét Párizsban adták ki Toussaint Du
Bray nyomdájában, a különböző példányok címlapjai szerint 1628-ban és
1629-ben. A könyv az említett velencei kiadású műből merített héber
szövegeket tartalmaz: Sēfer Divrē ha-yámim šel Mošeh (Mózes
krónikájának könyve, ford. F. I.) és Peţirat Mošeh (Mózes halála,
ford. F. I.), a szövegek latin fordításával, jegyzetekkel és
előszóval. Az özvegyről és Áronról szóló midrás rövid változata Mózes
krónikájának könyvében található.
Voltaire szerint Gaulmin munkájának újabb kiadója
Fabricius volt, aki minden bizonnyal Johann Albert Fabricius
(1668–1736) hamburgi polihisztorral, bibliográfussal, gyűjtővel és
klasszikus nyelveken írt művek kiadójával azonosítható. Fabricius
összesen 128 könyvet adott ki, ezek legtöbbje kompiláció, szövegkiadás
vagy antológia. Szöveggyűjteményeivel és szövegkivonataival
megteremtette az ószövetségi apokrif és pszeudepigráfikus irodalom
máig használatos fogalmát. Codex Pseudepigraphus Veteris Testamenti
című könyvében többször is említi Gaulmin fenti művét De Vita et Morte
Moysis, libri ā Gilberto Gaulmino editi címen. A szerzőt Gaulminus
Molinensi, vir doctissimus-ként említi, s idézi az 1629-es párizsi
kiadás pontos címét. Még Gaulmin rövid ismertetőjét is közli, amely
szerint „Rabbinicum opus inquit Gaulminus, id est nullius
auctoritatis, sed maxime antiquitatis scriptum edimus”, vagyis
„rabbinikus iratokat adunk itt közre, amelyek nélkülöznek ugyan minden
[szentírási] tekintélyt, ám igen régiek” (ford. F. I.) (Fabricius,
1722, 834.).
A történet Gaulmin nyomán újraközölt szövegét
Fabricius műveinek tengerében eddig nem sikerült megtalálni, így nem
tudni, ő volt-e az, aki kiegészítette a mesében szereplő bibliai
idézeteket, és hozzáadta az idézetek szöveghelyeit. Mikes változata
pontosan tükrözi a Gaulmin-féle latin szövegben olvasható elbeszélést.
Gaulmin latin szövege lehetett tehát az európai hagyomány számára a
történet forrása, amelyet egy későbbi szerző pontos bibliai
idézetekkel és helyekkel közölt eredetiben vagy fordításban,
kiegészítve a bibliai referenciákkal és idézetekkel. A Mikesnél
található bibliai idézetek nem Gaulmintől származnak, hanem
feltehetőleg Mikes közvetlen forrásából. Gaulmin ugyanis saját latin
fordításában adta meg az általa használt rabbinikus szöveg rövidített
bibliai idézeteit. Mikes forrása tehát Fabricius valamelyik könyve és
a mesének abban közölt latin szövege, vagy egy Gaulmin, esetleg
Fabricius nyomán dolgozó, francia szerző lehetett, aki a mese szövegét
francia fordításban, a bibliai idézeteket pedig a kor szokásának
megfelelően latinul közölte. Ez a mű nagy valószínűséggel része volt
Rákóczi vagy Mikes könyvtárának.
Mikes könyveinek listáját nem ismerjük. A rodostói
Rákóczi-könyvtár anyagáról – legalábbis annak egy részéről – azonban
készült hivatalos összeírás: César de Saussure jegyzékében felsorolja
a Rákóczi-könyvtár Rodostóban maradt könyveit (de Saussure, 1909,
365–368.). A könyvek közt szerepel Augustin Calmet néhány műve,
amelyek forrásul szolgálhattak az özvegyről szóló példázathoz.
Saussure felsorolásában ezek: a Dictionnaire […] de la Bible, az
Histoire de l’ancien et du nouveau Testament és a Moeurs de
Israélites. A Dictionnaire […] de la Bible először Párizsban jelent
meg 1722-ben, két folio kötetben. Ezekhez a szerző 1728-ban kétkötetes
Supplément-t csatolt. Feltehetően ez a bővített kiadás volt meg a
Rákóczi-könyvtárban, mivel de Saussure felsorolása négy kötetet említ
(de Saussure, 1909, 365.; Zolnai, 1925/26, 20.). Calmet szótárának
elődje a Richard Simon francia oratoriánus szerzetes 1693 és 1717
között több kiadásban megjelent enciklopédikus bibliai szótára volt
(Simon, 1693). Az Histoire de l’ancien et du nouveau Testament et des
Juifs (Paris, 1718) Mikes két fordításának is forrásául szolgált (A
Sidok és az Uj Testámentumnak Historiája és Az Izraéliták Szokásárol –
A Keresztényeknek Szokásirol), s ugyancsak része volt Rákóczi
könyvtárának (de Saussure, 1909, 365.; Zolnai, 1925/26, 21.; Hopp,
2002, 406a.). A mű azonban nem idézi az özvegy és Áron vitájáról szóló
mesét. Calmet Dictionnaire […] de la Bible-jének ’Coré’ címszava
(Calmet, 1721, 1/141–142.) sem tartalmazza, s nem lelhető fel a szótár
más helyein, valamint a pótkötetekben sem.
Megtalálható viszont a mese francia fordításban a
latin nyelvű bibliai idézetekkel, továbbá a bibliai helyek jelzéseivel
együtt a Calmet-féle szótár fent említett elődjében, Richard Simon
Dictionnaire biblique-jében, a ’Coré’ címszó alatt, (Simon, 1693,
377.). Simon a bibliai Korah-történet apropóján közli a midrási
történetet, amelyhez bevezetőt is fűz. Bevezetője – Gaulminhez
hasonlóan – nevetségesnek minősíti Korah lázadásának rabbinikus
indoklását. Ugyanezt az indoklást vette át Mikes is a maga szövegében:
„Les Rabins rapportent une plaisante histoire au sujet de la révolte
et la sédition de Coré, elle et agréable quoique ridicule” (A rabbik
hangzatos történetet mesélnek Korah lázadásáról és bujtogatásáról –
odaillő, bár nevetséges. ford. F. I.). Simonnál a bibliai idézetek
latinul szerepelnek, és szó szerint megegyeznek a Mikesnél latinul
idézett részekkel. A Simonnál helyesen (Ex 13:2, 12), Mikesnél
helytelenül (Ex 19:2, 12) megadott Exodus-hely esetében az eltérés
Mikes elírásának következménye lehet, a többi hely közlése megegyezik.
Mikes szövege Simonét követi rövidítések nélkül, s a második és
harmadik latin nyelvű bibliai idézetet is lefordítja a francia
szöveggel együtt. Voltaire szövege – amelynek nem lehetett köze Mikes
leveléhez – saját fordítás lehetett a Gaulmin-féle latin szöveg
alapján. Voltaire fordítása ugyanis nem azonos Simon szövegével, és
kisebb kihagyásokkal, eltérésekkel adja vissza latin forrását.
Mindezek alapján tehát Mikes forrása nagy valószínűséggel Richard
Simon szótára lehetett. Egy olyan, a maga korában meglehetősen
elterjedt, enciklopédikus alapmű, amely nem szerepel ugyan a rodostói
Rákóczi-könyvtár leltárában, Mikes előtt azonban ismert lehetett.
Lehetséges, hogy része volt Rákóczi könyvtárának, ám valamilyen oknál
fogva nem került be a leltárba. Nem kizárható az sem, hogy Mikes saját
tulajdona volt a könyv.
Mivel Mikes friss olvasmányélményeként ír a
történetről („éppen egy rendes historiát olvastam”), továbbra sem
kizárt, hogy az özvegy és Áron története Richard Simon szótára nyomán
felbukkant valamely francia nyelvű periodika egyik 1730 körüli
számában, s ez volt Mikes közvetlen forrása. Mint említettem, Voltaire
Curé de campagne-a megjelent angolul több folyóiratban is, így nem
lehetetlen az sem, hogy Simon vonatkozó szócikkét vagy annak részletét
másutt különállóan is közölték. A történet – bármi is volt
vándorlásának utolsó szakasza – nagy utat tett meg, míg Keletről
Keletre vándorolt, s eljutott a török birodalom földjére, a görögök,
örmények és zsidók szomszédságában élő Mikeshez Rodostóba.
Kulcsszavak: Mikes, özvegy, Áron, Biblia, juh, birka
IRODALOM
Calmet, Dom Augustin (1721): Dictionnaire
historique, critique, chronologique, géographique et littéral de la
Bible, 1–2. Emery, Saugrain et Martin, Paris
Fabricius, Johann Albert (1722): Codex
Pseudepigraphus Veteris Testamenti. Hamburg
Gaulmin (Gaulmyn), Gilbertus (1629): De
Vita et Morte Mosis libri tres. Ex MS. exemplaribus. Primus Hebraïcē
edidit, Latina interpretatione & notis illustravit. Toussaint Du Bray,
Paris
Ginzberg, Louis H. (1938): The Legends of
the Jews. 1–7. The Jewish Publication Society of America, Philadelphia
Hopp Lajos (2002): A fordító Mikes
Kelemen. Szerk. Tüskés Gábor. Universitas, Budapest
The Priest and the widow, a tale. (1741):
Printed for E. Comyns, London
de Saussure, César (1909): Catalogue des
livres de la Bibliothèque. In: Thaly Kálmán (szerk.): De Saussure
Czézár törökországi levelei és följegyzései Rákócziról (1730–1740).
Magyar Tudományos Akadémia, Budapest
Simon, Richard (1693): Le grand
dictionnaire de la Bible: ou, Explication littérale et historique de
tous les mots propres du Vieux et Nouveau Testament, […]. Veuve de J.
Certe et J. Certe fils, Lyon
Voltaire (1764): Dictionnaire Philosphique
Portatif. London/Genf
Zolnai Béla (1925/26): II. Rákóczi Ferenc
könyvtára. Magyar Bibliofil Szemle. 1–27.
Zsoldos Jenő (1931): A biblia, a midrás és
a zsidó Mikes Törökországi Leveleiben. Ötödik közlemény. Magyar Zsidó
Szemle. 48, 355–365.
|
|